Tolna Megyei Népújság, 1988. augusztus (38. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-02 / 183. szám
4 “NÉPÚJSÁG 1988. augusztus 2. Moziban Nagy zűr Kis-Kínában Egy filmművészettel foglalkozó hazai folyóirat a közelmúltban nemes egyszerűséggel csodagyereknek nevezte John Carpenter amerikai rendezőt. A lelkendező méltatás szerint Carpenter „a fantasztikus történetek egyik legmarkánsabb, legeredetibb alkotója, aki filmjeivel megújította a műfaj formanyelvét, széttörte annak merevedő korlátáit.” Nos, a negyvenéves univerzális moziszakember valóban több alkotásban is bizonyította tehetségét. A magyarországi videoberkekben még manapság is sikernek - és klasszikusnak - számítanak A köd, a Halloween és A lény című munkái. E különös, szorongató légkörű és nemegyszer sokkoló filmek vitathatatlanul a sci-fi, illetve horror kategória legjavába tartoznak. Mindezek után annál nagyobb csalódást okoz legújabb műve, a Nagy zűr Kis-Kínában. A hivatalosan misztikus-fantasztikus, de sokkal inkább zavarosan gyenge film San Francisco kínai negyedének „alvilágába" kalauzolja a nézőt. A városrészt keresztül-kasul behálózó alagútrendszerben mágikus erővel rendelkező gonosz szellemek tartanak fogva ártatlan embereket. Ellenük indul csatába Jack, a kemény öklű, rátermett kamionsofőr néhány kínai barátjával. Óriási viadal kezdődik a titokzatos labirintusbirodalomban: Carpenter - stílszerűen - felvonultatja a keleti harci művészetek - főként a karate és a kung-fu - szinte összes kellékeit. Szakadatlanul csattannak az öklök, suhognak a láncos botok, s végezetül - természetesen - a gonosz szellemek elnyerik méltó és jól megérdemelt büntetésüket, birodalmuk a lángok maratalé- kává válik. A film rendezője az amúgy is nyilvánvaló képtelenségek rendszerét számos logikátlansággal is gyarapítja: már-mára bosszantó primitívségek közé tartozik például a pisztolylövések sorozatát köny- nyedén túlélő szellemalak karddal történő megsemmisítése. A más, hasonló jellegű sablonfilmekből visszaköszönö kliséfigurák - a rettenthetetlen főhős, a le- rázhatatlan újságíró, a jóságos öregember, a sötét tekintetű ellenfél - külön elemzést érdemelnének. A kifogásokat, valamint a gyermeteg jelenetek sorát még hosszasan lehetne folytatni: az mindenesetre bizonyos, hogy John Carpenter hírnevét enyhén szólva nem öregbítette a Nagy zűr Kis-Kínában. SZERI ÁRPÁD Hangversenyek Belga kórus Mözsön Közel egy hetet töltöttek el megyénkben Belgium zenei életének képviselői. Mint azt már hírül adtuk, nagy sikerű hangversnyt adott a roeselare-i „Alouet- te” Leánykar a tolnai római katolikus templomban, július 25-én este. Nem mellékes megemlíteni azt sem, hogy a belgák a mözsi Bartók Béla női kar vendégszeretetét élvezték, a látogatás viszonzássá a tervek szerint a jövő nyáron kerül sor. Szép hagyományt igényességgel ötvözve illeszkednekTolna nyári rendezvényei a megye zenei életébe. Ezen a hangversenyen is az igény a telt ház, az igényességet a kórus szereplésének magas színvonala bizonyította. A leánykar tagjai gyerekek, tinédzserkorig bezárólag. Ami összetartja őket: művészi alázatukból következően a legjobb értelemben vett fegyelem, a karnagyi instrukciók maradéktalan betartása. Műsoruk gerincét szűkebb hazájuk flamand népdalfeldolgozásai jelentették. Sokszor megcsodáltuk már az európai kórusok kiegyenlített, természetes hangzását, spontán muzikalitását. A flamand népdalkincs, melynek hangzása, formálása a miénktől teljesen eltérő, a nyelv sajátos melódiájával párosulva, a többszólamú- ságon keresztül adja az európai műzene egyik alapját. Itt elég, ha csak a reneszánsz kiemelkedő franko-flamand nagymesterét, Orlando di Lassót említjük meg. Kiváló karnagyuk, Servaas Verhelst zeneszerzőként is bemutatkozott, miséjének két tétele, mely a gregoriánra és a reneszánsz harmóniafordulataira emlékeztette a hallgatót, a hangverseny kiemelkedő eseménye volt. Templomi hangversenyről lévén szó, az orgona is megszólalt. Flamand népdalvariációkat és Cesar Franck egy művét szólaltatta meg a kitűnő orgonaművész, Eric Hallein. Okosan szerkesztett műsora jól illeszkedett a kórus profiljához, mint kísérő és szólista egyaránt meggyőző zeneiségről tett tanúságot. A zeneszerető hallgatóban ezen a hangversenyen is tovább erősödött a meggyőződés: a templomi hangverseny ideális lehetőség az előadóművész számára. A templom akusztikája kiemel minden erényt, zengővé teszi a hangzást; fegyelmet, tartást, elmélyültséget ad előadónak és hallgatónak egyaránt. Nem lehet eléggé hangsúlyozni ennek fontosságát, évtizedek kihagyását kell e téren is pótolnunk. THÉSZ LÁSZLÓ Klézli János, Lányi Péter, Szakály Péter és Tucsni László hangversenye a Művészetek Házában „... elindultam szép hazámból” - igy is folytathatnánk bizonyos inverzióval a koncert címét adó sort, és vajon van-e szebb, meghatóbb ennél a gondolatkörnél? Most különösen: Bartók idő- és térbeli közelségére utalva, de Adyt is citálhatnánk. Mert bizony - rendes esetekben - az a bizonyos föl-földobott kő törvényszerűen visszahull; s vajon van-e igazabb megtartó erő a gyökereknél, a tágabb, de még inkább szűkebb pátriánál? Ha úgy tetszik, fészekmelegnél, családmelegnél... Ezt a meghittséget éreztük elsősorban a július 25-i koncert légkörében. Névsorban kezdjük: Klézli János a legfiatalabb a négy művész közül, s a felsorolás végén, e sorok rovójának hajdani iskolatársa, a legmesszebbre, Hollandiába szakadt Tucsni László. Szakály Pétert a „legendás” Gregor József szegedi utódaként mutatta be a műsorközlő Decsi Kiss János, és a legújabb szekszárdi „elmenő”: Lányi Péter. Talán először hangzott el a nyilvánosság előtt a bejelentés: szeptembertől más főiskolán folytatja munkáját. Négy fiatal művészember, négy világtáj. Szakály Péter elsőként Mozart: Don Giovanni c. operája Le- porello-áriáját adta elő, majd oldott, Lányitól is megtámogatott, fesztelen humorral Falstaff bordalát Nicolai: A windsori víg nők című darabból. Máris „hengerelt”. Az énekszót a friss diplomás Klézli János folytatta. Bartók: Ju- hászcsúfolóját és Kodály: Cigánynótáját hallhattuk előadásában. Kezdetben kicsit drukkosan, de jó elképzelésekkel, miként a későbbi Ravel-dalok is igazolták. Lányitól Debussy: Ondiné (Sellő) című prelűdje következett. A teljes est kíséretét is ellátó pianista szólódarabjában dicséretesen ragadta meg a karaktert, szép pasztell színekkel tárult elénk Debussy impresszionista világa. Nem csodálkoznivaló, ha azt mondjuk, fokozott várakozás előzte meg Tucsni László játékát. E név Szekszárdon, édesapja révén fogalom, s most arra is kíváncsiak voltunk, nyomdokába lép-e a hajdani helybéli „impresszáriónak” az utód? A holland rádió-kamarazenekar ifjú koncertmesterének nincs mit szégyenkeznie. A megszólaltatott Tartini-darab, majd Beethoven: Tavaszi szonátája egyértelműen tanúskodtak tehetsége, felkészültsége, kvalitásosságáról. Az estet Szakály Péter két áriája keretezte (Verdi- és Rossini- darabok); nemcsak őt, a többieket is szívesen hallottuk volna - hallanánk - többször is. A közönség szűnni nem akaró vastapsa minden bizonnyal ugyanezt jelezte. D. T. Menekülők, menekültek Az természetesen erősen vitatható, hogy a román területről menekülők kétségbeesett lépését szabad-e „megfutamodásnak” nevezni, miként Chrudinák Alajos tette a „Mikor Csíkból elindultam" című terjedelmében is impozáns műsorban. Aki életét menti, arról aligha mondható el, hogy megfutamodik, azt pedig jól tudjuk, hogy hősi halottak helyett nagyobb szükség van hősi túlélőkré. Annak a menekülésáradatnak, aminek hosszú ideje tanúi vagyunk, legtöbb mozzanata ismert, az okokat is felesleges firtatni. Ebből következik, hogy a műsor sok újat nem tudott mondani, inkább összegezte, amiről korábban hallottunk, kivéve a szobrász Melocco Miklóst, aki a Szózat sorait variálva a nemzetközi cselekvő együttérzést sürgette. Három román anyanyelvű menekült is megszólalt, s a műsor igazi érdekességét tulajdonképpen ők jelentették. A helyzet drámaiságára jellemző, hogy az értetlen politikai gyakorlat senkit sem kímél, s bár a magyar állam vendégszeretetét tőlük sem vonja meg, az ő sorsuk a legkilátástalanabb. A világnyelvnek nem nevezhető román nyelvtudással még nálunk sem lehet sokra menni, de a beilleszkedés bármelyik nyugati országban épp ilyen nehéz lenne. Ezeknek a menekülteknek legtöbbje ugyanis egy tévhit áldozata: Magyarországot afféle sétálóutcának gondolták, ahonnan nyugodtan mehetnek tovább, akár az óceánon túlra is. A menekültügy ma bonyolultabb kérdés, mint volt harminc évvel ezelőtt is, ha itt megrekednek, nem rajtuk múlik, azon pedig kár lenne töprengeni, hogy micsoda kétségbeesés eredménye az, amikor valakit csak a jóreménység vezet, maga sem tudja hova. A dokumentumfilm azonban itt adósunk maradt. Rendben van, érthető, ha a megszólaltatottak nem szolgálnak személyi adataikkal, nyilván jó okuk van rá, viszont sorsuk, tragédiájuk akkor lett volna világos, ha valamivel többet megtudunk róluk. Milyen indítékok játszottak közre, hogy vállalták a menekülés kockázatát, a továbbjutás esetlegességét, mi táplálta bennnük az otthonra találás reményét? A határsorompót lezárták mögöttük, visszaút nincs, a puszta remény keveset segít a hontalanon. Ekkor kellett volna elhangoznia a riporteri kérdésnek, ami sajnálatos módon elmaradt, pedig a válasz fontos adalék lehetett volna a menekülés lélektanához, egy értelmetlen politikai gyakorlat szerkezetéhez. Itthon lelkiismeretes állami szen/ek, egyházak hivatalos és öntevékeny munkája igyekszik enyhíteni a menekültek helyzetét, segíteni sorsuk jobbra fordulását. Ennél többet nem tehetnek, mert akinek eltépik hazai gyökereit legföljebb beilleszkedni tud, de nem felejti, hogy igazi otthonát el kellett hagynia. Ki mit tud? Künnyű Kincses Veronikára vagy Schiff Andrásra hivatkozni, a kérdés mégis mindmáig eldöntetlen, hogy a Ki mit tud? igazi célja: Tehetségmentés vagy alkalmi szereplési lehetőség derék amatőrök számára ? Az igazi tehetséget nem kell félteni, előbb-utóbb áttöri az értelmetlenség vagy elfogultság falát, s legföljebb saját pazarlásunkon gondolkodhatunk, mint Cziffra György esetében, aki itthon csak arra volt jó, hogy éjszakai mulatóban játsszék. A televízió népszerű vetélkedője következésképp az amatőrök fóruma, aki a latin „amatőr” jelentésének megfelelően műkedvelők, s örömüket szívesen osztják meg másokkal is. Mint a nagyon rokonszenves Óbudai ifjúsági zenekar, melynek tagjai komoly felkészültséggel muzsikálnak, bizonyítva, hogy az amatőr soha nem kontár, s a pillanatnyi divatnál is fontosabbnak tartja azt, ami szívének, hajlamának legjobban megfelel. Ahogy indult az idei népszerű játék, mintha ezek lennének kevesebben, s a zsűri is mintha azok felé hajlanék, akiket a profivá válás reménye fűt, kevés eredetiséggel, mert arra a vonatra szeretnének felkapaszkodni, amelynek biztos végállomása van. Ez elsősorban a zenélő együttesekre vonatkozik, s közülük nem egy kínos agytornával lehetetlen elnevezéssel jó előre szeretné felhívni magára a figyelmet. A TRI-Co még hagyján, de mit szóljunk az ilyen zavaros elnevezéshez, mint Testcsel- puszi vagy Technikai szünet? S baj van, persze nemcsak itt, az úgynevezett „saját szerzeményekkel" is. Megtörtént, hogy zenei értékelésük elől kitért a jeles zsűritag, a szöveg is gyatra, tele alapvető prozódiai hibával. Határozottabbnak kellett volna lennie az előzetes zsűrinek, vagy ilyen az átlagos színvonal? Nem egészen, mert a három néptáncegyüttes olyan magas színvonalon áll, ami sok mindenért kárpótolt. S talán a folytatás sem lesz rosszabb. De bármiként is van, szórakozik az ország, ki így, ki úgy, s közben olyan produkcióknak is tanúi lehetünk, amelyek azt bizonyítják, hogy az igazi mű-kedvelők mű-értők is, akik saját maguknak, közönségüknek is tudnak örömöt szerezni. Befejezetlen forradalom Szilágyi Ákos gyűjteménye arra figyelmeztet, hogy a történelem ellenáll minden önkénynek, nem használ a hangos propaganda, vagy az elhallgatás, az idő mindig az igazságnak dolgozik. A Befejezetlen forradalom dokumentumai a sztálini korszak rettenetéit mutatják be, nemegyszer, mint Buharin végrendelete, a jövőtől várva az igazolást és igazságtevést. Az Új nyitott könyv Szilágyi Ákos gyűjteményéből válogatott, arra törekedve, hogy egységes történelmet mutasson be, Lenin halálától Hruscsovig, ezúttal az áldozatoknak adva meg a szólás jogát. Egykorú filmfelvételek illusztrálták a történelmet, tulajdonképpen minden a helyén volt, az elhangzott részletek hatásosak voltak, egyaránt szolgálva a látványt és a történelmi ismeretek terjesztésének nemes szándékát. A forgatókönyv két írója, Szilágyi Ákos és a sorozatszerkesztő Czető Bernát László a jelek szerint az összeállítás műfaját nem tudta eldönteni, mert színházi légkört próbált teremteni, közben az egész átváltozott szabályos történelemórává, amikor maga a szerkesztő ült jobbára jelmezes hallgatósága között, s magyarázta az eseményeket. Ez fölösleges kettősséget adott a műsornak, a drámai részletek időnként a tananyag illusztrációjául szolgáltak, miközben lobogtak a gyertyák, nagyon sok gyertya, a Bulgakov-részletben épp úgy, mint Ahmatova versénél, egy gyászszertartás hangulatát árasztva. Pedig az egymásra halmozódó tragédiák közepette is valami másról van szó, történelmi igazságtevésről, s arról a felemelő tudatról, hogy az igazságot semmiféle machinációval nem lehet elhallgattatni. Kevesebb több lett volna, az ünnepélyességre való törekvés nem egyszer a mellőzhető részletekre terelte a figyelmet, s ezeket a rendező, Koltay Gábor ki is használta, a lényeg azonban a látványon túl volt, s akik a késő órákban is készülékük előtt ültek, az igazság szavát hallották. CS. L. Rádió Ki vagyok én? Jonathan, Bemard, George... az emlékképek villózásával tolulnak elő a nevek, hogy egymást átfűzve, szorosan rásimulva a lélek még élő és friss napfényre vágyó növényi szárára megfojtsák és éltessék egyszerre. Olyan dzsungelnyi szövedék terebélyesedik, duzzad az idővel, amin egyre nehezebb átvergődni. De egyáltalán, akar- e az ember? Ez az ambivalencia feszíti a türelmetlen kifakadásokat, gyermeki csökönyösséget eredményezve és mondatja az évtizedekkel kortalanná vált férfival: én Herbert vagyok! Nem az az ifjú szerelmes, akivel mézesheteidet Velencében töltötted, nem tőlem van a lányod és soha nem jártunk együtt Chicagóban. A kimondott szavak azonban alig tolulnak ki a száraz, görcsösen összehúzódó ajkak préséből, máris önálló életre kelnek. Míg az asszony szózuhatagát csak azzal a türelmetlen kifakadással állítja meg, hogy a gátnál megfékezve nagyobb lendülettel dübörögjön tovább: Én Jonathán vagyok...vagy az is lehet, hogy Georg, netán Bernárd? Két ösöreg- ember beszélget az idő peremén. Nevek, emlékek, személyiségek, a múlt történései és meg nem történt vágyak ködlenek egymásba, amit az öregesen makacs igazságtevő szenvedély, vagy talán az élethez való legerősebb ragaszkodás próbál kibogozni, úgy, hogy közben egyre kiis- merhetetlenebbé válik minden. Hogy Martha kezdte, vagy Herbert, teljesen mindegy, mindkettőt ugyanaz a megkeseredett életvágy fűti és miközben egymásba marnak, jól szórakoznak, érzik, hogy még vannak... Robert Anderson kis- hangjátéka nem kínált felhőtlen kikapcsolódást, inkább egyfajta önirónikus mosolyt fakaszthatott a hallgatóból. Szabó Sándor és Tolnai Klári élet- hű tolmácsolásában élvezhettük az ismeretlen darabot, miközben lélegzetvisszafojtva futott át az agyunkon, hisz ez nemcsak Herbert dilemmája. És a dermedt felismerés talán újra megformálta az egyszerű kérdést: Ki vagyok én? -tzsA négy főhős harcba indul A leánykar a mözsi tsz kultúrtermében
