Tolna Megyei Népújság, 1988. augusztus (38. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-20 / 199. szám
10 “népújság m€i 1988. augusztus 20. Szűcs László János: Arcunk barázdái között Arcunk barázdái között a vereség elfoglalja a neki szánt lesállást és két rövid sorozatot ereszt a mellünkbe. (Végelszámolásul a visszatáncolt szavakért és a másnak átengedett szerelmekért.) Arcunk barázdái között magányosnak érezzük a színeket is, és a reggeli pengével úgy vágjuk ketté a szemünket, mint Bunuel tette. A vádakat és az árulásokat pedig amolyan közönséges postai borítékba tömjük és még nevünket is odaírjuk a jobb sarokba. Aztán inget váltunk és a hetes pálinkanász végeztével ismét érzünk magunkban elég erőt, hogy úgy szeressük asszonyainkat, mint annak előtte. Móra Ferenc: ISTENÁLDOTTA BÚZA A búzamezőkről hoztam ezt a mesét, amelynek édes az íze, mint a bibliai mannának. Továbbadom úgy, ahogy vettem, azaz hogy sokkal olcsóbban adom, mint amibe nekem került. Mert kalászszedő Mári néni mesélte ezt nekem, akit ülve találtam a kunágotai tarlón, két keresztbe fektetett zsákocska mellett.- Mit visz, Mári néném? - kérdeztem a szegény, töpörödött öreg kis Noémit.- Csak vinném, leiköm, ezt a kis felejtött kalászt, mert a gazda mögengedte, hogy összeszödhessem, de az én öreg vál- lamnak már ez is nehéz köröszt. Fölkaptam a vállamra a Mári néni „nehéz körösztjét”, és mig beértem vele a sárfalú zsellérputriba, addig mesélte el Mári néni az istenáldotta búza történetét, és mikor bevégezte, azt tette hozzá:- Adja az Isten lelke üdvösségire. Hát én senkitől se kívánom, hogy vigye az én keresztemet, hanem aki elolvassa a búza legendáját, annak én is azt kívánom: - Adja az Isten lelke üdvösségire... Úgy volt az, hogy mikor az Úristen a világot megteremtette, leküldte az angyalokat, nézzenek körül idelent, van-e még valami híja a világnak.- Van ám, Urunk-teremtőnk - jelentették az angyalok -, mert búzát elfelejtettél teremteni.- Ejnye, ejnye - csóválta meg az Úristen a fejét -, hátakkor miből sütik odalent az emberek a kalácskenyeret?- Bizony csak zuzmóból törik, fakéregből őrlik - panaszolták az angyalok.- No, ez nem jól van így - tűnődött el az Úristen -, de hát mit lehetne itt most már tenni? Szerencsére az Úristennek nem jutott eszébe ankétot összehívni, se népjóléti minisztérium nem volt még akkor teremtve, mert ha lett volna, akkor még ma se volna búza. Ehelyett kiadta az Úristen a parancsot az angyaloknak:- Nosza hamar, rázzátok ki az abroszomat az ablakon! Egy-kettőre fölkapták az angyalok az aranyabroszt az Úristem diófaasztaláról, vitték a csillagablakhoz, s ami morzsa volt rajta, azt mind kirázták a földre: abból hajtott ki idelent a búza. Az ám, csakhogy akkoriban még nem volt istenáldotta búza a búza. Olyan volt az csak, mint az árokparton növő vadbúza, amivel a gyerekek szoktak játszani. Alacsony a szára, tarac- kos a gyökere, ritkás a kalásza, apró a szeme.- Ejnye, de hitvány gizgaz lepte el a földet - mondogatták az emberek, és ügyet se vetettek a búzára, hanem azután is zuzmóból meg fakéregből őrölték a kenyeret. Mert mindig olyanok voltak az emberek, hogy a jó se kellett nekik, ha rájuk nem parancsolták, ugyan néha még akkor se kellett. Mindössze kéttestvér akadt, aki azt mondta, hogy nem szabad az Isten ajándékát megvetni, hanem legalábbis próbát kell vele csinálni. Az egyik is fogott magának egy darab búzaföldet, a másik is.- Isten nevében vessünk - mondta a fiatalabb, akinek any- nyi volt a fia, lánya, ahány az ujja.- Isten nevében arassunk - mondta az öregebb testvér, aki olyan magánosán élt a világban, mint valami öreg fűzfa a pusztában. Hát hiszen vetni könnyű volt, mert abban a szél is segített. Vitte az apró magot, mint a pelyvát, s hol szemenként hullajtottá el, hol csomósán ágyazta bele a földbe.- Adtál, Uram, segítséget, de nincs benne köszönet - sóhajtották a testvérek, akik az első szántóvetők voltak a világon. Bezzeg nem fújt a szél aratáskor. Sütött a nap, mint a fűtött kemence, hullott a verejték, mint az eső, szédelgett a két testvér, mint a beteg. Külön kellett leszakajtani minden szál bú- zácskát, kézzel kipergetni minden kalászát, s utoljára se lett több az egész termés egy-egy zsák búzánál. Szép holdvilágos este volt, mikor a fiatalabb testvér bekötötte a zsákját a tarlón. De ki is nyitotta mindjárt, felét kiöntötte a szérűre, és csak a másik felét hagyta a zsákban.- Hát azzal mit akarsz? - kérdezte a felesége.- Ezt átviszem a bátyám szérűjére, odaöntöm az övéhez. Nézd, nekünk van fiunk, lányunk, aki segítsen kenyeret keresni. Neki nincs se kicsi, se nagy, aki segítségére legyen.- Isten segítsen meg jó szándékodban! - igazította az asszony a vállára a zsákot. Az ember azzal nekivágott az éjszakának. Hát ahogy a földje széléhez ér, és át akar bújni az eleven sövényen, összeütődik valakivel, annak is zsák van a vállán, mint neki, az is hátrahökkent, mint ő.- Te vagy az, öcsém?- Én ám, bátyám. Hát te hová igyekszel éjszakának idején? - kérdezte a fiatalabb testvér, lecsúsztatván válláról a zsákot nagy meglepetésében.- Én bizony tehozzád indultam - tette le az öregember is a zsákját. - Azt gondoltam, hogy jó lenne megfeleznem veled, amit az Isten adott. Magános ember vagyok én, kicsivel beérem; ti meg sokan vagytok, sok éhes szájat kell megelégítened. Abban a percben nagyot villant a fejük fölött az ég, hirtelen meleg szellő kerekedett, fölkapta a zsákokat, s ami búza volt bennük, azt mind szerteszét szórta a világon.- Legyen megáldva, amit a testvéri szeretet megszentelt - mosolyodott le az Isten az égből. S azóta olyan bokros növésű, dús kalászú, kövér szemű, istenáldotta növény a búza. De mikor gyűlölködés hatalmasodik el az embertestvérek között, akkor alacsony a szára, ta- rackos a gyökere, ritkás a kalásza, apró a szeme...- Az Isten tudja, lelkem, mitől van - simogatta meg a kabátom ujját búcsúzóban Mári néni -, de mintha csupa vadbúza nőne mostanában a világon. Az époszi ember Juhász Ferenc hatvanéves A hozzáértők szemében már az ötvenes évek derekán az egyik legjelentősebb kortárs költőnek számított az akkor még huszonéves Juhász Ferenc. S ha ez akkor így volt, ma is így kell lennie. Hiszen a múló időben Juhász életműve nem vesztett jelentőségéből. Talán furcsának tűnik, hogy a hatvanadik születésnap alkalmából, az ünnepen ezt is hangsú- lyozandónak érzem, de Juhász Ferenc költészete annyira fontos, hogy még ilyenkor sem tűri el a mellébeszélést. S az cáfolhatatlan, hogy a közvélemény már hosszabb ideje elfordult tőle, olvasói és hívei megfogyatkoztak. Megjelenő - s reprezentatív kiállítású újabb köteteinek ugyan megfelelő, az irodalmi életbe beilleszkedő visszhangja van, de a fiatalok kevéssé olvassák. Ám az ifjúság mindig könyörtelen, s így igazságtalan is az elődökhöz. Olvasás nélkül pedig igazán nem illik véleményt formálni. Olvasni kell tehát Juhász Ferencet is, s költői világába természetesen úgy léphetünk csak be az igazi megértés reményével, ha időrendben haladunk, s a húszéves fiatalember népies-tárgyias hangjától indulunk el. S ha így teszünk, akkor a költő szinte kézen fogva vezet bennünket, magyarázza az öt körülvevő világot, s benne önmagát is. Hiszen Juhász úgy indult a felszabadulás után, hogy a lehető legdemokratikusabb törekvéseket képviselte: a néptömegek élményeit