Tolna Megyei Népújság, 1988. augusztus (38. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-27 / 205. szám
10 népújság 1988. augusztus 27. Oláh János: A szerelem folyója A szerelem folyója kiásta a gyönge réteket, a virágok és a falevelek most itt örvénylenek a házam előtt, a víz sodrában, és én csak nézem őket, ülök veszteg a parton. Czakó Gábor: A király nem meztelen Egy kép leírása Testes, sötét öltönyös, rutinosan mosolygó férfi nyújt kezet alacsony, kék nadrágos, fekete inges fiúnak. A háttérben rokokó kastély kocsifölhajtója, újra telepített gyöp, puszpángok, ciprusok. A kompozíció szemlátomást montázs: árulkodik a két figura körül az olló szögletes forgolódása. A kézfogás eszerint másutt történ, nem ebben a verőfényben, hanem talán éppen a kastély valamelyik újrafestett termében, ahol cigarettafüst bodoro- dott és pezsgőspoharak csilingeltek, és szép lányok adták a férfi kezeügyébe a dijat, amit az a fiúnak az előbb átadott. Vagy át fog adni hamarosan. A jelenetben ez teljesen mellékes. A fiú úgyis megkapja, amit nyert, az öltönyös pedig nem a magáét adja, nem is tesz úgy mintha. Tudja ezt mindenki. Az öltönyös mosolyog, mint vadász a zsákmányára. Győztesen? A zsákmány elejtve? Erős kezén a fényképezés minu- tumában megfeszültek az inak. Szorít. Férfiasán és keményen, ahogy hivatásos kézszorító mivoltához illik; határozottan van benne szakmai tisztesség. Az alkalomra szépen fölöltözött, öltönyét szabó varrta délceg méretére, haja gondosan ápolt, szakálla frissen borotvált, fogai éppen mosolyhoz valók. Intelligens jelenség. Leplezné sportossággal, de átüt a rámenőssége. Mozdulatának lényege: belemarkolni a kék nadrágos fiú világába. Vájkálni benne, megragadni. Birtokba venni, rátenni a kezet, kitapintani, megismerni. Nem elvenni - egyelőre mert ki tudja? Határozottan, de semmiképp sem erőszakkal, inkább barátságosan mosolyogva, a díj az asztalon, kis borítékban, kecses csomagban, talán dobozkában: arany, ezüsthuszár, vagy briliánsgyűrü, ha pénz, akkor jancsibankó helyett igazi, amit még a Nemzeti Bankban is annak tekintenek. A benyúlás tehát sikeres. Miért ne, ha egyszer ki van fizetve? Innen az öltönyös magabiztos derűje, vadászi elégedettsége. Ö csak tudja. A kék nadrágos fiú enyhe mosollyal néz maga elé, kissé lefelé, a másik szolid tokájára, vagy még lejjebb, a nyakkendő bogjára. Ott elég, megtorpan: nem akarja megbántani. így is elég nagy a baj. Rögtön kiderült. Ő sem először fog kezet, és szakmája szerint titkos tudomány beavatottja. Költő, sakkozó, esetleg építész, aki most nyert meg valami nagy versenyt, pályázatot, dijat, ezért kényszerül tűrni oly kínosan régóta az öltönyös férfi jobbját. Rajta nem múlik. Ö szívesen engedné benyúlni, hiszen amit ő csinál, az teljesen nyilvános, soha semmit el nem titkolt, és munkájának veleje éppen az, hogy amit tesz, gondol, fölfedez, azt napvilágra hozza. Bárcsak mások is látnák és értenék! Felelőssége súlyos, de nem tehet semmit. Arról végképp nem - mosolyában ott a tétova pardon hogy nem engedheti be az öltönyöst. Szomorú. Az nyúl, szorít, markol, nyomul, de keze, húsos marka a semmiben. Már belevörösödött az erö- ködésbe, de amit el akart csípni, az kiszaladt az ujjai közül. Szőke, fehéresszőke szemöldöke biztat és kérlel: Na? Na ugye! Igazán?! A fiú szeme félig lehunyva. Nem tehetem. Nem rajtam múlik. Hiába. Szégyelli magát, mert a helyzet, napnál világosabb, hogy a helyzet abszurd. Hogyan magyarázza meg? Ö? Annak, éppen annak, akinek magától kellene tudnia? Az öltönyösnek kellene lennie a beavatottnak, neki kellene ismernie a kövek, a huszárlépések, a szavak titkát, vagyis az uralom működésének rejtett és valóságos természetét, a szertartásokat, amik a dolgokat fölemelik, a kultuszokat, amelyek elviselhetővé teszik az életet, az átváltozásokat, vagyis az erők forrását. Éppen erre nincs remény. A magabízó öltönyös, semmiképp nem akar engedni abból, hogy ő nagy, ő hatalmas, ő erős, és amit akar, amibe belemarkol, azt megszerzi, az az övé. Mit fog szerezni? Mit fog megmozdítani, ha annyi bátorsága sincs, hogy kicsi legyen, mint a pironkodó költő vagy építész? Vagy ha uralomra vágyik, akkor még kisebb, még gyengébb, a kéknadrá- gos vékonycsont öcsikéje? Ezt sohasem fogja fölajánlani. Egyáltalán: önmagából soha semmit. Aranyból rakott Eiffeltor- nyot, hadseregeket, nemzedékeket szívesen. Holott a kormányzás művészete a kicsinység volna, a gyöngeség, a személyesség: éppen olyan vagyok, mint ti, ugyanaz vidít, ugyanaz fáj. Hogy megtenne-e bármit, ami nem áldott uralmának fönntartását szolgálja, ki van zárva. Képtelenség. Ennél jobbat ő el sem tud képzelni, nem is akar. Ebben a térben nincs, ide nem is illik nálánál súlyosabb egyéniség. Nem is volt soha. Se a rokokósárga kastélyból elmúlt báró, se a bárónál is előkelőbb főkomornyik. A fiú mosolya szomorú. A fűkomornyik szolga volt, és tudta, hogy kit ural; ez úr, és nem tud semmit. Arról sincs tiszta fogalma, hogy kinek a kezét szorítja. A gallér hófehér csíkja fölött a nyak, a tarkó fényes, nedvesen csillog rajta a vaku fénye. Az alattomos izzadtság. Rohadt egy helyzet! Ott az erő a gyönyörű öltönyében, és semmit sem ér. Vasmarka árva verssort, fél rímecskét, egy árnyékos költői képet se fog tudni zsákmányolni; a fölfedett sakkok, a királynő-áldozatok és a huszárátvonulások értelme is rejtve marad előtte, nemkülönben a kémények, a padláslik, a mestergerenda titka. Mi lehet vajon a trükk? Ezt kutatja a mosolyba csomagolt kérlelő pillantás és kelleténél némileg hevesebbre sikeredett kézszorítás, melyet alkarjának gyors kimerevítésével fékezett le. Az utolsó pillanatban, hál’lstennek, mert a mostani idők nem olyanok. Úgy nem szabad, hogy Toppantani, morzsolni, amíg ki nem derül az igazság. A módszer annak idején eredményesnek ígérkezett, de mégsem vitt semmire: az ösz- szes közvetlen és hatalmas hasznai elenyésztek, mihelyt össze kellett volna adni őket. Tíz meg tíz az húsz, meg száz meg száz az kétszázhúsz, meg ezer meg ezer az kétezerkétszázhúsz, meg milliárd az... hát igen. Százszor utána lett számolva, mégis nulla és nulla! Megfoghatatlan! Többre vezet talán a tüntető engedékenység. A kitüntető engedékenység például az ilyenekkel, mint ez a kék nadrágos, bársonyinges kölyök. Tudja a trükköt, tudja jól, csak mórikál, kéreti magát! Az öltönyös szinte ráhajol, vörhe- nyes tarkója ragyog: na? Mi lesz? Mondjad már! Ott van, láthatjátok. Na, ne viccelj már, öcsi! Ennyi. A húr tovább nem feszíthető. Az öltönyös mosolya nyájas, életes, ahogy mondani szokás, még őszinte is annyira, amennyire a helyzettől telik. Már érik benne az elhatározás: türelmes lesz. Talán majd máskor. El fog jönni az az idő. A kitüntető engedékenység előnye a rugalmasság. Nem kell folyton győzni. Egy csata még nem háború. És különben sem én vesztettem. Én ugyanis itten hivatalos minőségben. Érted. Én és te, mi, személy szerint attól még, sőt, annál inkább. A két nadrágos érti, hogyne, és mosolya még szomorkásabb. Hivatalos minőségben. Vagyis nem egészen, hanem csak részben. Amennyiben az ember minősége hivatalos, annyiban ő maga semmilyen. Az ilyen minőség meg az olyan minőség és az amolyan, és ezer és egy minőség végösszege nulla. Hivatalos minőségben annyit tesz, mint sehogy. Ezért nincs benne rettegés a vasmarok- től, és ezért nem hatja meg a kitüntető engedékenység sem. Csak zavart, szemérmes, tart a botránytól, hátha kínos helyzetbe kerül a fényképész, a körben álló tanúk, akik mögött ott lappanghat a szabómester is: valami rejtett zugból figyel izgatottan. Pedig ő kiváló munkát végzett, mit tehet arról hogy az öltöny üres? Józsi a csónakos Évek óta ugyanabban az üdülőben töltjük szabadságunkat. Emiatt ismerőseinktől nemegyszer hallunk vissza gúnyos megjegyzéseket amelyeknek lesújtó lényege: ezek mindig ugyanazon pocsolya körül keringenek, őket nem érdekli a kitárulkozó világ. Sose próbáltuk megmagyarázni senkinek - úgysem értették volna -, hogy a világ odajön, ahol mi vagyunk. Hogy szeretjük ezt az izgalmas változatlanságot Az idén is megnyugodva láttuk, hogy az üdülőépületek ugyanúgy sorakoznak egymás mellett a parton, mint eddig, körülöttük a tágas térségek füve ugyanolyan gondozott és zöld, mint mindig. A Balaton is a helyén volt amin egy kicsit mindig elcsodálkozom, az üdülőtársak és csemetéik ugyanolyan lehetetlenek voltak, mint minden évben. A víz fölé nyúló stégen most is oroszlánfókák és vlzisellők heverésztek színes plédeken, a tó vize csendesen csacsogott a deszkák alatt a négy csónak - két fehér, két kék - fenekével felfelé fordítva hallgatott a parton, a bádog katamaránok, azaza vizibiciklik lustán ringatóztak a partközeiben, de csak annyi mozgással, amennyita bójához kötött láncuk megengedett Minden ugyanaz volt mint máskor. Csak a csónakos nem. Tavaly egy vakációzó egyetemista szórakozott itt ebben a minőségben. Úgy jött-ment, mit egy elátkozott királyfi, azorrátfelhúz- ta, mintha mindig valami büdöset szagolna, időnként jegyzetekkel vonult le a stégre, de leginkább szörfözött Kontár volt Engem a vízi emberekhez régvolt diákkorom csodálatos emlékei fűznek. Nyaranta, a vakációban magam is néha öt-hat csónakot vontattam egyszerre a deszkamólóhoz Nyers bácsi csó- nakdájában, hogy a vendég kényelmesen beszálhasson. Értem én a csíziót. Most, fél lábbal az egyik kék csónak gerincére támaszkodva idősebb férfi fürkészte a vizet. Amikor a közelébe értem, felegyenesedett, és várakozóan nézett rám. A tekintetében nem volt semmi szolgálatra rendelt emberek rög- tönködéséből, keskenyre húzott szeméből barátságos érdeklődés és valami olyan kedves fölény áradt, amit a vízi emberek a szárazföldi patkányokkal szemben érezhetnek. Felfelé gyűrt szélű, valamikor fehér vászonkalapkája olyan volt, mint az amerikai tengerészet matrózaié. Ösztönösen kerestem az US NAVY jelzést, de nem az volt ráírva, hanem NÉPSZABADSÁG. Ekkora flottának elég a sajtó is. A hetyke fejfedő alól kiugró orr, a jellegzetesen előretolt áll, amely fölött a keskeny szájból csak a hosszú csibuk hiányzott, a bizonytalan színű rövid ujjú pólóing, a nem rá szabott, lötyögő, bő nadrág egyből hozta a nevét: Popeye, a tengerész.- Jó napot - vigyorogtam. - Jó napot - dörmögte, és vidám ráncok futottak szét az arcán. A cigarettacsikket kiemelte a szája sarkából.- Magának csibukozni kéne.- Azt nem szokok. Aztán mért?- Talán majd később megmondom. Zavarba jött, egy kicsit én is.- Ezek a fehér csónakok a jók. Ezeket szeretjük.- Ezek nem jók. Lukasak.- Tavaly nem voltak lyukasak.- Lehet. Az idén azok. Tanácstalanul állongáltunk egy darabig, ő engem szemlélt én őt- Hát akkor menjünk - indítványoztam. Nem kérdezte, hová, belekotort löbögős nadrágja valamelyik zsebébe, előhalászott egy gyűrött piros Symphoniásdobozt az orrom alá tartotta. - Csibu- kom nincs - közölte kurtán.- És a kedves hölgy - pillantott vissza. A kedves hölgy sem kérdezte, hová, csak előböngészte a strandtáskából a lóti-futi bukszát mosolyogva átnyújtotta és maradt. Popeye előredőlő vállal, szélesen kacsázó léptekkel megindult mellettem.- A kedves hölgy a... - nézett rám oldalt. - Az - néztem vissza. - Gondoltam mert az én feleségem is így szokta csinálni, de ő mérgesen néz hozzá.- Maga tengerész volt ugye?- Nem. Kőműves. Miért?- Talán majd később megmondom. Az üdülő büfé-presszójában a pult végéhez vont ravaszkásan hunyorgó szemeit a nádszál büfésleányra szegezte, és csak ennyit mondott: cserkó. A nádszál leány rám nézett, én bólintottam, bár nem tudtam, mi az a cserkó. Biztonság kedvéért hozzáfűztem: és konyak. Kiderült hogy a cserkó cseresznye- pálinka, amit én felettébb utálok. így nagy veszedelemtől megmenekülve vido- ran koccintottam.- Szabó Józsefnek hívnak - közölte mintegy mellékesen.- Híjnye, akkor druszák vagyunk - örültem meg, és úgy láttam ö is megörül.- Hát ha a kedves vendég is Józsi, akkor tényleg azok vagyunk. Druszák.- No, akkor szerbusz - nyújtottam kezemet ő óvatosan, de határozottan szorította keményre dolgozott markába. - Még egyet? - lelkesedtem. - Jobb a békesség - dörmögte, és lendületesen megindult a kijárat felé. Vissza a csónakjaihoz, amelyek közül kettő lyukas. Ettől kezdve Józsi nem tévesztett bennünket a szeme elől. Ha lementünk a partra, már messziről integetett kurta karjaival, jelezvén, van szabad csónak, menjünk ki a vízre. Amikor már harmadszor intettünk vissza, hogy most nem akarunk, gyanút fogott- Talán nem tudsz evezni, vagy a kedves hölgy - sosem mondta másképp, pedig tudta a nevét - fél a vízen? Ha én mondom, hogy ki lehet menni, akkor nem kell félni. Tihanyban születtem, úgy ismerem a Balatont, mint kevesen.- Eső készül - mutattam a túlpartra. Füred fölött sötétedik az ég.- Nem lesz - rázta a fejét A Balaton nem ereszti ide a felhőket elmennek Akaii felé, ott megeszi őket a víz. Tudok én mindent Nekem lődözhetnek sárga meg piros rakétákat villoghat a siófoki lámpa, én anélkül is megmondom, mi lesz mi nem. Egyik nap azzal fogadott bennünk, hogy hógat a Balaton.- Hógat? Sumákot Ződül, nincs hullám, mégis élesen loccsan a viza köveken. Olyan a tó, mintha alulról ütügetnék a fenekét Néhány óra múlva megindul az északi nyomás, fehér sörényű hullámok vágtattak a part felé, majd megemelték a stéget. Popeye megorrontotta a vihart A nagy diadal az volt amikor először bocsátott bennünk vízre. Elrohant a kellékes bódéjához, másik evezőket hozott, a villákat nagy gonddal illesztette a helyükre, a csónakokat a beszálláshoz legkedvezőbb helyzetbe hozta a leeresztő rámpán.- A kedves hölgy ide üljön, jó középre, nem kell olyan görcsösen markolni a csónak szélét, ne féljen, nem borul fel, a kedves vendég itt másszon be - dajkált bennünk, mintha a Szent Jupátot bocsátaná útjára. - Csak egyenesen, aztán kinyílika viz-gesztikulált, és mi astég közönségénekvigyorgó érdeklődése közepette úgy hajóztunk ki, mint akiknek visszatéréséről mindenki lemondott. Már jól benn jártunk a vizen, Popeye még mindig nézett bennünk szeme fölé emelt tenyere alól, ésamikor kifelé tartottunk már, hevesen integetve úgy hessegetett vissza bennünk, mint a gazdasszony a tyúkokat a konyhaajtóból. Ebből is tudhattuk, ez a kis ember a szivébe zárt bennünk. Meg abból is, hogy mindennap odajött hozzánk, megnézett bennünk, motyogott valamit soha nem értettük, de biztos valami kedveset és továbbment Az utolsó nap délelőttjén nem mentünk le a vízre, földszinti erkélyünkön üldögélve olvastunk. Közben egyre többet gondoltam arra, most kellene elbúcsúzni kedves barátunktól, amikor közénk pottyant egy pingponglabda. Józsi széles mosollyal állt az erkély alatt.- Mi van, vén kalóz? Kuncogni kezdett, aztán a háta mögül előrántott egy apró bokrétát.- A kedves hölgynek hoztam - motyogta.- És a pingponglabda?- Azt is. És már indult volna tovább.- Gyere fel, Józsi, igyunk egy kortyot.- Jobb a békesség - legyintett. - Majd ti gyertek el hozzám Balatonendréd- re. Ne félj, nem cserkót adok. - Az annyiszor látott mozdulattal magasra emelte a karjait, hangtalanul nevetett, de én úgy láttam, hogy azarcán szétfutó ráncok mintha nem lettek volna olyan vidámak, mint máskor.- Még találkozunk, tengeri rabló! - kiáltottam utána. Visszafordult, jobbra-balra ingatta fejét, és elragadtatva ismételgette: tengeri rabló, tengeri rabló. Délután, amikor a keresésére indultam már fel volt bolydulva az üdülő. Elutazó vendégek idegeskedtek a folyosókon meg a recepcióban, bőröndök, sporttáskák össze-visszaságában. Egyedül a gondnoknő volt higgadt határozott:- Tessék nyugodtan lenni, a böröndöket a Józsi bácsi kiszállítja az állomásra, és ott marad velük a vonat indulásáig. A kerítéskapu felé vezető betonjárdán ott állongált Józsi gumikerekű targoncája két rúdja között, és nézte a halmozódó csomagokat. Már nem volt Popeye. Színehagyott micisapkájával oldala mellé ejtett karjaival olyan gyámoltalan, esendő volt mint szárazföldön a viharmadár. D. Kovács János rajza
