Tolna Megyei Népújság, 1988. május (38. évfolyam, 103-129. szám)
1988-05-13 / 114. szám
10 Képújság r 1988. május 14. ...és elmegyünk csibéket nézte és közéjük szórta a félmaroknyi darát, ami még a vödör alján maradt. „Milyen szépek, már vágni lehetne őket, pedig még csak pár hetesek” - gondolta, de aztán eszébe jutott az ura szava: „Vágni, persze, falhoz...” - ezt minden évben legalább egyszer megkapta, csak idén nem. Nincs már, aki mondja. A szappan jólesően bizsergette ráncait, a gyolcs hűvös súrolása is oly kellemes, mintha lánykorában készülne a templomba. „Dédi, elgyere ám! A szép ruhádban, tudod” - jutott fülébe Noémi hangja. Istenem, milyen szép is az a lány, hogy lehet mégis ilyen lehetetlen neve, még becézni sem lehet, mert mit mondjon az ember, hogy Noé, vagy mi? Milyen jó lenne, ha Évának hívnák, Vica, Vicuska, Évica, de szép is lenne. Aztán, ha ráadhatná az ő lánykori ruháját, nem is volna egy se olyan szép járású, utána fordulnának a legények még ott a városban is. Hej, de régen volt már, amikor utoljára ott járt a piacon egy kis pamukalmát eladni, hiszen már az az almafa is kiszáradt, a tömésfal is szétdölt a tanyából. Az állomáson már várta gyerekkori barátnéja, de csak abban a városi göncben, nem ebben a viseletben, ami neki van. De megöregedett szegény, gondolta, pedig milyen ringó járású menyecske volt még nem olyan régen, amikor együtt vitték a fejükön a kosarat a piacra.- Nincs teneked viseleted? - kérdezte tőle félig sajnálkozón, félig bosszúsan.- Eladtam még tavalyelőtt, amikor térhez ment a kisebbik onokám. Abból vettem neki ajándékot. De jó lesz ez a ruha is. Eddig se vettem föl, eztán meg majd csak még egyszer.- Még egyszer?- Majd, ha letesznek a földbe...- Soká lesz az még...- Soká vagy nem. Nem tudhatjuk, ki van az mérve ott fönn. A vonat lassan bedöcögött. „Istenem, már füstje sincs, dehát akkor hogy megy ez az ördögmasina?” - gondolta, miközben maga előtt látta azt a nyírott bajuszú, hetyke masinisztát, aki mindig tréfált vele, hogy ha nem elég fekete a szeme, tud ám kölcsön adni kormot a bogárnak. Milyen szegények ezek a fiatalok, gondolta aztán, kopottban, foltosban járnak, tessék, még a borbély is hogy nyírta őket. Le kellene törni az ilyennek a kezét, hát birkát nem nyírnak így.- Vigyázzon már, mamikám - fogta meg a karját egy fiatalasszony -, nem látja, hogy piros van. Tényleg ám, mutatja is azt a kis emberkét ott túl a póznán. Most meg alóla előbújt egy zöld, s már mindenki siet, tülekszik, rohan, nevet, sodródik. Már ugrál a zöld emberke, amikorra lelép, és csodálkozik, hogy miért dudálnak neki az autók. Minek sietnek ezek, ha úgyis gyorsabbak, mert autóval mennek. Emitt aztán megint a piros emberke, utána a zöld. Átmegy, megnézi, ugyan honnét ugrik elő az az emberke? Mit ki nem találtak itt azóta, hogy a piacon járt. De nicsak, itt egy nagy fehér asszony, aki vállán viszi a piacra a portékát. Azazhogy vinné, ha nem lenne köbül való szobor. Csuda ez, de minek állhat itt? Talán az utat mutatja a mostani piacozóknak. Végre itt a gimnázium. „Dédi, tudja, hol van a gimnázium? - kérdezte tőle Noémi. „Tudom-e? Harminc évig jártam el előtte, föl a templomhoz a piacra. Tudom hát, persze, hogy tudom.” El se keverhetném, hol van, any- nyi nép jött ide. Ilyenkor azt érezni, hogy mindenki idenéz, pedig mögöttem jöhet valaki, azt nézik. Hadd nézzék, nem fordulok hátra. A fölvirágozott nagykapu úgy zsong, mint a gyümölcsös tavasszal. Hol lehet az a gyerek? Itt tanult, az biztos. Márványlépcső van itt, szép fényes, sokan koptatták már.- Hova megy, nénikém? - kérdezi tőle az asszony, aki abban az üvegszobában ül.- Hát, a kisunokám... Itt sétál.- Talán ballag.- Ballagna, ha fiú volna, de sétál, mert lány. Az asszony elmosolyodik, nem vitatkozik, hanem kikérdezi, hogy melyik osztályba jár az a kisunoka. Egy másodikosra bízza, aki nagyon zavarba jön, mert sohasem látott még ilyet.- Hol tetszett kölcsönözni ezt a néptáncos cuccot?- Melliket?- Ezt a ruhát. A szoknyát meg a blúzt.- Kölcsönözni? Van énnekem mindenem tisztességesen. Szerencsére éppen oda is értek már. A másodikos fiú liheg a lépcsők után, de a dédi fürge és minden érdekli. Dalolnak szépen, de nem érti. Szép azért az így is. Bejutnak a terembe, de nem lehet leülni. Szék ugyan van, de hely nincs. Meg aztán összegyűrődne a sokszoknya.- Dédi, dédi! - szalad hozzá Noémi.- Hát meggyüttem. Itt vagyok?- Persze, de mindjárt indulunk. Tudod, ballag már a vén diák, ballagunk. „Ez is ballag, nem sétál. De hogy vén?! Mit tudja ez még, mi az a vén” - töpreng magában, miközben csönd lesz, csak Noémi mellett sutyorog az a lány. „Micsoda klassz szerkója van a dédidnek” - súgja neki -, „figyeled, mindenki öt nézi". Noémi belepirul és örül, hogy kezdődik végre a „szentbeszéd”.- Most, amikor kiléptek e falak közül, és elindultok... - hallja a tanárnő hangját a dédi, aki megtapogatja a hímzett pruszlik alatt, hogy megvan-e még az a boríték. Aztán hellyel kínálják megint, de ő csak mosolyog, mert hogy is férne el azon a kicsiny széken. „Menjen polgáriba, vagy mégin- kább gimnáziumba, esze van hozzá” - hallja egyszercsak azt a régi-régi mondatot a lelkész úr szájából. Aztán maga előtt látja anyját, amint tördeli a kezét, az apját, ahogy küszködik magával és félrefordul. égen vége már a beszédnek, de ő csak áll, nézi a kisunoka helyét, azt a széket, amin lánykorában talán ő is elfért volna. Mindenki beszél, mosolyog, magyaráz, sír, örül ezerféleképp. Hallatszik a dal hol innen, hol onnan, nagysokára Noémiék is visszaérnek. „Most kellene odaadni neki” - gondolja. Meleg a boríték és enyhe levendulaillatú, amikor a kezébe nyomja végre. „Ne itt, dédi, majd otthon, az ebédnél” - hallja távolról, mert valami olyan furcsa, nehéz és meleg, s minden itt dobog a torkában. TÖTTÖS GÁBOR Bekopogtunk Érlelődött élmények Mözsi Szabó István festőművésznél Fehér fejkendős asszonyok hajolnak a Duna bogyiszlói holt ágának vizére. Mosnak. Jól ismert jelenet ez Mözsi Szabó István festőművész képi világából. Láttuk már egyszer, kétszer... *- Meddig foglalkoztatja egy élmény, újabb és újabb alkotást szülve, a Bo- gyiszlón élő festőművészt? - Ezzel a kérdéssel kopogtunk Mözsi Szabó István műtermébe, ahonnan a vízre látni.- A műhelyemben látható két legifjabb képem valóban nem a legfrissebb élményeim közül való. Érlelődtek ezek és évek múltával is munkálkodnak bennem. A már megfestett pillanatot újból és újból, más-más indíttatásból vászonra, lemezre lehet vinni. Pontosan nem lesz ugyanaz a látvány, mert eltérő a kompoziciós szándék. Példa erre a másik kép, amit csúnya szóval „lehalászásnak” kellene nevezni. Ezt is megfestettem már. A korábbi képen nagy felületen volt nyugodt az ég. A horizont lent volt és a halászok alakjai e fölé emelkedtek. A vízpartból keskeny csík látszott csak. Ennél az újnál megemeltem a látóhatárt, így mozgalmasabbá vált a kép felülete, megnőtt a barna partszakasz szélessége, több életteli dolgot lehet majd elhelyezni rajta. Remélem sikerül befejezni a tolnai kiállításomig, ami május 16-án lesz a Foriögalériában.- Ha az elmúlt, legutóbbi hónapokat lapozzuk vissza, azt kell mondanunk, hogy sokszor jelentkezett alkotásaival közönség előtt. Kezdve a szekszárdi tárlattal, amit székesfehérvári, paksi, nagykanizsai, bogyiszlói követett, most Tolnára készül. Mindezt nyugdíjasként teszi. Hogy érzi magát?- Köszönöm, jól!- No, ennek azért van egy íze, amit az olvasóval úgy tudunk érzékeltetni, ha kicsit részletesebben szólunk a jelenlegi helyzetéről.- Ha némi éle vagy keserűsége volt ennek a két szónak, akkor az nem a pillanatnyi hangulat miatt támadt. Van ennek némi története. Az pedig úgy kezdődik, hogy voltam én is elszármazott. Tizenkét esztendőt töltöttem a fóti gyermekvárosban. Egyszer az a megtiszteltetés ért, hogy a megyei tanács művelődési osztályának akkori vezetője személyesen megkeresett és hazahívott. Nem egyedül vagyok aki nem idetelepült, hanem hazajött a megyébe. Azt azért nem hagyon elvitatni, hogy valaki nálam jobban készült haza. Megtörtént a költözés. Örömöm egyszer csak ürömmé változott. Azt azért tudni kell, hogy az invitálás úgy szólt, hogy nem azért akarnak itthontudni, hogy egy iskolában teljes óraszámban tanítsak, hanem elsősorban művészi alkotómunkámra van szükség, hiszen, mint mondták, pezsgőbb képzőművészeti életet kívántak. Furcsa dolog, de azt hiszem, arra mindenkinek joga van, hogy művészként is úgy rendezze be az életét, ahogy neki a legszimpatikusabb. Lehet, hogy nagyon patetikusan hangzik, de gyakran elmondtam már, én igyekeztem úgy rendezni - a lehetőségeimhez mérten - a hétköznapjaimat is, hogy nem akartam a művészetből élni. Ha lehet úgy fogalmazni, akkor azt mondom, hogy a művészetnek! Soha nem éreztem foglalkozásnak a művészetet, hanem magatartásformának, szolgálatnak. Emiatt kerestem egy olyan munkahelyet, ahol a művészi alkotómunka összegyeztethető a kenyéradóval.- Ez érthető, de mikor jelentkezett az üröm?- Az ígéretek nehezen váltak valóra azon a téren, hogy valóban a művészi munkámra van szükség. Egy idő után azon vettem észre magam, hogy a munkahelyemen, a Babits Mihályról elnevezett művelődési központban, Szekszár- don, úgy élek, mint a hivatalnokok. Az igazgatók egymást követték, szám szerint négyen voltak, és mindegyiküknél úgy kellett megküzdeni a korábban megígért feltételekért. Ebbe kicsit belefáradtam, és rájöttem József Attila tanításával - aki szellemesen egy nagyon szép zsoltárt értelmezett sajátosan átírva - szóval tudtam, „jobb, ha magamban bízok eleitől fogva”. Közben az egészségi állapotom is olyanná vált, hogy többször voltam betegállományban, mint munkában. Megszakítottam a munkaviszonyomat, így a hirtelen támadt nyugalmamat természetesen nem díjazták. Az első négy- ezer-nyolcszáz forintot, ennyi a nyugdíjam, az elmúlt év januárjában kaptam. Ez önmagában is üröm, azt hiszem, ha arra gondolok, hogy a háromtagú családomban én vagyok a legtöbb nyugdíjat átvevő. Azt kell mondanom, kicsit bánt a dolog, most nyugdíjasként arra kényszerülök, hogy végül a festészetemből éljek. Tagja vagyok a Zichy Mihály alkotóközösségnek...-... mennyire közösség ez, és mit kaphat egy ilyen kollektívától a művész?- Ha pontosan tudom, száz tagja van ennek a csoportnak. Negyedévenként tartunk összejövetelt, gyűlést a Fészek Klubban Budapesten. Más kapcsolat nincs az alkotók között. Tehát nem közösség az igaz értelemben. Ügynökök útján értékesítik a festményeket és havi részleteket utalnak az eladott képek árából. Igen ám, de akkor jön az adóztatás, ami enyhén szólva nem csinál munkakedvet. Nem tudom, mikor jutnak el oda a nagy gondolkodók, hogy érdekeltté tegyenek mindenkit a munkában, ami möPillanatok a nyolcvanéves Ifjú éveiben állt a munkásjogokért küzdők soraiba. A szocialista eszme harcosa lett, a mozgalom részvevőinek sokat próbált, győzelmeket, sikereket és csapásokat egyként erős lélekkel, megingás nélkül átélt, kiemelkedő vezetőjévé vált. Sok egyéb írásán kívül két eddig megjelent önéletrajzi kötetében, a Tüzes kemence és Az úton végig kell menni című korrajzában több mint ezerkétszáz oldalon mondta el életútját, az első lépésektől a magyarországi két munkáspárt egyesüléséig. Az alábbi pillanatképek, amelyek a Tüzes kemence című kötetből valók, apró epizódok indulásának idejéből, mégis kiérezni belőlük, milyen erők és hatások alakították egyéniségét, jellemét, személyiségét. Szeretettel köszöntjük őt születésének nyolcvanadik évfordulóján és jó egészséget, hosszú alkotó életet kívánunk neki. Felszabadulok Rohant az idő: még néhány hét és felszabadulok - segéd leszek, sütőmunkás! Minél jobban közeledett a napja, annál több segítséget, annál többirányú szakmai és mozgalmi támogatást kaptam. Az üzem bizalmijával rendszeresebbé váltak a megbeszélések azzal a rendeltetéssel, hogy előkészítsenek a hiba nélküli, dicséretes felszabadulásra, meg arra is, hogy a szakszervezet tagjává váljak. Úgy gondolom, nincs nagyobb eredmény annál, mint hogy az ember szakmunkássá, önálló keresővé és ezzel egy időben szervezett munkássá lehet. Meggyőződésem szerint a jobb, emberibb és tartalmasabb élet egyetlen feltétele is! A bizalmi sokszor mondta: „A munkásélet nehéz, harcos és küzdelmes élet. Alkotó, a világot megváltani segítő élet vár rád... Sose félj szembenézni a nehézségekkel és légy hű bármi is történne veled azokhoz, akik melléd álltak, neveltek és megvédtek téged!” Arra is figyelmeztetett, hogy ha felszabadulok, nem fogok Steiner Viktor pékségében maradni. Más, fontos helyre segítenek majd. Már megbeszélte a miserrel és a helferrel is, a két munkavezetővel, akik ugyancsak segítségemre lesznek. Ezért nem féltek szakmai tudásuk legjavát átadni nekem. A tanoncszerződés értelmében 1923. május 15-én kell felszabadulnom. A munkások azt mondták; megszabadulok a legnehezebbtől. Április elején erőt vett rajtam az izgalom. Április közepe táján olyan munkahetem következik, amikor már minden létező munkafolyamatot végigcsinálok. Az egyik este a miser meglepett: - Na, Gyurka, ma te leszel a miser! Te fogod vezetni a pékséget. Mutasd meg, mit tudsz! Zavarba jöttem. Mondtam neki: - Ne tessék bolondozni velem! - Márpedig úgy lesz öcskös, ahogy megmondtam! Egy éve, hogy mellette dolgozom, ismerem minden mozdulatát. Komolyra fordul a beszéd. El kell hinnem, hogy ezen a napon enyém a miser posztja. Nekikezdek a munkának. Van már elég gyakorlatom, a felelősség súlya mégis nyom. Olyan az, mintha vizsgáznék a miser, de legfőképp atyai barátom, a bizalmi előtt. Az egyik teknőbe bekovászolok, a másiknál, ahol már beérett a kovász, előkészítem a dagasztást. A miser minden anyagot leméret velem. Olykor megkérdi, hogy mennyit használok el ebből vagy abból. Válaszomat jóváhagyja és ezzel biztonságot ad. - A kenyérbe mérd ki a sót - mondja. A sómérés kézzel történik. Az arravaló szakajtóba kimérem a sót: 2,5 kg. Mielőtt beletenném a kenyérbe, ellenőriz - amit még nem csinált -, leméri a mérlegen, 2,45 kg-ot mér.- Nem baj öcskös! Arra vigyázz, hogy ennél kevesebb, de tíz dekánál több sose legyen. A szükséges két és fél kiló sónál nem játszik komolyabb szerepet öt-tíz deka különbözet. De ennél több vagy kevesebb már igen. A zsemlye tésztája nagyon kényes tészta: se kemény, se lágy nem lehet. A zsemlye minősége lényegében ezen múlik. A közben megérkezett szaktársak körülállták és figyelték munkámat, de szólni senki sem szólt. A mellémrendelt inast most én dirigálom - úgy, mint ahogy azelőtt a miser dirigált engem dagasztás közben. A miser néha odajött, megtapintotta a tésztát. Észrevételt nem tett - ebből megtudtam, hogy a munkámmal meg van elégedve. Hajnal felé félretett egy darab tésztát, amiből nekem tucatnyi különböző süteményt kell majd kiformálnom. Ezt is az ellenőrzés miatt csinálta. Ebben is megnyertem a tetszését. Reggel felé kalácsot fonatott velem. Ez sem volt véletlen: ő már tudta, hogy a felszabadulásomra öt kilós kalácsot kell sütnöm, amelyet bemutatnak majd az ipartestületnek. Ennek a megbízatásnak is sikerrel tettem eleget. Nem dicsért senki, nem is veregették a vállamat. Később is csak ennyit mondtak: „Jól van, fiam!” Ezt a fiam szót azonban nekem nagyon kedvesen és melegen mondták. Jólesett. A hét közepén egész éjjel süteményt vetettem, egyedül és teljesen önállóan. Eddig ilyen munkával csak akkor bíztak meg, ha valaki helyett félórára be kellett ugranom. Kenyeret már tudtam vetni és kisütni - ez volt az első, amit megtanultam a kemencénél. Most elő kellett készítenem a kemencét vetésre. Figyeltek. Megállapítottam, hogy a kemence nagyon meleg. Két vödör vízzel lehűtöttem. Inasok dolgoztak a kezem alá. Amit kértem tőlük, adták. Négy órán keresztül vetettem. Ekkor is csak annyit mondtak: „Jól van, öcskös!” Ha egy kis szünet adódott, jött az elméleti vizsga: egy mázsa kenyérhez mennyi liszt, mennyi élesztő és só kell?- Száz zsemlyéhez és kiflihez mennyi liszt, mennyi élesztő, mennyi só, tej vagy vaj kell? Tavasszal, nyáron, ősszel, télen milyen hőfokon kell kovászolni és dagasztani?
