Tolna Megyei Népújság, 1988. április (38. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-12 / 86. szám

1988. április 12. TOLNA \ _ 4 1RÉPÜJSAG Moziban Gusztáv rabol Az ötlet laikus szemmel valóban kitű­nő. Persze ezt csak a bankrablószak­mában kevéssé jártas jóhiszeműségem szerint állapíthatom meg. A leendő banképületet minden ízében ismerő két „szakember” - mindketten valamilyen minőségben az épület kivite­lezésén dolgoznak - elhatározza, hogy kamatoztatja ezt a tálcán kínált lehetősé­get; a bank kirablását a félkész épület­ben műszakilag előkészítik, hogy az év­század bűnténye sikerüljön. Egy mai, önmagára adó krimiben, plá­ne egy bűnügyi vígjátékban nem pepe­cselnek olyan didaktikus kérdésekkel, hogy vajon a hősök a meggazdagodás vágyán túlmenően mit is akarnak a mil­liókkal. Ez nem különösebben fontos N. Black Egy férfi, egy nő és a bank című kanadai filmjében sem. Egy jólnevelt kri­mi odáig is csak ritkán megy el az okok boncolgatásában, hogy vajon a szegény betörő anyagilag megvan-e szorulva vagy nem, hogy vajon szerelmes-e, aki szíve választottjának minden követelését ki akarja szolgálni. Erre csak tapintatos utalást tűr meg a filmbeli kedélyes csíny hangneme. Hőseink nem különösebben szegények, nem különösebben szerel­mesek, sőt, a történet finom iróniával át­szűrtén evilági. Egyikük családapaként éppen házassága csődjével farkassze­mezve vállalja a kalandot - az utolsó „fél­relépést” -, rámenősebb társa erősza­kos ösztökélésére. Vállalja, mert hogyne tetszene meg ne­ki a saját ötlete, s mintha ez a fölülmúlha- tatlan ötlet lenne a bekövetkező tökéletes bűntény tehetetlenségi nyomatéka is. A film arra törekszik, hogy nagyon is hét­köznapi embereket avasson bankrab­lókká. Norman (Brook Adams) a mi rajz­filmünkből ismert Gusztávra emlékeztet, tettestársa, Bischop (Donald Sutherland) pedig mintha Máris szomszéd határo­zottságát örökölte volna, Máris szom­széd visszataszító indolenciája nélkül és persze fiatalabban, hogy a csinos fotós­nő szívét is elnyerhesse. A felsoroltak azért fontosak, mert igy, ebben az evilági atmoszférában válik egy kicsit a krimik szatírájává is a történet a lelkiismeretesen gimnasztikázó őrpor­tással, a liftaknába ejtett hatdolláros csa­varhúzó fölötti sopánkodással, és a rab­lás eszmei szerzőjének, Normannek a tériszonyával együtt. Mert ha az Egyesült Bizottsági Bank vancouveri cégtáblájára, az egyik lókötő felirat mellé helyezett sár­ga sisakos, felnagyított arcképére gon­dolunk, akkor be kell látnunk, hogy egy kedves blöff az egész. Kedves blöff, a Hszicsiang-torkolatbeli egykori portugál gyarmat, Macao Tsang-apójával, az álomhajóval, a Robert Bredford és Jack Nicholson csókjáról álmodó szőke szép­séggel együtt. És a milliók? Lehetne épí­teni a pénzből egy újabb bankot, amit még az előzőnél is kisebb kockázattal le­hetne kirabolni. Az előzőnél is tökélete­sebben, hogy egyikük vágya, a világhír se késsen sokáig. BÓKA RÓBERT Szállnak a szerelmesek Jean Cassou esszéje Chagallról A mindig lassúnak becsmérelt magyar könyvkiadás ezúttal kitett magáért. Cha­gall születésének századik évfordulójára megjelentetett egy francia könyvet a zsi­dóból orosszá, oroszból franciává lett mesterről, s e könyv eredetileg 1982-ben látott napvilágot Párizsban. Öt év pedig elég rövid „átfutási idő”. A szerző, akinek magvas és nagy szókincsű szövegét Ba- labán Péter fordította könnyed és fordu­latos magyarra, a francia esszé egyik klasszikusa. Mondhatni, minden együtt van ahhoz, hogy tökéletes Chagall-könyvet tartsunk kezünkben, abból a könyvtípusból, amelynek lényege: feleslegessé teszi polcunkon a téma egyéb feldolgozásait. Hiszen benne van ebben Chagall híres gyermekkora, a háztetőre mászó és ré­pát rágcsáló nagypapával, aki később hegedűssé alakult, hogy karrierjét egy népszerű musical címadójaként fejezze be. Megtudjuk, hogy amit Chagall fest, a mese, meg pszichoanalitikusan értel­mezhető látomás is, ami nem mond ellent egymásnak. Részletesen értesülünk az első párizsi időszakról, aztán a forrada­lom Oroszországában töltött évekről, ku- bizmusra emlékeztető kísérletekről, vala­mint arról, hogyan lett a mester az első szürrealista. Cassou időrendben követi végig a fes­tő életét, kellő teret szentelve a fontos megbízásoknak, freskóknak, üvegabla­koknak, könyvterveknek. Minden lénye­gest megtudunk a tehetséges feleségről, Belláról, és végül ízelítőt kapunk a Cha- gall-önéletrajzból, amely oly közel áll szemléletében a képekhez. A képek minősége - a Kner Nyomda munkáját értve ezen - jóval egyenlete­sebb, szeb a „magyar átlagnál”. Chagall annak idején fenntartotta magának a ké­peiről készült nyomatok imprimálásának a jogát, megmutattatta magának a tipog- rafált terveket, mert nem tűrte el, hogy gyenge minőségű reprodukció, csúnya könyv jelenjék meg róla. A könyvben időrendi sorrend nélkül kerültek egymás mellé a képek, és lehe­tetlen nem észrevenni, hogy az ifjú és az idős művész munkássága más súlycso­A sárga szamár 1979. portba tartozik. Hogy az 1960 utáni szín­pompás képeken jól bevált ötletek kerül­nek igazi, mély összefüggés nélkül egy­más mellé, ha úgy tetszik, aprópénzre váltva a véres verítékkel kiküzdött, egy­ségbe forrt chagalli világot. (Az aprópén­zen itt nem kicsiny összegeket kell érte­ni.) El kell még jönnie annak a kornak, amikor egy műkereskedelmi érdekektől, nosztalgikus emlékektől vagy kultúrpoli­tikai megfontolásoktól független kutató kimondja: Chagall 1907 és 1947 között - főként az első évtizedben - a század fes­tészetét meghatározó mesterek egyike, viszont amit később festett, és ez csak­nem ennyi időt ölel fel, az a kellemes dí­szítőművészet területére tartozik. Néme­lyik mű meg egyenesen „bilduska” - amolyan kulturált faldisz - az igazi Cha- gallokhoz képest. S ha majd lesz egy ilyen kutató, azt fogják rá mondani: támadja Chagallt. Pedig az ilyen szétválasztás épphogy vé­di a mestert - sikeres önmagától. Sajnos, a művészek akkor izzadják ki igaz­gyöngyszemeiket, amikor küzdenek, nyomorognak... A siker rossz tanácsadó. (Corvina) SZÉKELY ANDRÁS Tévé nap ló A fészek melege Könnyű azt mondani, hogy ilyen az élet, mert az életben mindenre van példa, jó­ra, rosszra egyaránt. Rémtörténetek keringenek arról, hogy gyanútlan öregeket el­tartási szerződésbe ugratnak, s várják, hogy mikor fordulnak fel, vagy a türelmetlen gyerekek forgatják ki őket mindenükből, mert kell a pénz, lakásra, autóra, nyaralóra. Bárány Tamás történetében a ravasz apa jár túl fia és menye eszén, amikor nem hajlandó a feje fölül eladni a kis családi házat, aminek árából felépíthetnék a balato­ni villát, inkább fogja magát és megnősül. Minden rokonérzésünk a fondorlatos apáé, szívből kívánjuk neki, hogy sikerüljön új házassága és legyen boldog, megér­demli. Csak az a baj, hogy a történet túl átlátszó, az első percek után nem is aggódunk az új életre készülő apáért, mert tudjuk, hogy kapzsi menye hoppon marad, s ugyan­csak naiv néző, aki kételkedik abban, hogy az agyafúrt terv sikerülni fog. Ugyanis a kapzsi meny öccsének jut a feladat, hogy hódítsa el az öregedő após jövendőbeli­jét, s az szerelmi csalódásában hagyjon föl nősülési tervével. Folytatni sem érde­mes, a fiatalok egymásra találnak, miként az öregek is, mert az ifjú hódító fölcserélte a hölgyeket. Ez persze sovány történet, bőséges körítés szükségeltetik hozzá, tehát felvonul a gyár vezérkara, ahol apa és fia is dolgozik, baráti vacsorákon találkoznak a fiatalok minden kényelemmel berendezett lakásában, ami olyan tágas és elegáns, hogy bármelyik pályakezdő megirigyelheti. S itt mégis csak gyanakszunk, mert valahogy mégsem ilyen az élet, a fiatal mérnökök nem keresnek oly sokat, hogy luxuslakáson kívül még minden lehetséges egyéb luxusra is jusson, külföldi utazásokról, francia parfőmökről nem is szólva. Fiatal szakemberek nyilván álmélkodva nézték ezt a vi­lágot, s magukban megállapították, hogy ilyent ki kell találni. De ami marad, az sem kevés. Minden tiszteletünk a derék apáé, aki nem hagyja magát (Sinkovits Imre kitűnő alakítása), s szívből kívánjuk, éljen boldogan új felesé­gével. Talán tanulhatnak is tőle azok, akik kiszolgáltatják magukat a gyakran hálát­lan gyerekeknek. Az irodalom peremén A magyar drámaexport, ha jelentős értékeket nem is tudott felmutatni, használ­ható nyersanyaggal szolgált az amerikai filmiparnak, s az ügyesebbje élt is a lehető­séggel. Molnár Ferenc is ezt az utat választotta, bár ő mindenképp kirí a sorból, nemcsak azzal, hogy amit színpadra szánt, jobbára maradandó, de igazi remeklé­sekkel is, mint a Pál utcai fiúk, vagya honvágy megindítóan szép könyve, az Útitárs a száműzetésben. A többiek, akik nem kellettek a filmszakmának, itthon űzték az ipart, szerényen, ahogy tellett tőlük. Elég sokan voltak, pontosan azt nyújtották, amit szellemileg igénytelen közönségük elvárt tőlük, s annak a műfajnak, amit polgári vígjátéknak nevezhetünk, s aminek, mint a maga korában Schöpflin Aladár elmésen megállapí­totta, csupa negatív erényei voltak, mert nem volt ízléstelen, nem volt egészen ügyetlen, csak éppen az hiányzott belőle, ami egy közepes művet is irodalmi alko­tássá léptet elő. Bókay János a két világháború közötti színházi életnek volt jellegzetes alakja, esetenként tetszetős szerepet is írt (Négy asszonyt szeretek), de messze elmaradt a szakma biztos kezű iparosaitól, amilyen Földi Mihály, Fodor László, Halász Imre volt. Minden darabja tipikus polgári termék, a maguk korában is vékony réteghez szól­tak, meseszövése laza, párbeszédei fénytelenek, s a színpadon nem jellemek és sorsok vonulnak fel, hanem marionettfigurák, amelyeket ha nem mozgatnak, ösz- szeesnek, nincs önálló életük. Hőseinek sorsa ezért hagy közömbösen, egy percre sem vagyunk hajlandók azonosulni velük; jó, a gazdag ügyvéd úr vegye feleségül a nem is túl csábító fruskát, ha ennyi esze van, vagy ha mégis meggondolja magát, úgy is jó, de akkor meg minek ennyi faxni? A Ragaszkodom a szerelemhez című játék története pontosan ennyi, amitől még lehetne remekmű is, végtére arról is lehet darabot írni, hogy egy Rómeó nevű fiatal­úr szerint Júliát s az is őt. De ez nem remekmű, hanem fáradt iparosmunka, amit a tévé rejtélyes okokból jónak látott megfilmesíteni. Egyébként is, mintha divatja len­ne a két háború közötti polgári vígjátéknak, a gazdagságnak, a luxusnak, mint emitt is, de az ilyen avíttságokat kár előkotorni, a por oly vastagon ül rajtuk, hogy nem le­het lefújni. Két jeles színész, Darvas Iván és Bács Ferenc mindent elkövetett, hogy életet vigyen ebbe az áléit unalomba, de a szöveg ellenállt igyekezetüknek, ami nem is lehet másként. Vannak művek, amelyekkel szemben kíméletlen az idő, még ízléstörténeti jelentőségük sincs. Ez például ilyen. CSÁNYI LÁSZLÓ A legkiszolgáltatottabbak érdekei­nek képviselete a legingoványosabb területek egyike. Könnyen kelt a tu­lajdonképpeni céllal ellenkező, a megoldás reményét is elsöprő indu­latokat. Tehát az ilyenkor szokásos mérsékletre intő közhely szerint ma­radjunk csak tárgyszerűek. Higgad­tak és tárgyilagosak. Ez esetben mégsem élnék ezzel a bölcsnek tetsző intelemmel. Nem, mert tárgyilagosság címén nagyon sok szükséges és igaz személyes­séget, helyén lévő indulatot is sike­rült már ez idáig is kiiktatnunk az éle­tünkből. Intézményesítenünk. Egy­némely jogszabályunk pedig mintha kiiktatná magát az életet is. Vagy leg­alábbis sikerült szemellenzőket használ. A „Mit üzen a rádió” riportjai közül az egyik egy két gyermekét egyedül nevelő házaspárról számol be. Az anya tolószékhez kötött rokkant, a feleség és a gyerekek gondja egye­dül az apáé. A kérdés csak annyi, egyedülálló­nak minősül-e a családfenntartó? Jár-e neki kedvezmény, fizetés nél­küli szabadnap? Számítógépes szakember lévén, megtehetné-e, hogy munkája oroszlánrészét otthon végezhesse el? A férjnek pechje van. A rokkant­nyugdíj busás összeg lehet, tudnillik magasabb a mindenkori legalacso­nyabb nyugdíjnál. S mivel maga­sabb, így a családfenntartó nem szá­mít egyedülállónak. Pedig egyedül van mint az ujjam. Hiszen még ép, egészséges több- gyermekes házaspárokat is majd­hogynem megoldhatatlan problé­mák elé állíthatják a hétköznapok, ha egy-egy kritikus helyzetben nincs ki­re támaszkodniuk. Elperegnek a táppénzes, szabad- ságos napok, elpereg ilyenkor az a kevés pénz is, amihez az apának plusz munkával még hozzá is kellene tennie. De erre már végképp nincs lehetősége. Ha csak nincs a közelben egy jó kondícióban lévő nagymama, egy jó­tékony nagynéni, a Vöröskereszt, a pótmamaszolgálat, a Hazafias Nép­front vagy a jó isten. Persze, nincs az a társadalom, amelynek a szociálpo­litikai garanciái ne lennének vége­sek. Itt azonban inkább jogorvoslati bukfencről van szó, és például a dif­ferenciált megítélés szükségessé­géről: hogy vajon kit-kiket és milyen mértékben sújt egy mechanikusan alkalmazott paragrafus. A rádió, amely nem lankadó vehe­menciával jár elöl egyéni-közéleti bajaink orvoslásában, ezúttal többek közt ezt üzente. Néha a kelleténél hosszadalmasabban, néha a kelle­ténél tárgyszerűbben, de csak ritkán unalmasan vagy elnagyoltan. - br ­------------------------- --------------------------------------------------------------1 A Kamarateremben 15-étől vetítik az En is jártam Isonzónál című magyar filmet Az álom 1927.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents