Tolna Megyei Népújság, 1988. augusztus (38. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-06 / 187. szám
1988. augusztus 6. Csónakkal a Sión Az ozorai gátőr és felesége az indulásnál segített Mint annyi építészeti kultúrtörténeti emlék, a Sió-csatorna első megépítése is a rómaiak nevéhez fűződik. Bármilyen hihetetlennek hangzik is, a szakemberek szerint valószínűleg egész Pannónia legnagyobb vízrendezési munkája volt a Balaton vízszintjét szabályozó Sió-csatorna kialakítása. Hogy később ez a hatalmas munka veszendőbe ment, annak oka a történelemben keresendő, a folyóvölgyben élőknek ugyanis a későbbi évszázadok során leghatásosabb védekezése a környező területek elárasztása volt. A későbbi, kevéssé vészterhes időkben vetődött fel aztán, hogy a Sió völgyét jelentő összefüggő mocsárrendszert lecsapolják, megszüntessék. A környező területek nyerésével, a viz hajózhatóvá tételével azonban akkori legfőbb jellegzetességéről, amiről nevét is kapta: a malmokról kellett lemondania. Már 1773-ban Mária Terézia elrendelte a káros vízimalmok leszerelését, ami elindította azt a hosszú folyamatot, ami 1852-vel zárult. Herceg Eszterházy Pál ugyanis a közérdekre való tekintettel állhatatos ellenállás után ozorai malmát elbonttatta, így a szabályozás útjából az utolsó akadály is elhárult és három év múlva elkészült a régi Sárvíz medrét a Dunával összekötő Sió-csatorna. És alig kevesebb, mint száz évet kellett várni, hogy hajózható legyen... A csatorna Tolna megyei szakaszának „felfedezésére" vállalkoztunk a közelmúltban, Ozorától a gemenci zsilipig szerettünk volna csónakkal leereszkedni. Segítségünkre a Közép-dunántúli Környezetvédelmi és Vízügyi Igazgatóság szekszárdi szakaszmérnöksége munkatársai siettek, akiktől a kis csónakot és a hosszú szakaszokon átsegítő Tomos motort kaptuk. No és a túrán végig valamennyi gátőrnél nagy segítőkészségre, barátságra találtunk. Mindjárt a csütörtök déli indulásnál az ozorai gátőr, Farkas József és felesége fogadott bennünket és miközben a csomagokat hordtuk a meredek parton, szomorú mosollyal kérdezte: „Gázálarcot hoztak?” Hát, igen a vizparti ember, aki 12 kilométer hosszú szakaszának minden méterét ismeri a „szomszédok” dolgáról is tájékozódott. Néhány órai evezés után sajnos, emlékeznünk kellett a figyelmeztető szavakra... Addig azonban más, az egész úton kísértő átokkal kellett megbirkózni, az alacsony vízállással. A fél méternél sekélyebb vízben ugyanis nem működött a kis motor, saját erőnkre utalva igen kis sodrással csordogáltunk lefelé. Egyetlen óra alatt nyolcszor kellett kiszállni, átsegíteni a zátonyokon az egyébként könnyű csónakot. Szerencsére erre Simontornya körzetében nem volt szükség, mert a kékes-zöldes színben játszó, habzó szennyvízbe senki nem lépett volna szívesen. A környéken terjengő szagot pedig leginkább a meszesben belénkivódott bűzhöz hasonlíthatnánk. És persze az üzem környezetszennyezése mellett a felelőtlen emberek. Végig állati tetemek, nejlonzacskók, a bedőlt fákra akadt ruha, vagy ki tudja milyen foszlányok. Az elszomorító kép csak a Borjád-Uzd környéki szakaszon változik, talán ez a legbarátságosabb része a Siónak, mint egy vadregényes, keskeny folyó kanyarog a füzek, ligetek között. Hogy nem élvezhetjük felhőtlenül a második napon sem a vízitúrát, a természet kínálta szépséget, arról az időjárás gondoskodik. A három hét óta tartó rekkenő hőség után csütörtökön este beborul az ég és szakadni kezd az eső. Mindegyikünk ronggyá ázott és félóránként zúdult nyakunkba a nem várt égi áldás. Hogy mégis megérte, azon már este tíz óra körül gondolkodunk el, amikor elbúcsúzunk Ambrus Páléktól, a sióagárdi gátőrtől és családjától, akik a berakodásnál jóval nehezebbnek tűnő szedelőzködésben segítettek. Egyetlen száraz darabunk nincs, de megérkeztünk és a csónakot a Sárvízen kötöttük ki. Kapfinger András képriportja Ez már az emberi nemtörődömség... Gábor, a segítőm, útitársam Pálfai kis segítőink, Stadler István és Kovács Laci Van, ahol még fogni is lehet A Simontornyai Bőrgyár mellett... Ezt a fát pedig emberek vágták ki A borjádi hídon ... ez pedig több: bűn
