Tolna Megyei Népújság, 1988. augusztus (38. évfolyam, 182-208. szám)

1988-08-20 / 199. szám

1988. augusztus 20. C TOLM*\ _ 1RÉPÜJSAG 3 Alkotói díjasaink 1988. Mindenki tanár ura A városban mindenki tanár úrnak szó­lítja, mert tanította vagy őt, vagy a gyerekét, vagy valamelyik ismerősét. Mozolai János 1954 óta testnevelő tanár Szekszárdon, a Garay János Gimnáziumban.- Tizenhét éves koromban határoztam el, hogy erre a pályára megyek. Mindig szerettem a sportot, diákként atletizáltam, egyénileg és csapatban versenyeztem. 1950-ben az érett­ségi után rögtön felvettek a Testnevelési Főis­kolára. Amikor végeztem éppen, volt hely Szekszárdon, megpályáztam, elnyertem, az­óta itt vagyok -, sorolja élete állomásait a pe­dagógus, akinek kezei alól több mint ötven testnevelő tanár került ki és mintegy nyolcvan sportolót adott a magyar válogatottnak.- Mint testnevelő tanár könnyű helyzetben vagyok, - folytatja a kiváló tanár, aki többek között megkapta a Sport Érdemérem arany fo­kozatát és a Munka Érdemrend ezüst fokoza­tát. - Jönnek a gyerekek sportolni, nem kell őket agitálni. Persze ott a lehetőség, az idő, a pálya. Ha kikerülnek a gimnáziumból úgy sincs rá alkalmuk, idejük.- A legjobb propaganda a sportnak az elért eredmény, annál jobb agitáció nem kell. Ha egy gyereknek valahol sikerélménye van, az odamegy. Az biztos, hogy a pályám kezdetén lényegesen kevesebb volt a sportolni vágyó gyerek, mint ma. Akkoriban mindössze hét- nyolc sportágat űztek aktívan Szekszárdon. Volt kosár, kézilabda, boksz, foci - és egy sportpálya az egész városban.- Ma ugye jobbak a személyi és a tárgyi fel­tételek. De amire ma is, meg régen is a legjob­ban oda kellett figyelni, az a gyerek maga. Meg kell ismerni alaposan, hogy kiben milyen ké­pességek rejlenek, kinek mihez van te­hetsége. Persze ilyenkor a pedagó­gusnak sem szabad önzőnek lennie, nem szabad a saját ked­venc sportágához irányítani a tanulót, hanem arra a terület­re kell orientálni, ahol még nagyobb sikere­ket tud elérni, ahol még inkább ki tudja bontakoztatni a te­hetségét. Mindjárt mondok rá egy példát. Ott volt nálunk a Budavári Zsuzsa, aki magasugróként került hozzánk, de láttam, hogy él-hal a labdáért, és rendkívüli érzéke van hozzá. Ma már sokszo­ros válogatott kosárlabdázó.- Végül is nekünk, pedagógusoknak arra kell törekednünk, hogy minden gyerek odake­rüljön ahová valö, amihez érzéke van és nem oda ahová esetleg a szülők erőltetik, az éppen divatos szakmákba.- Engem minden a sporthoz köt. A felesé­gemet is ott, a pályán ismertem meg, tanítvá­nyom volt. Felfigyeltem rá, hogy ki az a kislány, aki olyan gyorsan fut. A lányunk is ezt a szak­mát választotta, kolléganőm lett, testnevelő ta­nár itt, a tanítóképző főiskolán. Megszokták már, hogy hétvégeken nem­igen látnak, hiszen a sportversenyeket általá­ban szombat-vasárnap rendezik. Nekem nincs szőlőm, autóm, számomra a kikapcsoló­dást a sport jelenti. Tervek helyett álmok Jellegzetes bajusz, farmernadrág, - ez Szabadi Mihálynak, a szekszárdi Babits Mi­hály művelődési köz­pont művészeti osz­tályvezetőjének a kül­ső ismertetőjegye. A belsőkről valljon ő maga.- Mint főhivatású táncos, koreográfus 1962 óta vagyok a pályán. Előtte Majo- son tanítottam - civil­ben ugyanis ma­gyar-történelem sza­kos tanár lennék -, de voltam amellett művelő­dési ház igazgató és tánccsoportvezető is. Huszonöt éves fejjel behoztak népművelési tanácsadó vezetőnek. Olyan fiatalon gyakor­latilag semmit nem tudtam egy megyei intéz­ményről, munka közben tapasztaltam ki a dol­gokat. Szerencsére voltak olyan kollégák, akiktől ha akartam, tanulhattam.- Valahogy abban az időben országosan is nagyobb volt a mozgás mint ma, hiszen én, mint tanácsadó népművelő az ország szinte összes népművelőjét megismerhettem. Az az idő volt a közművelődésnek az utolsó hősko­ra. Sokkal nagyobb támogatást kaptak akkor a művelődési intézmények nemcsak anyagi­lag, hanem erkölcsileg is. Akkor egy járási vezető kötelességének érezte, hogy egy terü­leti kulturális eseményen részt vegyen.- A mai viszonyok között nagy megújulás vár a szakmára. Igazodnunk kell az élethez, a valóságos igényeket kell megtalálnunk és eh­hez a megfelelő eszközöket. El kell érnünk, hogy a művelődés legyen közügy és ne csak a népművelők ügye. Még nem találtuk meg az igazi társadalmasítás eszközeit.- Gyerekkorom óta pedagógus akartam lenni. Mindig olyan tanítók, tanárok voltak a példaképeim, akiknek a munkája nem zárult le a kicsöngetéssel, hanem a mai értelemben vett népművelők voltak.- Ez a pálya nekem az önmegvalősítás le­hetőségét nyújtotta, egyfajta életformát adott. Itt a munkaidő egybefolyik a szabadidővel. Előfordul, hogy egy-egy művet évekig hordok magamban mire lesz belőle valami. Sokat uta­zok, gyakran épp útközben jutnak eszembe megoldások. A családom alkalmazkodott eh­hez az életformához. Mindnyájan teljes életet élünk, a feleségem szintén a hivatásának él, pedagógusként a megyei gyermekkönyvtár­ban dolgozik. Mind a három gyerekem táncolt. A lányom szeptembertől az egyes iskolában indítja az órarendszerű néptáncoktatást, ami a maga nemében szintén forradalmi tettnek számít.- Jó, jó, elértük, hogy a „Bartina” országo­san elismert együttes lett, de mi mindent tud­tunk volna elérni, ha nem „egyszemélyes együttes” lettünk volna, ha másként alakulnak a személyi, tárgyi, anyagi feltételek. Mióta né­hány éve megváltam az együttes vezetésétől, azóta a felszabadult energiámat arra fordítom, hogy más együtteseknél dolgozom. Ez azért jó, mert öt éven keresztül olyan koreográfiákat tudtam készíteni, amikben nagy örömem tel­lett és a szakma országosan a legjobbak közé sorolta.- Terveim? Pillanatnyilag az időhiány miatt csak álmaim vannak, ez az osztályvezetőség sok időt elvesz tőlem. Szeretném a korábban tervezett falumonográfiákat, Sióagárd, Bo­gyiszlói. folytatni. Gyűjteni kellene amit még lehet, a korábbi gyűjteményeket hitelesíteni, és rendszerezni az összegyűjtött anyagokat. Ha valamire büszke vagyok, akkor az nem az az egy-két ember, aki profi táncossá nőtte ki magát az együttesből, hanem azok a tánco­sok, akik az eltelt húsz évet végigcsinálták ve­lem. Ők mindenütt megálltak a helyüket, meg­tanultak keményen dolgozni, az idejüket, energiájukat beosztani.- Szabadi Mihály munkája mellett az Amatőr Néptáncosok Országos Tanácsának elnöke és a Hagyományőrző Bizottság vezetője. Munkájáért elsőként kapott nívódijat az amatőr mozgalom­ban, ezenkívül Kiváló Népművelő és birtokosa a Szocialista Kultúráért kitüntetésnek is. Minden gondot elfeledtet velem a természet Ulbert Ádám huszonegy éve elnöke a bölcskei „Rákóczi” Mezőgazdasági Termelőszövetkezet­nek. 1958-ban, amikor végzett a Gödöllői Agrár- tudományi Egyetemen, először a paksi téeszben ismerkedetta nagyüzemi mezőgazdasággal. Mi­vel úgy érezte, hogy az egyetemen közgazdasági ismeretekből keveset tanultak, ezért egy merész gondolattal a paksi bankba ment dolgozni. Itt sem lett hűtlen a választott hivatásához, mivel a mezőgazdasági hitelügyekkel foglalkozott. Itt ke­resték meg, innen hívták Bölcskére főállatte- nyésztönek. Karrierje hamar felfelé iveit: két év múlva már főagronómus, majd három évre rá a tagság elnöknek választotta. A bizalom azóta tö­retlen, az egyesülést követően is ö maradt a szö­vetkezet elnöke. Ulbert Ádám kiváló vezetői munkája nagymér­tékben hozzájárult ahhoz, hogy a kezdetben mérleghiányos termelőszövetkezet viszonylag rövid idő alatt kiváló eredményeket produkált. Olyan szakképzett kollektívát sikerült kialakíta­nia, amely magas szintre emelte mind a növény- termesztés, mind az állattenyésztés termelési eredményeit. Jellemző a termelőszövetkezet nö­vénytermesztésére az iparszerű termelés. Évek óta kiemelkedőek az őszi búza, kukorica, napra­forgó termésátlagai. Ez utóbbiért elnyerték a 69. OMÉK nagydíjat. A bölcskei szövetkezet minta­szerűen integrálja a háztáji és a kisegítő gazda­ságok tevékenységét is, gyakran házigazdája szakmai bemutatóknak, tapasztalatcseréknek. Mindez köszönhető a tagság szorgalmas mun­kájának, a kiváló szakembergárdának, és nem utolsósorban az elnöküknek.- Parasztgyerek vagyok, gyerekkorom óta szeretem a földet, - vallja az őszülő elnök - A szüleim középparasztok voltak, így már korán, kisiskolásként segítettem nekik a gazdálkodás­ban. Később a téeszesités után az iskolai nyári szüneteket mindig végigdolgoztam valamelyik gazdaságban. A középiskolát Bonyhádon, a közgazdasági techni­kum mezőgazdasági szakán jeles eredmény­nyel végeztem. Egye­nes utam vezetett in­nen az Agrártudomá­nyi Egyetemre, mindig is mezőgazdásznak készültem. Huszonhat éve vagyok itt Bölcs­kén, hozzám nőtt a fa­lu, a gazdaság. T udja a mezőgazdaságban az a szép, hogy közvetle­nül, napról napra látjuk a munkánk eredmé­nyét. Szerencsére a si­kerélmény több, minta kudarc. Amikor érik a napraforgó, annál szebb látvány talán nincs is. Szeretem a hajnalokat. Nyaranta, amikor épp csak világosodik, amikor az akácfák teteje még alig látszik, akkor szoktam kimenni a határba. Szippantok egyet a harmatos levegőből, és ilyenkor úgy érzem, hogy jól vá­lasztottam, minden gondot elfelejtet velem a ter­mészet. Szeretni kell az embereket. Aki nagyüzemben dolgozik és az emberekkel nem tud bánni, az nem marad sokáig ezen a területen. Voltak kollé­gáim, akik e miatt hagyták el a pályát. Persze mindehhez kell a jólképzettség is. Most már fel­nőtt itt a téeszben egy egyetemet végzett fiatal szakembergárda, akikre ha szabadságra me­gyek nyugodtan rábízhatom ezt a nagyüzemet. Ulbert Adámot a Tsz Szövetség megyei elnök- helyettesévé választották az új ciklusban. Emel­lett társadalmi megbízatásként tagja az MSZMP Paksi Városi Bizottságának és a Végrehajtó Bi­zottságának. Munkája elismeréseként többek között már megkapta a Munka Érdemrend arany fokozatát is. F KOVÁTS W * ' ww > HÉTRŐL HÉTRE h IÍRRŐL HÍRRE Mit olvastunk az elmúlt héten? Vagy: miről írhattunk? Ezek­kel a kérdésekkel kezdődik általában ez állandó rovatunk gondolataink indítása. Ami a legjellemzőbb a kánikulai na­pokban, az a készülődés. Az alábbiakban erről is lesz szó. Feltámad a múlt Kezdjük tehát sorolni a készülődés jeleit, híreit. Hogy mire a pompás előkészületek? Természetesen az aratás ünnepére. Évek óta így emlegettük, kissé semlegesen, kevésbé ártón. Ritkán hangoztattuk István királyt. Az alkotmány ünneplése elfogadott volt. Egycsapásra változott a helyzet, feltámad a múlt. Minde­nestül! Hirtelen elkezdjük tisztelni nagyapáink szokásait, apáink hitét is megvalljuk. Engedtessék meg itt egy személyes vélemény előre bo­csátása: nem tetszik ez nekem! A ünneprontás szándéka nél­kül mondom, írom! Kampány ízét érzem. Könnyen múló, ha- miskás fényű ünneplések, holott az igaz ünnepre, a hetedik napokra mindig szüksége volt minden korban az emberek­nek. Nekünk is. A múltat mi formáljuk ma. Bennünket tagad meg a holnap. Ezt tettük mi is, de nem ez a rend! Az természetes, belső igény, hogy örvedjünk egymásnak, a tegnapoknak, szüléink jó, vagy rossz kedvének, dédapáink kedélyének. Naponta olvashattunk hírt kis- és nagyközségek találkozóiról, ahol az elszármazottak adtak egymásnak randevút, ölelték könnyes szemmel a régen látott barátot. Sikeres rendezvények ezek, hiszen megmozgatják, pezsdítik a falut. Új értékek teremtőd­nek. Nem tudom milyen érzés elszármazottnak lenni! Szeret­ném hinni, hogy sorsom alakításában meghatározó szere­pem volt. Tudom, hogy nehezebb az itt maradónak, mint aki - uram bocsá’ - vasárnapi gyerekként tér vissza a szülőhelyre. A múltat nem feltámasztani kell, hanem meggátolni halálát! Őrizni, védeni, ápolni mindazt ami érték! Tisztelni a hétközna­pok kétkezi munkájában a teremtő csodát, ami emberré teszi, tette az embert. Fillérekről is Szorosan maradva még az említett találkozók gondolatá­nál, a vendéglátásról is beszélni kell. Ezt a szót hallva más jut eszébe a rokonok fogadására készülő háziasszonynak és más az ebben a szakmában dolgozónak. Fiatal pár - férfi és nő - ismerősöm állított meg egyik szom­bat délután Szekszárd főterén, hogy áruljam el, hova szoktam feleségemet elvinni vacsorázni, amikor házassági évfordu­lónk van! Azért lepett meg kérésük, mert hirtelen rádöbben­tem, hogy még egyszer sem vittem vacsorázni feleségemet étterembe, akkor amikor életem azon napjára kellett emlé­kezni, mikor tanúk előtt is bizonyítottuk, sőt pecsétes papírt is Kulturált környezetben olcsó ételek fogyaszthatok kértünk szándékunkról, mely szerint a jövendőt csakis egymással tud­juk elképzelni. Ez utolsó szót - elképzelés - kö­zel a huszadik évfordu­lóhoz illene revízió alá venni, de maradjunk a vendéglátásnál. Soroltam megye- székhelyünk e célra hi­vatott egységeit, mikor lakodalmas násznép sétált - menyasszony­nyal az élen - éppen egyik vendéglő irányá­ba. Az természetesen már e zártkörű rendez­vény miatt foglalt volt. Ujjainkon számlálva ét­termeinket mind-mind kiesett valamilyen oknál fogva. Ismerőseim ugyanis addigra már végigjárták a gemenci Trófea étteremtől kezdve, a központi Kispipáig a lehetőségek sorát. Kiderült, hogy nem fogadták őket szívesen, vagy amit kínáltak, azt ők nem kérték. A forint esetükben azért nem számított, mert ilyen alkalomkor ugye nem kicsinyes az ember. Nem úgy a hétköznapokban. Számít bizony minden fillér! Igazolja ezt an­nak a vendéglátására vállalkozónak a példája is, aki a megyei kórház közelében levő büfé-falatozójában feltűnően olcsó áron kínálja ételeit. Esztétikus környezetben is fialhat forintot a fillér. Ezt mások is tudták eleink közül. Fekete napok Olyan napokról esett szó az előzőekben, melyek emléke­zetesek maradnak. Az ok öröm volt. Ám vannak napok melyek a bánat miatt nehezen múlnak gondjaink közül. Fekete napoknak tekintjük általában az olyanokat, amikor balesetről olvasunk, hallunk. Nem volt nap a legutóbbi héten, mikor ne húzott volna vinnyogó mentő, tűzoltó, vagy rendőr­autó át a városon. A halálhírek mindig megdöbbentőek. Külö­nösen akkor, amikor egyetlen pillanat figyelme elkerülhette volna a tragédiát. Nem okulunk a fekete napokból! Sorra rúgjuk fel a szabályo­kat. Most a közlekedés rendjére gondoljunk. Néhány példa kí­vánkozik ide. Dacia halad a 63-as számú úton 80-90 kilométe­res sebességgel. Mögötte Wartburg, Trabant. Gyorsan beéri a sort egy Skoda 120-as személygépkocsi. Nyomban előzni kezdi valamennyit. Úgy alakul a forgalom, hogy a Daciát nem tudja el­kerülni több kilométeren keresztül. Ezért szorosan a nyomában van. A követési távolság a minimális, sőt nincs is! A Dacia hirtelen fékez, a Skoda vezetője balra rántja a kormányt és káromkodik, fenyegetőzik, mert azonnal rájött, hogy a Daciás csak őt tette próbára. Ki a felelős, ha nem kíváncsi a Dacia a mögötte levő fék­hatására, hanem egy elé ugró állat miatt kényszerül ő maga fé­kezésre és ha szembe is jön gépkocsi? A „játékuk” pillanatában nem jött ellenkező irányból semmi! Más! Oktatók és oktatottak! Nemegyszer tűnt fel, hogy a feke­te nagy T-betűt megkülönböztető jelzésként használó személy- gépkocsik, amelyben a tanintézet neve is olvasható, a közleke­dési lámpa sárga jelzésénél - mikor azonnal pirosra váltott - haj­tott át az útszakaszon. Ketten ültek a gépkocsiban, feltehetően egyikük oktató. Azért hangsúlyozom a feltehetőent, mert egy másik alkalommal, a városból kivezető úton, a 40 km-es sebes­ségkorlátozó táblák ellenére egy ilyen T-betűs oktatásra hivatott személygépkocsi 60-65 km-es sebességgel hajtott végig. En­nek megállapítására magam is szabálytalankodtam, mert kíván­csi voltam - (szakmai ártalom). Tudom, hogy ilyen semminek tetsző szabálytalanságokból lesznek a fekete napok, amiket a jövő héten remélem sikerül mindannyiunknak elkerülni. DECSI KISS JÁNOS Koszorú az idei aratás emlékére A közművelődésben dolgozókat ünnepeltük (Folytatás az 1. oldalról.) Dicséret”-ben pedig 18-an részesültek. A „Népművészet Mes­tere” kitüntetést özvegy Józsa Bálintné bogyiszlói népi iparmű­vész a budapesti ünnepségen vette át. A megyei tanács művelődési osztálya pénzjutalomban a tele­püléseken végzett eredményes közművelődési munkájáért hét személyt részesített. A „Babits Mihály”-emlékplakettet a Tolna Megyei Tanács V. B. művelődési osztálya az idén Sára Sándor Kossuth-díjas filmrendezőnek adományozta a bukovinai szé­kelyek élettörténetéről szóló művészi dokumentumfilmek ké­szítéséért. Ezt követően K. Balog János, a Tolna Megyei Levéltár igazga­tója ismertette az 1988. évi helytörténeti pályázat eredményét és kiosztotta a díjakat, dicséreteket, jutalmakat. Első díjat az idén a zsűri nem adott ki. A tíz beérkezett pályamű közül dr. Do­bos Gyula „Perczelek az 1848-49-es szabadságharcban” munkáját részesítették II. díjban. III. díjban három pályamű ré­szesült. A HNF Tolna Megyei Bizottságának különdiját két pá­lyamű érdemelte ki. A bensőséges hangulatú ünnepséget dr. Imreh József zon­gorajátéka zárta. Egy, a kitüntetettek közül, Mohai András, a HNF Tolna Megyei Bizottságának munkatársa (jobbról) veszi át munkájáért a jutalmat Ulbert Ádám Szabadi Mihály Mozolai János

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents