Tolna Megyei Népújság, 1988. június (38. évfolyam, 130-155. szám)

1988-06-11 / 139. szám

8 Képújság- Mondja, merre lakik a kl um pás? - kérdezem a postástól, mert legutóbb mikor a szekszárdi vásáron találkoztunk a mesterrel, nem mondta meg a nevét se, meg a pontos címét sem. „Ha Bátán jár, csak annyit kérdezzen, hogy hol lakik a klumpás.”- Egy, kettő, a harmadik utca balra. - Hát kérem mekkorát változott a világ! Nem is olyan régen még a bátai embert úgy lehetett bosszantani, hogy töltették neki a nagy kérdést: „Melyik utcában lakik a bíró?” - ugyanis a falunak egy igazi utcája volt csak, de az igen hosszú. Az eligazítás szerint befordulunk a harmadik utcába. Mintha kiértünk volna a faluból egy másik, akármelyik magyar faluba. Sátortetős házak sora. Hogy Magyarországon soha senki nem fordított gondot erre? Hiába volt a sok vita, kritika. Sehol nem készültek olyan típustervek, amelyek az új házakat kicsit a régiek stílusához igazították volna. Kivált itt Sárközben. Az autó megáll, a kerítésen kiszögelveott virít egy klumpa. Új ház ez is. Jó nagy, akár többen is meglakhatnának benne.- Hárman lakunk már csak itt. A feleségem, én meg a mama. A lányaink - ketten vannak - Szekszárdon laknak már. A mama dolgozik a kertben, ahonnan a gazda is előjött.- Vennének talán?- Vinnénk. Filmre véve - s bemutatkozunk.- Ciger József a nevem. Hát ott vannak - tessékel be minket egy tágas kamrába. - Egy rúdon, vagy kettőn is, párba kötve lógnak a klumpák. Kisebbek, nagyobbak, még kisebbek, még nagyobbak. És hamvasak, mint a barka vagy a felszáradt kisbárányok.- Egy kis füstöt is kapnak. Megfüstölöm őket, mert a füst edzi a nyárfát.- Szépek, gyönyörűek. És hol a műhelye? - Aprócska helyiség ajtaját nyitja ki előttünk. Benne nyári rend és nyári csend. Nyárfakuglik szépen egymásra rakva. Az ablak előtti munkapadon glédába állítva sütkéreznek a különös alakú fúrók. A műhely közepén gőgös tőke áll, mint egy bálvány/A sarokban kályha szendereg.- Tudja most nem faragok. Sok a más munka. A kert, a szőlő. Elég arra rábírni. Érszűkületes a lábam. Azzal is sok a bajom. Le is lettem százalékosa. Fényképezni akarna az újságba ? Nem kell énnekem reklám. Jönnek ide éppen elegen. Van, hogy egész busszal hoznak kirándulókat. Németeket, oroszokat, magyarokat. Ösz- szevissza fényképeznek. - Közben szemezget a nyárfa göncsökkel. - Nehéz most már megfelelő fát beszerezni. Nincs is, meg, ha van, drága. Régen meg lehetett venni mint olcsó tűzifát. Most elviszik papírfának. Fölverik az árát. Na, nem bánom - vesz a kezébe egy sima kérgű, egyenes szálú darabot. Forgatja, nézegeti, aztán a tőkére teszi. - Ebből három pár lesz, vagyis hát annyit ad ki, mert faragás közben adódhat valamilyen baleset is. - A fejével a kályha felé int. Mellette félig kész, repedt darabok. Közben a fejszével - szemmérték után - hat teljesen egyforma darabra hasítja a nyárfatuskót. Ezek most kis klumpák lesznek. Akkorák, hogy amekkora lábacskákra valók volnának, azok a lábacskák még járni se tudnak. Régen ilyen kis klumpákat nem faragtunk. Most kell, mert dísznek megveszik.- Közben jár a kezében a kisbalta. Borotvaéles. Metszi, forgácsolja a fahasábról a fölösleges részeket és las- san-lassan mi is látjuk azt a formát, amiről ő már kezdettől fogva tudta, hogy ebben a darab fában benne van.- Én nem itt Magyarországon tanultam a klumpás- ságot, hanem Bácskában. Illetve, hát akkor az is Magyarország volt. Bácskamonostori születésű vagyok. Zombor közelében van az. A háború intézte a sorsomat. Mint leventét elvittek a frontra. Nyugat-Magyaror- szágon estem szovjet fogságba, de minket nem hurcoltak el a Szovjetunióba mint a többieket, hanem elengedtek. Harmadmagammal indultunk el hazafelé.- Közben a fadarab már klumpa alakot öltött. Készül a párja is. A mester sűrűn egymáshoz méregeti őket. - Pécs felől jöttünk vonattal. Tanakodtunk, pusmogtunk, hogy is legyen. Úgy hírlett, át se engednek a határon. „Majd átszökünk” - mondja az egyik komám. „Az. Aztán azok szemből lőnek, emezek meg hátulról. ” Na így beszélgettünk, amikor odajön hozzánk egy ember. Voltak ott többen idegenek is. Kérdezi, kik vagyunk, hova megyünk. Mondjuk neki. „Oda ne menjetek. Ott rossz világ jár most a magyarra. Lágerba csukják őket.” „Lágerba? Hát onnan jövünk, oszt megint oda menjünk?" Nem jó lesz ez így, mondom magamban. „Gyertek velünk Bátára. Ott lesztek egy darabig, aztán tisztul valahogy." „Bátára? Életemben se hallottam, hogy ilyen nevű falu van a világon. Nincsen énnekem senkim se ottan. Mihez kezdjek?”„Beállsz szolgának. ” „Én szolgának?” - úgy elfutott a méreg. „ Van énnekem otthon házam, földem, van tanult mesterségem" - mondom neki fölháborodva. „Mesterséged az lehet, hogy van, de hogy házad, meg földed, az nem biztos. ” Nem szóltam semmit. Az meg fölállt, visszament a társaságához. Aztán mégis leszálltunk Bátánál a vonatról. - A két fadarab tömbök. A balta mái ba. - 1945 júniusáb pontosan húszéves ták, szóga. Én úgy s ez sokáig. Keresgé megtudjuk, hogy téi rosan odább állunk, kor este. Csúszás k emlékszem rá, mert úszott benne. A fog; többször sós vízbe zsírt. Itt aztán munki okom. Olyan voltam jönnöm. Nincs harac ról ne írjon. - Közbe, kedést. Kiáll az eg\ kerítése mellé. Apró vanon.- Csinálom, de S2 ni való nincs, nemes is. Hétágra süt a na- Nem az anyóso testvére. Az asszon radt, a nagyanyja ne tán meg a férjét. Ma vettük. Külön szobá nyen dacol a kániki gyetlenül feszíti a v>

Az van neki. - Ai nem válik vízzé. Am bérré vágyott. Hát e tudta róla, hogy az í szont nem tudhatta mintő. így aztán, mii az újdonsült özvegy,-Az a lényeg, hoc hályékhoz kerültem. Erzsébeték. Hát ő ve gém. Szegények vol gyen. - A falon külöi rökszablya, csaknei a gyomorbeteg emb pó kunkorodik. Azt r erős vaskarikába ak- Látja! Ez a bács nem ismerik. Azok í ragnak. Ez sokkal g\

1988. június 11.

Amíg egy pár í