Tolna Megyei Népújság, 1988. augusztus (38. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-20 / 199. szám
8 tíÉPÜJSÁG 1988. augusztus 20. (f/\ SW€/U Szent István nyomában a régi székesfővárosban... „...uralkodj mindannyiukon gőg, gyű- lölség nélkül, békésen, alázatosan, szelíden, tartsd mindig eszedben, hogy minden ember azonos állapotban születik, és hogy semmi sem emel fel csakis az alázat, semmi sem taszít le, csakis a gőg és a gyűlölség. Ha békeszerető leszel, királynak és király fiának mondanak, és minden vitéz szeretni fog, ha haraggal, gőgösen, gyűlölködve, békétlenül ke- vélykedsz az ispánok és főemberek fölött, a vitézek ereje bizonnyal homályba borítja a királyi méltóságot, és másokra száll királyságod”. István király fiához intézett bölcs és széles látókörről tanúskodó intelmeit Imre hecegnek már nem volt ideje a trónon megfogadni, hiszen korán meghalt. Sajnos a történelemnek az utókor megmérettetéseként jelentkező itélőszéke előtt kevesen mondhatták el, hogy a nagy politikus intő szavai szerint jártak el, nem véletlen, hogy az évszázadok során oly gyakran fordult szembe a sértett magyar nemesség királyával és a belső gyűlölködés idegen érdekek hullámain sodorta az ország törékeny bárkáját. De ki gondol erre egy fullasztóan meleg kánikulai napon, akkor is, ha a magyar középkor, az államalapítás színhelyén, a korai magyar A püspöki palota, előtte a város sorsfordulóinak szimbóluma királyság központjában tapodja a köveket, munkahelyére siet, vagy akár kényelmesen sétál, kirakatokat nézeget... Igaz, a Székesfehérvárra csöppent idegen is érzi, hogy valami készülőben van. Takarítják, szépítik a várost, a település zászlaja kerül a házakra, a barokk hangulatú kanyargó utcák pedig a megszokottnál zajosabbak, élénkebbek. Né- hányan kapják csak fel fejüket a technika segítségével földöntúli hangerővel megszólaló szózatra, István üzenetére. A romkertben készülnek éppen az István király törvénynapja című történelmi játékra. Ezt a hol vékonyabb, hol tudatos erőfeszítéssel erős kötődéssé szőtt szálat keressük az egykori székesfővárosban... Szent István király nyomában járunk Fehérváron. Alba civitas, Weisenburg, Baligrata, Bjelograd a keresztény civilizáció kezdeteinek színhelyét, egyre növekvő szerepét jelzik az idegen nyelvű fordítások, elnevezések. A legfontosabb események színhelye a századok során az István által alapított és a „Mennybe felvett Szűz Mária” tiszteletére szentelt társas káptalan és a hozzátartozó királyi magánkápolna lett, ahol a királyi trónszék állt egykoron. Ma az idegen csengésű nevek épp úgy eltűntek, mint a valamikori díszes építmény, ez utóbbiról csupán a kövek vallanak. A romkertben a királyi bazilika történetét idézheti fel a múltat kereső érdeklődő, egészen a X. század közepétől, alapításától kezdődően. Hogy nem akármilyen építményről volt szó, azt mutatja az a tény is, hogy a korabeli Európában is kevés hasonló méretű templomot ismertek. Hogy jobban el tudjuk képzelni, a Mátyás-templom nemcsak beleférne, de alig kétharmadát tenné ki. A páratlan érték sajnos a török kiűzése után a föld színével vált egyenlővé. Az északi oldalhajó ugyan megmenthető lett volna, még az 1777-ben alapított püspökség részéről is szorgalmazták felújítását, de Mária Terézia nem tartotta arra érdemesnek. Egy püspök, bizonyos Mi- lassin nevezetű aztán végleg megoldotta a dolgot: a templom köveinek felhasználásával építtette fel a ma is pompás püspöki palotát. Az ára nem kevesebb volt, mint Szent István és I. Kálmán, valamint hat Árpádházi király, hét Anjou-uralkodó 25 idegenből érkezett magyar királynévá koronázott asszony, rajtuk kívül híres és kevésbé ismert főurak, köztük Ozorai Pipo, Marczali Miklós, Stibor erdélyi vajda nyugvóhelye semmisült meg a hálátlan utódok kezében. Hogy az európai kultúrtörténet szerves részeként jegyzett királyi bazilika maradványai nem maradtak végleg a föld színe alatt, az 1848 decemberében egy kút ásásakor dőlt el. Ekkor találtak rá az egyetlen épségben megmaradt sírra, III. Béla és felesége maradványaira. Attól kezdődően több-kevesebb