Tolna Megyei Népújság, 1988. május (38. évfolyam, 103-129. szám)

1988-05-21 / 121. szám

/ tolna'' _

2 “ÍÍÉPÜJSÁG

Folytatta

(Folytatás az 1. oldalról) párbeszéd. Ezen a téren a viták, ütközések számának növekedését is természetesnek tartjuk. Ebből következik, hogy nem ígérhetünk senkinek vita nélküli együttműködést. Attól ugyanis, hogy az érdekképviseleti szervezetek igényeit megfogalmazzák, a valóság és főleg a lehetőség még nem változik meg. És ne legyen senkinek illúziója: a megoldott feladatok újabb konfliktusokat fognak felszínre hozni.

Azt is világosan látjuk, hogy a kormány minden, a jövőt, a haladást érintő kérdésben átmenetileg törvényszerűen szembekerülhet, nemegyszer szembe is kerül valamely társadalmi réteggel, mert sérti azok közvetlen napi érdekét. Ma azonban nemcsak az eltérő érdekekkel kell megütközni, hanem a közgondolkodásban meglévő beidegződésekkel is, olyanokkal, amelyek szembenállnaktörekvé- seinkkel. Anélkül, hogy bárkit is megbántanék, hadd idézzek néhány mondatot a példa kedvéért a tegnapi felszólalásokból:

Panker elvtárs szép és igaz felszólalásában fogalmazta meg munkatársai nevében a kérdést: „Milyen lesz az a szocializmus, amelyben leértékelődhetnek és bizonytalan helyzetbe kerülhetnek szorgalmasan dolgozó munkáskollektívák?” Válaszom: az lesz a jól és hatékonyan működő szocializmus, amelyik csak az eredményesen dolgozó munkáskollektíva biztonságát garantálja. S hogy ma csak ennyi bizonytalan közösség van, az annak köszönhető, hogy a durván évi 560 milliárd befizetett tiszta nyereségből több mint 200 milliárd forint termelési támogatást visszafizetünk.

Bleier Katalin elvtársnőt idézem: „Tisztességes munka legyen az értékmérő”. Ez kevés. A nyereséges, hasznot hozó tisztességes munka lehet csak az értékmérő.

Arra biztattak, hogy legyünk bátrak. Örülök neki. Ez a biztatás ránk fér. De a népi tapasztalat szerint a bátorság és a vakság között különbség van. Mi nem vagyunk vakok. Minden bátor döntésünk ott, önöknél csattan. Bátor intézkedéseinktől mindenki azt várja, hogy ő valamit kap, s az ő helyzete javul. Ez lehetetlen. Mi bátorsággal, határozottsággal nem káoszt, hanem rendet akarunk. Az pedig csak fokozatosan valósulhat meg.

A kormány a jövőben nem akarja magára vállalni az emberi kapcsolatok szervezését, a társadalmi öntevékenység kibontakoztatását. Nem azért, mintha nem lenne ezen a téren javítanivaló, hanem azért, mert a kormány minden olyan területről vissza akar vonulni, ahol indokoltabb és természetesebb, ha a dolgok nélküle történnek.

Van végiggondolt programunk. Tudjuk, hogy mit és hogyan akarunk cselekedni. Magatartásunk kiszámítható. Aki segíteni akar, bőven talál erre alkalmat.

Minden helyzetben van megoldás - mondhatjuk történelmi tapasztalataink alapján. Most nem az a kérdés, hogy le- het-e cselekednünk, hanem az, hogy mit kell és mit érdemes tenni. Az eredménynek természetesen ára van. Ezért is fizetni kell, de összehasonlíthatatlanul többe kerülne a tétlenség.

Egyszer ebben a teremben felhívták a figyelmünket az idő jelentőségére.

E gondolat soha nem volt aktuálisabb, mint ma. Az idő érték. Saját lehetőségünk a cselekvésre, amit vagy kihasználunk, vagy elvesztegetünk. József Attila írta: „...az időt mi hoztuk magunkkal”. Az idő nem dolgozik senkinek, csak lehetőségeket teremt. Marx szerint minden valamire való gazdálkodás: gazdálkodás az idővel. Gazdálkodjunk tehát vele hatékonyan, de ne elhamarkodottan, mert ma nagy hajlam van a kapkodásra, ami ugyanoda vezethet, mint az elkényelmesedés.

Szeretném itt is hangsúlyozni, hogy a legszínvonalasabb politikai tevékenység, a legszakszerűbb kormányzati irányítás sem helyettesítheti az emberi alkotó munkát, a szorgalmat, tehetséget, műveltséget.

Tisztelt Elvtársak!

Mi három napig tanácskozunk most magunkról, de nem magunkért, hanem a nemzet felemelkedéséért. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy most ezekben az években nemcsak a magyar nép, hanem a szocialista világ sorsa is hosszú évekre eldől. Ezért sikereink, ha szerény mértékben is, de kihatnak az egész szocialista rendszerben végbemenő megújulásra. Esetleges kudarcunk pedig a szocializmus progresszív törekvéseivel szembenálló, konzervatív erők pozícióit erősítené

1988. május 22.

munkáját az MSZMP országos értekezlete

meg. Felelősségünk tehát rendkívül megnőtt. Én hiszem, hogy sem a magyar nép, sem a hazánk határain túl élő barátaink nem fognak bennünk csalódni.

TÍMÁR JUDIT, az MTA Regionális Kutatások Központja Alföldi Kutatócsoportjának tudományos munkatársa rámutatott: - Minden társadalmi-gazdasági folyamattérben megy végbe, az ágazati fejlesztéseknek, a politikai döntéseknek mindig vannak térbeli konzekvenciái is. E mostani állásfoglalásban nem tekinthetjük tehát a területi problémákat a sok közül egy „kipipálandó” kérdésnek. Semmiképpen sem intézhető el felelősségünk az alábbi, az állásfoglalás-tervezetben e problémakörnek szentelt, mindössze két mondattal: „Arányos település- fejlesztésre van szükség, aminek keretében növelni kell a kisebb települések népességmegtartó képességét... A felülvizsgált és a jelenlegi helyzetnek megfelelően módosított országos és„ megyei programok alapján folytatódjék az elmaradott térségek gazdasági alapjainak erősítése.”- A kitűzött feladat mindenképpen üdvözlendő - folytatta a felszólaló -, de a garanciák hiányában könnyen elveszítheti a fényét.

A falvak népességmegtartó képességéről szólva megállapította: ehhez először is olyan összetételű lakosság szükséges, amelyben még megvannak az egyszerű népességreprodukció feltételei. Elengedhetetlen továbbá a gazdasági megtartóképesség is, s olyan időszakban, amikor a hatékonyságot tűztük zászlónkra, nem sok esélye marad a „levetett” technológiával, ráfizetéssel dolgozó kisüzemeknek. Szükség van a népesség megtartásához legalább minimális infrastruktúra kiépítésére is. Csakhogy kérdés, megfelelő munkalehetőségek híján és idős lakossággal hogyan teremthető meg az elvárt „önerőre támaszkodás”.

Számos olyan apró falu létezik, ahol már nincs esély a demográfiai erózió megállítására. Akkor pedig ne keltsünk hamis illúziókat az ilyen települések lakóiban. Ki kellene jelölni a legfontosabb, reálisan véghez vihető feladatokat, pontosan meghatározva, hogy mit, minek az árán tudunk megvalósítani. És ha az egyik oldalon ecseteltük a választott út előnyeit, akkor a másik oldalon fogalmazzuk meg a visszavonulási stratégiát.

A helyi érdekek felismerése, képviselete, az önállóság, az önigazgatás csupán felülről leosztott feladatként nem megy. Ehhez alulról szerveződő társadalom, a politikába mindenkinek egyenrangú félként való bevonása szükséges. Ha pedig a falu érdeke most is csak a városi szűrön át közvetítődik, akkor félő, hogy a kis települések pártalapszervezetei örök végrehajtónak, számonkérteknek érzik csak magukat.

SZŰRÖS MÁTYÁS, az MSZMP KB titkára felszólalásában a stabilizációs és kibontakozási program valóra váltásának legfontosabb külső feltételeit elemezve hangsúlyozta:- A szocializmus, a munkásmozgalom egésze felelősségteljes időszakot él át: történelmi korszakváltáshoz, világméretű reformkor küszöbéhez érkezett. Az elméleti alapokat is mélyen újragondolva gyökeresen megkell újulnia, mert csak így válhat jövőbemutató alternatívává az emberiség számára.

A magyarországi fejlődés ennek az általános folyamatnak szerves része, sőt, bizonyos értelemben előfutára volt, és ma is előrelenditője lehet. A magyar és az egyetemes szocialista fejlődés eme „egyirányúságának” jelentőségét aláhúzza az a történelmi tapasztalat, hogy gazdasági és politikai reformterveink következetes megvalósítása nem nélkülözheti a megfelelő nemzetközi szocialista hátteret. Egy szocialista ország elszigetelten, magára hagyatva aligha képes következetes és átfogó reformpolitika folytatására; különösen érvényes ez a kisebbek számára. Nekünk fontos háttér és bátorítás, hogy a közelebbi és távolabbi szocialista környezetünkben zajló történelmi jelentőségű változások ma már nemhogy*fékeznék, hanem inkább ösztönzik és segítik immér két, sőt három évtizedes törekvéseinket.

Abban, hogy nemzetközi politikai körülményeink kedvezően változtak az elmúlt két-három évben, legnagyobb hatása és jelentősége annak van, hogy a szocialista világban kibontakozóban van a szocializmus megújhodása. Kétségtelen persze, hogy a reformfolyamat a világszocializmus fejlődésének még nem kizárólagos, hanem kiteljesedőben, fejlődőben levő irányzata, a kor követelménye.

A változások legfontosabb jellemzői között említette, hogy enyhült a nemzetközi légkör, nőtt a bizalom a kelet-nyugati kapcsolatokban, mindenekelőtt azért, mert javult a szovjet-amerikai viszony. A magyar külpolitika élt a kedvező változások kínálta lehetőségekkel, aktív nemzetközi szerepet vállalt magára, a szocialista országok együttműködésének megújulása jegyében a nemzetközi fellépés egyeztetésében és a közös álláspont képviseletében valamennyi érdekelttel együtt egyenjogú partnerként lépve fel.- Társadalmi rendszerünket és gazdaságunkat úgy tehetjük hatékonnyá - folytatta -, ha hazai reformunk és nyitottságunk révén egyre több ponton és még szervezettebben csatlakozunk a világ- gazdasági, a nemzetközi politikai rendszer egészéhez, szocialista és tőkés viszonylatban egyaránt.

Mindez további aktív nemzetközi szerepvállalást igényel, nem hagyhatjuk sodortatni magunkat az eseményekkel, részt kell vennünk a számunkra is kedvező külső feltételek formálásában és tartóssá tételében. A többi között a szocialista országok két- és többoldalú együttműködésének tartalmi és szervezeti korszerűsítésében, abban, hogy létrejöjjön a KGST-nek a tagállamok fejlődését dinamizáló funkciója.

Ugyancsak rendkívül fontos feladat a fejlett tőkés országokhoz fűződő egyenjogú és kölcsönösen előnyös kapcsolatok fejlesztése. Történelmi jelentőségű felismerés és teendő a nyugat-európai gazdasági integrációhoz való kapcsolódásunk elrendezése. Itt nem maradhatunk le, mert 1992-től új helyzet jön létre. Csökkenteni kell a szakadékot Európa két része között, mert ez egyetemes érdek, és külön-külön minden európai ország érdeke. A lényeg az, hogy minél jobban kapcsolódjunk be a nemzetközi munkamegosztásba, és illeszkedjünk be az internacionalizálódó termelő erők világrendjébe. Az eltérő társadalmi rendszerű országoknak nem csupán egymás mellett, hanem együtt és egymással kell élniük és sokrétűen együtt kell működniük.

Ahhoz, hogy a világ országainak körében jó nevünket megtartsuk és egyenrangú, együttműködésre érdemes partnerként kezeljenek bennünket, a magyar külpolitikának meg kell őriznie és új vonásokkal kell gazdagítania azt a cselekvőképes, gondjainak leküzdésén fáradozó szocialista reform-Magyarország-ké- pet, amely rólunk az elmúlt két évtizedben a világban kialakult. Szocialista és tőkés partnereink most nem azt várják tőlünk, hogy gondjainkat egy csapásra megoldjuk, de arra számítanak, hogy gazdasági és politikai működési zavarainkra gyorsan reagálva képesek és készek legyünk időben, tudatosan, a feszültségeket is vállalva cselekedni. Ez a várakozás tükröződik abban a nagy figyelemben is, amely tanácskozásunk előkészítését követte, és munkáját világszerte kíséri.

Az eredményes külpolitikai munkának ma két elengedhetetlen belső feltétele van: a stabilitás megőrzése, valamint az elavult gazdasági és politikai struktúrák átalakítása. Az egyéni és a kollektív felelősség feltárása, a személyi változások ennek szükséges feltételeit képezik, de önmagukban nem jelentenek megoldást gondjainkra.

A pártértekezlet dokumentumtervezetének vitája során elhangzott vélemények újólag igazolták azt is, hogy külpolitikánk időszerű, belpolitikailag is indokolt feladata a határainkon túl élő magyarság sorsával való törődés. A problémát természetesen nem mi kerestük magunknak, számos gondot a körülmények kényszerítettek ránk. A séma, mely szerint „a nemzetiségi kérdés tökéletesen megoldódott”, ugyancsak a múlté. Párttagságunk körében gyakorlatilag teljes az egyetértés azzal, hogy párt- és állami vezetésünk áz utóbbi időben nyíltan is síkraszáll minden nemzetiség kollektív és egyéni jogainak szavatolásáért, fellép a nemzeti önazonosság megőrzésének korlátozása, a méltatlan megkülönböztetés és a durva beolvasztási törekvések ellen. A magyar közvéleményt különösen és joggal aggasztja a Romániában élő magyarság sorsának alakulása. Az aggályokat erősíti a körükben tömegessé váló áttelepülés kényszere. Lakosságunk többsége együttérez a hozzánk érkezőkkel, kész segíteni rajtuk. Ugyanakkor annak is tudatában vagyunk, hogy az

áttelepülés nem oldhatja meg egy kétmilliós közösség gondjait. Minden ember természetes joga, hogy törvénytisztelő polgárként szülőföldjén boldogulhasson. Népünk, párttagságunk azt reméli, hogy ez a feszültség a civilizált nemzetközi normák, a lenini nemzetiségi politika, a népek, nemzetek önrendelkezése elveinek érvényesítésével végül megnyugtatóan rendeződik. Az MSZMP, a magyar kormány ennek érdekében cselekszik, és mindig kész a kielégítő megoldás előmozdítására. A szocialista Magyarország hozzájárul a világ jobbításához.

DR. TÉNYI JENŐ, a Pécsi Orvostudományi Egyetem intézetvezető egyetemi tanára bevezetőben a népegészségügy helyzetéről szólt. - Ide tartozik-e egyáltalán ez a kérdés? - kérdezte, majd így folytatta: mint kommunista orvosnak mély meggyőződésem, hogy igen. Nemcsak azért, mert a munkásmozgalom a dolgozó emberek életkörülményeinek jobbításáért harcolva mindig is küzdött az egészségért, de ide tartozik azért is, mert pártunk egészségpolitikája segítette elő hazánkban a nagy népbetegségek visszaszorítását, a közegészségügyi és járványügyi viszonyok javítását, az orvosi ellátás kiterjesztését. Ezekre joggal lehetünk büszkék, mint történelmi eredményekre.

Beszédének további részében a professzor már gondjainkat ecsetelte. Az ezer lakosra jutó általános halálozás, a születéskor várható átlagos élettartam, a társadalmi beilleszkedési zavarok előfordulási gyakorisága aggodalomra ad okot. A helyzet romlása, ha változást nem tudunk elérni, az ezredforduló táján olyan kritikus méreteket ölthet, melynek demográfiai és gazdasági kihatásai elsőrendű társadalmi-gazdasági gonddá nőhetnek, és válságos helyzetet teremthetnek. Ennek ellenére a körülmények nem végzetszerűek, van kiút - hangsúlyozta dr. Tényi Jenő, majd rámutatott: a nemzetközi és hazai tudományos tapasztalatok egyaránt azt mutatják, hogy ez a kiút a társadalmi méretű összefogásban és tudatos cselekvésben, az egészségpolitika megújításában és a különböző társadalmi szektorok együttes, az összefogáson alapuló cselekvésében jelölhető meg. Nem fogadható el számunkra az a szemlélet, amely kimondva vagy kimondatlanul azt sejteti, hogy először jön a kibontakozás programja, a szorító gazdasági gondok megoldása, és majd utána valamikor, amikor reális, kerülhet sor az egészségvédelem, a népegészségügy problémáinak megoldására.

A felszólaló hitet tett amellett, hogy mind az egészségmegőrzési program sikere, mind a hatékonyabb küzdelem a krónikus betegségek visszaszorításáért, alapvetően függ az önellátás, az önsegítség és a laikus segítség fontosságának felismerésétől. Hogy mit ért az orvos az önsegítség fogalmán? Azokat az egészséggel kapcsolatos döntések tömegét, amelyek a mindennapi életben az étkezéstől az életmód ezer elemén át az orvoshoz fordulás és együttműködés kérdéseit is érintik.

Ezekben ugyanis, ha akarjuk, ha nem, a döntést a laikus, azaz az állampolgár hozza.

Dr. Tényi Jenő javasolta, hogy az újonnan megválasztandó Központi Bizottság mielőbb tűzze napirendre a népegészségügy helyzetének átfogó elemzését.

DÉVAINÉ SERES ERZSÉBET, a Kaposvári Tejipari Vállalat osztályvezetője az alapszervezeti munka fontosságáról beszélt. Emellett érvelve elmondta: minden kommunista valamelyik pártalap- szervezetnek a tagja, az alapszervezetek szervezetileg átfogják egész társadalmigazdasági életünket. A párt politikáját kiki a munkahelyén valósítja meg. Ha nem így gondolkodunk, nem így fogjuk fel a párttagok, a pártalapszervezetek hivatását, akkora párt vezető szerepe, egysége nem érvényesülhet. A pártértekezletnek ki kell mondania, hogy az alapszervezetek a pártmunka műhelyei, s nem „leosztott” feladatok végrehajtói.

A párttagság bevonása a döntés előkészítésébe elengedhetetlen, és napjainkban tényleg megvalósulóban van. Az így hozott határozatok valóságtartalma, végrehajtásuk realitása összehasonlíthatatlanul nagyobb lesz az eddigieknél. Rámutatott: a párt megújulása a munkahelyi pártalapszervezetek helyének és szerepének tisztázása nélkül nem lehetséges. Ezután a kádermunka fogyatékosságairól szólva kiemelte: a vezetői alkalmasság, eredményesség mellett az erkölcsi tisztaságot, az emberi tisztességet is figyelembe kell venni a kiválasztáskor.

Végezetül a pártélet nyitottságát, a tájékoztatás bővítését szorgalmazta, s azt, hogy a pártépítésben minél előbb mentesüljön a tagfelvétel gyakorlata a statisztikai szempontoktól. Majd javasolta, hogy az állásfoglalás-tervezetnek azt a megállapítását, hogy „a kialakult helyzetért felelősség terheli a Központi Bizottságot és végrehajtó szerveit továbbá a kormányt és intézményeit is” módosítsák úgy, hogy „a kialakult helyzetért a felelősség elsősorban a Központi Bizottságot és a végrehajtó szerveit, továbbá a kormányt és intézményeit terheli”.

KRASZNAI LAJOS, a Pest megyei pártbizottság első titkára utalt arra, hogy a párttagok közül sokan bizalmatlanná váltak a párt vezető testületéivel szemben, egy sajátos bizalmi válság jelei mutatkoznak.- Több mint húsz esztendeje, 1965-től kezdve, minden kongresszusi és más fontos pártdokumentumban folyamatosan megfogalmazódott a szerkezetváltás halaszthatatlansága, de érdemi előrelépést ebben a mai napig nem tudtunk elérni. Iparpolitikai határozat is született, egyelőre mindhiába. Hosszú idő óta nem sikerült megvalósítani azt a sokat meghirdetett gazdaságpolitikai célt, hogy az intenzív fejlődést a termelési folyamat lényeges területeire kiterjesszük.

Ma sem tudunk elfogadható magyarázatot adni arra - még ezen a fórumon sem -, hogy a XIII. kongresszust követően, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy a nagyszámú prioritás teljesítésének gazdasági feltételrendszere ingatag alapokon áll, akkor a tervezés miért vállalta mégis e célokat? Ennyire felületesen értékeltük volna a helyzetünket?

Krasznai Lajos azután így folytatta: - Nem vitatom, hogy osztozni lehet és osztozni kell minden szinten a felelősségben. Amit a népgazdaságból nem tudtunk kipréselni, azt megpróbáltuk agitá- cióval pótolni. A kiútra történelmi analógiákat kerestünk, vigasztalgattuk magunkat, hogy voltunk már kilátástalanabb helyzetben is és azon is úrrá lettünk. Mindinkább jelszóvá érett: nem kell többet dolgoznunk, hanem másképpen, jobban! És eközben nem vettük észre idejekorán, hogy összetett gondjaink sok vonatkozásban a túlélt mechanizmusok következményei.- A felelősségérzet és a tehetetlenség lassan minden szinten szembefordult egymással, amelynek eredménye az egymásra mutogatás és az önmarcan- golás lett.

Tömeges igény ma már, hogy ha a párt alkotmányosan is a társadalom vezető ereje, akkor mutasson a nemzet számára kivezető utat. És ez már inkább tömeges társadalmi követelés, mint a bizalom megnyilvánulása.

Felszólalása befejező részében sürgette, hogy a párt különböző szintű szerveinek és testületéinek működését övező „misztikumot” a döntések túlzott centralizálását vizsgálják felül, szakítsanak a kádermunka kontraszelekciós mechanizmusaival, s teremtsék meg az önmagát folyamatosan újrateremtő, cselekvőkész pártegységet.

POZSGAY IMRE, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának főtitkára elöljáróban kijelentette:- Az állásfoglalás-tervezetet elfogadom, annak politikai irányvonalával egyetértek. Annyi okos szó és fontos gondolat elhangzása után mind szűkebb térre szorulnak azok, akik még valami újat, fontosat akarnak mondani. így aztán egyre többen leszünk, akik a változás szándékát megerősítő hitvallást vállalják inkább, mint újabb javaslatok megtételét. Hiszen tudjuk, hogy milyen keveset érnek azok s javaslatok, amelyek mögött szervezett erőket és szervezeteket nem tudnak felsorakoztatni. Éppen most van itt az ideje, hogy elkötelezzük magunkat az új szervezeti elvek mellett, amelyek az egység görcsös és bénító követelményei helyett a vitában, az áramlatok küzdelmében, a kisebbbséget is védő, alkotó környezetben alakítják ki az új minőségi egységet. Ehhez elegendő, ám nélkülözhetetlen is a mély meggyőződés, s annak a nagy önuralmat kívánó türelemnek a megteremtése, amely tiszteletben tartja mások jogát az önálló gondolkodásra. Ahol az egység rituális és monolitikus, ott az nem a haladás, hanem a hatalom szolgája. Ilyen heíyen a vita a démon, mely az ellenség nevet kapja. Ahol az egység alkotó, ott a vita a megújulás eszköze.

Bajaink méreteit és azok legfőbb okait ismerjük. A tavaszi pártviták és a társa-