Tolna Megyei Népújság, 1988. augusztus (38. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-20 / 199. szám
1988. augusztus 20. ^PÜJSÄG 9 :enyer különbö- béri kéz nem alakított rajta. Szorította és kilépett vele a kamrá- ha többet ból. Melege lett a boldogságtól, meg attól, hogy az idős asszony a. megszólalt: Itt asszo- - Ugye milyen jó formája van ennek a kőnek? iszt leállí- - Gyönyörű! - vágta rá Ferenc. r meg az -Ez a mi kőkenyerünk! - folytatta az asszony. Olyan formája m és min- van a kőnek, mint a kenyérnek. Ez nekünk, akkor is van, ha a fail vásárolt tubán nincs kenyér. é. Megállt Ferenc zavartan nézte a követ, mert éppen kérni akarta, hogy magával vihesse, de látta, milyen fontos ez a két öregnek.- Patakkő - magyarázta az asszony - tudja nekünk volt a legfinomabb savanyú káposztánk a faluban. Azért, mert ezt a követ raktuk rá nyomatéknak. Ebben a kőben kell lenni valaminek. Senkinek nem volt olyan ízű káposztája.- Képzelje el fiam - szólalt meg az öreg ember - az asszony annyiszor megmossa ezt a követ, mint a szitát. Fletente kétszer, pedig már nyolc, tíz éve nem csináltunk káposztát, mert nincs fogunk. Nézték a követ mind a hárman. Ferenc elmesélte a Borsosszobor Isten szem históriát, amit a két öreg nem nagyon értett, de azért így szólt a férfi a feleségéhez:- Tudod ides, adjuk neki ezt a követ. Fia kinő a fogad és tudunk káposztát csinálni, majd én elmegyek és hozok másik patakkövet...- Odaadom a mi kőkenyerünket - nézett az asszony Ferenc- re - de azt kérem, hogy imádkozzon néha értünk, mert nekünk senkink sincsen. Nagyon vigyázzon a kőre és ugyanígy megtakarítsa!... Ferenc megígérte, hogy a tisztaszobába rakja, ha „kinyitja a szemét". Beszélt még az itthoni festményeiről, szobrairól, amit művész barátaitól, többek között Borsos Miklóstól is kapott. Hirtelen felkapta a követ és futni kezdett vele az autóbussz irányába, ami a megbeszélt helyen, még mindig ott állt. A követ óvatosan lerakta és egy zacskóba kávét, cukrot, kakaót, konzerveket dobált. Rohant velük vissza a két öreghez. Csönd volt a házban. Keresni kezdte az idős emberpárt. Nem voltak az udvarban. Fent ültek szótlanul a nagy asztal mellett.- Itt hagyom ezt a zacskót - szólt Ferenc - de csak akkor nézzék meg mi van benne, amikor már elmentem. Nem a kőért van, hanem... fogadják el kérem! Elviselhetetlen feszültséget érzett. Mintha fojtogatta volna valami. Amikor átnyújtotta a zacskót, abból hirtelen kipotyogott minden. A konzervek szanaszét gurultak hangos csörömpöléssel a nagy asztalon, de... De... egyetlen egysem esett le a földre. Valami megmagyarázhatatlan dolog történt, mert sorban visszakanyarodtak az asztallap szélétől. Mind a hárman mozdulatlanul álltak. A pillanatnyi csönd után megszólalt az öreg ember. Szeme tele lett könnyel, amikor a felesége felé fordult:- Látod? Mi az életben ennyi ajándékot soha nem kaptunk... Ez is a kő... Elköszöntek. Ferenc az idén ismét kiment abba a faluba. A ház akkor még állt...! A szomszédoktól megtudta, hogy a két öreg már nem él. Először a papa ment el és néhány hét múlva az asszony is utána. Szerette volna elmondani nekik, hogy a követ elvitte Borsos Miklósnak Tihanyba, hogy ezen a nyáron, vegye kézbe és „nyissa ki a szemet!" DECSI KISS JÁNOS be az ud- i följáróig. gták meg ;ra. A lábjyon idős : mint akit 5ára megette az arakat!... Az rételgette bajuszos zeretném ilyen tisz- kitaposott rt. A lelke ínység és óét - ami két végén lek. A iáéi ember, mindketimilyene- , egylyu- szembe. ott. yitotta az 'égigpol- 's-kolbá- kadt a te- veg. Ön- yérdarab, iztogatott 1 fölkapta mit Henry ilt: „Az Is- lak is ne- ‘iBorsos- iIon mintám volt ki- Imes emik, féléién ma- > régész Je egy- tüntetni kát jobét arra, itte törik a fá- /an tárrégmúlt nagunk csoport gyűjte- v. nem. értéke- ídazok, :tét, keilt meg- irkezett injaitól, meglát- : magá- : alkotni ■olt légárának legma<nek az gért felélő nép írek teFUTŐKOCSIS VOLTAM Takarosán felújított régi ház a főutcán. Az ablakon, ajtókon piros-fehér száda, az udvaron virágágyások. A porta végében hátul nagy kert, nyílegyenes veteménysorokkal. Mindenhol rend, tisztaság. A kapun bélül két férfi. Kezet nyújtanak, az idősebb Szalánci István. Fürge léptű, kissé hajlott hátú, őszhajú ember, takarosra nyírt bajusszal. Kék szemei nyolcvannégy éve szemlélik csöndes derűvel a világ, - ezen belül is szűkebb pátriája, Szedres - változásait.- A Bezerédj Pál nagyságos úrnál szolgáltam itt helyben, huszonhat januárjától a felszabadulásig, cseléd meg kocsis voltam - mondja a kérdésre. Nem ott kezdtem a munkát, előtte négy évig Kápolnán voltam lovász az Apponyiaknál. Hat lovunk volt a paripákkal együtt, ketten voltunk rá. Én olyan postásféle beosztásban szolgáltam. Minden szombaton fogtam a táskámat, a nyakamba akasztottam, fölültem a lóra és mentem Pusztatormásra. Felvettem a jelentést, vittem Hö- gyészre. Kétynek mentem, délre odaértem, bekötöttem a lovat a kastély istállójába, megetettem, megitattam, aztán kaptam ebédet a konyhán. Higgye meg, nekem ez az út nagy élmény volt. Akkor legényked- tem, hát néztem a lányokat kinn a földeken ahogy dolgoztak - moso- lyodik el az emlékek nyomán, közben invitál befelé a házba. A patyolattiszta konyhában a vakítóan fehér térítővel borított széles asztal mellé telepedünk le, ott folytatódik a történet.- Úgy csaltak át ide Szedresre, magamtól nem jöttem volna, mert jó helyem volt ott is. Mondtam, béresnek nem megyek, mindig a ló volt a szenvedélyem. Fel is vettek kocsisnak. Nehezen lehetett akkor bejutni cselédnek, apáról fiúra szállt a szolgálat. Ha egyvalaki kilépett, öten álltak volna a helyébe. Itt, Szedresen tulajdonképpen nem is a kegyelmesurat, a Pált szolgáltam, mert az korán meghalt, hanem a nagyságát, a gróf Bezerédj Mária Otíliát. Futókocsis voltam, olyan, mint ma a mentős. Itthon szültek az asszonyok, nem kórházban akkor. A faluban nem volt bába, Medinára keNett menni a Lázárnéért. Éjjel zörgettek az ablakomon - általában akkor születtek a gyerekek - én befogtam és mentem a bábáért, hétköznap és ünnepen. Ha ö maga nem bírt a szüléssel, akkor küldtek az orvosért. Ott bóbiskoltam a bakon, vártam, hogy jelt adjon az új élet. Amikor végeztek, vittem őket haza. Néha akkor fogtam ki, amikor a többiek mentek az istállóba dolgozni. Másnap aztán lemostam a kocsit, rendbe tettem mindent. No meg minden második vasárnap mentem a papért a vasútra. Egyik vasárnap ugyanis Apátiban misézett, a másikon Hidján, Szedresen akkor még nem volt templom. A futókocsis kommenciója - mint Pista bácsi elsorolja - minden munkáért másfél hold kukoricaföld, kétszáz négyszögöl krumpliföld és száz négyszögöl konyhakert a háznál. Járt még évente 20 kiló só, 20 mázsa gabona: ebből két mázsa árpa, a többi fele-fele arányban rozs és búza, valamint naponta két liter tej. A tejet az esti fejésnél a csí- rásgazda mérte ki a gyerekeknek.- Ott laktunk a cselédházban, tudja a présházon fölül - mutat a falon túlra az asztalterítő rojtját igazgatva a szikár öreg. - Hat család lakott egy házban, mindnek volt egy meleg konyhája, egy szobája meg egy kamrája. Kétszázötven kéve tűzifát kaptunk, de olyat ám, hogy három ember tette föl a kocsira. Ha elfogyott, szóltunk az ispán úrnak, kaptunk még. Hát ahol több gyerek volt, többet kellett mosni, tüzelni. Baromfit, jószágot tartottunk amennyit akartunk. A disznót kanász őrizte tavasztól őszig, csak aztán kellett itthon hizlalni. Ha pénz kellett valamire, eladtunk egy mázsa búzát, vagy babot. Rengeteg bab termett a kukoricaföldön, nem volt még gyomirtás annak idején. Nekem is volt egy mázsa ötven minden évben. Eladtam a zsidóknak, annak amelyik többet kínált. Az egykori futókocsistnindenre pontosan emlékezik. Szabatosan, „Dolgoztam egyvégtében egész életemben” Precíz, pontos ember Pista bácsi ma is gördülékenyen fogalmazza a mondatokat, lenyűgöző előadó. - Mindenszentekkor volt a szólitás - folytatja csendes szóval. - Mi, cselédek egymás között csak gatyaremegésnek hívtuk. Akkor mondták meg ugyanis, hogy ki maradhat, kinek kell mennie. Nem küldtek el senkit ok nélkül, csak ha valami csínyt követett el, elemeit valamit, vagy más ilyesmit csinált. Este kilenc óra tájban, mire a gulyás meg a kanász is végzett, az összes cselédnek fel kellett sorakoznia az intéző lakásánál. Amikor mindenki egybegyűlt, kijött a tornácra az intéző, az ispán mega kisgazda, aztán mondták: emberek! Elküldve nem lesz senki, akinek elmenő szándéka, vagy egyéb baja van, az jöjjön be, a többi elmehet. Ha valaki kevésnek találta a kommencióját és nem tudott megélni belőle, mert sok gyereke volt, vagy valami más baja támadt, akkor bement és emelést kért. Aztán vagy megkapta, vagy nem. A rokongyerekeket is ilyenkor szokták beajánlani szolgálni. Aki máshova szegődött, az újévkor hurcolkodott. Ha idejött egy cseléd, küldtek érte kocsit. Pőre kocsit persze, benn ültek az asszonyok meg a gyerekek a kocsiderékban pokrócok között, mint a csibék. Később megváltoztatták a költözködés idejét április elsejére, mert akkor már nem volt olyan hideg. Mikor mondom, hogy a koránál fiatalabbnak látszik, mutatja munkától inas karján a tetoválást. Sz. I. 1904. és mondja:- Én dolog nélkül gyerekkorom óta nem voltam. Tudja, akkor a kicsinyek nem játszogattak úgy mint ma, hanem mentek lóvezetőnek, vagy a szőlőbe kötözni. Ha elbámészkodtak és rálépett a ló a lábukra, hiába sírtak. Nemhogy vigasztalták, inkább megszidták őket, amiért nem figyeltek.- Dolgoztam egyvégtében egész életemben.- A felszabadulás után kaptunk földet, azon gazdálkodtunk, aztán mikor megalakult a tsz, beléptem. 1970-ben ötszáz forinttal mentem nyugdíjba. Nem tudtunk ebből megélni, visszamentem dolgozni, még tizennégy évet ráhúztam vincellérként. Csak akkor maradtam itthon, amikor az asszony nagybeteg lett, és a ház körül kellett végeznem a dolgokat.- Nekünk nem volt gyerekünk, pedig nagyon akartunk, de mit tehettünk!- Elzavartam volna a párom, vagy ő engem? - kérdi magától. Megvoltunk mi így ketten. Hogy megöregedtünk a feleségem testvérének a fia, a Volent József akit itt az udvaron látott, hívott magukhoz, akkor vették ezt a házat. Amikor az asszony meghalt ideköltöztem, azóta velük élek. Mindent megkapok tőlük, igaz, én is igyekszem mindent elvégezni a ház körül amit tudok. F. KOVÁTS ÉVA Fotó: GOTTVALD KÁROLY metőjét is. A mintegy 800 sír anyaga aránylag pontos képet rajzolt elénk a közösség társadalomban betöltött szerepéről, az emberek egymáshoz való viszonyáról és a túlvilágról alkotott képzeteikről. Rendkívül színes élet bontakozott ki az aprólékosan megfigyelt jelenségek sorából. Számomra az 1988-as esztendő legfontosabb kutatási feladata az volt, hogy a szekszárdi kerámiaégető avar falut újabbal gyarapítsam. Ez bizonyítékot szolgáltatott volna a tudomány számára, hogy az egyetlen megfigyelt avar település mellett még több is létezek, melynek élete azonos volt a már feltárással igazolt faluéval. A nyáron Öcsény és Decs határmezsgyéjén szerveztünk ásatást egy olyan területen, ahol kérdéseinkre feleletetvártunk. Munkánkat siker koronázta. Már az első napokban megtaláltunk egy - a szekszárdival azonos korú és rendszerű - edényégető műhelyt egy avar falu szélső házai mellett. Feltehetné a kérdést bárki: miért fontos ez nekünk? Gondoljuk csak újra a korábban olvasott mondatokat. Minden nép kultúrája becses kell legyen számunkra, hiszen az egyetemleges tudást szolgálja. Ám, ha a magunk kultúráját igazán meg akarjuk ismerni, akkor azon népekét is meg kell ismerjük, akik éppúgy keletről érkeztek, akár a magyarok. Az avar birodalom a IX. század első évtizedében megsemmisült. Vezetőik későn ébredtek tudatára annak, hogy Európa csak a keresztény nemzeteket fogadja el az adott történeti korban. Későn ismerték fel azt, amit a magyarok Géza fejedelme, majd első királya, a szentté avatott István király felismert és tűzzel-vassal, de elfogadtatott nemzetével és így megmentette a pusztulástól. Az avar birodalom bukásával a nép nem semmisült meg, nem tűnt el nyomtalanul. Igaz, ma még nehezen adunk pontos választ arra, hogyan épült be a mi történelmünkbe e nép élete, de a sejtésnél már lényegesen több az ismeret. E nép ugyanolyan alkotó eleme volt a keletről érkezett magyarság államiságának, mint maga az államot megalapító magyar nép. Ha a magunk történelmét igaznak és valósnak akarjuk látni, nem akarunk délibábos dicsőséget keresni múltunk történelmi lapjain, akkor éppen a mai ünnepen - augusztus 20-án - kell belássuk: Európa szívében, a Kárpát-medencében olyan sajátságos kultúrát alakítottunk ki, mely gyökereiben hordozza kelet szépségét, de egyben európaivá is tudott lenni. Ezt tisztelni, szeretve óvni és mindig bővítve továbbadni a feladat, mert e nekünk legszebb, legdrágább kultúra ma már egyetemleges, melynek akár egyetlen gyöngyszemét is megsemmisülni hagyni - bűn. DR. ROSNER GYULA régész r Haza - térben, időben Térben kiterítve ez a 93 ezer négyzetkilométernyi hely volna a magyar haza? Ha az átlók mentén vesszük, akkor mondjuk Nagylaktól Mosonmagyaróvárig, Kisvárdától talán Lovásziig? Vagy a merev geometriába spekuláljuk bele a téveteg időt, a változó szívdob- banású Európát, kényünkre-kedvünk- re Szent István, Nagy Lajos vagy Mátyás korát? Vagy játsszunk tovább a térrel, feloszthatatlan magyarságunkat felosztva határainkon innenre és túlra? Haza, hazafiság. Szavak, fogalmak szépen csillogó kazlát hordhatjuk ösz- sze ilyenkor a gyökerekről, az első szavakról, az álmainkat is újraépítő nyelvről, sorsról és sorsközösségről. Hovatartozásról és miegyébről. Ha hinni tudunk ennek a nyelvnek a szavaiban, ha a megfogalmazás gráfomén kényszere segíthet ebben. Nem mintha naponta telve lennénk kimondhatatlan és megnevezhetetlen nagy érzésekkel, szent lihegésekkel és igehirdető elszántsággal. Egyáltalán nem. Sőt, a haza szere- tetéről, arról az erkölcsi erőről, amit kölcsönöz - mások példáján szólni is nehéz. Éppen azért nehéz szólni, mert beleköltözve a szavakba már ezt a leckét is fújjuk, anélkül, hogy mondjuk Körösi Csorna Sándor küldetéstudatát és magányát össze tudnánk békíteni a szívünkben, anélkül, hogy képesek lennénk átélni, mit jelent e nyelv külhoni őrzőjének, ápolójának - kanadai, franciaországi, angliai - írójának lenni. Anélkül, hogy saját honosságunknak, vagy számkivetettségünknek a tudatában lennénk. Anélkül, hogy tudnánk saját, legbensőbb hazánk csillagokig rúgó határairól. Anélkül, ahogy tudatában lennénk annak, hogy mikor következhet be az a pillanat, amikor erkölcsi méltóságunk, önazonosságunk visszanyeréséért - a családunkért, egy megtartó hitért, egy földdarabért - az életünket se érezzük drágának. De én nem is a termelési módok, hitek, vallások, politikai célok felől közelítenék. Nem általában a kultúra, a szokások - nem az etnikum, most csak az egyes ember felől. Az egyes ember, bár anya szülte, mégis függhet hazátlanul a tér és idő szálkeresztjén. Azt hittem magam is sokáig, hogy a haza ingyen van, hogy ingyen adja magát. De ez nem igaz. Soha nem volt igaz a történelemben - mind ez idáig. Mégis e kötődés hasonlatos lehet a szerelemhez, hiszen a magyar paraszt, kinek évszázadokig a mások földje volt a sajátja, nem oknyomozta hűségének, hovatartozásának határait, hanem verítékével, szolgaként a főidbe írta. Csak két keze munkájában, megélhetésében végképp megalázva választotta a keserves hűség helyett a szabadság éppoly keserves röptét. Manapság is akadnak röpülni vágyó hazátlanjaink - de micsoda különbség a történelmi és társadalmi körülményekben. Ezen a 93 ezer négyzetkilométernyi földdarabon, a Kárpát-medence szíve táján éppúgy ringatja a szél a búzát, mint századokkal korábban, de másfajta mozdulattal int búcsút - ha egyáltalán búcsút int - aki menni akar. A haza - a történelem a tanú rá - néha a leghűségesebb fiaihoz a legkevésbé kegyes, de akkor is csak az az egy esély, erkölcsileg a legteljesebb lehetőség, hogy csak annál teljesebben vegyük a birtokunkba, s azzal a szabadon választott hűséggel nőttessük a szívünkhöz újra és újra, amelynek a maga természetes elemében igencsak köznapi arca van. Köznapiarc, amelyről jelképesen, de nemegyszer valóságosan is leolvasható majd minden. Nekirugaszkodások és csalódások, bukások és sikerek - annak a történelemnek a tükörképeként, amelynek e hazában lett részese, részesként is sokszor csak elszenvedője, s amely ma már egy eddigieknél is ha- zább hazáért, az érte való cselekvés egyre teljesebb jogáért perel. Szent István halálának 950. évfordulóján. BÓKA RÓBERT