rendszerességgel végeztek feltárásokat és az 1930-as évek közepén kialakították a romkert mai elődjét, ami az évtizedek múlásával gyarapodik, bővül. De senki ne higgye, hogy a századok történetét rejtő kövek között az eredeti nagyságot, alaprajzot látja! Először a királysírokat helyezzük el méltó helyen és környezetben, a következő évben kerül sor a déli hajó feltárására, ami a sétáló út alatt helyezkedik el, végül az északnyugati sarkon kezdhetjük meg az ásatást, ez ugyanis a püspöki palota egyik épületrészének megbontását feltételezi. - sorolja a terveket Fülöp Gyula, a Szent István Múzeum igazgatóhelyettese. Nos, ami első pillantásra szembetűnő és megnyerő a Fehérváron járó idegen számára, hasonló odaadással mentik és újítják fel a régi városmag barokk-rokokó épületeit, építészeti emlékeit. A módszer példaértékű lehet: minden háznak külön dossziéja van, amiben egész története, tulajdonosainak sora szerepel. Észrevétlenül egy hibás döntés nyomán senki sem bonthat le, alakíthat át közülük, a munkákat pedig művészettörténész, mú- zeológus, építész sorrendben komoly előtanulmányok előzik meg. így érthető, hogy jó állapotban láthatjuk a város legősibb magjában a Géza nagyfejedelem téren az egyetlen épen megőrződött középkori épületet, a Szent Anna kápolnát, amit 1470 táján egy Hensel nevű polgár építtetett és a török falfestmények az oszmán muzulmán vallás egykori otthonára utalnak. Szerényen húzódik meg a IV. Béla alapította székesegyház mellett, amely a koronázási szertartások egyik színhelye maradt később is, és az új király az égbe meredő gótikus falak között ítélkezett, ütötte lovaggá az arra érdemeseket. Középkori neve: Szent Péter és Pál apostolok temploma. A régi Vicus Magúm, az „Öreg utsza”, a legújabb korban Március 15-e utcára kereszté Itetett. A város történetét példázza a jezsuiták által emelt templom, amit a rend feloszlatása után, felszentelését követően alig húsz évvel 1773-ban az egyetlen magyar szerzetes rend, a pálosok vették át, majd fél évszázaddal később a ciszterciták. Innen a mai elnevezése is, bár az egykori meghatározó felekezeti utal az utca túl oldalán álló műemléképület, a Fekete Sas patika. Itt a több, mint kétszáz évet megélt intarziás szekrények, ónbetétes üvegedények, fatégelyek mellett az ünnepi hangulatban értékes kiállítás is látható. A Székesfehérvára történeti forrásokban című kiállításon több izgalmas dokumentum mellett egy 1237. évi kiváltságlevél kétszáz évvel később kelt másolata, II. Endre, IV. Béla, Mátyás oklevelei... És a legrégibb magyar nyelvemléket tartalmazó Tihanyi alapítólevél, amelyben a magyar mondattöredékben a korai feudális állam legjelentősebb városa, székhelye is szerepel: „feheruuara reá meneh hodu utu reá...” Majd egy évezrede, 1055-ben vetették papírra. TAKÁCS ZSUZSA Fotó: KAPFINGER ANDRÁS Ferenc kivételesen autóbusszal utazott. / ző érdeklődésű emberekből állt. Megfogadt nem megy ilyen közös útra. Nyomasztó ve Szép kis faluban állt meg a jármű. Mind nyok ültek és kézimunkáikat, portékáikat ár tották az utasok és vásárlási szándékkal asszonyokat. Ferenc többször volt már ebbt dig az érdekelte amit nem terítettek ki. Inka egy-egy szép szőttest. Elindult hát egy őre előtte. A kerítést a járda felől támasztották rw meg valamikor. Az I ablakok térdmagas- I Ságban voltak. Az | egész ház kicsit megsüllyedt. A tető gerincét könnyen elérhette. • vart, csak egy vékony ösvényt tapostak a ki: Ilyen házat jól rajzolt mesekönyvekben látr A lépcső fakorlátját évek során mindig ui az arra járók, mert szinte ritmusosan kopott nyomok is ugyanott voltak a deszkákon. Ferenc ámult ezen-azon míg körülnézel asszony köszönt rá.- Jó napot, kezét csókolom - szólt zavart rajtakaptak. Az asszony közelebb lépett hozzá. A szí fogta Ferenc kezét, szorítani kezdte a vállait, cát:- Istenem, Istenem! Milyen tisztesség ér ides hazából üzenet érkezett! Üzenet érke, az asszony és kétkedőn tapogatta a magas, fiatalembert.- Elnézést kérek - motyogta Ferenc ,megnézni a házat! Miként élnek, hogy lakj- Nyugodtan, tessék én szólok a páromne tesség... - hadarta a testes asszony, azzal • ösvényen az épület mögé. Ferencet borzongás fogta el, mikor a felsi betelt a jóléptékű házzal. Úgy érezte, hogy ki a tisztaság! Megdöbbentette a rend! A sz konyha, ebédlő is volt - hatalmas asztal fog szemben egymással, ismét a nyomok voh nyért, az evőeszközt itt is mindig ugyanodé Később kiderült, hogy nem volt gyerekük. ( ten túl voltak már a kilencvenedik életévei Nézte a földes padlón a vízzel locsolt nyo két nagyanyja is rajzolt annak idején a régi kas edénnyel, a takarításkor. A két öreg o Csak az asszony beszélt. A férfi szótlanul- Látott-e mindent? - kérdezte az assz éléskamrát is. Ferenc lehajtotta a fejét és benézett. Az ei cok, de üresek. Fent a rudakon is üres kar szók, szalonnák helyén. Az ajtó mögötti pol kintete. Flárom, szőttessel letakart valamit kéntelenül nyúlt feléjük. Az egyik egyfeketé a másik alatt egy szita volt. Gyönyörű szé\ szita. A harmadikat fölemelve, egy követ lát ezt a követ, mert Borsos Miklós szobra jutott Moor segítségével Svájcban márványból is ten szeme”. Borsos Miklós ezt a „Nagy kert vezi. Ez a kő éppen olyan volt és Ferenc nag nak ezt a szobrát. Forgatta a követ. Kerek ve ha tettebb lett volna, de nem volt középen a nyitva a szeme. A természet formálta ezt a i Gondolatok múltról és jelenről Múzeumi szobám ablakából kitekintve alig látok néhány száz négyzetméternyit abból a földből, amely kutatásaim területi alapja. Az íróasztalom melletti falon egy 1816-os megyei térkép függ. Ez a gondosan megrajzolt „mappa” elém vetíti nemcsak a megye múltjának kutatási lehetőségeit, hanem rá- kényszerít egy gondolkodásmódra is, nevezetesen: a régen élt emberek nem tudhatták, hol húz megye- és országhatárokat az utókor, így az ő éltük kutatásában nem ismerhetünk ma tiszteletben tartandó terítóriumokat. Csupán egyetlen fontos dolog lehet a régész számára mérvadó: tisztességgel, a lehetőség határain belül a valóságot megismerni és azt úgy adni tovább, hogy a múlt valóságképe és ne a ma ábrándjai alakulhassanak ki az emberekben. A régész ásója furcsa szerszám. Akár több ezer esztendő nyomait is képes megkeresni. Bizton állíthatom: az emberi rombolás értelmetlenségeit pont ez az ásó képes bizonyítani még ott is, ahol mindent elkövetett az ember azért, hogy nyoma se maradjon a múltnak. Balgaság a pusztítás, mely néha tudatos, néha csak az emberi butaság függvénye. Éppen e balgaság ellenpéldái sejlenek fel emlékezetemben a közelmúltból. Azok a nagyszerű gyermekek és felnőttek, akik bekopognak a múzeum kapuján azzal, hogy valami számukra szokatlan dolgot találtak, s talán a múzeumban képesek megfejteni a rejtélyes tárgyak korát és eredetét. Ők nem azért jönnek, mert csak kíváncsiak, hanem azért is, mert becsületük diktálja: ne vesszen kárba semmi, ami a mi múltunk tanúja volt. A tavasszal a paksi II. Sz. Általános Iskola néhány tanulója az utcán heverő sóderben egy furcsa tárgyat talált. Bekerült a múzeumba, és itt, a restaurátor munkája nyomán, egy gyönyörű XVI—XVII. századi buzogány bontakozott ki a megkövesedett burok alól. Ez a buzogány talán török fejeket tört be, talán sohasem vett részt csatában, de forgatója olyan magyar vitéz volt, aki életre- halálra küzdött, nem játékból, vagy csak virtusból. Alig néhány napja érkezett - úgy estefelé - a múzeumba Bonya János Madocsáról. Újságpapírból egy ketté tört kardot tett elém. Amúgy szégyenlősen elmondta, lehet, nem is múzeumi darabot hozott, de a Dunából húzta ki és úgy gondolta, itt van ennek a helye. Annyit már akkor is meg tudtam mondani Bonya Jánosnak, hogy a megkövesedett burok alatt legalább ötszáz év szunnyad és megköszöntem az ajándékot. Ma már pontosan tudom, ezt a kardot Árpád-házi királyaink idejében forgatták. Talán résztvett a muhi csatában és egy menekülő magyar vitézzel került a hullámsírba. Talán teljesen más e tárgy története, de annyi biztos, hogy a tatárdúlás idején használták és akkor merült a Dunába. Ám lényegében nem ez a fontos. A tárgyak utóélete csupán történeti érdekesség. Ez a kard arról is vall, hogy a készítő mester minden technikai fogását ismerte korának és oly csodálatos acélt kovácsolt, mely több száz évig ellenállt a pusztító enyészetnek. A múzeumi szobába kerülés ténye arról beszél, hogy a megtaláló nem dobta félre, mint egy rozsdás ócskavasat. Tisztelte annyira saját népének múltját, hogy munkája végeztével eljuttatta arra a helyre, ahol megőrzik e XII—XIII. századi kétélű vaskardot. Június elején Horváth László tengelici vadász keresett meg. A kajdacsi határban egy homokdombon téglatörmeléket, cserépedény töredékeket és embercsontokat talált szétszórva a szántásban. Kimentünk együtt a helyszínre, a régész számára azonnal „nyilatkozott” a föld felszíne. A Sárvíz régi medre mellett, egy homokdombon, hosszan elnyúlva Árpád-kori település nyomai láthatók. A település északi végén, a legmagasabb ponton, a téglatörmelék és embercsontok a templom és a körülötte lévő temető pusztulásáról vallottak. A vadásznak feltűntek az ekejárások, a szántó-vető traktorosnak nem. Pedig az eke nehezen járta, hiszen falakat kellett szétrombolnia. Ha már a sírokat is elérte az eke, akkor bizony nem egy-két éve kellett először elérje a falakat. A nyári néhány napos ásatás után a régész már pontosan tudja, az utolsó pillanatban kapott értesítést. A jól megépített, félköríves szentéllyel lezárt téglatemplom körül valóban temető is volt. A szántással évtizedek óta pusztított építményből csupán az utolsó sor téglát tudtuk megfigyelni, s bizony még ezt is több helyen kikezdte az eke. A templomocska építésének idejét első királyunk - Szent István - azon rendelkezése utáni időre tehetjük, mikor is minden tíz falut kötelezett egy templom megépítésére és e köré kellett temetkezniük az ország népeinek. Ez a gondatlan pusztítás annak a kora Árpád-kori Kajdacsnak a helyét érte, amelyben talán már István királyunk idejétől élték az ősök a maguk mindennapos életét. Igaz, először kényszerből jártak el ebbe a kis templomba és itt temette el a gyermek a szüleit, a szülő a gyermekeit. E sírokból az eke már kiforgatta a csontokat is. E falu pusztulását egy világégés, a tatárjárás okozta. A házakat, amelye gették, a templomot lerombolták. A lakók elmenekültek - radtak -se rombolás után már soha többé nem kezdtek itt ásója megkereste ennek az elpusztított falunak fellelhető ben figyelmeztetést is rejt: az idő, az emberi balgaság ner egy valaha élt embercsoport életének nyomait ezért őrizz ban, nagyobb szeretettel. Mindezek a példák talán ráirányítják megyénk lakóin; hogy sokszor csak apró figyelem kellene még és a föld, ve téneti emléklapokat jobban tudnánk olvasni. Nem szabac radságot lehajolni, megnézni, mit hozott az eke felszínre, gyak sikkadhatnak el, amelyek a magunk múltjának - a m életének - tanúi voltak, vagy lehettek. Ám nevezhetnénk-e magunkat kultúrnemzetnek, ha c történelme érdekelne bennünket? Ha bármely itt élt, vág kultúrájának emlékeit ugyanolyan szeretettel és tisztessé nénk, nem rendeznénk és értelmeznénk? Erre egyértelrr Számunkra éppoly becses kell legyen minden darab, m« két hordoz, mint a magunké. Féltve őrzött tárgyak a múzei amelyek akár a római, akár a bronzkor, vagy a neolitikus er zük munkáját őrzik több ezer esztendő távlatából is. Talán kevesen tudják e megyében, hogy a magyarok he előző évszázadokban a Kárpát-medencében egy szintén nép élt - az avarok - akiktől éppúgy rettegett Európa, mi vagy a magyaroktól. Igaz, ebben a rettegésben inkább a: nunk, hogy Európa lenézte e „barbár népeket”, s fáradság' nak e hozott kultúrák megértéséhez. így befogadni sem ak; képes elemeit a maga kultúrájába. Az elutasító, lenéző me többször az ok a későbbi rettegésre. Nos, ezek a „barbár” avarok éppen a megye székhelyén! •környékén olyan kerámiaégető központot hoztak létre, an gasabb szintű technikai ismereteikről tettek tanúbizonys; Mintegy tíz évig folyt az a kutatás Szekszárd határában, Európában egyedülálló műhelyeknek kemencéit, dús ke; tárta. Megismertük a falu házait, azok berendezését, vág mindennapos életét. Ugyanakkor feltártuk a faluban valah A királyi bazilika majd egy évezredes története után - romkert István, az erőskezű törvényalkotó