szólaltatta meg a néptömegekhez közelálló stílusdemokratizmussal. Közérthető volt tehát nemcsak költői, hanem köznapi értelemben is. 1953 után azonban nagyszabású változások érlelődtek nemcsak a közéletben, hanem a költészetben is. Juhász Ferenc olyan újító és katalizátorszerepet vállalt fel, amelynek révén forradalmi módon megváltoztatta a magyar költészetet. Bizonyos, hogy nélküle, e szemléleti-poétikai költői forradalom nélkül más lenne az évszázad második felének magyar lírája. Ezt a költői forradalmat Juhász Ferenc nem egyedül, hanem Nagy Lászlóval együtt, vele szinte közös költői műhelyben vitte diadalra, bár egyértelmű Juhász kezdeményező szerepe. Az a líra, amelyet létrehoztak, látomásos-szimbolikus jellegű. Ez a liratípus látványosan szakított a tárgyiassággal, a leíró jelleggel. Az érzékletes megjelenítésben nem ez, hanem a látomás lett a szervező középpont. Átalakult és lényegesen megnőtt így a költői képek szerepe. A kor bonyolult, ellentmondásos világa értelmezést kívánt, s felerősítette a rendteremtés, az átfogó világmagyarázat igényét. Ebben a látomásos költői világban továbbra is nagy szerepe volt a népiségnek, de annak inkább a jelképes és mitikus vonásai erősödtek fel. így lettek az elbeszélő költeményekből époszok, amiként Juhász Ferenc elnevezte a maga nagyszabású epikolírikus alkotásait, s a népmesék szerencsét próbáló legkisebb fiújából így lett époszi ember, aki már nemcsak a karriertörténetek boldogságát látja meg a világban, hanem a feloldhatatlan ellentmondásokkal való bátor szembenézést is. így született meg 1954-ben a lírai forradalom első igazi, átütő erejű sikerdarabja, A tékozlő ország, s így formálódik ki ezekben az esztendőkben Juhász költészetének egyetemes jellege, ami az époszi embernek azt a törekvését jelenti, hogy a term é- szetet és a társadalmat extenziv es intenzív értelemben is minél teljesebben kívánja birtokba venni a líra eszközeivel. A jó újítások, a jelentősek mindig beépülnek a líra egészébe. Juhász Ferenc költészete az ötvenes évek lírai forradalma után a hatvanas évekre elfogadottá, a hetvenesekre klasz- szikus értékké vált. Közben jöttek újabb lírai forradalmak, másfajták és másféle hatásúak. S ha ezek közül egyesek meg is tagadták Juhász költészetét, ezt csak úgy tehették, hogy a magyar lírai hagyomány szerves részének tekintették azt. Juhász költői modora és hangvétele közvetlenül aligha folytatható. Adyval rokonítható ebben is. De újító szelleme, az egyetemes világkép megteremtésének igénye, a vállalkozás bátorsága olyanfajta művészi értékek, amelyeket bárki örömmel folytathat. Az ifjú költővezérből érett férfikorára magányos harcos lett. Jobban is illik ez, nemcsak az életkorhoz, hanem az époszi emberhez is, aki akkor is egy nép költője, ha ezt ma csak kevesen tudják. VASY GÉZA Deák Mór: ARATÁS UTÁN Sirályok röptét lélegző tenger, só eszi bőröm könnyeidtől. Mint napszámos az aratásra, Rád gondolok egyre többször. Amit vesztettem- mit vesztettem? nem is volt az enyém soha. Aranyról visszaverődő napfény voltam: boldog és ostoba. Isten pénzére vert piciny pont: mozog, s hiába, hisz nem látszik. Ki tudja, hányszor kell meghalni az utolsó feltámadásig mire adtak ki, tenger, Téged? Semmit sem kaptam helyetted-érted. Ezüstről visszaverődő holdfény vált fel ragyogást, von be évet, éveket, amiket sirattam, bár nem voltak csak az enyémek. Ring a tenger a búzaföldön. Mibe álmodlak bele Téged? Kenyérbe? Sóba? Szemeimbe? Mit veszt, akinek nincs semmije? Akinek hullámzik a csend? S beköltözik emlékeibe? Learatták a búzát. Jelkép. Talán éppen a feltámadásé. Tudd: ami nem volt a tiéd, az nem lehet már senki másé.
