Tolna Megyei Népújság, 1988. június (38. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-11 / 139. szám
r r 1988. június 11. íiÉPÜJSÁG 9 jmpa elkészül... rma, de még nehéz kés áll most munká- \ratás előtt álltak. Én a leszek. így mond- igamat. Nem tarthat taló szavakat. Majd elyzet, aztán hama- yékhöz mentünk ak- icsora. Még most is volt, hogy csak úgy olt rendes étel. Legkaptunk. Nemhogy Timi panaszra nincs ’tag. Mégis el kellett ■ni, de hogy miért ar- tbahagyja a kertészére, a baromfiudvar mártúlvananyolcn semmi csodálkoz- f, hanem az idő miatt ■ári meleget izzít. •m anyjának az iker- V korában árva ma- i fiát vesztette el, az- mi meg magunkhoz - Oláh Anna kemé- irejtékezik, fejét kern, hogy a bátai vér ■>!yan régen férfiem- lovaggal. Azt ugyan így áll mint ő, azt vi- :elebb van a sírhoz, íllt, mit tehetett mást risszatért jótevőihez, nem kellett. TóthMi- zomszédban az Illés lány. Ő lett a felesé- házban laktunk a he- i. Olyan mint egy torn előre görbéd, mint cs, helyén erős kam- r a faragóbakon lévő Az itteni faragók ezt 'tkezi vonókéssel fa- á, még amikor a Takácséknál voltam, kérdezem a gazdát, klumpás van-e itt, mert kellene nekem egy pár facipő. „ Van - mondja - a Foki József”. Elmentem hozzá. Kérdezgettem az öreget, hogy megy-e a szakma, lehet-e eladni, mert nekem már akkor az járt az eszembe, hogy ha érdemes, elkezdem csinálni a klumpákat. Mondja az öreg, hogy nem győzi csinálni őket, nem is tud annyit készíteni, mint amennyi elfogyna. Mondom neki, nem is csodálom, ilyen szerszámokkal. Ezt a fajta vonókést ő se ismerte, aztán kanalas fúrója is csak kettő volt. Egy kisebb, meg egy nagyobb. Látja, nekem mennyi van. Mondom az öregnek, hogy én is klumpás vagyok. „ Te? Fene vagy te. ” -De amikor a kezembe vettem a szerszámot és elkezdtem a faragást, látta mindjárt, hogy igazat beszélek. Flát az ár mi? - kérdezem tőle. „Har- mincöt kiló kukorica.” Nem mondom, jól megkéri az árat. Harmincöt kiló az fél zsák. Tudja, nekem az apám azt mondta - tőle tanultam a mesterséget -, hogy egy pár klumpa ára egy napi napszám. Abban az időben el is tartott egy napig, amíg kifaragdicsálta az ember a facipőt, már csak azért is, mert fűzfát is használtunk, meg azt a bütykös, csomós nyárfát. Az jobban megizzasztotta az embert.- Na és ma mennyi az ár? Egy napszám, már ezer forintnál tart.- A mai napszámmal nem tudok versenyezni. Azt már nem fizeti meg senki sem, még az se, aki használja is a klumpát. Úgy számolok, hogy én is jól járjak, meg a portéka is elfogyjon. - Közben a faragópadra kerülnek a klumpaforma fadarabok, ékekkel szorosan egymás mellé szorítva. Munkába állhat a kanalas fúró, hogy kivájja azt az üreget, ami a lábnak való.- 1947-ben kezdtem el komolyabban faragni. Az asszony rongyszőnyeget szőtt, én meg csináltam a klumpákat. Baján összetalálkoztam olyanokkal, akik átszökdöstek a határon. Tőlük tudtam meg, hogy otthon mi is a helyzet. Ők beszéltek az apatini lágerről, meg arról, hogy apámat agyonverték...-Nagyot harap a kanalas fúró a még nedves anyagba. Mint a könnycseppek: sajtolódik ki a fa nedve. - Tőlük szereztem aztán klumpásszerszámokat is, és azok mintájára megcsináltattam azt, amire szükségem volt. - A két darabon egyszerre csinálja a munkálatokat, így lesznek pontosan egyformák. - 1952-ben rám mosolygott a szerencse. Bajára nádvágók jöttek és nálam megrendeltek kétszáz pár klumpát. Egész télen dolgoztam. Húsvétra készültem el az összessel. Akkor hatvan forint volt a napszám, azután számolva tizenkétezer forintot kaptam. Mindjárt vettem egy házat. Volt három hold földünk, dolgozni tudtunk. A baj csak az volt, hogy mindennap jelentkeznem kellett a rendőrségen, ellenőriztek, nehogy mint jugoszláviai menekült összepak- táljak a Titóval. Talán maga is hallott róla, hogy a Rákosival akkor nagyon összerúgták a port. - A fúró már messze bent jár az alakuló lábbeli orrában.- Egy-két év a kihordási ideje. Tovább tart, ha vastagabbra hagyom az anyagot. Meg attól is függ, hogy hogyan használják. A betonon ott nagyon hamar kopik. Na ötvenkilencben vége lett a jó világnak. Megalakulta téesz. Az asszony beállt oda, én - meg mások is - elmentünk pénzt keresni, mert a közösben akkortájt nemigen volt kereset. Hatvanhétben jöttem vissza. A szövetkezeti építőbrigádba kerültem, mint segédmunkás. Ott százalékóltak le és onnan kerültem nyugdíjba is. - Koccan a kalapács az ékeken, enged szorításuk. - Tudja, amíg a kezemben tartom ezeket a jószágokat, addig mindig látok rajtuk valami igazítanivalót. - így van ez most is. A vonókés apró, papírvékony darabkákat borotvál le a kis lábbelikről. Közben nyílik az utcaajtó.- Megjött az asszony. Krumplit kapált a szőlőben. Kiállunk a műhely elé. A mester forgatja, mutogatja a napfénynek a legújabb műremekeket. Azok úgy ülnek tenyérben, mint két fehér galamb. Mintha saját fényük volna. Biztos, hogy van is, mint az újszülöttnek, csak kihuny, amikor sárba, ganéba lépnek velük... Tényleg az asszony jött meg.- Miért nem hívod beljebb a vendégeket.- Jöjjenek, nézzék meg hol lakunk, meg a boromat is megkóstolják.- A lakás tágas, szépen bebútorozva.- Ez a szoba meg az Annus nénié. Rend és tisztaság mindenütt. A bor is jó. Könnyű ita- lú, beszélgetéshez való...- Járt-e már azóta a szülőföldjén?- Nem. Soha. Valahogy még nem jött össze. - Hallgatunk.- Ha tényleg meg akarja írni amit elmondtam, akkor a nevemet úgy írja, hogy Zieger József... CZAKÓ SÁNDOR
