Tolna Megyei Népújság, 1988. június (38. évfolyam, 130-155. szám)

1988-06-16 / 143. szám

1988. június 16. 4 NÉPÚJSÁG Olajjal szennyezett tengerek A breton tengerparton katonák gyűjtik össze az olajjal átitatott algákat A tengerek rákbetegségének szokás nevelni az olajat, hiszen egyetlen köb­méter kőolaj 4ÓG köbméter vízből pusztít­ja el az oxigént és ezzel együtt az életet. Érmek végső kihatása az emberiség szempontjából katasztrofális lehet, hi­szen a levegő oxigénjét 75 százalékban a tenger apró növényi szervezetei pótolják. A tengerek olajszennyezése nem új­keletű: amióta a gőzhajókat kőolajszár­mazékokkal is fütik, mindig előfordult. A két világháború tengeri csatáiban igen sok olaj jutott a vízbe: a német tenger­alattjárókra vadászó szövetséges va­dászbombázók akkor fordultak vissza, ha a támadásuk után olajfoltot láttak a ví­zen. Ezek azonban nem voltak igazán nagy szennyezések. A nagyméretű olaj- szennyezés a hatvanas években, a kő- olajfogyasztés ugrásszerű megemelke­dése, az óriáshajók megjelenése idején kezdődött. Talán még ma is csak a szakembere­ket érdekelné a jelenség, ha 1967 már­ciusában Anglia déli csücskénél a vihar­ban zátonyra nem fut, és ketté nem törik a híres-hírhedt Torrey Canyon, egy 60 000 tonnás tankhajó. Tartalma heteken át ömlött a tengerbe, és hiába gyújtotta fel a roncsot a brit légierő, még úgy is óriási olajfolt keletkezett, amit a szél és az áramlás Anglia partjaira sodort. A követ­kezményeket le sem lehet írni: a nyugati sajtóban akkor találta ki valaki az azóta is használt olajpestis kifejezést, ami meg­felelően fejezi ki a lényeget. Azóta a tö­megtájékoztatás, a tévé és az újságok jó­voltából már több nagy olajpestist láthat­tunk: a legveszedelmesebbet és legna­gyobbat a zátonyra futott Amoco Cadiz okozta 1978-ban; egyedül ebből 220 000 tonna kőolaj ömlött a tengerbe. Jókora károkat okozott a felrobbant és kigyulladt Andros Patria (50000 tonna olaj), a megfeneklett Aviles (22 500 ton­na) és az Atlantic Empress is, amelyik ösz- szeütközött egy másik, szerencsére üres tankhajóval és kigyulladt. A tankhajók azonban üresen sem veszélytelen jármű­vek, a Betelgeuse például üres volt, ami­kor felrobbant, és tízfőnyi legénységével együtt odaveszett. Azóta számos védekező intézkedést hoztak: kötelező a semleges gáztöltés (nitrogén, széndioxid kerül az olaj fölé és az üres tartályokba), a nagy hajók nem mehetnek partközeibe (ún. töltő-ürítő szigetnél vagy mólóknál állnak meg), minden tankhajót automatikus, önállóan reagáló ütközéskerülő radar-számító­gép egységgel láttak el, hatékonyabb tűzoltó berendezéseket rendszeresítet­tek, nagyobb követelményeket támasz­tanak a legénységgel szemben stb. En­nek ellenére újabb és újabb olajszennye­ződésről kapunk hírt. Ez év tavaszán például az Amazone nevű olasz tartályhajóból jutott nagy mennyiségű olaj a tengerbe, Franciaor­szág partjai közelében. A Pécsi Akadémiai Bizottság tevékenységéről Az évtizedes gond már a múlté. Jól em­lékszem ma is a Pécsi Akadémiai Bizott­ság egykori elnökének, Bihari Ottó aka­démikusnak arra a megállapítására, ami­kor kijelentette: - A dél-dunántúli me­gyék állami és társadalmi szerveivel ki­alakított kapcsolat lassú fejlődést mutat. Holott megalakultak a különböző szakbi­zottságok megyei csoportjai. Azóta sok minden változott. A PAB és a régió állami és társadalmi szervei közötti együttműködés szorossá vált. Annak idején a legfontosabb feladatuk a szak- bizottsági tevékenység tartalmi és szer­vezeti arányainak funkcionális kialakítá­sa volt, s ennek keretében a tudományos kutatói munkát végző intézmények fel- térképezése. A minap a PAB Jurisics úti székházá­ba egymás után érkeztek az érsebész­konferencia résztvevői, ami egyben azt is jelezte, hogy a Magyar Tudományos Akadémia Pécsi Akadémiai Bizottsága az évek során a kutatók műhelyévé vált. Ma a tucatnyi szakbizottságban és a több mint száz munkabizottságban legalább kétezer tagot foglalkoztatnak. A PAB te­vékenysége természetesen szorosan il­leszkedik az MTA programjához, s fel­adatát Baranya, Somogy, Tolna és Zala megyék sajátos arculatát figyelembe vé­ve végzi. Ebből is következik, hogy a bi­zottsági üléseket felváltva egy-egy me­gyeszékhelyen rendezik, így a legutóbbit Kaposváron tartották. S mivel a Kapos­vári Mezőgazdasági Főiskola híre nem csupán idehaza ismert, érthető módon részletes tájékoztatást kaptak á több mint száz tudományos dolgozót foglal­koztató intézmény tevékenységéről, amely két esztendeje a KATE állatte­nyésztési karaként működik. Mint dr. Czeglédi Béla, a PAB titkára megemlítet­te: ugyan a régió nem kémikus beállított­ságú elsősorban, ennek ellenére a ké­miatudományi szakbizottság, mely ezen az ülésen számolt be tevékenységéről, nyolc tudományterület működésével foglalkozik, s szervezetten fogja össze e tevékenységet. A PAB az évek során gyümölcsöző kapcsolatokat alakított ki nem csupán a régióban működő kutatóhelyekkel, ha­nem nemzetközi vonatkozásban is. Ezek közül különösen említésre méltó a Ju­goszláv Tudományos Akadémia Eszéki Akadémiai Központjával, valamint a Zág­rábi Tudományos és Művészeti Akadé­miával folytatott együttműködés. Része­sei voltak például annak a kutatómunká­nak, amely végülis a Bellye 300 éve című dokumentumban öltött testet, melyről tu­dományos vitát is rendeztek. Pécs és a régió városai több nemzetközi konferen­ciának is otthont adtak az elmúlt időszak­ban. így többek között a KGST számos tudományos szervezete tartotta itt ülését, melyek közül kiemelkedő fontossággal bír az atomerőmüvi radioaktív hulladé­kok, a kiégett fűtőanyagok feldolgozásá­val, tárolásával és ártalmatlanításával foglalkozó konferencia. A PAB jelentős szerepet vállal abból, hogy mind többen szerezzék meg a tu­domány doktora minősítést, mellyel ma már több mint harmincán rendelkeznek a régióban. A kandidátusok száma meg­haladja a száznegyvenet. S. GY. Egyre pontosabb órák Egy esseni órásmester mesterműve az az óra, amely az elkövetkező 25 000 év­ben nemcsak az időt, hanem a nap, a hold és a bolygók állását is mutatja. Az óra, amelyen a mester 30 évig dolgozott, legfeljebb 10 000 év múlva fog egy másod- / perccel eltérni a pontos időtől. Rohanó korunkban, amióta az idő ér­téke oly határtalanul megnövekedett, hozzánk nőtt az időmérés eszköze, az óra. Ha egy nap elfelejtjük magunkhoz venni, ezerszer akarjuk megnézni, tudni, mennyi az idő. Az óra története tulajdonképpen a mechanikus órák megjelenésével kez­dődött 1300 körül, ebben az időben ké­szítettek először kerekes órát. Ezt meg­előzően a nap-, víz-, homok-, tűz- stb. óra volt használatos. Újabb fejlődési lép­csőt jelentett az 1400-ban feltalált rugó­meghajtású óra, majd az 1510-ben a nürnbergi Heinlein nevű lakatos által fel­talált hordozható óra (nürnbergi tojás). Ez időtől kezdve gyors fejlődés indult meg: 1674-ben Huigens feltalálta a haj­szálrugót, 1676-ban Hook a horgonygát- szerkezetet (ankeróra), 1695-ban az an­gol Tompion a hengerjáratot (cilinder­óra), 1715-ben Graham a róla elnevezett és ingaóráknál még ma is használatos gátszerkezetet, ugyancsak ő használt először (1721-ben) hőkompenzált ingát is. 1842-ben Philipp feltalálta az azóta is alkalmazott remontoira felhúzó szerke­zetet. A 19. század második felétől kezd­ve az óra korszerűsítésekor elsősorban a szerkezet pontosságát növelték, és a méreteit csökkentették. A 20. században a technika rohamos fejlődése következtében az órától meg­követelt nagy pontosság újabb típusok tervezését és elkészítését tette szüksé­gessé, bár sokáig - itt-ott máig is - mu­tatják az időt a hagyományos súly- vagy rugómeghajtású mechanikus órák, ame­lyek inga vagy billegő szabályozókkal működnek. Átmeneti típusúak az elektro­mos meghajtású mechanikus órák, ame­lyek szintén inga vagy balansz szabályo­zóval vannak ellátva. Az elektromos meg­hajtás természetesen lehet hálózati vagy telepes. A mai, de hagyományos szerkezetű órák közül a svájci horgonygátszerkeze- tű órák felépítésére jellemző, hogy a ru­gómeghajtású kerékrendszer tengelyei kőcsapágyakban futnak,,a billegő sza­bályozó általában hőkompenzált és anti- magnetikus. A balansz csapágyazása ütésbiztos. Modernebb változata középmásodperc - mutatós, automatikus felhúzású. Vagyis 6 órai kézen hordás 36 óra járást biztosít. Újabb változat az automatikusan váltó dátummutatós óra, amely az időt már na­pokban is mutatja. A ma egyre jobban terjedő kvarcóra elektromos időmérő berendezés, amely a váltakozó elektro­mágneses térben egyébkéntóllandó fizi­kai körülmények között elhelyezett kvarckristálynak az elektromos tér válto­zását igen nagyfokú állandósággal ve­zérlő tulajdonságán alapszik. A jó kvarc­óra napi járásának egyenetlenségei ki­sebbek ötmilliárd másodpercnél. A Tunguz-rejtély nyomában Nyolcvan éve, 1908. június 30-án a fel­hőtlen szibériai égen tüzes golyó szágul­dott végig. Közvetlenül utána a tajgából tűz- és füstoszlop tört fel, a földet hatal­mas lökés rázkódtatta meg. A tüzes golyó pályája még lehullásának helyétől 700 kilométerre is megfigyelhető volt, a rob­banást pedig 1000 kilométer sugarú kör­zetben hallották. Mozgásba jöttek a Föl­dön az összes szeizmikus és légnyomás­beli zavarokat regisztráló műszerek. Mi történt tulajdonképpen a köves­mocsaras tajgában, ahol - bár a jelenség kétségtelenül meteoritszerü volt - me­teoritmaradványokat azóta sem sikerült felkutatni? Üstökös lett volna? Lehetséges. Ebben az esetben a robbanás utáni világos éj­szakákat az üstököscsóva porrészecs­kéi idézhették elő, amelyek szétszóród­tak a légkörben, és a napfényt a Földre reflektálták. E mellett szól az is, hogy üs­tökösnek nem kell feltétlenül a Föld fel­színéig jutnia, és tölcsért hátrahagy­nia, mivel jégből aiió magja a Föld felszí­ne felett felrobbanhat. Ezzel kapcsolat­ban azonban az az ellenvetés hangzott el, hogy a csillagászoknak észre kellett volna venniük ezt az üstököst. Később - különösen az első atomrob­banások után - egyes kutatók arra a fel­tevésre hajlottak, hogy a „tunguzrobba- nás" talán valami atom-és hidrogénbom­ba-robbanáshoz hasonló jelenség volt. Ezeket a feltevéseket azonban megcáfol­ták a tények. A Föld légkörén áthatolva a meteorit anyaga - még ha hasadóanyag lett volna is - természetes módon nem sűrűsödhetett össze annyira, hogy elérje a kritikus tömeget, ami pedig előfeltétele a láncreakció megindulásának. És ami a termonukleáris robbanást illeti, egy me­teorit az atmoszférán áthaladva nem he- vülhetett fel több millió fokra, vagyis olyan hőmérsékletre, amely nélkül ilyen robbanás elképzelhetetlen. Végül felmerült az az inkább fantaszti­kus, mint tudományos gondolat, hogy ez az óriási energiamennyiség a meteorit- ban meglévő és a Föld atomszférájának gázaival összeütköző antianyag meg­semmisülésének eredményeként szaba­dulhatott fel. Az ezzel a feltevéssel szemben felho­zott legnyomósabb érv az, hogy eddig makroállapotban - tehát valamilyen tö­meg formájában - levő antianyag létezé­sére sincs semmiféle bizonyíték. Elkép­zelhetetlen, hogyan repülhetett egy „da­rabka” antianyag keresztül a mai anyagi galaxisunkon anélkül, hogy már régen meg ne semmisült volna. Egyes tudósok mégis újra és újra visszatérnek erre a hi­potézisre anélkül, hogy feltételezésüket bármi alátámasztaná. Egyes amerikai kutatók az atomrobbanásoknál az at­moszférába kerülő radioaktív szénizotóp (C14) mennyiségére, az e robbanások közben felszabaduló energiamennyi­ségre, valamint a Tunguz-meteorit rob­banásakor a becslések szerint felszaba­dult energiamennyiségre hivatkoznak. Számítógépekkel megállapították, hogy mennyi C14 kerülne a légkörbe a Tunguz- meteorit robbanásakor, ha az antianyag- ból állna. Szerintük ebben az esetben a levegő C'4 tartalma 7 százalékkal növe­kedett volna. Azután összehasonlították a megállapított adatokat a fák évgyűrűi­vel, és arra a megállapításra jutottak, hogy 1909-ben a C14 tartqjom egy száza­lékkal magasabb volt. Ez minden. Szovjet kutatók elegendő anyagot gyűjtöttek ahhoz, hogy az összes hason­ló hipotézisről lemondjanak, és a további kutatásokat kizárólag az üstököselmélet­re alapozzák. Az utóbbi évek szovjet ex­pedíciói megállapították, hogy 1908-ban a robbanás központjában a radioaktivi­tás nem növekedett. Tehát bebizonyitott- nak tekinthető, hogy a Tunguz-meteorit lehullásának helyén szó sem lehetett atomrobbanásról. A legfontosabb kuta­tási eredmény az, hogy sikerült a lehulló test pontos esési görbéjét megállapítani. Ezt az üstököst azért nem sikerült előbb megfigyelni, mert a Nap irányából köze­ledett. Kiszámították mozgási sebessé­gét is. Ez elegendő nagy volt ahhoz, hogy a lehulláskor felszabaduló kinetikai energia elvégezze a közismert pusztítá­sokat. Eszerint nyugodtan le lehet mon­dani arról a feltételezésről, hogy atom­robbanás vagy antianyag-megsemmisü- lés ment végbe. Ami az égési nyomokat illeti, a tűz kö­zönséges erdőtűz jellegű volt, ennek ke­letkezéséhez pedig semmiképpen sem volt szükség atomrobbanásra. Ez azt je­lenti, hogy a felszabadult hőenergia mennyiségére vonatkozó korábbi számí­tásokba hiba csúszott, s ez az amerikai kutatók számításait is befolyásolta. Ellen­őrizték például, hogy a fákat ért hőmér­séklet csak ötvenede-százada volt az amerikaiak által feltételezettnek. Különösen fontos azonban a követke­ző: a test lehullásának a körzetében kozmikus anyagot találtak: apró golyó­kat, amelyek maximális átmérője 0,2-0,3 milliméter, átlagos átmérőjük csupán 50-80 mikron (egy mikron a milliméter ezredrésze). Ezeket a golyókat egy olyan 400 kilométer távolságig elnyúló terüle­ten találták, amely az üstökös lehullásá­nak helyétől kiinduló nyelv alakját mutat­ja. Eddig még nincs kétségtelen bizonyí­ték arra, hogy a talált anyag a kérdéses test részecskéiből áll, de számos körül­mény emellett szól. A legújabb számítá­sok szerint az üstökös 6 kilométerrel a föld felett robbant, és feltételezhető, hogy a robbanás közben képződött, parányi cseppecskékből álló felhőt a szél elso­dorta úgy, hogy a cseppecskék kiöltött nyelv alakjában oszlottak el a Föld felszí­nén. Az ezen a területen leszállt csep­pecskéknek az összsúlya valószínűleg több tucat tonna lehetett. És még egy utolsó körülmény: az em­lített világos éjszakákat a köves tajgától nyugatra egy vékony sávon észlelték. Ennek a sávnak a vonala pontosan meg­egyezett az üstököscsóva kiszámított irá­nyával. i A tudósok számítása szerint a Föld 4-5 milliárd éves múltjában legalább 100 üs­tökös fejezte be pályafutását a Föld fel­színén, illetve légkörében. Az ütközés csak az üstökös számára katasztrófa, a Földnek - mint égitestnek - meg sem kottyan. Feszenkov akadémikus leg­újabb feltételezése szerint azért nem ta­lálták meg a több százezer tonna súlyúra becsült óriástest maradványait a Tunguz folyó partján, mert jégbe ágyazott kőda­rabokból állt - tehát üstökösmag volt -, és széthullott darabjaira. Ha egy üstö­kös nagyvárosra hullana, pusztító ereje néhány hidrogénbombával érne fel. A Föld felszínét azonban háromnegyed részben víz borítja, és a szárazföldek jó része viszonylag lakatlan, (gy városok esetleges pusztulása szinte teljesen va­lószínűtlen. p. A.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents