Tolna Megyei Népújság, 1988. augusztus (38. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-20 / 199. szám
6 ^EPÜJSÄG r 1988. augusztus 20. I - m mm m m * <r mmm * m m * « mm m m* M at Mwm Ujvary Lajos es Tamasi Janos a kotooosroi ®ÜülpBI beszélgetés- Ritkán adatik meg az embernek az ilyen nyugodt, csendes vasárnap délelőtt. Ülünk itt az ecetfa alatt, a csicsói hegygerinc közelében - a ház előtt. A külvilág csak messziről, a Kapos-parton elhúzó vonat képében jelentkezik. Vagy miként az előbb, amikor lent a völgyben megszólalt a harang...- Igen ez a harang. Sajnos csak évente néhányszor szólal meg. Talán egy kicsit fals is a hangja, de nekem zene. Nem tudnám elfelejteni. Ez nem harangzúgás, számomra mégis szebben muzsikál, mint a Tamás-templom, vagy a bécsi Stephans-dóm nagyharagja. Zenéje van, szinte ki tudnám énekelni. És ha bárhol járok, a harangzúgásról eszembe jut. Igaz, mostanában utazásaimra is innen indulok, és ide térek vissza. I- Ez a táj, a környék nekem is nagyon kedves. A közelben volt a szőlőnk, itt születtem, gyerekeskedtem, csavarogtam a dombokon, az itteni emberek, talán a táj is nevelt. Úgy tudom, ez mindkettőnkben közös.- Igen, mégha hozzá is kell tennem, hogy én nem itt, hanem Kaposváron születtem. Amikor édesanyám megözvegyült, tízéves lehettem, Hő- gyészre költöztünk. így hát ha nem is igazi, de választott szülőhelyem Högyész. A világra való rá- csodálkozásom első emlékei ide kötnek. I- Milyen volt gyermekkora Hőgyé- sze?- Gyönyörű platánokra emlékezem. Hőgyész- re mindig is jellemzőek voltak ezek a fák, állottak a központban, a kastélykertben és másutt is. Azóta csak romjaikban vannak meg. Talán azért vonzódom máig is a fákhoz. Nagyon szeretek fákat rajzolni. De a falunak is alig van olyan része, ahol még nem festettem. Gyerekkoromban mindig csak visszajöttem Högyészre. Másutt tanultam, ittanyarakattöltöttem. Előbb Veszprémben a piaristáknál, majd Dombóváron számoltam a napokat, hogy mikor jöhetek. Veszprémben tanultam, amikor meghalt az édesapám. Eldöntöttem, hogy hazajövök, otthagyom az iskolát és itthon, a hátsó szobában, ahol édesapám is szeretett meghúzódni, imi fogok. író akartam lenni egész gyermekkoromban, pedig akkor még olvasni se szerettem, mégis valahogy vonzódtam az íráshoz. ■ - És a festészet? zős lehettem, amikor Pór Bertalan mesterünk megrendelést kapott egy hatalmas méretű képre, „Urak országából dolgozók hazája" címmel kellett festenie. Pór akkor már kétszeres Kos- suth-díjas, nagy megtiszteltetés volt, hogy mellette dolgozhattunk Scholtz Erik barátommal. A képen Rákosi fogadta a különböző munkás-paraszt küldötteket, a korabeli művészeket. Som lay Arthúr és Devecseri Gabi portréját én festettem, mert a mellékalakokat, szóval a kép nagy részét mi csináltuk. Azóta a festmény valahova süllyesztőbe került, de borzasztó nagy pénzt, ötezer forintot kaptunk mindketten a besegítésért. I- Gondolom, utána jöttek a megrendelések...- Én is úgy gondoltam, mert ígértek fűt-fát, végül az Operaházhoz akartak helyezni szcenikus- nak, de abból se lett semmi. Újra csak hazajöttem Högyészre, itt festegettem anyám nyakán élve. Az az igazság, hogy jó fél évig ő tartott el. Január végén kaptam egy táviratot, hogy jelentkezzem Budapesten a Török Pál utcai művészeti gimnáziumban. Először csak óraadó voltam, később, harmincnégy éven keresztül, 1985-ig nyugdíjazásomig tanítottam ott. Nagyon sok kedves tanítványom ma már országos hírű művész, itt Csi- csón is sokszor felkeresnek. Ez röviden az életem. Olyan gyorsan elment ez az utóbbi három évtized, hogy észre sem vettem. Sokat utazhattam kiállításokra, kiállításaimra, meg turistaként is. Bejártam Kelet- és Nyugat-Európát, jó sorsom sokfelé elvitt.- Tudom, a világjárás közben is gyakran szakított arra időt, hogy hazalátogasson Högyészre. Emlékszem, a hatvanas évek elején lehetett: izgalomban volt az egész iskola. Elterjedt, hogy egy festőművész seccot készít - persze akkor még azt se tudtuk mi az, - az iskola bejárati előcsarnokába. Aztán láttuk a művészt is, a tornateremben rajzolta hatalmas szénvázlatait. A szerencsésebbek modellt állhatták, az avatást pedig közvetítette a televízió is. Nagy szó volt ez akkor, mert addig nemhogy felvételt, még tévéképernyőt is alig láttunk...- Igen, az volt az első megrendelésre készülő munkám Hőgyészen. Mert hát festeni sokat festettem ott. Akkor már a Parlament egyik dolgozó- szobájában is volt egy hőgyészi utcarészletet ábrázoló képem.- Rajzolni nagyon korán kezdtem. Egy hokedlira feszítettem barna csomagolópapirt, azon próbálkoztam. Nagy szerencsémre igen művelt, kitűnő rajztanárom volt, Dombóváron a Marczel Gyuri bácsi. Tudásával, szellemi felkészültségével annyit adott, hogy az máig is kitörölhetetlen. Portrékat rajzoltam az egész osztályról. A háború elsodorta nagyon sok osztálytársamat, de néhány akkori rajzom még most is megvan. I- A gimnáziumból egyenes volt az út a főiskolára?- Hát nem egészen. Negyvennégyben felvételiztem, de em sokkal utána elvittek munkára a Szovjetunióba. Csak két évvel később kerültem haza. Mikor megérkezett a nyugati pályaudvarra a vonatunk, mondták, hogy csak másnap reggel lesz Hőgyész felé csatlakozás. Rögtön bementem a főiskolára, ahol az előcsarnokban összetalálkoztam a főtitkárral. Azzal fogadott, hogy egyenruhás emberek, mivel autonóm terület volt az egyetemek, főiskolák területe, nem léphetnek be. Mondtam, hogy nem vagyok egyenruhás, ezt a gimnasztyorkát - elegáns, sötétkék, aranygombos volt, - még a sachti bazárban vettem, nem kis pénzért. Az volt az egyetlen ruhám. Kérdeztem, hogy aktuális-e még a negyvennégyes felvételim. Ez negyvenhat október ötödikén volt. Később jött a rektor, mondta, hogy menjek haza, majd értesítenek. Két hétre rá már főiskolásként utaztam Budapestre. ■ - Ki volt a mestere?- Akkoriban hat mester dolgozott a főiskolán, ők választották meg a tanítványokat. Engem Szőnyi hívott, de az osztályában annyian voltak, hogy egy darabig Burghardtnál tanultam. Kitűnő mester volt, még a müncheni stílust, iskolát képviselte. Rajzra szoktatott bennünket. Később Szőnyi lett a választott mesterem, máig is őt tartom a rám legnagyobb hatású művésznek. I- Azelőtt hátul a fészerben láttam egy Rákosi-képet. Az is akkori emlék?- Nem, a kép sokkal később került hozzám, de ha már szóba került, hadd meséljek valamit. VégI-A házasságkötő terem freskóját is Ön festette...- Több, mint tíz évvel később, 1975-ben. Akkor vettem ezt a kis házat itt, Csicsón. Felújítottam, átépíttettem, azóta még többet vagyok itt. Nyugdíjasként pedig kora tavasztól késő őszig. Csak nagy ritkán, a hivatalos ügyeket intézni megyek föl Pestre. I- Ott, a Bartók Béla úti lakásában mást festene?- Nem ennyire meghatározott ez a kötődés. Sőt, az elején dolgozni se tudtam itt. Hiába állt ugyanúgy a festőállvány, a festőasztal, valahogy nem ment a munka. Pedig ideális feltételeket kaptam, csöndet, nyugalmat, gyönyörű környezetet és valahogy mégsem ment. Aztán észre se vettem mikortól, egyszerre csak itt lettem otthon. Már nem látogató vagyok, itt élek újra, ez az otthonom. Sokan megkeresnek itt. Volt tanítványok, barátok szinte egymásnak adják a kilincset. Szerencsére a barátaim tudják mikor dolgozom, milyen munkarendben és olyankor nem zavarnak. A pihenés óráit pedig mindig szívesen megosztottam velük Egy kis beszélgetés, közös főzés, poharazgatás felvidít, új erőt ad. I - Milyen a napirendje?- Korán kelek és délig dolgozom. Utána olvasok pihenek. Ha nem jön senki, estefelé újra festek. I- Nincs messze Budapest? Lehet érvényesülni távol a fővárostól, a művészeti közélettől, az azonos sorsú, gondolkodású művésztársaktól?- Az úgynevezett művésztársadalom soha sem érdekelt. Funkciókat se vállaltam. Ha meg azt hallom, hogy mi művészek így, meg úgy érzünk és a különböző álművészi alűröket látom, felfordul a gyomrom. Szerintem a művészi hajlam minden emberben, a legkisebb gyerekben is megvan. Hogy aztán később érzéseit milyen kifejezési formában tudja napvilágra hozni, az más kérdés. Van aki elfojtja, mások ecsettel, hangszerrel, vagy tollal igyekeznek érzéseiket, önmagukat kifejezni. I- Többször említette a barátokat. Ilyen fontos önnek a barátság?- Az egyik legfontosabb érzés. A barátság, a hűség, a szeretet az a megtartó erő, ami mindenen keresztülsegít. ■ - Kik a barátai?- Érdekes, hogy fiatalabb koromban vonzódtam a nálam idősebb emberekhez, ma viszont fordítva van. A régi barátaim közül már nagyon sokan sírba hulltak, az újak pedig mind fiatalok. Tehetségesek, okosak, felüdülés körükben lenni. Nekem a barátságokkal is nagy szerencsém volt. Mint rövid nadrágos, tizenhat éves gyerek Balatonszárszón megismerkedhettem egy pár kitűnő népi íróval. Életükvégéig szóló barátságot kötöttünk Sinka Istvánnal, Szabó Pállal, Veres Péterrel, Németh Lászlóval. Később, az ötvenes években ismerkedtünk meg Tamási Áronnal. Róla most eszembe jutott egy kedves történet. Elmondom, legalább a beszélgetésünk nyomán megmarad. Akkoriban Tamási Áron nagyon szegény volt. Aztán megjelent a Hazai tükör, Kos- suth-díjat is kapott, ami akkor rettentő nagy pénzzel, tízezer forinttal járt. Áron megkapta a pénzt, felét a feleségének adta, a másik ötezret pedig elküldte öt barátjának. Sinkának Kodolá- nyi János bácsinak, Szabó Lőrincnek, Tersánsz- ki Józsi Jenőnek és nem tudom, ki volt az ötödik. Lényeg, hogy ezer-ezer forintot küldött egy kis borítékban a következő szöveggel: Kedves Pistám - írta például Sinkának. Tudom, hate kaptad volna, te is ezt tennéd. Sinka, amikor megkapta a borítékot, szólt a küldöncnek, hogy várjon. írt egy levelet. Kedves Áron, írta, tudom, ha te kaptad volna ezt az ezer forintot, te is ezt tennéd - és visszaküldte a levelet a pénzzel. Ilyen emberek, ilyen barátok voltak. Legközelebbi barátságba közülük Szabó Pállal kerültem. Ő járt nálam többször is Hőgyészen, Kurdon az édesanyámnál és nagyon sokszor a Duna-kanyarban. I- Nekünk fiatalabbaknak ő is már tananyag, iskolai lecke...- Igen, elment ő is. Nagyon szerettem. Egyszer Biharugrán voltam náluk. Mutogattam az Erdélyben festett képeimet, amikor kitört. „Nem látom az eget Lajcsíkám!” Mondom neki, hogy Erdélyben a nagy hegyektől az égnek csak kicsi darabkái látszanak. „Hát akkor fessél magyar eget - mondta. - Itt Biharban láthatsz elég nagyot. Egy magyar festő szép nagy magyar egeket fessen!”- Erre itt Csicsón van alkalom. Láttam a Vihar előtt című képet, az égbolt uralja szinte az egészet. Igazi magyar táj, magyar ecsettel. És újra csak csicsói táj. Miközben beszélgettünk, azon gondolkodom, hogy otthon van fél Európában, sokfelé szívesen látják, talán marasztalják és mégis itt van, itt alkot kies túlzással szólva az isten háta mögött...- Nehéz ezt megmagyarázni. Olyan, mintha az ember a legszűkebb családi dolgairól beszélne. Hadd idézzek a névrokonától. Tamási Áron írta, Ábelje mondja; azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. Én itt vagyok otthon. Innét Babits-csal szólva rálátok egész Európára. Vagy ha már az idézeteknél tartunk, úgy érzem magam, mint Ady Föl, föl dobott köve. Ide hullok vissza, ide kell visszahullani, mert csak itt tudok élni. Sokfelé jártam, másutt is befogadtak, vagy legalább is eltűrtek volna, de mindig úgy éreztem, hogy haza kell jönnöm, az itthoniakkal megosztani az örömöt, az új ismeretet, haza kell jönnöm, mert csak itt vagyok otthon. Huszonnégy éves, végzett festő, nőtlen fiatalember voltam ötvenhatban. Sokan elmentek a kollégák közül, hivtak is magukkal, de bennem fel sem merült, hogy menjek. A gyökerek, az itthoni levegő nélkül nem hiszem, hogy tudnék élni. Ismeri a görög mitológiából Antaiosz alakját? I- Ha jól emlékszem Posszeidon- nak és a Föld istennőjének a fia...- Igen, róla van szó. Akkor azt is tudja, hogy legyőzhetetlen volt mindaddig, amíg anyjával, a Földdel értinkezett. Valahogy így vagyok, An- taioszként ebből a földből merítem erőmet, ide térek meg pihenni, új erőt gyűjteni. I- Megértem az érzéseit, mert ha nem is fogalmaztam így meg, sokszor érzek magam is hasonlót. MÚLTUNKBÓL Rovatunkban már régen nem idéztük a korabeli sajtó írásait. Ezúttal elővettük a Tolnamegyei Újság ötvenesztendős példányait, s nézegettük, mi foglalkoztatta akkor a közvéleményt. Az 1938. augusztusi lappéldányokból számos érdekességet tudhatunk meg. 1938. augusztus 3-i számban az őcsé- nyiek arról tájékozódhattak, hogy 7-én délelőtt lesz a katolikus templom alapkő- letétele. Ebből az alkalomból a községbe várták Virág Ferenc pécsi megyéspüspököt is. Mint a lap írta: „Az impozáns ünnepségen jelen lesznek a szekszárdi, tolnai, decsi, bátaszéki és sióagárdi katolikus egyházközségek és egyházi szervezetek küldöttségei is.” * A lap szerint július 30-án Dunaföldvá- rott megyei szintű ipartestületi taggyűlést tartottak, amelynek fő feladata volt, hogy előkészítse a vármegyei iparoskongresszust. a gyűlés jó hangulatú lehetett, mert „tájékoztatták az egybegyűlteket az iparos nyugdíj ügyében elért országos eredményekről”. A gyűlés köszönetét mondott a szekszárdi pénzügyigazgatóságnak azért, „...a jóindulatért, amellyel az adó behajtási eljárások során beadott kérelmeket olyan jóindulatúan bírálta el, és mert olyan megértő módon kímélte és részletfizetési kedvezményekkel segítette a támogatásra oly rendkívüli módon rászorult iparostársadalmat”. Lelkes ovációt rendeztek az alispánnak is, „aki állandóan a legnagyobb jóindulattal támogatja a kézműiparosok törekvéseit". Ugyancsak Dunaföldvárról szól a hír, amely azonban tragikus eseményt ismertet: „Nyomor elől a halálba menekült Bogár János Dunaföldvár volt kisbírója, aki 43 éven át hűségesen teljesítette szolgálatát, múlt hó 30-án lakásán felakasztotta magát és mire rátaláltak, meghalt. Bogár János tulajdonképpen az OTI és a község között folyó vitának az áldozata. Kiöregedvén a szolgálatból, ezen vitás ügy miatt sem az OTI nem folyósított részére aggkor ellátást, sem a község kegydíjat. Elfogyván pénzecskéje, a munkára már képtelen ember a reá váró nyomor elől a halálba menekült.” * Augusztus 6-án valóságos világszenzációt közölt a lap: Tintoretto festmény Várdombon? címmel. Az írásból megtudjuk, hogy a várdombi templomban a falra erősítve található egy Utolsó vacsorát ábrázoló festmény, amelyet állítólag József császár helyeztetett itt el, azért, „ne hogy az akkori idők gyakorlata szerint elkobozzák”. A községben tartózkodott egy restaurátor, aki „már a festmény megtekintése alkalmával akként nyilatkozott, hogy az valamely velencei iskolából származó, nem közönséges értékű műremek”. A képet restaurálták. A jól sikerült munka után a cikk szerzője javasolta: „...ha valóban Tintorettotól származik, akkor értékesíteni kell” s az így kapott ösz- szeget Várdomb katolikus egyházközsége jóléti és kulturális intézményeinek impozáns fejlesztésére lehetne fordítani. Az egészből természetesen nem lett semmi, mert a vármegye által felkért szakértő első pillanatban megállapította „hogy a képnek a XVI. század nagy olasz festőjéhez, Tintorettóhoz semmi köze sincs. A vászon egykorú az 1734-es évszámot viselő kerettel, ami a festmény stílusából, festési modorából, a festékek minőségéből és néhány diszítésrészlet- ből világosan kitűnik. Művészi teljesítmény szempontjából a kép ugyancsak gyenge; készítője egy közepes tehetségű provinciális vándorfestő lehetett...” Ezt a megállapítást olvashatjuk az augusztus 31-i számban. * A szerkesztőség örömmel üdvözli, hogy a Földművelődésügyi és az Igazságügyi Minisztériumban olyan törvény- tervezeten dolgoznak, amely megakadályozza a birtokok teljes elaprózódását. A bevezető sorokban ezt olvashatjuk: „A gazdasági termelés szempontjait Tolna vármegyében is, sőt különösen Szekszárd környékén, igen hátrányosan érinti az, hogy mai jogszabályaink úgyszólván semmi korlátot nem szabnak a mezőgazdasági ingatlanok feldarabolásának és így egész tömege áll elő az olyan eseteknek, amelyekben egyes ingatlanok olyan kis parcellákra oszlanak, hogy ezeken okszerű gazdálkodás már alig folytatható. Némely vidéken egy-két öl széles pántlika-formájú parcellák is vannak...” * A képviselőválasztások zavartalanabb - és gyorsabb - lebonyolítása érdekében a belügyminiszter megváltoztatta a szavazókörök számát több Tolna megyei községben. Az augusztus 6-i híradás szerint Bonyhádon az addigi 4 helyett 6, Hőgyészen 2 helyett 3, Kakasdon 1 helyett 2, Koppányszántón 1 helyett 2, Nagykónyiban ugyancsak 1 helyett 2, Ozorán 2 helyett 3, Pakson 5 helyett 6, Si- montornyán 2 helyett 3 szavazókor alakítandó ki. * Ötven esztendővel ezelőtt jóval hosszabb ideig tartott az aratás, mint napjainkban. Jól benyúlott augusztus közepébe. Nem lehet hát meglepő az augusztus 10-i híradás, amely szerint: „Paradicsompusztán az aratómunkások egy része a munkát megtagadta és sztrájkba lépett. Emiatt az uradalom az aratás egy részét géppel végeztette el. Az aratósztrájk annál is inkább feltűnést keltett, mert a vármegyében erős munkáskínálat mutatkozik.” A szerkesztőség nem közölte a sztrájk okát. Feltehetően a korábbi okok ismétlődhettek meg: az aratók rossz ellátása, vagy éppen az elhelyezésük kedvezőtlen volta. Dőry földbirtokos kérő cáfolatot tett közzé. * Augusztus 18-án vezércikket szentelt a lap Szent István emlékének. A vallásos tételek megfogalmazása után a szerző így méltatta az államalapító királyt: „A nagy király politikai bölcsessége felismerte, hogy az akkori Európában a hűbériség kialakult hierarchiájával felvértezett nemzetek a magyarság törzsi szervezkedésekre szétszakadozva, sokszor egymással szemben állva, nem állhatja meg a helyét. Megszervezte tehát országát és átvette azt az erkölcsi tant, amelyen a nyugati hatalmasságok építették fel társadalmukat, állami szervezetüket és felvette a kereszténységet.” A cikkíró megállapította: „Nagy kincse a magyar nemzetnek Szent István politikai hagyatéka és mint 900 éven keresztül mindig, úgy ma is a szentistváni eszme kell, hogy a magyarság vezérlő fáklyája legyen. Történelmünk ugyanis beszédesen igazolja, hogy a magyar dicsőség lobogója mindig fennen ragyogott akkor, amikor megértettük és elfogadtuk Szent István tanításait, amikor minden erő össze tudott fogni egy egy nagy nemzeti erőfeszítésre.” Beszámol a lap a székesfehérvári országgyűlésről is, amelyet István király halálának 900. évfordulója emlékére hívtak össze. Ismerteti az alsó- és felsőház együttes ülésén alkotott törvényt: „Az első szakasz kimondja, hogy Szent István emlékét az országgyűlés törvénybe iktatja. A második szakasz Szent István napját nemzeti ünneppé nyilvánítja. A harmadik szakasz kimondja, hogy a magyar királyi kúria minden év Szent István napján teljes ülést tart amelyen az árpádkori törvénynapok mintájára elvi határozatait, jogegységi döntvényeit nyilvános ülésen fogja meghozni. A negyedik szakasz a törvény azonnali életbeléptetéséről intézkedik.” * Kedves ünnepségről érkezett tudósítás a szerkesztőségbe, amit a lap augusztus 27-i számában olvashatunk. „Jubiláló nagymányoki bányászok ünneplése” című tudósítás arról szól, hogy augusztus 20-án azokat a bányászokat ünnepelték, akik 40, illetve 25 éven át voltak hűséges dolgozói a bányának. A jubilánsok száma 34 volt. Az istentisztelettel összekötött ünnepség után a jubilálók előtt a frontharcosok, a bányász és a levente alakulatok díszmenetben vonultak el. Az ünnepeiteket a bányaigazgatóság társas díszebéden vendégelte meg. Ezen megjelentek a munkahely és a község vezetői is. * Egykoron szinte alig akadt újság, amely ne foglalkozott volna rendszeresen, esetleg akár hetenként is, a Sió hasznosításával. így volt ez ötven esztendővel ezelőtt is. Az 1938. augusztus 31 -i számban így kesereg a szerző: „Minden megmozdulás, ami a Sió ügyében történt, azzal utasíttatott vissza, hogy nincs reá pénz. Feleslegesen hangzottak el a szép és érvekben gazdag dikciók. Hiába volt a 6 vármegye megmozdulása, a meggyőző statisztikai adatok, a vízügyi szakemberek méltánylása, a mi Siónk maradt továbbra is gondozatlan mostoha gyerek, amely csak arra jó, hogy a Balaton nyáron megzsírosodott vízét időnként levezesse a Dunába, tavasszal pedig a Sió mellett elterülő földeket öntse el a viz, ne pedig a nagyon szélesre épített balatoni villákat. Mert a hajózás a Sión csak időnként lehetséges és akkor is legfeljebb Kölesdig. De ez a hajózás is a kartelben álló vontatók túlköve- telése, a hajóstársaságok pótdíjai miatt drága....” * Természetesen a Tolnamegyei Újság rendszeressen közölt külpolitikai vonatkozású híreket is. Ezek közül megemlítjük, hogy Berlinben egy nemzetiségi kisebbségekről szoló előadás hangzott el, amelynek keretében a magyarországi nemzetiségi politikát méltatták... Megemlékezik a lap a magyar-jugoszláv kapcsolatok javulásáról, az idegenforgalom növekedéséről. Rendszeresen közöltek német- és olaszországi híreket is. K. BALOG JÁNOS
