Tolna Megyei Népújság, 1988. április (38. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-09 / 84. szám
10 "rtÉPÜJSÁG 1988. április 9. Gutái Magda Utóirat Nincs több tragédia. Nincs bocsánat. Szekrénybe kerül a nagykabát. Elfoglalják újra a saját eredeti helyüket a tárgyak. Itt nem segít a töredelmes bánat. Hiába titkolóznak a megtört hómezők. A szétvert vekkerórák újra járnak. Hóvirág ketyeg idebent és pokolgép. Pontosan mérik a lejárt időt. Nekem már régen semmi örömöm nem volt e kapcsolatból. De a fájdalom tartósította, utóbb meg a közöny. Pörög a múlt, mint az imamalom. A cigarettafüst a szállingózó hópihékkel elkeveredik. Az ágyneműt is belepte a hó. Föl-alá járkálok reggelig. Rendet kell itt rakni. A gépfegyverekre szárnyat ragasztok. Szánjanak, mint a varjak a hómezők felé. Mert béke lesz ezentúl országomban. Csak meg ne haljak. Tank helyett majd tavaszi virágok nyomulnak szobámba: felmentő sereg. Múltam roncsait eltakarítják. És hatalmas hátitáskával, tornazsákkal belép az ajtón egy kisgyerek. Kuti Horváth György Szavait szél söpri Büki Attilának Erdő vigyázza lépteit, szavait szél söpri tovább, az álomtalan réteken, felörli vágyait a láz. Olyan Ő, mint a horizont arca a hajnali napban, harmatosán bújik elő, majd fölvirul száz alakban. Virágot hint szeme a tájra, a csüggedőknek nyújt hitet, hatalmas csillag-szívét a jóreménység tölti be. Erdő vigyázza lépteit, szavait szél söpri tovább, az álomtalan réteken, felörli vágyait a láz... Sziládi János VERESÉG (Az elveszett falu meséiből) Potykány hozta a hírt: a mesterek szabott árral dolgoznak. Ötven forint, se több, se kevesebb. Meg hogy igyekezzünk, mert akármennyit nekik se lehet, és hogy sok a jelentkező...- Neked mennyid van? - kérdi Potykány, aki nemcsak padtársam az iskolában, de a szerelemben is az én oldalamon evez, és talán ezért is nem várja meg az óhatatlanul visszaadandó kérdést, hanem máris borítja ki a zsebét. Neki három forint huszonöt fillérje van. Nekem egy forint tizenöt fillérem. Magunkhoz mérten mind a ketten roppant gazdagok vagyunk. Potykány azért, mert ő mindig az, én meg azért, mert vasárnap nagy szerencse ért; én állítottam. Béla, a majdani Gépes Kiss Béla is akart, egyszerre is rugaszkodtunk neki a futásnak az első csattanásra, de ő a kocsmabejárat felé került, én viszont tudtam, tegnap, épp a kuglipálya végénél, valaki szétszedte a kerítést. Persze én győztem. Mire odalihegte magát az állítóhelyéhez, én már bele is tettem a golyót a vályúba, hogy visszaszaladjon a partira készü- lődőkhöz.- Hát te? - kérdezi a majdani Gépes Kiss elképedt arccal. - Te hogy a francba kerültél ide?- Gyüttem állítani - mondom felhőtlen mosollyal. - Kell a pénz. Na, eriggy innen, mert belédvágják a golyót. Nem tréfálok. Gazda Nagy kezdi a partit. Irdatlan erejű, nagy darab legény. Akkora tenyere van, hogy a kugligolyó, ami nem semmiség, alig látszik ki belőle. Csak szeret, de nem tud kuglizni. Nem lát el a bábukig, vagy mi, de rendszerint oldalra vágja a golyót; meneküljön ki merre lát. Én persze védve vagyok. Mint a combom, olyan vastag gerendákból ácsoltak védőhelyet az állítónak, nehogy a kipattanó golyó eltalálja. A golyót belerakni a vályúba, ez az állító egyik dolga. Minden versenyző hármat gurít, utána felállítani a kiütött bábukat, ez az állító másik dolga. Itt most leginkább az elsőt gyakorolhatom. Gazda Nagy és barátai mérkőznek. Egyik ügyesebb, mint a másik. Náluk egy fával lehet partit nyerni. Igaz, annak nagyon tudnak örülni. Ha valamelyikük eltalál egy bábut, akkorát ordítanak, hogy a falu másik végén is hallják; közel a győzelem. Az én fizetségem a győztes kezében van. Tarifa nincs, a győztes a nyereményből dob az állítónak. Tehát érdekelt vagyok a játékban. És drukkolok is. Gazda Nagynak, mert ő ad a legtöbbet. Nyer is. Zsinórban három partit. Erre a többiek megsértődnek és bemennek inni. Ha állják a sarat, több pénzem lenne. De nem állták. Akkor nem, délután meg amikor revánsot akartak venni, akkor meg már olyan részegek voltak, hogy Gazda Nagy az alig meglóbált golyóval együtt beesett a pályára. Legalább két métert csúszott hason az a nagydarab ember, az egész képéről lejött a bőr.- Ez négy forint negyven fillér - mondja Potykány. - Eny- nyiért nem állnak szóba velünk. Kérjünk kölcsön.- Megvesztél? Kitől? Potykány kifordítja a zsebét. Fölösleges a mozdulat, anélkül is tudom, mi van benne: gyöngyháznyelű bicskája.- Eladom - mondja rezzenéstelen arccal, és ebben a pillanatban belémdöbben a felfedezés: kettőnk közül ő szereti erősebben Erzsikét. Azért én is kifordítom a zsebem, de mert a csodák aznap elkerültek bennünket, csak némi felismerhetetlen morzsalék porol ki belőle.- Most mit csináljunk? Az árokparton ülünk. Potykány nyitott tenyerében a fél falu gyereke által irigyelt kincs, a gyöngyház nyelű bicska. Én már tudom, helyzetünk reménytelen, de Potykány még bízik valamiben, különben nem tette volna fel ezt a kérdést.- Ha megmondom apámnak, hogy Erzsiké...- Seggberúg - mondom én, mielőtt befejezhetné a röpke gondolatot. Potykány egyetért a következtetéssel, és megadóan lehajtja a fejét.- Akkor - mondja, de már ezt se fejezi be. Nem is kell, tudjuk mind a ketten. A mesterek most pingál- ják a templom mennyezetére a freskókat. Hogy az egyház mennyit fizet nekik a munkájukért, az titok, de azt, hogy ötven forintért akárkinek a képét odafestik valamelyik szent törzsére, azt ők maguk adták hírül, tudja az egész falu. A mi nagy szerelmünk nem fog ránk nézni a templom meny- nyezetéről. Pedig az szép lett volna. Ott térdeplünk a templomban, és a mennyezetről, kicsit áj- tatosan, mert mégis csak a szentek között van, de azért szelíd biztatással Erzsiké néz le ránk az égiek társaságából...- Gyere, menjünk - mondja Potykány. A hangjában vesztett háborúk siralma. Megyünk. Ketten. Egy egész vert sereg. Jobb, hevesebb volt a vénasszonyok nyara, mint az igazi, az éjszakák puhábbak és fülledtebbek voltak a szokásosnál. Az aszfaltról nagy meleg hullámok keltek útra, szálltak a város fölött, odadörgölőztek a megkésett gyalogosok födetlen testfelületeihez. Mindenütt nyitott ablakokkal lélegeztek az álmos bérházak, kilehelt párájukat jótékony titoktartással szívták magukba a lombok. Délvidékről följött a költő, könnyű vászonruhájában fölbukkant a város legkü- lönb pontjain; élvezte szabadságát, nem kötötte hivatal, család, gondjai ott maradtak munkáival egyetemben kis házában. A festőnél vendégeskedett, együtt járták be azokat a jeles helyeket, amelyek érdeklődésükre számot tarthattak. Kiállításokra vetődtek be, régi ismerősöket, barátokat látogattak, filmcsemegékre vadásztak a mozikban, alkalmasint pedig el-elcsábul- tak a jó borok hívogatásának. A költő napok óta izgalomban élt: már bejelentették a város egyes pontjain a lomtalanítást. Rengeteget hallott a festőtől az ott föllelhető kincsekről, újabb és újabb darabokat mutatott föl - bizonyítékképpen - gyűjteményéből. Legbecsesebb darabjai különféle fotómasinák, kissé roncsolódott ósdi üveglemezek, molyette fotók voltak, talált azonban irigylésre méltó könyveket, régi újságpéldányokat, kihajított és megsárgult táncrendet, a dédanyák utolsó emlékét. Egy elfeledett ■ világ vetkőzött - kissé szemérmetlenül, de az esetlenség kétségtelen bájával - egy tőle igen messzire szaladt új világ szeme láttára, levetett holmit nyeglén lábaihoz hajítja. A költő és a festő igényt tartott a kaca- tokra. Legalábbis a turkálásra, a válogatásra, egyszóval a lehetőségre tartott igényt. Gondosan, a legapróbb mozzanatokra is ügyelve tervezték az akciót, hiszen az utóbbi időkben alaposan mégnőtt a guberálók száma, rosszízű kereskedelmi vállalkozássá minősítették át a nemes vadászatot. Kis teherautók, utánfutók cirkáltak a szűkös utcákon, a legravaszabbaknak egyetlen pillantás elégséges volt a kusza halmokra: megéri-e vagy sem az odaállás. És alig-alig csalódtak, a szimatuk nem hagyta őket cserben. Áruik majd fölbukkannak az ócskapiacon, a különféle vásárokon, ahol a divattá majmolódott kegyelet irányítja az árakat - jobbára fölfelé. A festő pontosan tudta, ezekkel a hiénákkal nem lehet versenyre kelni, csupán a véletlenekben bízott, már többször is kisegítették. Talán egy kicsit csalt is az által, hogy a talált kincsek minduntalan fölértékelődtek benne, ugyanakkor azonban nem rövidített meg ezáltal senkit, mitöbb, később rendszerint a valós érték követte az ő látszólag indokolatlan nagyzolását. Abban a gondos gyűjteményben, az óvó rekeszek között, amelyekkel a régi üveglemezeket védte és osztályozta, valóban' kinccsé vált minden egyes darab; aprócska múzeummá rangosították lakását. A költőben másirányú volt a gyűjtő- szenvedély, ha lehet és szabad ilyet egy költőről mondanunk: prózaibb gondolatok foglalkoztatták. Késő este indultak útjukra, a festő nem is mulasztott el egy elemlámpát a zsebébe csúsztatni. Valami népszerű sorozat mehetett a televízióban; kékes fények vilióztak az ablakokból, az utcák pedig jószerivel kongtak az ürességtől. Csak a mindenbe belekíváncsiskodó macskák osontak oda az itt-ott fölhalmozott kupacokhoz, szimatoltak, akadna-e valami a számukra is. A gyakran viharvert holmikról nemigen hiányozhatott az egérszag sem, eképpen érdeklődésük mindenhogyan jogosnak tetszett. Jogaikat azonban nem firtatta senki, még a lopakodás is fölösleges óvatosság volt. Mindenesetre a lépések közeledő csattogására villámsebesen iszkoltak egy-egy közeli pince kitört ablaka felé. A legelső figyelemreméltó darab egy mély babakocsi volt. Nem túlságosan elegáns, inkább kopottas és régi, arra a szerepre, amit a festő szánt neki, azonban mindenképpen megfelelt. Elmagyarázta értetlenkedve csodálkozó barátjának, hogy kitűnő szállítóeszköz birtokába jutottak; belepakolhatnak mindent, ami kicsit is ígéretesnek látszik, ráérnek sorsáról megfontoltabban dönteni. Némi viszolygást csak a kerekek vékonyhangú nyikorgása keltett bennük, ahhoz azonban hamarosan hozzászoktak, a festő pedig, akárha elsőszülött gyermekét sétáltatná, büszkén tolta a kihalt utcákon új szerzeményüket. Telihold volt, kissé még fölöslegesnek is látszott a zseblámpa. A költő barátja nyomában baktatott, szája sarkában mosoly bujdokolt, amint megpróbálta kívülről szemlélni magukat. Egyáltalán nem tiltakozott méltósága a kirándulás ellen, mulatságosnak, sőt egyenesen romantikusnak találta a bolyongásukat, mintha valamely hatalmas világváros hírhedt bolhapiacán tallóznának. Amolyan világ szegényeinek tetszettek, amilyeneknek a festőket, költőket és egyéb kófic alakokat valaha a mindennapi polgár tartotta. Igazándiból nem értettek semmi máshoz, csak amit hivatásuknak választottak, nem is igen lehetett másra használni őket, jóllelhet - időről időre - mindketten kísérletet tettek a legkülönbözőbb forrásokból néhány petákot fakasztani, ezek azonban sosem voltak igazán bővizű szökőkutak. Éppencsak csur- dogáltak. Jól mindketten csupán azt csinálták, amiben a legtöbb tehetségük volt. A költő kiváncsiaan turkált a kihajított ruhadarabok között is. Hiányos ruhatárába innen vélt csinos darabokat szerezhetni. Szerencséje volt. Ráakadt például egy alig viselt, még az ujjainál sem kopott, nehéz kombi télikabátra, amely egyszeriben eloszlatott benne minden félelmet, amellyel a fagyos hónapok elé nézett. Látta magát, amint odahaza majd rója a kertváros utcáit, átvág a szeles lakótelepen, vagy éppen lődörög a huzatos folyóparton, és nem érzi az idő harapásait, csupán vállai görnyednek meg, háta görbül föl a vattázott kabát szokatlan súlya alatt. Sza- kállát ugyan esetleg behavazza majd a leheleté, nyakát azonban mindentől megkíméli a fölhajtott hatalmas gallér. A költő a legszívesebben ujjongott volna, miközben zsákmányát ott tudta a gyerekkocsi mélyén, és időnként úgy tetszett neki, a festő is vigyázva és lelkesebben tolja kisegítő járművüket. Csak a fránya kerekek vinnyogtak lankadatlanul. Egyik sarkon két vulkánfiber bőröndre akadtak. Mindkettő kopottas volt már, ugyanakkor zárjaik tökéletesen működtek, épen álltak sarkaikon a domborított lemezkönyökök, egyszóval szépségük még hivalkodott is, bekerültek hát ugyancsak a gyerekkocsiba. De nem ám hebehurgyán, harv a költő előbb gondosan belehajtogatta a nagyobbikba a télikabátot, és csak azután. Ettől a pillanattól fogva a költő is kiszabadult a praktikum fogságából, elhatározta, hogy a továbbiakban kizárólag rendkívüli tárgyakra vadászik. Valójában ekkor értette meg, miért szükséges az elemlámpa, amely bevilágította a halmazok legsötétebb zugait is. Látta, hogyan bányássza ki ezt a telért is a festő, miként bukkan rá néhány megfontolatlanul kidobott fényképre, hogyan akad kezébe egy törött nyelű tornyon, miként egy háborús lövedékből eszkábált öngyújtó, amiből kiveszett a kanóc, vagy egy ismeretlen rendeltetésű kitüntetés - plüsspár- nás dobozával. Nem volt könnyű föladat fölszínrehozásuk, szinte hason csúszva lehetett rejteküket megközelíteni, ez azonban inkább növelte, semmint csökkentette volna értéküket. A költő már elképzelte, milyen becses helyre kerülnek majd a festő lakásában, és miként magasztalódnak föl a számukra legkedvezőbb szomszédságokban. És akkor az egyik kupacban - meghökkenésükre - egy kifakult nemzeti színű lobogót találtak. Szélén a rojtok foszladoztak, de a zászló maga ép; szomorúan kivetett ereklye. Belekerült a gyerekkocsiba. Noha nem jártak be jelentősebb területet holmijuk gyarapodott: a gyerekkocsi egyre magasabb hangon vinnyogott, már-már sikoltozásnak is beillett volna. Alighanem olyan kupacokat is találtak, amelyeket a profik még nem vizsgáltak át, eképpen szolgáltak némi meglepetéssel. A költő rajongó hódolattal lapozott az utcai lámpa borongós fényében valami tépett újságköteget, a festő pedig egy dísz- kötéses, gótbetűs gyerekkönyvre akadt, mintegy száz esztendeje altatgattak vele rakoncátlan, az éjszaka rémeire kíváncsiskodó gyerekeket. Igaz a mondás: a könyveknek valóban megvan a maguk sorsa! Ez a megkésett gyerek ugyanolyan érdeklődéssel tapadt a súlyos lapokból kiszivárgó históriákra, akár száz évvel korábbi elődei, ízlelgette és hitte a szavakat, megborzongott a rémisztő ábráktól, a német mesék különös szerzeteitől. Ugyanakkor imádta őket, egyik szobafalán takaros oválkeretekben gazdag arc- képcsarnokot rendezett be belőlük. És akkor hirtelen úgy érezték, itt van vége gyüjtőútjuknak. A festő eligazgatta a rakományt, egyetlen büvészmozdulattal előhúzta a nemzeti lobogót, gondosan leterítette vele a kocsit, kivárta, amíg a költő végigszívja a cigarettáját, és az ünnepélyes menet elindult hazafelé. Kimérten, egyenletes ütemben haladtak, a festő nem nézett se jobbra, se balra, állát kissé megemelte, idomí- tatlan tincsei arcába hulltak, a költő pedig félszegen, elfogódottsággal elegyedő félelemmel ballagott utána, hiszen ő mégiscsak a határon túlról érkezett, aggódva gondolt rá, vajon milyen fejleményei lehetnének egy megkésett találkozásnak valami rendőrrel. Aztán róla is lefoszlott az aggodalom, helyét viszont nem a szokásos egykedvűség, hanem szívbemarkoló szomorúság foglalta el, eltökéltséget és makacsságot sugallt, amilyen csak a gyerekekben létezik ilyen tiszta, romlatlan állapotban, de hát gyerekek is voltak ők ketten, egy rideg kor mostohagyermekei... Fábián László: Lomtalanítás
