Tolna Megyei Népújság, 1988. augusztus (38. évfolyam, 182-208. szám)

1988-08-16 / 195. szám

1988. augusztus 16. /' tolna''' 4 irtÉPÜJSÁG Mozi Az ördög jobb és bal keze A film rendezője, E. B. Clucher is elunta a nagy bunyó közben tortahabot fröcs­kölő pitiáner szalonok levegőjét. Egyéb­ként is egy jó kedvében is verekedni kész Búd Spencer néha már puszta megjele­nésével áthágja a társasági fair-play sza­bályait, nem szólva Terence Hillről, akire pedig kikerülhetetlen flörtök leselked­nek. De mi lesz az Ördög jobb és bal kezé­vel, ha az ördögi szent Jobbot a szé­pen hangzó Szentlélek névre keresztel- kedve egy ziháló lovacska vonszolja be a szinre egy ócska, e célra eszkábált hord­ágyon? Mit tud kezdeni valahol Dél-Ari- zonában vagy Texasban, ahol egy tele­pülésen e Jobbot (Terence Hill) az ördögi bal, egy börtönből szökött bátyuska, mint az ál-seriff (Bud Spencer) fogadja? Mi lesz velük, ha az ifjúi Jobb hősködő és pimasz rakoncátlankodása aláássa a testvéri szeretet az egymásrautaltságban olyan fontos érzését, veszélyeztetvén az ördögi Bal, az ál-seriff álmát? Mert nagy az álom, pusztai lépték, hiszen neki az Őrnagy - a minden hájjal megkent, fogd- megekkel körülvett ellenfél - gyönyörű ménese kell. Ennyi már elég is lenne, hogy az at­moszféra megteljen hatalmas, zúgó po­fonok ígéretével. Ehelyett jönnek némi is­merkedő-bemutatkozó lövöldözések és csetepatéka renitenskedő helybéliekkel, akik a városka közelében letelepedni szándékozó derék mormonokkal nem békülnek. Főként az elfoglalt területre irigy őrnagy uszítására. És itt már valódi háború készül, a telepesek épülő faházai Rádió Beteg orvos nem kell...?- A sportélethez hasonlóan az orvostársa­dalomban is léteznek jól elkülöníthető csopor­tok. A körzeti orvosokat ezen belül az NB lll-ba sorolom, sorolja a szakma. Mindig ebből a ka­tegóriából szerettem volna kiverekedni ma­gunkat, nem magamért, hanem a falu lako­saiért. Mert itt NB l-es közösség lakik. Ezeket a szavakat nem védekezésként, in­kább szomorú vallomásként mondja Mende község egykori körzeti orvosa. Dr. Csernik Zoltán ez év április 28-a óta munkanélküli, azóta tart a lakosság kontra tanács meglehe­tősen egyoldalú hadakozása a doktor visz- szaállitásáért. Aki hallott már a meglehetősen sajátságos eseményekről, tudja, hogy a helyi közigazgatás jogszerűen járt el, valójában Csernik doktor felmondását fogadta el. A do­log szépséghibája csupán az, hogy három nap múlva visszavonta az első felindulásban született felmondást a körzeti orvos, megkö­vetve a falu vezetőit. Mégis nem véletlen, hogy a munkáltató, a tanácselnök elzárkózott a visszalépéstől, helyesebb úgy fogalmazni, hogy kapóra jött az orvos hibája, aki olyan semmiségért „dobta be a törülközőt”, hogy a néhány hónapja megígért EKG-készüléket mégsem vásárolta meg a tanács, amihez egyébként csupán ötvenezer forinttal kellett volna hozzájárulnia. A felszín alatt természete­sen más erővonalak húzódhattak, a kívülálló ítéletet csak a hallottak alapján alkothat. Eszerint pedig feltűnő, hogy nagyon köny- nyen mondtak le egy olyan emberről, aki elő­deivel ellentétben nem átjáróháznak, hanem otthonának tekintette a 400 lelkes Mendét, ott saját kontóra beruházott, házat, ezzel együtt rendelőt épített a régi elavult épület helyett, ami egyébként most kilencvenszázalékos ké­szenléti állapotban van. A sorsa egyelőre ké­tes, hiszen a munkaviszony megszűntével a korábban kötött szerződés is idejét múlta, mi­szerint a tanács bérelte volna a létesítményt, a ráfordított költségeket némileg térítve ezzel az orvosnak. Igaz, a tanácselnöknek akadt egy nagyszerű ötlete, Csernik doktor igazán nyit­hatna egy magánrendelőt, ha körzeti orvos­nak nem is felel meg, magán alapon praktizál­hatna, hiszen az emberek is ragaszkodnak hozzá. A szakorvosi felügyelet javaslatára ök azonban nem alkalmazzák, hiszen nagyon ki­merült a doktor úr, öt éve szabadságon sem volt, éjjel-nappal a betegek között töltötte ide­jét. Ilyen kimerült ember nem felelhet meg Mende igényeinek. Nosza, keresünk másikat! Ennek a gondolkodásnak az embertelen volta derül ki B. Király Györgyi vasárnap délután su­gárzott riportjából, amelyben formailag min­den lépés megfellebbezhetetlen, csak azt a kérdést veti fel valamennyiünkben: egy ember csupán addig kell a közösségnek, amíg ereje határáig ad és ad? Amikor neki lenne szüksé­ge segítségre, egyszerűen veheti a sátorfá­ját... Persze ez a közösség nem közösség, esetünkben ez a tanácsi vezetés alapvető mo­rális hiányosságok miatt alkalmatlan feladata betöltésére. Igaz, ez ma még nem kritérium.-takács­A pusztába kiáltunk...? A magyar filmművészek és televí­ziósok az elmúlt hét végén megdöb­bentően szép képsorokkal ejtették még jobban kétségbe a nézőket. A kétségbeesés szó szerint értendő, hiszen egyelőre úgy tűnik, mintha belenyugodtunk volna, hogy az er­délyi magyarságot ért csapások so­rozata (vagy használjuk a már-már közkeletűvé vált „holocaust” kifeje­zést?) csak ennyit vált ki belőlünk, mert többet tenni nem tudunk. Be­szélni, panaszkodni, a pusztába kiál­tó próféták modorában újabban már igen. Jócskán elkésve, ezt mindenki tudja és éppen ezért talán nem árt ki­mondani is. A filmművészek és televíziósok műfajuk legszebb eszközeinek fel- használásával szóltak. Hang nélkül, képekkel. Sok évszázados, már ez­redévnél is régebbi kultúránk leg­szebb emlékeit villantották fel. Háza­kat, templomokat, sírokat egy olyan földről, mely egyre kevésbé ápol és maholnap már mindent eltakar. Aztán megjelent a mindezt leradíro­zó, semmivé tűnő kéz nyoma és a té­vé képernyőjén törölte le a szemünk láttára mindazt, amit „odaát” elkezd­tek a valóságban megtenni. Szívfájdítóan gyönyörű volt: - ide­haza. De mit segít a mieinknek: - odaát? Egyáltalán mit segítenek, a képek, a szavak? Amióta a világ, világ, ilyen módszerekkel még sosem sikerült egyetlen gyilkost se lebeszélni tette elkövetéséről, aki ezt már régóta el­határozta és az eszközei is rendelke­zésre állnak. Egy nappal később, a rádió Gon­dolat-jel műsorában egyik Romániát járt kollégánk beszámolt ottani ta­pasztalatairól. A teljes hírzárlatról és az ennek nyomán (feltehetően) tisz­tességes emberek agyában is élő téveszmékről. A háborúra készülő magyar re- vansizmusról és egy agg Habsburg magyarországi turista útja nyomán arról, hogy itt restaurálni akarjuk a császári és királyi monarchiát. Ez is hátborzongató volt, amiként a tö­mény butaság legtöbbnyire az, de a bevezetőben említett, könnyfakasz- tóan gyönyörű képek még inkább. A leginkább hátborzongató azon­ban a belenyugvás lenne. Sokmillió- nyian szeretnénk remélni, hogy itt azért még nem tartunk... ORDAS IVÁN Vízügyi Múzeum Esztergomban Esztergomban, a város egyik restaurált műemlék épületében megnyitották a Magyar Vízügyi Múzeumot, ahol a Duna történetét, a magyar vízgazdálkodás krónikáját ismerhetik meg a látogatók. XVIII. századi metszet a pest-budai Du­na-partról. már ehhez a Búd Spencer-féle háború­hoz előlegezik a diszletet, sejtetik a vár­ható igazságosztó csihi-puhi koreográ­fiáját. Az sem vitás, hogy az ördögi kezek kiknek nyújtanak angyali jobbot, hogy, majd egy egész felekezetnyi, mélyen hivő vallásos embert az „üsd, vágd, nem apád” meglehetősen közönséges forté­lyaival ismertessék meg némi rábeszélés után. De hát ez a győzelem, méghozzá az öntudatos győzelem záloga és ez a mese vége. A westernfilmek közhelyfordulatá­nak megfelelően az angyalivá és szerel­messé szelídült Jobb se tér jobb belátás­ra, pedig Sarah és Judith is a felesége le­hetne - hála (vagy nem?) a mormonok ősi, vallási törvényeinek. A langyos irónia, ami a filmet itt-ott jel­lemzi, például határozott állást foglal ab­ban, hogy vajon hőseink anyukája vén volt-e vagy csak ribanc, arról is meggyőz, hogy még egy száz kilón felüli átlag­gengszternek is rosszul eshet, ha egy­szerűen csak bumburnyáknak nevezik. Bár lehet, hogy ebben is csak az ördög keze van. BÓKA RÓBERT Tévénapló Szoborpark Zalában elhatározták, hogy szobrot állítanak a magyar olajipar legkiválóbbjainak. Szép és dicséretes, ha a szűkebb szakma tiszteleg az elődök emléke előtt, ebben az esetben nyolc tudóst, kutatót érdemesítettek arra, hogy szoborba faragva lelke­sítse a jelent és a jövőt. Az avatás előtt azonban zavar támadt, egyikükről ugyanis többen úgy vélekedtek, hogy „problémás ember”, ami azonban legföljebb annyit jelent, hogy bizonyos ködök még nem oszlottak föl emléke előtt. Ez a „problémás ember" dr. Papp Simon, a magyar olajkutatás egyik nemzetközileg is ismert kiválósága, volt egyetemi tanár, a MAORT egykori vezérigazgatója. Az elmúlt évek­ben Galgóczy Erzsébet regényt írt róla Vidravas címen, ami meglehetős vihart ka­vart, sokan, szemtanúk, cáfolták a regény egyes állításait, mondván, nem így történt, azt azonban máig nem tudja senki, hogy valójában miként is történt. Pontosabban, amit Papp Simonról tudhatunk, életének külső eseményei, a titok ezek mögött lap­pang. Papp Simont, mint a MAORT-per fővádlottját 1948 decemberében halálra ítélték. A legenda úgy tudja, hogy a tárgyaláson, a nézőként jelenlevő Vadász Ele­mér, a világhírű geológus, helyéről felugorva cáfolta a vádat, de Olthy tanácselnök­nek szeme sem rebbent, ahogy Papp Simoné sem a halálos ítélet kimondásakor. Nem sokkal később az ítéletet életfogytiglani fegyházra változtatták, az egykori bör­tönőr azonban azt mondta a pécsi stúdió dokumentumfilmjében, hogy kivételes el­bánásban volt része, cellájának ajtaja nyitva állt, s bármily szakkönyvet kért, rövid időn belül megkapta. Azt is rebesgetik, hogy a börtönben is az olajipar egyik irányí­tója volt, Galgóczy Erzsébet is így tudja. Az viszont tény, hogy miután 1955-ben sza­badult, rögtön visszatért az olajiparba, később nyugdíjasként is felhasználták szak­tudását. Még körülbelül másfél évtizedig élt, titkát azonban megőrizte, s miután - ez is a filmből derült ki - mindmáig hivatalosan nem rehabilitálták, a titok máig titok, s így némileg érthető, ha a hivatalos vélekedés életének „problémás” voltára hivatko­zik. A félreértés azóta eloszlott, a szoborparkban áll Papp Simon szobra is, most pe­dig a pécsi stúdió ezt a történetet bontotta ki, amennyire lehetett, a homályból. Kitűnő munka, kár, hogy a műsor alkotóinak nevét nem tüntette fel, helye a leg­jobb dokumentum filmek között van. A kiindulópont a szoborpark megvalósításának terve, majd látjuk a szobrokat is, s most már indulhatunk vissza az időben, azt firtat­va, ki is volt Papp Simon? Szemtanúkat kutattak fel, köztük a bírósági tárgyalás egyik tanúját, megtalálták a hajdani börtönőrt is, aki nagy tisztelettel szólt egykori foglyáról, s mindez azt jelenti, hogy a film megmarad a tárgyilagosság keretei között, nem leplez le, nem tart gyászbeszédet Papp Simon fölött, csak annyit mond, amennyi egyelőre tudható. Ezekből azonban annyi mindenképp kiderül, hogy a tragikus sorsú tudós méltó az utókor megbecsülésére. A többi a néző dolga, akinek ezekből a tényekből kell kiindulnia, miként a későbbi kutatásnak is, amelyre politikai és szakmai feladatok egyaránt várnak. Róma bukása „Róma ledűl s rabigába görbéd” - dalolta Berzsenyiek, ám kérdés, mitől omlanak össze világbirodalmak, amire a történelemben oly sok példa van. Livius azt íjra, hogy az Augustus-kori birodalom saját dicsőségének súlya alatt roskadozott, pedig ez a fénykor, a polgárháborúk utáni diadal időszaka, amikor a belátható világ felett Róma az úr, s a legtávolabb élő fejedelmek is abban reménykednek, hogy római polgárjogot kapnak, mert a cívis romanus biztonságot élvez, s minden dicsőség az övé. Róma jól szervezett állam, a hódításhoz is értett. Az idegen területeken először is utakat épít, még pedig kiválóakat, amint a grúz hadiút épp úgy bizonyítja, mint az, aminek maradványait Szombathelyen láthatjuk. Aztán megszervezte a tár­sadalmat, ahol megjelent, magával vitte a kultúrát is, elég a magyarországi emlé­kekre hivatkozni, amelyekből kétezer év viharos történelme is sokat meghagyott. Azután egyszer csak valóban roskadozni kezdett az Imperium, a történészek ennek kezdetét Marcus Aurelius császár korára teszik. Itt kezdődik „A Római Birodalom bukása ” című, méreteit tekintve is tekintélyes amerikai-spanyol film, amit két estén láthattunk. Marcus Aurelius úgy él emlékezetünkben, ahogy római szobrán ma is látható: a filozófus császár kinyújtja jobb karját, s mintha ezt mondaná: íme, ilyen a világ, sze­ressétek hát egymást is, a földi javakat is. Bölcs gondolatait rendre lejegyezte, ezek magyarul is olvashatók, miközben két dolog keserítette életét, felesége, Faustina, aki sokat ledérkedett s a birodalom elleni támadások, amelyek őt is hadba szólítot­ták, s a harcmezőn halt meg, valószínűleg valahol a mai Bécs tájékán, miután a Ga- ram mentén szorgalmasan dolgozott filozófiai iratain, azt is feljegyezve, hogy az ál­lamnak jogegyenlőségen kell alapulnia s mindennél fontosabb az alattvalók sza­badsága. De más dolog a filozófia, a történelem s megint más egy olyan film, aminek eleve világsikert szántak, következésképp nem kíméltek költséget. Egy ilyen monstruózus alkotásnál a történelem csak ürügy lehet, a filozófus császár körül regényes sze­replők nyüzsögnek, miközben fel kell vonultatni mindent, amire pénz és technika képes. Felépítik hát az antik Róma fórumát, azután van bajvívás, üldözés, kézitusa, sok ezer statiszta szablyával és pajzzsal, paripán és gyalog. Van természetesen mérgezés is, jóllehet a történelem mit sem tud arról, hogy Marcus Aureliust almával étették volna meg. A császár, akit halála után valósággal szentként tiszteltek, már életében maga mellé vette fiát, Commodust, akit tizenkét évi uralkodás után való­ban úgy tettek el láb alól; egyik szeretője gyilkoltatta meg. De ez már a történelemre tartozik, a filmnek egyébként is mások a játékszabályai. Erre a szuperlátványosság­ra inkább azt mondhatjuk, a régi vicc kedélyes fordulatával: ahogy Móricka elképze­li... Róma bukását látványosnak képzelték el az egykori világsiker alkotói, s mindenki meg is kapja benne, ami szem-szájnak ingere, még a szép Sophia Lorent is. Aki pe­dig a történelemre kíváncsi, előveheti a lényegesen megbízhatóbb történelem- könyveket, mert azok legalább ilyen érdekesek. CSÁNYI LÁSZLÓ Zene Szekszárdi rögtönzések ’88 A szekszárdi Művészetek Háza az idén, augusztus 22-től 28-ig második alkalommal ad otthont improvizációs előadói gyakorlatra épülő hangverseny- sorozatnak „Szekszárdi rögtönzések” címmel. A tavaly már sikerrel debütáló „rögtönzéseket” hagyományteremtő szándékkal ismétlik meg, amelyhez „Ta­lálkozó a csembaló körül” címmel elő­adássorozat, valamint intenzív fuvolakur­zus társul. A csembalóval kapcsolatos előadás- sorozat és a gyakorlati foglalkozások művészeti tanácsadója Sebestyén János Liszt-díjas érdemes művész, egyetemi docens lesz, míg a fuvoláé Matuz István, ugyancsak Liszt-díjas érdemes művész, főiskolai docens. A nagy érdeklődéssel várt rendezvénysorozatot augusztus 22- én a Concerto Armonico kamaraegyüt­tes hangversenye nyitja meg Spányi Mik­lós csembalóművész közreműködésével és Szűts Péter dirigálásával. Majd a kö­vetkező napokban megtartott zeneelmé­leti előadásokat gyakorlati foglalkozá­sokkal kötik össze, sor kerüí a találkozó tanárainak és hallgatóinak esti koncert­jeire, ez a kurzus augusztus 25-én Matuz István és Sebestyén János közös kama­raestjével zárul. Ezen a napon indul a fuvolakurzus is „A csembaló-fuvola kamarazene együtt- játszási problémái” témakörében tartott előadással, majd az elkövetkező néhány napban a fuvola komplex technikájával és improvizatív előadói stílusának forma­problémáival foglalkoznak a résztvevők. Esténként - augusztus 26-án és 27-én - itt is hallgatói koncertek következnek, majd a „rögtönzések” igényesen szép programja a szekszárdi kamarazenekar augusztus 28-i, vasárnap esti Bach-kon- certjéval zárul, többek közt kolozsvári, például a zenekart vezénylő Simon Emil és a csembalóművész Botár Katalin fellé­pésével. B. R. Az ittasság a törvénykező bal kéznek is komoly gondot okoz

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents