Tolna Megyei Népújság, 1988. május (38. évfolyam, 103-129. szám)

1988-05-09 / 110. szám

4 ^NÉPÚJSÁG 1988. május 10. Moziban A kíméletlen Bizony húsz év telt el azóta, hogy meg­ismerkedtünk - Visconti jóvoltából - a szeretetre méltó, jóságos Roccóval és fi­véreivel. Persze hogy Alain Delon meny­nyire kék szemű az akkor még nem lát­szott (a fekete-fehér filmen), de hogy nagy szívtipró válik belőle a mozivásznon (is) az valószínűsíthető volt. Roccó az ártatlan jóság akkor csak er­kölcsileg győzhetett, míg Delon új szere­peiben általában ökölharcban, pisztoly­párbajban is a jobbak között végez. Idő­közben egy másfajta Alain Delont ismer­hettünk meg. A zsaru szava, vagy a most bemutatott A kíméletlen című filmjeiben inkább a Bosszúállás angyala szerepben tetszeleg, mint az ártatlan jóság megtes­tesítőjeként. Természetesen valamiféle erkölcsi igazsága itt is van, de ez kell, mert külön­ben a nézők valami őrült, szadista ámok- futót látnának könyörtelen gyilkosságai­ban, csonttörő verekedéseiben. így vi­szont a maga irta, rendezte filmjeiben va­lamiféle igazságosztó szerepet szán ma­gának és a nézők továbbra is tódulnak filmjeire. A kíméletlen címűben sincs más út előtte, mint a bűné, hisz hosszú börtön- büntetésének letöltése után üldözőbe veszi a rendőrség, üldözi a rivális banda és rövidesen kiderül, hogy üzlettársa is mindent megtesz, hogy elszigetelje, le­hetetlenné tegye. Ezt az utat pedig holt­testek szegélyezik, mígnem főhősünk­nek - természetesen egy csinos lány jó­voltából (Anne Parillaud) - kinyílik a sze­me és maga is nekiáll a holttestgyártás­nak. Hogy ki győz a végén? ...Mondjam? Azt hiszem felesleges. Mindenesetre szórakoztató filmet lát­hat aki megnézi A kíméletlent. Egy olyan nagy művész, mint Alain Delon, ekkora rutinnal a háta mögött nem is tud igazán sekélyes alkotást létrehozni. Még akkor sem, ha tehetségét a valutaszerzés oltá­rán kamatoztatja. Mert ez a film elsősor­ban és profi módon a nézők zsebére ácsingózik. így hát erkölcsi tanulságot se várjon tőle senki. És isten ments attól a gondo­lattól, hogy valaki Delon pályájából arra következtessen, hogy az ártatlan jóság (lásd Roccó) soha sem győzhet, csak a kíméletlen, könyörtelen (lásd Jacques Darnay állítólagos rablógyilkos) ököljo­gon alapuló fellépés. TAMÁSI JÁNOS Rádió „Árnyaserdő benszeretnék” Madarak és fák napja? Valljuk be, többségünknek eszébe nem jut, hogy nekünk még egy ilyen napunk is van, ha valaki - például vasárnap délutáni műsorával Szél Júlia - eszünkbe nem juttatja. Ironizálhatnék, hogy szerelmes-szép májusunk egyébként is hallatlanul leter­helt, hetenként van egy virágcsokorral kitüntetett, fellobogózott napja - s akkor itt van még a madaraké és fáké is. Azt pedig már jó ösztönünk szerint végképp elfelejthettük, hogy erre a derék napra mikor ütötték rá a hivatalosság jószándékú pecsétjét. A rádióriport alapján azt is konstatálhattuk, hogy Herman Ottó nyomdokain járva a madarak és a fák ünneplésére 1954-ben újabb rendelet kötelezett bennünket. Kötelezettség ide vagy oda, de éppen a pompájában kiteljesedő kontinentális termé­szethez, a szárnyaló képzelet, a szabadság jelképeihez - a ma­darakhoz lennénk hűtlenek? Szél Júlia nem töpreng eZ§n, régről ismerős, szelíd, soha nem tolakodó közvetlenségével kopogtat be egy tudós profesz- szorhoz; legyen kalauzunk azon az úton, amely a hűtlenül elha­gyott természethez visszavezet. S ugyanígy kopogtat be a fólia alatt szorgoskodó orosházi villanyszerelőhöz. A kérdésekből hiányzik a nagyképű, filozofáló modor - szelíd mindennapisá- gukban itt akarnak maradni a földön. Ez néha erény, néha a dia­lógusok lehetséges feszültségeit is kioltja és a figyelmünk is el­kalandozik, ha a párbeszéd nem elég érdekes. • Hányféle érzés és érdek kapcsol bennünket vissza a termé­szethez? Pereg a műsor Shakespeare-től a kiskertekig, s ha nem akarjuk, akkor is eszünkbe jut kisiskolás korunkból a dal, amivel a madarakat is elriasztottuk az árnyas erdő fái alatt: „...Nyaserdő Benszeretnék Élni nyáron át” - ezt harsogtuk azon az egy nap vakáción, a madarak és fák napján, amikor végre ki­szabadultunk a padok fogságából. Akkor még csak azt tudtuk, hogy nem szabad törni az ágakat, lecsúzlizni az énekesmada­rakat. Egy jó csúzli felért egy fegyverrejtegetéssel. Azt hittük, hogy a világ valamennyi fáját piros nyakkendős gyerekek, jóságos öregapók és kitüntetett szocialista brigádok ültetik. Még tán alkalmunk se volt utálni a „cemotox”, a különbö­ző sprék szagát. És ma már Szél Júliával együtt megkérdezhet­jük: Hogyan is lehetne a jó gazda szeretetteljes türelmét meg­sokszorozni? Vigyázó szemeinket már június 5-re vessük. Kör­nyezetvédelmi világnap. - br ­Tévénapló Auf der grünen Wiese Már itt is vannak a gyerekek a zöldellő réten, lányok, fiúk szépen kiöltözve, tisztán és kedvesen, a pécsi Unser Bildschirm különkiadásában, énekelnek, játszanak, ter­mészetesen németül, mert ez az anyanyelvűk. Majd egy kedves néni tanítja őket, versi két mond a csigabigáról, a macskáról, amely - mi mást is tehetne?- megfogta az egeret, bölcsődal hangzik el, azt pedig mutatják is, hogy a fonal hogyan készül. Mindebben önmagában nincs semmi különös, a világ minden részén ígyjátszanak, tanulnak a gyerekek, természetesen anyanyelvükön, már ahol tehetik. Ártatlan do­log az ilyesmi, s igazán elvakultság kell ahhoz, hogy valaki hatalmi kérdést, politikai machinációt lásson benne, s a pécsi stúdió műsorát nézve éppen annak örülhet­tünk, hogy így van, a német anyanyelvűek németül szólítják a csigabigát, s a babát is német bölcsődallal altatják el. Jól tudjuk, a nemzetiségek hazánkban egyenlő jogokat élveznek, ennek bizonyí­tásáért természetesen nem kellett volna a tévéseknek felkeresni Mecseknádasdot. Mégis jó volt látni őket, saját körükben, s azok is örömmel nézhették, akik vajmi ke­veset értettek a szövegből, mert ez nemegyszer azoknak is nehézséget jelentett, akik jól bírják a német nyelvet. A hagyomány úgy hozta, hogy számos sváb dialektus él ma is hazánkban, de ezen csak az akadhat fenn, akiből hiányzik a legelemibb megértés Az viszont kár, hogy késő este vetítették ezt a kedves, sok szeretettel ké­szített filmet, a hagyományőrzés, az egymás iránti tisztelet szép példáját. József Attila-viták Amikor néhány évvel ezelőtt megjelent Babits beszélgető füzeteinek teljes szö­vege, heves vita kezdődött arról, hogy helyes volt-e kiadni ezeket az idegborzoló dokumentumokat, amelyek nemcsak Babits szenvedésekkel teli betegségének részleteiről, hanem napi életének titkairól is vallanak. Pedig akkor már megjelent Szabó Lőrinc úgynevezett „kisnaplója”, 1920-as gyorsírásos füzete, amelynek szö­vegét Babits maga diktálta, föltárva életének számos intimitását. A vita most József Attiláról folyik, ugyanis a kritikai kiadás régen várt újabb kötetében megjelennek azok az eddig titokban tartott följegyzések, amelyekről úgy gondolták, hogy magára a költőre is kompromittálók, mert zaklatott lelki életének olyan titkait tárják fel, ame­lyeket a tisztesség és a tapintat szigorúan magánügyként kezel. A Stúdió vendégei, irodalomtörténészek, pszichológusok, erről beszéltek, okosan, megfontoltan, de egymásnak ellent mondva. Nem is lehet másként. A pszichológusnak tulajdonképpen igaza van, amikor arról beszél, hogy mindenkinek vannak „magántitkai”, amiket vagy közöl a világgal, vagy nem, s az utóbbi esetben ezt mindenki köteles tiszteletben tartani. Csak nehéz meghúzni a határvonalat. Ki kételkednék abban, hogy minden sor fontos, amit Arany János leírt, s csak sajnálni tudjuk, hogy a hagyaték addig nem publikált része Budapest bőm- j búzásakor megsemmisült. Nemrég kiadták Kosztolányi naplóját, amelyben ugyan­csak cifra dolgok olvashatók, de a felháborodással vigyáznunk kell, mert alkotáslé­lektani szempontból egyetlen sora sem közömbös. József Attilával kapcsolatban ez fokozottan érvényes. Jól tudjuk, hosszú időn át szoborrá merevítették, sok mindent elhallgattak róla, vagyis egyszerűen meghami­sították. Legendák keringtek róla, az álbarátok és álemlékezők száma megszapo­rodott, viszont azoknak szavát nem hallhattuk, akik valóban közel álltak hozzá, mint Hatvani Bertalan, Fejtő Ferenc, Ignotus Pál. A kép ma is hiányos. József Attila szép versben ünnepelte Freudot, de a pszichoanalízishez való viszonyát homály fedte, jóllehet mindenki tudta, hogy életében nagy szerepet játszott. Más homályos pon­tok is vannak, mint a párttal való kapcsolata, s Szántó Juditnak csak a közelmúltban megjelent visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy közös életükben Kádár János is az egyik résztvevő volt. A Stúdió vendégeinek szavait hallgatva azonban másra is gon­dolnunk kellett. Irodalom és történettudomány ugyancsak szegényebb lenne, ha magánügynek tekintenénk minden levelet, bizalmas naplót, aminek gondolata egyébként fel sem merült, amikor néhány éve végre megjelent a Bach-korszak sö­tét figuráinak számos emlékezése, hogy távolabbi példákat ne említsünk. A kérdés végül is nem olyan bonyolult, mint amilyennek látszik. Aki történelmi szerepre vállalkozik maga kínálja fel a nyilvánosságot, s ennek Goethe például elé­be is ment, kiadta Schillerrel váltott leveleit, titkárának, Eckermannak pedig az volt a dolga, hogy naponta feljegyezze, mit mondott, mit evett, milyen volt a közérzete. Az eddig rejtegetett József Attila-dokumentumok ennél sokkal fontosabbak. Egy világirodalmi jelentőségű költőről alkotott képünket teszik teljesebbé, iehántva róla legendát, pragmatista hamisítást, hogy végre a maga valójában álljon előttünk. CS. L. A múlt század utolsó napjaiban játszódó, szerelmi történettel átszőtt politikai té­májú filmet forgat a Magyar Televízió és a Mafilm Béketárgyalás címmel. A Ba­logh Zsolt rendezésében készülő film forgatókönyvét Nagy András és Balogh Zsolt írta, operatőre pedig B. Marton Frigyes. Beethoven-est [ Horváth Gertrud, Lány Péter és Fotdesi Lajos kamaraestje ____ M int a Beethoven-irodalomból tudjuk, a mester 25 éves korában már több mint félszáz kompozícióra tekint vissza, amikor az Op. 1. jelszó­val 3. zongoratrióját tartja méltónak és teljes értékűnek, hogy az nyomta­tásban megjelenjen. Beethoven az egész zenetörténetben az első, aki ilyen szigorú önkritikával rendelke­zik és az első, aki egész életében szándékosan „nehéz" zenét kompo­nál és semmiféle kompromisszumra nem hajlandó. A kortársai ha különc­nek is tartották, műveit rögtön elfo­gadták és Európában a legnagyobb élő komponistaként tartották szá­mon. Talán ezért nem csoda, ha művei ma is hatnak, sőt még na­gyobb tömegeket hódítanak, mint a saját korában. A Beethoven-est zárószámaként hallottuk ezt a nevezetes Op. 1. szá­mú c-moll zongoratriót Horváth Gert­rud, Földesi Lajos és Lányi Péter előadásában. A mindvégig magas színvonalú koncertet ez a mű koro­názta meg és vált egyértelműen ma- gasrendü megnyilatkozássá. Muzikalitás, érzelmi gazdagság és a kifejezés intenzitása tette teljessé a produkciót, ahol az építkezés orga­nikus jellege, minden hang, minden szólam és minden dinamikai árnya­lat került itt szerves összefüggésbe. Arról is számot adnak, hogy mind­hárman mesterei hangszerüknek és mindegyikük játékának sajátos egyéni bája van. A hegedűművész Földesi Lajos puha, érzékeny tónu­sát remekül egészítette ki Horváth Gertrúd cs,ellóművész meleg, bárso­nyos nagylélekzetű dalolása és a zongoraművész Lányi Péter hallatla­nul intenzív, átható zenélése. Ugyan­akkor ideális együttmuzsikálásban talákoztak. A műsor első számaként Horváth Gertrúd és Lányi Péter az Op. 69. sz. csellószonátáját játszot­ták. Azt a szeretetreméltó művet, amelyről Szabolcsi Bence többek között így ír: „Az a napsugaras lebe­gés, mely az egész szerzeményen elárad, békét hirdet és megenyhü- lést, a hegytetőre ért ember mindent magasból szemlélő bölcsességét.” Aligha lehetne egy fiatal, pályakez­dő csellóművészről szebbet írni, mint azt, hogy nemcsak ráérzett a mű mondanivalójának lényegére, ha­nem, hogy az egész termet betöltő intenzitással sugározta hangszeré­vel a béke és szeretet szépségét. Kár, hogy időnként partnere takarta, háttérbe szorította nemes veretű csellóhangját. Nagy kár az is, hogy a bevezetőben nem tudtuk meg, hogy Horváth Gertrúd az elmúlt évi miskol­ci országos csellóverseny díjnyerte­se. Tegyük még hozzá, hogy szemé­lye a szekszárdi zeneiskola és a vá­ros zenei életének nagy nyeresége. Földesi Lajos hegedűművész az Op. 12. sz. D-dúr szonátát játszotta. Földesi Lajost eddig, a szekszárdi kamarazenekar kitűnő karnagya­ként ismertük meg. Mostani szerep­lése talán azért nem okozott kiugró meglepetést, mert a választott mű Beethoven életművében nem tarto­zik a kiemelkedő alkotások közé (mint pl. a koncerten halott két másik mű). Választékos ízlése, kulturált muzikalitása és különösen a puha, leheletfinom pianói emlékezetes perceket szereztek. A lassú tétel bensőséges dalolása, a finoman megformált variációi és a zárótétel elegáns formálása arra mutatott, hogy határozott, tudatos egyéniség. A zongoraszólamot játszó Lányi Pétert kell ezúttal kevésbé méltatni, mert az ő tehetsége és felkészültsé­ge Szekszárdon közismert. Most is a tőle megszokott elementáris intenzi­tással vette ki részét az est sikeréből. Talán a műsor első felében kellett volna kissé jobban alkalmazkodnia. Az adott Yamaha zongora nagyobb hangvolumene kissé fedte vonós partnereit, akik amúgy is inkább a piano dinamikában tündökölnek. HUSEK REZSŐ Béketárgyalás A kíméletlen, akcióban

Next

/
Thumbnails
Contents