Tolna Megyei Népújság, 1988. augusztus (38. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-20 / 199. szám
1988. augusztus 20. TRfÉPÜJSÁG 5 • # s/s/sy// ifcsÄW' Vica néni markot szed- Nézze csak ezt a gatyát! Olyan új, hogy még vízbe se vöt - teríti szét a rekamién a hajdani férfiviselet egy darabját Bozóti Jánosné (Vica néni). Vakít a kelme, a „háziszőttest” az állás sem sárgította meg.- Ugye, látja, hogy van összevarrva a szele, milyen pontos az azsúrozása - mutatja egyik kezével, míg a másikból kicsúszik a bot, be az asztal alá. Fölveszem és nyújtom felé.- Állítsa csak a sarokba... Itt elvagyok nélküle. Mert kint, ott nem. Az a harmadik lábam. Az a legerősebb. Mármint a kezem irányításától - s máris előttem lépdel az almaillatú szobából a másikba, hogy megmutassa a szekrénysort, meg néhány holmit, amit unokájáék tartanak még nála. Mindegyikről külön is mond valamit, majd visszatérünk a hófehér vászonhoz. Óvatosan tűrjük, s úgy kerül vissza a szekrényfiába.- Régen gyolcsgatyában arattak az emberek. Az tizenkét szeles vöt - simít egyet az asztalterítőn Vica néni és kissé panaszosan folytatja:- Az aratásra készítettem ki ezt a gatyát a fiamnak, de nem vette föl. Pedig nyugodtan mehetett vóna benne. Mert ha minden a régi szerint megy, akkor a gatya is dukál. * Nagydorogon, a termelőszövetkezet búzatáblájának szélén álldogál a tömeg. Várjuk, hogy megkezdődjön a kézi aratási verseny, melynek ötlete igen figyelemreméltó. A hagyományoknak ez is valamiféle őrzése, pontosabban a már elfeledett dolgok felelevenítése azért, hogy a fiataloknak átnyújtsanak egy csokorra (egy kepére) valót a régen legnehezebb paraszti munkából. A szekerek búzakoszorúval feldíszítve várakoznak utasaikra. A nap tűz, légmozgás semmi, a harangkoszorú nemzetiszin szalagocskái mozdulatlanok. Bezzeg a férfiak keze jár: fogják a kötelet, Kis- györgy József serényen kalapálja a kaszát. Ügyes mozdulatait többen figyelik. Dobos Nórával a dekorációban gyönyörködünk.- De jó lenne egy ilyen szép koszorú... Vajon mennyi időbe telik megcsinálni?- Bizony, jó néhány óráig - mondja a kocsiról Horváth Lászlóné marokszedő és valamiféle megfoghatatlan tisztelettel, emlékezéssel tekint a szarkalábok, búzavirágok, pipacsok ékítette koszorúra. Amott fiatal legények álldogállnak. Kérdem tőlük, hogy mi a különbség a kepe és a kéve között. Hogy mi az a kereszt? Vállukat rántják, míg egyikük a régi aratással kapcsolatban így szól:- A tarlón lehet mezítláb is menni. Csak tudni kell, hogyan. Csúsztatni kell a lábat - mondja, s barátját kéri, tartsa a motort, ő pedig csoszog néhányat bemutatóul.- Öregapámtól tudom. És kezdődik a verseny, egyre szaporodnak a rendek. A marokszedők hajladoznak, mintha a szél táncoltatná őket. A sokaság egyre közelebb tömörül a munkásokhoz. Majd valaki Vica néninek szól:- Álljon be egy kis időre. Röpül a bot a táblába. S röpül Vica néni is. E mozdulatsor láttán többen esnek ámulatba. Vica néni pedig nem törődik senkivel, szedi a markot. Ott folytatja, ahol negyven-ötven évvel ezelőtt abbahagyta. Amikor kiáll a rendből, ennyit mond:- Olyanok ezek az emberek, mint egy jól összeszokott banda - és visszamosolyog Liktor Bálintné- ra, aki munkáját illetően községgazda, amúgy pedig a település népi hagyományainak legjelesebb ismerője, őrzője és átadója. Jelt ad, hogy a lőcsös kocsit megrakhatják. Előtte egyik kaszás nagyot iszik a csöcsös korsóból. Amikor leveszi szájáról, csalódottan kiált a vízhordóra:- Jól átvertetek. Azt hittem, legalább fröccs van benne. - Mindenki jót derül a becsapódott férfin, aki ekkor már a takarodáshoz készülődik. * A nyolcvanhat esztendős Vica néni két barátnéjá- val álldogál a ház előtt. Ránk vár, hiszen az aratáskor megbeszéltük, hogy két hét múlva meglátogatjuk.- Igazán nem hittem, hogy a Jóisten megadja még nekem azt az örömöt, hogy mégegyszer markot szedjek - emlékezik a napokkal ezelőtt történtekre. - Pedig úgy „határoztam”, hogy addig nem búcsúzok a világtól, amíg nem aratok még egyszer... Persze, ezt a tsz-elnöknek, Horváth Istvánnak is köszönhetem, meg Liktornénak és a többieknek. De jó is volt... - s már nyikordul a kiskapu. Vica néni botjára támaszkodva kísér befelé. Megcsodálom a virágoskertet, amivel ő nemigen elégedett. Alig jutott rá ideje idén. Hátul a szőlőben volt sok munka. A kacsolás, kapálás... Persze, hajnalokon. A hatalmas csempézett lakókonyha szőttessel leterített asztala mellé telepedünk. Amint megsimítom a régi térítőt, Vica néni - leánynevén Borbély Éva - azt mondja:- Ezt még a stafirungba kaptam több másikkal együtt. Tudja, mikor mentem férhő? 1921-ben. És ötven éven át laktam együtt az anyósommal, akit az akkori szokás szerint anyámasszonynak mondtam. De mi nagyon jól megvoltunk. Annyi hiba nem volt köztünk, amiért azt mondta volna az egyik a másiknak: „Menjen arrébb!”- Dolgoztam én annyit, de annyit. Már lánykoromban is, de asszonyként is. Tizenöt holdunk volt. Apósom volt az első kaszás. Én szedtem neki a markot, meg terítettem a kötelet. Utána jött a férjem, az ő marokszedőjével, asszonyanyámmal. Hallgatom Vica nénit, s közben hallom Liktor Bálintné szavait is: „Vica néni? Ö a falu legnagyobb krónikása”.- A férjem deszkát tett az asztagba. Arra álltam és úgy adogattam föl a gabonát... - s tekintetemet követve máris a zöldre festett székről mesél:- Az még a nagyöregapámé, Borbély Jánosé volt. Ö1902-ben halt meg. Elhoztam magammal a széket, hogy legyen tőle is emlékem. Ülünk rajta eleget, mégsem megy tönkre... - aztán az első háború is szóba kerül, merthogy „Nikita”, az orosz hadifogoly - „akit társaival együtt adtak az aratáshoz” - menynyire szeretett azon a széken ülni ebédkor.- Nálunk ők is velünk ettek. Úgy merítettek, mint mi. Ha tyúk volt persze, nekem a szárnyával kellett beérnem. A combok és a mellehúsa a férfiakat illette. A tyúk után olykor a kuglóf dukált. De Vica néni nem kalaposat sütött, hanem sima oldalút, s máris átadja nekem is a kuglófsütés tudományát és a fortélyokat.- Értettem én mindenhez. Jó eszű lány voltam, de sajnos, nem tanulhattam. Amikor apámnak könyörögtem, hogy Írasson be a polgáriba, azt mondta, hogy „elég lesz neked a nagypolgári”, vagyis az élet. „Ha azt jól megtanulod Vica, akkor nem hibádzik semmi.” Hát megtanultam mindent, ami tőlem tellett. Olyan jó gulyást tudok főzni... Na, eredjünk a másik konyhába. Eszünk egy kicsit. Mert magának főztem... És arról is mondok egy-kettőt. Úgy tegye föl, mint a halászlét, akkor nem lesz zsíros!- Hát, ezt a polgárit hagyta rám apám... De remélem, hogy én az angyalos kis dédunokámra mást is testálhatok. Mert, hogy ezt is eldöntöttem...- Mondok én valamit magának lányom, Mariska, ha megengedi, hogy így szólítsam... Egy olyant, amit szintén a „nagypolgáriban" tanultam. Mondom, mert ha le is írja az újságba, akkor sokan tanulhatnak belőle. Nem szabad panaszkodni soha. Mert a bánat úgyis elmúlik az idővel. Amikor meg az embernek nagyon fáj valami, azt a másik igazánból úgyse érti meg. Mert mindenkinek a maga baja a legnagyobb. Azzal foglalatoskodik magában. A bajra mindig dolgozni kell. Jót és örömmel. Csak az gyógyít!- Na, gyerünk már... Csak előbb leredülöm a függönyt! És indulunk kifelé, a kiskapu megnyikordul. Megjött Vica néni fia. Az egyik, akivel együtt lakik. Elmosolyodik az asszony, s halkan dúdol: „Magas jegenyefán sárgarigófészek...” i * A nagydorogi téesz irodájában nagy csend fogad. Alig van itthon valaki. A lányok és az asszonyok kirándulni mentek a Balatonra. Az elnök irodájában ülünk a két aratóval: Zsebő Istvánnal, a bérszámfejtési csoportvezetővel és Kisgyörgy Józseffel, aki raktáros az „építőknél”.- A mi beosztásunkat a korunk hozta - mondják. Mert annak idején, még amikor kézzel arattak, a kévekötő aratógép is nagy találmánynak számított és könnyebbséget hozott az embereknek.- Majdnem szégyenben maradtam - szól Zsebő István, az aratóversenyről beszélgetve. - Képzelje, megint előjött a derékfájásom. Azt hittem, nem tudok beállni. De azért erőt vettem magamon. - Én pedig elismerően mondom, hogy derekasan helyt állt, hiszen megnyerte a kaszások versenyét. Szóval úgy kaszált, mintha mindig azt tette volna.- Olyan ez, mint a biciklizés. Ha az ember egyszer-kétszer, sokszor már csinálta, soha nem felejti el.- Már régen spekuláltam az aratóversenyről... Mert ugye, országos viszonylatban mindenféle vetélkedőt rendeznek. Gondoljon csak Toldira, meg a malomkőre... Akkor miért ne lehetne kézi aratásban is versenyezni? Nagyon örültem, amikor elkezdték szervezni - igy Kisgyörgy József.- A verseny után az általános iskolában jó vacsorát kaptunk - mondja Zsebő István, akit ötéves unokája, Noémi a verseny után fölismert az újságban és igen büszke volt a papájára. Szóval amint a vacsora kerül szóba, mindkét férfi nevetni kezd. Az egy láda sörön, amit kaptak...- De aztán a bálban... ott volt akármennyi is - mondják nevetve, s a „jóképű menyecskékről” sem felejtünk el néhány szót beszélni.- Reggel háromig azért kihúztuk - mondja huncutul Kisgyörgy József, és megállapodnak abban, hogy azért ez a bemutató aratás a régihez képest nem volt nehéz. Izzadtak, izzadtak, de nem folyt róluk naphosszat a víz, nem kellett zsákolni utána, vagy nem kellett egy kaszával egy kateszteri holdról levágni a gabonát, mint annak idején, ahogyan azt elvárták. S közben egy újabb, a cséplőgépes korszakhoz „érkeztünk”, de arról már Horváth István téeszelnök társaságában emlékezünk. Illetve emlékeznek ők hárman, félig lehunyt szemmel idézik vissza, hogy hány ember kellett egy géphez: az etetők, a zsákkötők, a kévevágók, kettő a polyvalyukba, kettő a törekesbe, három pár hordta el a szalmát, egy ember kazlazott, azután a csuszis, a zsákosok, az asztagosok. No és a gépész. Összesen 21 munkás. És emlékeznek vidáman, panaszkodás nélkül. Persze a panasz annak idején sem volt a kenyerük. V. HORVÁTH MÁRIA Fotó: SÖRÖS MIHÁLY
