Tolna Megyei Népújság, 1988. július (38. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-09 / 163. szám
8 Képújság 1988. július 9. r r Tovább ég a lámpás „Ülj biciklire, és menj el Kajdacsra.” így szólt a Paksi Járási Tanács művelődésügyi osztályvezetője, a vé- konydongájú fiatalembernek, aki azzal állított be hozzá, hogy állás kellene neki. Magyar-történelem szakos diplomáján szinte még meg sem száradt a Pécsi Tanárképző Főiskola pecsétje. 1951 márciusa volt. * Az egykori Sztankovánszky-kastélyból lett általános iskola udvarán vége felé közeledik a tanévzáró ünnepély. A hatalmas fák árnyékában ünneplésen ott áll a fél falu. Bus Pált, a 37 esztendő után most nyugdíjba vonuló igazgatót búcsúztatják. Alig van kéz, amely ne szorongatna csillogó celofánba takart virágcsokrot, s mikor a gyerekek és a számtalan gratuláló után a fehér hajú direktor lép a mikrofonhoz, hogy megköszönje az átvett Pedagógus Szolgálati Érdemérmet és a köszöntő szavakat, többen törölgetni kezdik a szemüket. Van, aki egykori tanárát, mások már unokájuk igazgató bácsiját hallgatják, amint lassan, néha-néha papírjaiba pillantva felidézi az intézmény falai közt eltelt majd négy évtizedet. Az anyakönyv szerint - amit a napokban fellapozott - több, mint kétezer kisdiák indult el innen ezalatt a felnőttkor felé. Több mint amennyi ma -1988. június 18- án - Kajdacs egész lakossága. *- Apám is néptanító majd igazgató volt Szekszár- don, ahol 1928-ban születtem, s pedagógus volt az öccse meg két húga férje is - emlékezik Pali bácsi, mikor az iskolától pár száz méternyire lévő családi házuk egyik hűvös szobájában beszélgetünk. - Szinte mindig a pedagógiáról volt szó otthon, s meg se fordult a fejemben, hogy más pályát válasszak. Három gyerekünk közül kettő is az én nyomdokaimba lépett. Éva most államvizsgázott Pesten az egyetemen és Pécsen tanít, Imre a szekszárdi szakmunkásképző kollégiumában nevelő. A kisebb lányunk műszerész lett, ő is Pécsen dolgozik. A gyerekek tehát szabad választásuk alapján a gazdagabb lehetőségeket kínáló városban telepedtek le. Édesapjuk annak idején egész másképp kezdte.- A gyönki gimnázium majd a főiskola után a kecskeméti illetve a kalocsai művelődésügyi osztályon kellett jelentkeznem, onnan küldtek el Dusnokra tanítani. Mivel a rokonaim mind errefelé laktak, fél év után megpróbáltam visszajönni. Hogy fogadott a testület? Szívesen, mert nem volt szakos tanár, mi voltunk az első olyan évfolyam a képzőben, akiket felső tagozatos oktatásra készítettek fel. Azért is örültek, mert nekem, mint a legfiatalabbnak, a „nyakamba lehetett varrni” a magyar és a történelem órák mellett az úttörővezetést meg a szakszervezeti bizalmi tisztséget is. Pesze ezt csak úgy idézőjelben mondom, mert szerettem csinálni.- Két évi tanítás után kinevezték igazgatónak. Nem félt elvállalni?- Akkoriban nemigen kérdezték meg az embert. Kaptam egy papírt, hogy én leszek, ez pártfeladat. Belevágtam. Mit tehettem? Nehéz volt, persze, hogy nehéz. Mert nem tudom, ma hogy van, de akkor nem tanítottak meg a főiskolán egy csomó gyakorlati dolgot. Bizonyítványt, naplót kitölteni is onnan tudtam, hogy édesapámtól láttam. Sok-sok az évek során adódott probléma orvoslására azonban nem volt otthonról hozott recept. Saját tapasztalataik alapján szervezték meg kollégáival az akkortájt divatos, a téeszszervezést s egyéb politikai célokat népszerűsítő színielőadásokat és a sportéletet is.- Mikor a röplabdás lányokat rávettük, hogy sortot vegyenek fel, az öreg mamák majdnem botrányt csaptak - mosolyog hamiskásan a szemüvege mögül, majd mikor az iskolakörzetesítést hozzuk szóba, elkomorul az arca.- Rengeteget ártott, ahol ok nélkül vezették be - mondja. Elmentek a tanárok, sok helyütt még a pap is elköltözött. A fiatalok is elpártoltak, elnéptelenedtek a falvak. Erre, Nagydorog környékén ezt azóta is szenvedjük, mert mivel ipar nincs, egyre többen hagyják el a szülőhelyüket a munkalehetőség reményében. A körzetesítés veszélye minket is fenyegetett, de ügyeskedtünk egy kicsit. Mert hát a gyerekek nem úgy születtek, ahogy a statisztika szeretné... Rábeszéltük a családokat, hogy vegyenek ki állami gondozottakat, s így meglettek az osztálylétszámok. Kiskajdacson, ahol egy tanítóé volt mind a nyolc osztály, végül mindössze csak tíz nebuló, érthető, hogy beszüntették az oktatást. De itt kár lett volna. Azóta bebizonyosodott, érdemes volt szembeszállniuk a kivételt szinte nem ismerő, esztelen centralizálással. Hiszen az iskola évről évre adja a továbbtanulókat a középiskoláknak, s több itt végzett diákból orvos, mérnök, tanár, élsportoló lett. Valaha itt kezdte rúgni a bőrt a későbbi PMSC-játékos Mészáros Ferenc, aki ma Belgiumban focizik. Szinte észrevétlenül futnak a percek, már vagy másfél órája idézzük a hosszú életpálya legszebb emlékeit. Hol ide, hol oda nyúlunk vissza az időben a legutóbbi napoktól egészen odáig, mikor kétkerekű kordákon költöztették a DISZ-fiatalok a tanárképzőt az új helyére. Valahogy nagyobb volt akkoriban a lelkesedés, az akarat a fiatalokban. A huszonéves Bus Pál a pártba is jelentkezett de értelmiségi származása miatt „nem fért bele a százalékba”. Végül - egyévi tagjelöltség után - 1951 -ben felvették, s 1953 óta ő a vezetője Kajdacs kommunistáinak.- Könnyebb-e ma párttitkárnak lenni? - tűnődik el. Most is nehéz, régen is az volt. A személyi kultusz, a begyűjtések alatt nem volt egyszerű dolga a politikai munkásnak. S mára megint veszített a párt a tekintélyéből. Az állásfoglalásban az áll, hogy a párt ne vállaljon át állami feladatokat, hanem tagjain keresztül érvényesítse az akaratát. A párttitkár azonban legtöbbször ki van szolgáltatva a gazdasági vezetőnek. Ennek meg kell változnia... Akárcsak az oktatásügynek, amiben bizony a sokszori tanterv- és követelménymódosítások után sincs minden rendben. Pali bácsi mégis azt mondja, most egy ideig az öt unokával foglalkozik, segít a feleségének a házimunkában, meg lányának aki építkezik. Pihen kicsit. De aztán, ha hívják, lehet hogy vissza meg az iskolába pótolni, ha valaki hiányzik. A hirtelen rászakadt „tétlenséget” addig is enyhíti a tanácstagi munka, a közéleti tevékenység. * Az évzáró ünnepélyen - amire Bus Pál napokig készült, hogy el tudja viselni könnyek nélkül a búcsúzást - egy már nyugdíjas kollégájától egy nagydobozt kapott. A tantestület ajándéka, egy lámpa volt benne. Jelkép a néptanítónak, hogy emlékeztesse Gárdonyi hősére aki meggyújtotta, s egyre magasabbra csavarta népe körében a tudás lángját. Mikor elköszönünk, tekintetünk egy pillanatra a meny- nyezetre téved. Középen ott függ a szép, három ágú csillár. CSER ILDIKÓ Fotó: GOTTVALD KÁROLY Dr. Kelemen József emlékezete A doktor úr nem volt híres ember a szó mai értelmében: nem jelentek meg alapvető szakmunkái, nem jártak hozzá mesz- sze földről bajukra gyógyírt kereső betegek. Mégis híres ember volt a szó legiga- zabb értelmében: amikor megkérdeztem a felsővárosi olvasó asszonyok klubjának tagjait, mindenki szeretettel emlegette, holott több mint négy évtizede nem járt már szeretett szülővárosa utcáin, terein, úttalan utain. Az a kifejezés, hogy „jár", nem egészen fedi a valóságot: „Mindig futott” - idézték emlékezetükből az akkori gyerekek, mosónőjének és fuvarosé- *- nak lánya, hajdan betegséggel küszködő fiatalasszonyok, vagy éppen Endre fiának osztálytársa. (Azé a dr. Kelemen Endréé, aki immár világhírű hematológus, s al szített nemrég interjút.) Felvetődik a kérdés, k akiről mindenki oly szeretettel emlékezik, de tudunk egyebet ennél? Száz éve, 1888-ban született Szekszárdon. rint szatócs kereskedő volt, boltja a mai Bet alatt működött. Iskoláit szülővárosában vége: ban fejezte be, jó eredménnyel érettségizett, vosi fakultásán folytatta tanulmányait, ahol - a töltött gyakorlóév után - 1913-ban védte me amelynek témája a szövettan volt. Időközben megüresedett a szekszárdi tiszti' rendeletére másodorvosi állást is rendszeres sére országos pályázatot írtak ki, melyre Bu< jelentkeztek. A tisztiorvosi helyre csekély szí meth Károlyt választották meg, majd - a kora „a közgyűlés a másodorvosi állásra közfelkií választotta meg, oly kikötéssel, hogy 1 év alatt gát is letenni”. Ez utóbbi egyúttal azt jelzi, hog vük szerint már ekkor őt szerették volna tisz Mindez annál nagyobb szó, mivel megvála jelen, mert katonai szolgálatát töltötte, s esküje után, 1913. október 14-én került sor. Ezután dését, első rendelője a Széchenyi utca 176. házban volt. Ha belegondolunk, munkája legk nyű: a tizenötezer lakosú megyeszékhely eg kórház szolgáltatásai pénzbe kerültek. Elődje berileg is mértékteremtő lett számára: arról ve delkezésre állt, s ha kellett, nemcsak nem fog; ga segítette ki szegény betegeit. Még 1913-ban lemondott dr. Németh, aki k jazáshoz és kevesebb beteghez szokott, s így örökébe lépett. Az első világháború kitörések nai) gyalogezredhez vonult be, a „rossebbak Meddig szúr a tüske? kük a volt moszkvai nagykövet felesége volt. A férjével 1946-ban együtt dolgoztam. Aztán a személyi kultusz idején néhány párt- és kormányvezetőhöz hasonlóan én is megszenvedtem azokat az éveket. Elmúlott. A levegő letisztult. Haragot senkivel szemben nem érzek. Huszonhét éve élek itt kínlódva a magánnyal. Ezek a városiak felém se néznek. A zöldre festett, ma kissé kopottas külső ajtó nyitva. Az elfüggönyözött belső - zárva. Egy sárgulásnak indult fehér papírcsíkon ez olvasható: „Két hétig Budapesten vagyok. Feleslegesen ne kopogjon.” Dátum viszont nem jelzi, hogy mikor helyezték ide rajzszöggel ezt a fontos tudnivalót. Várok néhány percet, aztán a szomszédos lakásba csöngetek: mit tudnak a bácsiról akit keresek, mikori ez a felírás.- Ó! - mosolyog az idősebb hölgy - múltkor azt írta ki, hogy Vietnamba mentem. Nála nem lehet tudni! Most reggel viszont láttam. Biztosan itt sétál a környéken. Legjobb, ha megnézi az orvosi rendelőben, mert ott is megfordul gyakran. Várjon a ház előtt, hamarosan jönnie kell! Ismerőse?- Nem! Még nem, csak szeretném megismerni - mondom és elköszönök az asszonyoktól. Az orvosi rendelő előtt égy fiatalember és egy fehér köpenyes nő beszélget. Érdeklődésemre készséggel válaszol a köpenyes:- Nem, ma még nem volt itt a bácsi, de az utcán biztosan megtalálja. Magas, ősz hajú, nagydarab ember. Délelőtt tíz óra van. A kisváros megszokott forgalmában ismerősök köszöngetnek egymásnak. Megkerülöm a háztömböt, amerre a bácsi is gyakran sétál - az elmondások szerint. Nem várat sokáig. Az egyes számú ház előtt megpillantok egy idős férfit, akire a személyleírás illik.- Én vagyok - szorít kezet és gyanúsan fürkész tekintetével. Ki küldte magát? Nézze, ne haragudjon, hogy nem hívom fel a lakásomra. Egyedül élek és olyan körülmények között, hogy jobb azt nem látni. Két infarktusom volt már. Közelebb vagyok a nyolcvan évhez, mint a hetvenhez. Nem akarok én elmondani semmit...- Miért ilyenek a körülményei?- Mit tud maga rólam? Nem bántani akarom ezzel a kérdéssel, de...- Igaz, hogy nem ismerem, de amit beszéltek a bácsiról az megszült néhány kérdést és úgy gondolom, sok minden történt az életében, amit jó volna másokkal is megismertetni.- Azt kell mondanom, hogy örülök a megkeresésének és restellem is, hogy miattam ebbe a városba utazott. Mivel jött, saját kocsival? Fizetik a kilométert? A mi időnkben ilyen még nem volt. Jöjjön, üljünk le valahol egy parkban és mint embernek szívesen elmesélem az életemet, de az újságírótól köszönjünk el. Sajnos olyan tüskét kaptam az élettől - pontosabban néhány személytől - amit nem lehet elfelejteni. Az életem végéig szúr! Ilyeneket nem lehet meg nem történtté nyilvánítani. Kádár elvtárs is sokszor szóba hozta ezeket az enyhén szólva negatív jelenségeket... Nagyon kínos helyzetben érzem most magam, hogy megtisztelt a látogatásával. Értse meg kérem, nem tudom vállalni a riportalany szerepét. Volt már itt egy idősebb kollégája. Nekiis ezt mondtam, régi harcostárs, ő megértette. A Népszabadságtól is kerestek, a Szabad Földtől is. Vázoltam nekik az okot. Egyi- Ezért jöttem, hogy megtudjam milyen a sorsa.- Sokan járnak hasonló cipőben mint én. Tényleg nem is tudom, hogy köszönjem meg ezt a fáradságát, de bocsásson meg, nem nyilatkozom. Bármire válaszolok amit kérez, de kérem ne írja meg.- Sajnálom, mert szeretném megosztani találkozásunk élményeit másokkal is. Jó volna - éppen az okulás miatt - bejárni életének azt az útját is ahol a tüskéket kapta.- Ha nem ilyen siralmas lenne a lakásom szívesen hívnám. Jó lenne valamiféle kulturáltabb szociális otthonban. Sokirányú támogatással megkaptam dr. Csehák Judit elvtársnő személyes közbenjárására az ajánlást a budapesti nyugdíjasházba. Igaz, hogy oda 130 ezer forint belépőt kellett volna fizetni. Hát ezt sajnos én nem tudom. Kapolyi László miniszter elvtárs is személyesen eljárt, hogy ezt engedjék el nekem. Választ még nem kaptam.- Biztos vagyok, hogy nem áll el szándékától, mégis kérem, hadd adjam közre beszélgetésünket!- Ismerem az érzést, ami megírásra készteti, hiszen 1948-tól tudósítottam a Szabad Népet, majd a Népszabadságot, 1950-től a rádiót és az MTI-t, ingyen.- Hogy érti azt, hogy ingyen?- Én ezt pártmunkában csináltam és nem várok érte ma sem fizetséget, örülök, hogy végezhettem. Azt azért sajnálom, hogy ilyen körülmények között élek. Nem sürgettem lakáscserét soha, azt hittem magától megoldódik, vagy nem is tudom. Itt a pártbizottságon megmozgattak már értem mindent, hogy egy nyugdijasházba kerülhessek, de eddig nem sikerült. Azt mondják, ha nagyobb lakásom lenne, amit le tudnék adni, menne a dolog. Azért ne gondolja, hogy irigykedem másokra, akiR jobban élnek. Tudom, hogy én mit tettem ezért a népért.- Szeretném én is tudni, mert szavaiból sejtem, hogy mindig közel volt a tűzhöz, annál érthetetlenebb miért a mostani tiltakozása a nyilvánosság ellen.- Igaza van, mindig meleg helyzetben dolgoztam. Akkor olyan idők jártak. A szakszervezetbe 1925-ben léptem, majd a Szociáldemokrata Pártba. A háború végén költöztünk le vidékre a feleségem anyjához. Itt találtam rá a földigénylő bizottságra. Én voltam közöttük a nadrágos ember. Vannak ám dokumentumaim. Jöjjön megmutatom. Nem! Inkább elküldöm postán. Higyje el, elküldöm! Azt is tudom igazolni, hogy Fékosz titkár voltam. Majd a Défosz-é ugyancsak társadalmi munkában. Arról is van papírom, hogy a szakszervezetek megyei tanácsának aktívája voltam. A Népi Ellenőrző Bizottságban 1957-től, sok száz vizsgálatban vettem részt. Dossziészámra vannak dokumentumaim. Veres Péterről is. Ez lett a hobbim, hogy rakosgatom, őrzöm valamennyit. Küldök belőle magának másolatot. Kérem, bocsásson meg és csak ismételni tudom, hogy elnézését kérem a főszerkesztőjének és helyettesének. Tisztelője vagyok a lapjuknak, de nem... nem nyilatkozom. Nincs félni valóm, csak tudja, a tüskék. Ezek mind magamnak fájnak, különösen ha megmozgatom... Minden jót kívánok és küldöm majd a levelet. Péntek délelőtt van. Elköszönünk egymástól. Kézszorítását és tekintetét a város határáig megőrzőm. A következő hétfőn vastag Boríték a postafiókomban. A feladónál bélyegző lilás betűi, a bácsi saját nevével, pc másolatai. Beszédes papírok: „Községi Telepes Földigénylö Bizot Fib szolgálatában áll mint tisztviselő él ság bélyegzőjével az elnökhelyettes ; Egy évvel későbbi -1947. szeptemt Alulírottak igazolják, hogy a címzett „k keiért dolgozik. Teljes hűséggel a Par minta Földigénylő Bizottság jegyzője k munkában. Hivatalán kívül is mint mac segít ügyes-bajos dolgaik intézésénél, legnagyobb ínségben élnek, ha bárki, támogatást.” (Tizenkét aláírás olvasható, három t Országos Szövetségének helyi csopc Új Világ szerkesztőségének 1951. j; kedve életrajzával az alábbi kérdésre k Ha igen, milyen lehetőségei volnának? leti szobában lakni, amíg családja részi lepülésre valamilyen módot talál, úgy s nőségben. Esetleg munkáslevelezői os 1100 forint lenne. Amennyiben fentiéi tel:...” (felelős szerkesztő) „A Magyar Népköztársaság Elnöki T a szabadságért, a demokráciáért és a sége elismeréséül a Felszabadulási Ji pest, 1970. évi április hó 4. napján. Alá nak elnöke és Cseterki Lajos, a Népk Lapozom a fénymásolt papírokat. / Szakszervezetek Megyei Tanácsának I gi Bizottságban tevékenykedett, majd 1 nyugdíjazásáig. Munkáját mindenkor végezte. Több ízben részesült erkölcs A Munka Érdemrend ezüst fokozat. Egy elmosódott másolaton Veres Pé montrei kanonok áll. A felvétel a Nem: Milyen tüskéket kaphat egy ember ai tatásokon kell átmennie annak, aki - (i életen keresztül - aztán mindezt mag; Éppen visszarakom a borítékba a do mai ellátott levél a városi tanács elnökéi neve) Majdani eltemettetésével kapcsc telét kérem: a megyeszékhely tanácsái gyászszertartás nélküli eltemettetést bonyolódhasson le kérem közölje a i^n szervezet nevét és azt hogyan szerezhf ben bekövetkezett - elhunytéról.”... Tl*“K"n—»lim I ill! I'll II I Az évzárón a kisdobosok köszöntik az igazgató bácsit „Kicsit tartok ettől a nyugdíjtól”
