Tolna Megyei Népújság, 1988. augusztus (38. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-06 / 187. szám
8 KÉPÚJSÁG 1988. augusztus 6. Az utolsó fénykép Milyenek lennénk, hogyan viselkednénk mi, emberek, ha bizonyos helyzetekről, történésekről - mondjuk beszélgetésekről - előre tudnánk, hogy az utolsó? A szó szorosan vett értelmében gondoljuk, tehát ami soha meg nem ismételhető. Vajon melegebb lenne a lelkünk? Szűkszavúak, vagy bőbeszédűbbek lennénk? Tovább szorítanánk egymás kezét, vagy rövidítenénk az általunk megszabható időt? Lukácsi László egykori decsi lakos, földművessel, állatok tenyésztésével foglalkozó - más szóval - parasztember példája igazolja: jobban kellene figyelnünk egymásra, mert nem tudhatjuk, nem az utolsó beszélgetésről van-e szó? * Este volt már, amikor Lukácsi Lászlót otthonában, a decsi Öreg utcai családi házában megkerestem. Azzal a szándékkal mentem, hogy írjak életéről. Tiltakozott. Nem kell faggatni a múltat, mert ő olyanokat is mondana, amit mások nem vesznek jó néven. Sok minden történt az ő sorsában, amire nem jó emlékezni. Nem erőszakoskodtam, csak hagytam folyni az alig észrevehetően áradó beszédét.- Tavaly tudtam meg, hogy beteges vagyok, amikor betöltöttem a 76. évemet. Volt még 33 hízóm, de az orvos azt javasolta, adjam el, nem fogom bírni. Gazdálkodó kedv volt bennem, de érzem igaza volt a doktornak, a szivem nem bírta, pedig valamikor... Akik ismerték a Lukácsi családot tudják, mit jelent ez a „pedig valamikor". Jelentett száztíz hold földet, szállást, negyven tehenet, kukoricával telt górékat, gabonáspadlásokat, az emberi akarat, a tisztességgel végzett munka beérett gyümölcsét.- Magamnak való ember voltam. Csak a munkának éltem. Gyönge, hitvány gyereknek születtem, de kikupálódtam úgy, hogy 1927-ben a leventeversenyen megnyertem a vármegyei első díjat a gerelydobásban. Nem volt akkor ez csekélység. Apámtól örököltem ezt a jó tulajdonságot. Ö nagyon tudott úszni, dobni. Anyám meg nagyon ügyes kezű asszony volt, szépet szőtt mindig. A katonaévek Lukácsi László életében is mélyebb nyomot hagytak, mint a hétköznapok dolgai általában. A Don, a Felvidék, Bácska, Erdély eseményeit szívesen elkerülte volna, de: (humorára jellemző)- Nélkülem nem történt semmi fontos dolog, így mindenütt ott voltam. A háborút követő néhány esztendőben még szaporodott a Lukácsi birtok. Tekintélyes gazdaság lett, amikor az ötvenes évek elején:- Fölajánlottam a földeket... átadtam az államnak. Megláttam az adóalapot és tudtam nincs kiút, megbuktunk. Volt három gyerekem. Tanult mindegyik. Az osztályfőnökük is azt mondta, miért nem dolgozok inkább a szakmámban - mert gépkezelő vizsgám volt -, a gyerekeimnek jobb lenne. Beláttam és megszántva, elvetve a földeket, átadtam mindent. Amíg elmondja, hogy legidősebb fia református pap Dévaványán, a középső gimnáziumi tanár Gyönkön, a legkisebb a dunaföldvári gimnázium igazgatója, elgondolkodom szavain, a nagylelkű „fölajánláson”. Egyik nap még száztíz holdas gazda, két szorgalmas cseléddel, másnap mindebből semmi. Sőt, az élet furcsasága, hogy később egyik cselédjénél vállal részes aratást.- Az agitáláskor? Nekem be kellett lépni, hát azokhoz kellett tartoznom, akiket az állam támogat, a fiaim akkor mentek egyetemre... Fogatos voltam a téeszben, mert korábban a postán is lovas kocsival fuvaroztam. Nagy előny volt nekem, hogy itthon tarthattam a lovat az istállóban. Én gondoztam, kovácsoltattam is. A postát vittem mindig a vonathoz, a parasztoknak fuvaroztam a tüzépről ezt-azt, amit elvállaltam. A magam ura voltam, de igyekeztem mindig. Végezhettem volna a téeszben traktorosmunkát is, de én a lovas életet jobban szerettem. Mentem télen, nyáron, mindig. Az a postásdolog hálátlan munka volt, késni nem lehetett, mert a vonat nem várt. Amikor ezt elintéztem, napközben fuvaroztam. Az iskolának is szállítottam. Volt egy elszámolási tömböm, abban mindent jegyeztem. Nyugtát Lukácsi László adtam a fuvaroztatónak. Azt sose néztem hogy nyolc órát dolgozzak, hanem amennyit tudtam. A kötelességet mindig elsőnek tartottam. A gyerekeimet is így neveltem. Nem szerettem parancsolni, inkább magam csináltam. Ezért is nem vállaltam volna semmilyen vezetői beosztást. Én nem! Figyeltem mindig az irányítók munkáját, mert ugye tőlük függ minden, de én azt nem csináltam volna. Amikor megalakultak a téeszek, mi Az Új Élet-be mentünk. Ott voltak a rokonok is, jó gazdák. A főkönyvelő Mándi Zoltán volt. Nagyon ügyes embernek tartom. Jól csinálta, amit kellett. Talán azért is gazdálkodott jobban az Új Élet, mert ott a tagok inkább érezték a sajátjukénak a közöst, mint a másikakban. Minha a magunkét kellett volna dolgozni. Igaz, akiknek nem volt azelőtt, az nem nagyon tudhatta milyen az, hogy az enyém. így a jók mellett voltak pusztítók is. Munka, munka, munka. Csalódás, keserűség, könnyen felejthető, ha van cél. Az pedig Lukácsi Lászlónak mindig is volt. Holnapot látni elég, ha a gyerekeire gondolt, a mindig távol levőkre, akiket ugyancsak a munka tart a megfelelő helyen.- Január elsején, 1976-ban mentem nyugdíjba. Akkor 2600 forintot kaptam. Mindig emelkedik lassan, most 3700 forint. Figyelem a téesz munkáját. Küldött vagyok a gépműhelytől. Részt veszek a gyűléseken. Hallgatózok. Érdekel a dolog, én is gazdaember voltam. Pillanatra elhallgat.- Aztán érdemes azon elgondolkodni - áll fel a fényképezéshez - ki adna nekem 25 mázsa kukoricát évente és melyik gyerekemtől várhatnám a pontosan feladott 3700 forintot, amittéesz-nyugdí- jasként kapok? * Szombat este volt. Mikor a kapuig kísért Lukácsi Lászó, megismételte, hogy „érdemes elgondolni...” Sűrű lett a csönd. Hosszan tartotta kezemet a kezében, mikor elköszöntünk. Szorításával éreztette, hogy minden ve- szítés után volt ereje és maradt az újrakezdéshez. Hamarjában elmondta, hogy holnap és holnapután mit kell elvégezni. Van egy kis traktorja, amivel... Messze jártam már, amikor különös borzongást éreztem visszafordultam. Még ott állt a kapuban és nézett. A nagyon messzire indulókat kíséri tekintetével így az ember. Hétfőn délelőtt gyorsan járt a hír a faluban: „meghalt Lukácsi Laci bácsi”. Mondták, hogy reggel még a boltban látták... menni akart valahova, mert a kis traktorral kiállt az utcára, becsukta maga után a nagykaput... A motor sokáig berregő hangja tűnt fel az egyik szomszédnak. Lukácsi László élt 76 évet. Magának való ember volt, igy egyedül indult kis traktorjával ezen a reggelen, egy más világba. Mindig bizakodó, hittel teli, reménykedő tekintetét őrzi ez az utolsó fénykép. DECSI KISS JÁNOS A múlt és a jövő tervei Szálkai nyár Időtlenül süt a Nap Szálka felett, az utcán alig járnak, a felújított presszó környékén sincsen senki. Rekkenő a meleg. Csak a tó felől jön halk fuvallat, de az is lehet, hogy csak képzeljük. Kicsi magyar falu, átmenetben a régi és az új között. Vannak csodálatos „paloták” és aprócska viskók. A házak többségét az utóbbi évtizedben felújították, újak is épültek. Valamennyi út szilárd burkolatú - amit önmagában még egy város is megirigyelhetne -, ugyanakkor vannak olyan területei, amelyeket nem lehet megközelíteni egy nagyobb eső után. Igaz, ezek ma még nem utcák. Van egy állandó panaszosom is, aki időnként fölhív, hogy a tanács tegyen valamit az ő följárójuk érdekében. Talán nem is innen Szekszárdról kellene a problémát valamilyen módon megoldani. Kísérteties érzés, hogy a látszólag üreg felun végighaladva mennyi mindent tudhat egy kívülálló az ott lakók életéről. A zajló mindennapi dolgokról, a munkahelyi konfliktusokról, a szerelemről, az iskolások nyiladozó értelméről a tudósítónak, - mégha kiküldte magát többször is Szálkára - igen kevés az ismerete. Más kérdésekről, a településfejlesztésről, a tanácstagok egymás közti viszonyairól pedig sok. Körülbelül 6 éve lehetett, amikor a tanácsházán - nem nagyon sok jelenlévő társaságában - a tervezők ismertették a község távlati rendezési tervét. Lelkesek voltak, és üdülőfalut álmodtak a völgyek közé. Már akkor, amikor még nem volt annyira biztos, mint most, hogy a csodálatos környezet, a dombok, fák övezte kis falu olyan érték, amiért mások fizetni is hajlandóak. A szép természeti környezet kincs. Ezt most egyáltalán nem a „minden eladó”, amit megvesznek - főként, ha kemény- valutát adnak érte - szemlélet mondatja. Éppen az ellenkezőjéről van szó, arról, hogy jusson minél több embernek a ma is ivóvíz minőségű víz örömeiből. Beleértve ebbe a vízisportokat, a fürdőzést, a napozást, és nem feledkezve el a horgászat örömeiről, és érdekeiről sem. Egy kis falu megmutathatja magát a nagyvilágnak, és ezzel mindkét fél gazdagabb lesz. A község fejlődéssel, az eddiginél kényelmesebb életformával ugyanakkor kapcsolatot teremthet a külvilággal is. Minden ember annál gazdagabb, minél több szál köti össze a világ szépségeivel. A szép környezet legtöbbnyire mindenkiből fennkölt gondolatokat vált ki, a valóság azonban egy hétköznap délelőtt a tanácsházán és beszélgetés az új elnökkel, Illés Ferenccel. Ülünk a parányi irodában. A falon az a bizonyos, régi, és mára már sok tekintetben alkalmatlan rendezési terv. A száraz tények keserves képet mutatnak, hiszen Szálka éves költségvetése hárommillió-hatszázezer forint, de ebből kettőt „elvisz” az iskola, és ez még önmagában a színvonal megtartásához sem igazán elég, mindig ki kell egészíteni társadalmi munkával. Az elnök szinte pillanatok alatt „megtanulta” a falut, és pontosan tudja, hogy a pénzhiány miatt siránkozni teljesen felesleges, mert nem vezet sehova. A korábban állandósult viharos tanácsülések egy fő kérdése volt a Posta ajánlata, konténerközponttal száz vonalat tudnak biztosítani a falunak - a később duplájára bővíthető - ha adnak hozzá épületet. Azon ment a vita, hogy melyik épületbe kerüljön, azt miből újítsák fel. Az új elnök nem tétlenkedett, megszerezte az induláshoz szükséges félmillió forintot, a környező vállalatoktól, ezek közül a legnagyobb összeget a Ge- menci Állami Erdő- és vadgazdaság adta. Ez az ügy tehát sínen van.- Ketté kell választani a dolgokat - mondja. Az első és legfontosabb azoknak a napi feladatoknak az ellátása, amelyek közvetlenül értintik a lakosságot. Ezzel párhuzamosan kell törődni azokkal a kérdésekkel, amelyek a távlatot jelentik. Idő nincs a várakozásra, mert már így is késésben vagyunk. Ugyanakkor a kapkodás sem vezethet sehova. Minden adottság megvan ahhoz, hogy itt valóban üdülőközpont lehessen, de ugyanakkor az elemi feltételek is hiányoznak, még azt sem tudjuk mondani, hogy víz és villany legalább van. Most még ott tartok, hogy ismerkedem az eddig meghozott döntésekkel, a felmerült problémákkal. A szeptemberi tanácsülés témája lesz a falugyűlésen felvetett javaslatok sorsa, ott már világos válaszokat kell adni a napi problémák megoldására.- Ezek közül melyiket tartja a legfontosabbnak?- Feltétlenül a művelődési ház felújítását, mert a mozira éppen annyira szükség van, mint amennyire a KISZ-es korosztálynak kell egy szoba, ahol össze [ tU( he Fe Fürödni tilos? Helyzetkép az őcsényi b iliSSilSI mumm Ahogyan a naturisták lá^ák A kánikulai hónapokban hetente tíz-tizen- négy ember fullad bele a magyarországi bányatavakba - közölte a szomorú statisztikát nemrég egyik napilapunk. Történik mindez annak ellenére, hogy a fürdést életveszélyesnek nyilvánító táblák szembetűnő helyen figyelmeztetik a fürdőzőket a reájuk leselkedő veszélyekre. Sokan azoban nem hisznek a tilalomfáknak: ez némileg érthető is, l mos megfellebbezhetetlennek nyi tásról idővel kiderült, hogy az azt 6 lett igazuk. Két új lakás a Táncsics utcában Az új csárda
