Tolna Megyei Népújság, 1988. április (38. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-09 / 84. szám

1988. április 9. Képújság 5 Ezredforduló előtt Egészségügy, 1988. Piramistanból szereztem napjainkba sehogyan se illő ismereteket az elmúlt hetekben az egészségügy háza táján egészen más céllal barangolva. Meg­döbbentett az a tapasztalat, hogy az egészségügy ma is olyan piramis, ami­nek a csúcsa sok vonatkozásban nem­csak saját magasságába veszik el, ha­nem még a csúcsközeiben, de a lentebb álló fokozata misztika ködében is. Társa­dalmunknak nincs még egy olyan épít­ménye, aminek működését annyira a helytől és időtől érintetlennek látszó hie­rarchia, az egészben elfoglalt hely hatá­rozná meg, jóllehet a jelennek és jövőnek egyaránt megfelelni képes fejlődés az alul elhelyezkedők felelős kritikai szelle­mének, jobbító szándékú véleménymon­dásának fölszabadítása, ösztönzése nél­kül lehetetlen. Kell aztán a fejlődéshez az a nyitottság is, amire a közvélemény az egészségügyi intézményrendszer meg­újításának - nemzeti programunkba épí­tett - programja ismeretében formálhat jogot. Hát persze hogy nem ellenállás nélkül, mert szakmán belül - és az irányí­tás minden szintjén - rengetegen ra­gaszkodnak a „titkok hétfátylához”. Ezenkívül, úgy látszik, nehéz lemondani arról az uralkodó nézetről, hogy jót és jól csak az akarhat, aki FÖNT van, aki vi­szont végrehajtóként LENT és laikus címkével KINT, annak a neve hallgass. Velünk „idelent” hál’istennek igen so­kan vannak és mert a gyógyítás, megelő­zés, gondozás működési elve alapján kapcsolataink mindennaposak, nem­csak ismerjük, tiszteljük, becsüljük is azt a munkát, amit alapellátásként a felnőtt­körzetek, a gyermekszakorvosi körzetek, fogszakorvosi körzetek és munkatársaik végeznek. Szép számú hadrendet alkot­nak ebben a mindössze 263 ezer lelket számláló megyében, ahol az iparosodás következményeként - és szinte nulláról indulva - kiépült az üzemegészségügyi hálózat is. Ahol azt a létszámnormatívák lehetővé tették, ott főállású orvossal az élen, vagy úgy, hogy több - főleg mező- gazdasági - üzem ellátását végzi másod­állásban az arra vállalkozó felnőttkörze­ti orvos. S ha már itt tartunk: a munkafel­tételek az üzemegészségügyi hálózat egységeiben - lévén szó új létesítmé­nyekről - sokkal, sokkal jobbak, egy-két kivételtől eltekintve, mint az alapellátás egységeiben. Igen jó viszont a megyében a fogszakorvosi körzetek helyzete mind szervezettség, mind fölszereltség, továb­bá anyagellátás tekintetében. Magyarázatként A megye egészségügyi ellátásának szervezői, irányítói körében ezúttal nem váltott ki lelkesedést az a gondolat, hogy készítsünk tablót tizenkét évvel az ezred­forduló előtt a szűkebb haza egészség- ügyi alapellátásáról és az egészségügyi intézmények műszerellátottságáról. Bi­zonyos értelemben még elterelő had­mozdulatokra is sor került, amennyiben nem akárkik nyilatkoztak már az indulás­kor úgy, hogy „Ellátottságunk jobb az or­szágos átlagnál.” Nem sejthették, hogy éppen ezek a megkopott varázsszavak gyorsítják meg a krónikás lépteit a való­sággal szembesülni. A valóság ugyanis az, hogy szemtől szembe nem olyan szép a menyasszony, mint amilyennek az örömszülők mondják, noha a „menyasz- szony”, az egészségügyi alapellátás az elmúlt 10-15 év alatt valóban közelebb került a szakmai normatívákban megha­tározott működési feltételekhez. A kul­csot ehhez nemcsak a szakminisztérium fejlesztési programja adta meg, hanem a megyei és a helyi tanácsok készsége is. Ahol - és amiben - a tanácsok - a ta­nácstörvény szellemének megfelelően - a szó igazi értelmében gazdáivá lettek az egészségügyi ellátásnak, ott ideálisak, vagy legalább azt megközelítőek a kör­zeti orvosi rendelőkben a munkafeltéte­lek, az alapellátás dolgozóinak élet- és munkakörülményei. Ahol pedig a taná­csok nem érzik át teljesen idevonatkozó felelősségüket, ott nem alkalmasak a működési feltételek arra, hogy az éppen náluk dolgozó körzeti orvos nyugdíjazás­ig megmaradjon. A startról Az Egészségügyi Dolgozók Szakszer­vezetének megyei bizottsága - melynek titkára az a dr. Kiss Mária volt, aki most a Tolna Megyei Tanács főorvosaként az alapellátást szakfelügyeli - 1982-ben vizsgálta meg a megye egészségügyi dolgozóinak élet- és munkakörülmé­nyeit. A NEB-nek viszont 1986-ban zaj­lott az az országos vizsgálata, mely Tolna megyére kiterjedően is azt tárta föl, hogy 1980 és 1985 között hogyan alakult az egészségügyi intézmények műszerezett­sége; azok hazai és külföldi beszerzése; a berendezések használata, karbantar­tása, javítása. Sem az előbbi, sem az utóbbi nem összegezhetett szívderítő té­nyeket. Miként az az 1987 őszén meg­tárgyalt megyei felmérés sem, amit ismét a szakszervezet megyei bizottsága vég­zett a körzeti orvosi rendelők műszaki ál­lapota, műszerezettsége tárgyában, be­építve ebbe a jelentésbe a NEB által egy évvel korábban végzett vizsgálat megál­lapításait is. Túl hosszan sem az egyik, sem a másik dokumentumból nem idéznék. A 82-es leszögezi egyebek között, hogy a megyei átlagtól - negatív irányban - jelentős el­téréseket tapasztaltak az egészségügyi dolgozók munka- és életkörülményei­ben, fölvetődött az egyes körzetekhez tartozó magas lakosságszám korrekció­jának szükségessége, továbbá az integ­ráció keretén belül a körzeti orvosok kapcsolatának fejlesztése a rendelőinté­zetekkel, kórházakkal. Az 1986 nyarán befejeződött NEB- vizsgálat a számbavehetö eredmények ellenére azt állapította meg, hogy a me­gyében az egészségügyi intézmények gép-és műszerállománya szinten tartá­sával már a VI. tervidőszakban is gondok voltak. „Figyelembevéve a megye lakos­ságának általános egészségi állapota miatt szükséges gyógyászati felszereltsé- gi színvonalat, továbbá az ellátottság terü­leti differenciáltsága csökkentésének szükségességét, a gyógyítás hátterében végbemenő gyors műszaki fejlődés által diktált igényeket és a VII. ötéves tervre le­bontott anyagi források nagyarányú kü­lönbségét, a helyzet nem megnyugtató. Az előirányzat - jelenlegi ismereteink szerint - nem lesz elegendő az elért technikai színvonal megőrzésére, a leg­fontosabb fejlesztések megvalósítására sem. ” Mit summázott a NEB anyagára is tá­maszkodó harmadik fölmérés? A vizsgált körzeti orvosi rendelők közül a kistelepü­léseken működő gyöngébben ellátottak telefonhiányát, azt, hogy a rendelőkben és csatolt helyiségeikben - néhány kivé­tellel - megtörténtek ugyan a festési, me- szelési munkák, de sokhelyütt nem vé­gezték el a nyílászárók ugyancsak szük­séges mázolását. Hogy a rendelőknek mindössze fele központi fűtésű, 35 szá­zalékban olaj, 15 százalékban széntüze- lésűek a fűtőberendezések. Hogy a léte­sítményeknek mindössze 40 százaléká­ban korszerű a mesterséges megvilágí­tás. Hogy a rendelők 40 százalékában nem teremtették meg a legalapvetőbb szociális és higiénés feltételeket sem. Nincs személyzeti és betegeknek külön­választott WC, utóbbihoz kapcsolódóan kézmosási lehetőség. Hogy a rendelők nagy hányadánál alapterületi és funkció­beli problémák vannak, hogy a rendelők 50 százalékában mindössze megközelíti a műszerállomány az országos felszere­lési jegyzékben rögzített mennyiségi ér­tékeket. Továbbá, hogy itt kint, az alap­egységekben is gond, ami a kórház-ren­delőintézetekben: a meghibásodott esz­közök javításának átfutási ideje sok eset­ben több hónapot vesz igénybe. Az ELÉG-től messze Mindezek után egyezzünk meg vala­miben. Az eddig elmondottak alapján ugye egy gyerek se veheti komolyan, hogy „jobbak vagyunk az országos át­lagnál?” Amink van, az a mienk. Sok munka, ál­dozat, erőfeszítés árán. De tudjuk, amit tudnunk kell: amink van, igen messze jár még az ELÉG-hez. S mert éppen mosta­nában tanuljuk intenzíven, lassan fölis­merjük azt is, hogy az oktatás után az or­szág második „szegényemberén”, az egészségügyön nem segít az a kozmeti- kázási hajlandóság, amit elszabadulni nagyjából két évtizeddel ezelőtt hagy­tunk. Nem mentség, legföljebb magyará­zat, hogy a szépítgetést a dolgainkért a valamiben első számú felelősök kezdték. Az így okozott kár más, és ezen a vonalon a mienk. Hogy mennyire? Sokan hallhat­ták - a korábbi elvonásokból keletkezett lépéshátrány kapcsán - a szociális és egészségügyi minisztert dr. Csehák Ju- ditot úgy válaszolni a márciusi rádióka­baré műsorvezetőjének, Verebes István­nak - kabaréba nem illő komolysággal -, hogy 600 milliárd forintra lenne szükség ahhoz, hogy megnyugtatónak tudhassuk a tárca helyzetét.- Mikor lesz annyi pénze? - hangzottá riporteri kérdés. A mii .iszterasszony erre azt felelte, hogy talán akkor, amikor ő el­éri a nyugdíjkorhatárt. Földinkről lévén szó, nagyjából ki tudjuk számolni, hogy nyugdíjbavonulása csak a kilencvenes évek második felében lehetséges. Akkor tehát, amikor már csak verébugrásnyira leszünk a kétezertől. Nagy-nagy kérdés tehát, hogy milyen fölkészültségű lehet akkor az alapellátás 111 felnőttkörzeti, 35 gyermekkörzeti és 66 fogszakorvosi egysége? S miként ol­dódik az a gondunk, hogy az alapellátás­ban dolgozó orvosoknak majd a fele öt városunkban és a megye nagyobb tele­püléseire koncentrálódott, s minél ki­sebb egy-egy település - kivált a fejlő­désben elmaradott térségekben - annál hevesebb, követelőbb az igény az ellátás javítására?! Nehéznél is nehezebb Tavaly a megye még 1 millió 400 ezer forintot tudott az alapellátás fejlesztésére fordítani. Idén nincs erre pénz. Négy kór­házunk, öt rendelőintézetünk műszerel­látottságát, az ellátottság szintjének tar­tását kell megoldani évi 12 millió forint­ból. Hogyan? A gép műszerbeszerzés­nek négy forrása van. 1. a megyei 12 mil­lió, 2. az intézmények saját felújítási alap­ja, 3. társadalmi besegítés, 4. a tárca szakmai programja. Egyetlen fix pont az évi 12 millió. Ennek az összegnek év eleji elosztásakor 8 millió jutott a megyei kór­háznak, amit a kisebbek részéről sokszor ér az a vád - mintegy megfeledkezve a betegellátásban betöltött szerepéről, ok­tatókórház mivoltáról, hogy „elhappolja” a fejlesztési lehetőségeket. Paks az idén nem kért a megyei műszerbeszerzési ke­retből, hogy nagyobb osztási jogot nyer­jen jövőre. Pincehely kórháza kapott 550 ezer forintot, Dombóvár 2 millió 750 ezer forintot, Bonyhád 700 ezer forintot defib- rillátor és különféle laboreszközök be­szerzésére. Nem várt szerencse, hogy jó­val a 12 millió elosztása után csöngött a telefon a bonyhádi kórház-rendelőinté­zet igazgató főorvosának, dr. Bálint Ju­liannának az asztalán. Vonalvégről a me­gyei tanács egészségügyi osztályának főorvosa dr. Erdősi Mária közölte, hogy van valutakeret, ha tudnak forintot össze­szedni, megvásárolhatják azt a holland gyártmányú Hitachi ultrahangvizsgáló készüléket, ami 3 millióba kerül. Most úgy néz ki, hogy sikerül ez a beszerzés, de ismételten csak a bonyhádi és kör­nyéki üzemek, gazdálkodó szervek se­gítségével. A megyei kórház matuzsá­lemkorú angiográfját le kellett állítani. Évi ezer vizsgálatot végzett el ez a nullára fut­tatott gép, a szomszéd megye székhelye és a régió központja Pécs, Tolna megyé­ből mindösszesen 100 beteg fogadását tudta, tudja segítségként elvállalni. Ha eszünkbe jut - és miért is ne jutna -, hogy a haláloki statisztikákban vezetnek a szív- és érrendszeri betegségek, már tu­dunk következtetni arra, mit jelent egy ilyen gép tartós hiánya. így hát rettentő érvágással, de megoldódik az angiográf pótlása, de ehhez a Tolna Megyei Ta­nácsnak hitelt kell fölvennie. A gép ugyanis 36 millióba kerül, plusz 40 szá­zalék vám, 9 százalék vám- és statisztikai illeték, 25 százalék ÁFA és külkereske­delmi jutalék. Együtt: 66,1 millió. Ha csak a lehetséges engedményeket nem sike­rül kicsikarni. Szóval, sokszorosan nehe­zített, ami egyébként is rettentően nehéz, de az egészségügy nem állhat meg. Ahogy az alapellátásában se csukhat be a „bolt”, ha történetesen elfogynak a ket- tévágással még osztható tesztcsíkok, ha nincs spatula a torok és szájüreg vizs­gálatához, ha beadja a kulcsot az EKG- készülék, az oszcillométer, vagy bármi, például a kis fizikoterápiás eszközök kö­zül. Vélemények, kérdések Egy 1968-as statisztika szerint hazánk minden harmadik polgára valamilyen krónikus betegségben szenved. Szó sem lehet tehát akárcsak átmeneti mun­kanélküliségről sem. Az más kérdés, hogy az egészségügyben dolgozók is emberek és hivatástudatuk, odaadásuk, tűrőképességük nem programozható, de önérzetük, érzékenységük sem hagyha­tó ki a velük való „gazdálkodásból”. Adódnak pedig furcsa - feudalizmusra emlékeztető - szituációk, melyek azt a téveszmét demonstrálják, hogy a hie­rarchiában elfoglalt hely kivételes képes­ségeket, olyan hatalmat jelent, mely bir­tokosát feljogosítja a lentebb elhelyezke­dők sokszor arcpirító megregulázgatá- sára. Van ilyen? Sajnos, olykor akad. Nem mondanám föl az egész példatárat, neveket sem, mert féltem a törlesztéstől azokat, akik úgy gondolva, hogy a nyílt­ság, a kritikai szellem nem azonos a te- kintélyfosztással, elmesélték az őket ért atrocitásokat. Volt ezek között olyan is, hogy dr. X legorombításban részesült azért, mert szóba mert állni a hozzá ősré­gi ismerősként beállító újságíróval. Vagy: micsoda dolog, hogy a Szekszárdhoz közel eső település orvosai a közbülső kisfőnök tudta nélkül meghívták ismerke­dő, baráti beszélgetésre a megye egyik szakfőorvosát, aki nemcsak elment, örült is, hogy elfogadta a szíves hívást?!- Tudja, mi a bajunk? - kérdezte tőlem egy viszonylag fiatal ovos. - Az, hogy má­sutt már lecsengett az alapellátás fejlesz­tése, mire mi istenigazából hozzákezd- tünk. Persze, hogy nehéz utolérni ma­gunkat. Másutt, más:- Nézze, nem vagyunk egyformák, kö­vetkezésképpen szakmai fölkészültsé­günk, szakmai ambícióink se azonosak. Én ezzel magyarázom, hogy sok kolléga szeretné elbliccelni a kis fizikoterápiás eszközök használatát, pedig jó lenne mi­nél több vonatkozásban megóvni a bete­geket az utaztatással járó törődéstől. Egy „bliccelő”:- Nézzen körül, ennek a rendelőnek az alapterülete kicsi. Arra sincs mód, hogy négyszemközt maradjak a beteggel. Hol helyezzük el itt az eszközöket? Röviden az a véleményem, hogy az adottságok áttekintése nélkül született meg a döntés a fizikoterápiás kezelések leadásáról. Máig sem eldöntött még a hely, szakkép­zettség, idő kérdése. Válasz helyett, kérdés:- Mondja, jó az, ha egy olyan nagy egységen belül, mint az egészségügy, az a banális kis nóta a sláger, hogy „min­denki másként csinálja?” Dr. Szórni Éva, az EDOSZ megyei bi­zottságának titkára:- Egyik legfontosabb dolgunk, hogy elkészüljenek a munkahelyi szabályza­tok. (A szerk. megjegyzése: már elődjé­nek is ez volt kiemelt feladata!) Rebellió? Vidóczy László tanácselnök, Dombó­vár:- A fájóbb, a nagyobb gondról beszél­nék. Mi a véleménye, nem emberfeletti terhelés egy Dombóvár szabású kisvá­rosnak olyan kórház fenntartása, mű­ködtetése, mely a területén élőknek több mint kétszeresét látja el? Erre az évre 400 millió forint a tanács költségvetése. Eb­ből 117 milliót visz el a kórház, aminek a gondjai csaknem eltemetnek minket. Dr. Katatics József körzeti főorvos ugyanitt:- Félreinformálták, nálunk jól működik az integráció, még úgy is, hogy négyen belgyógyászok beügyelünk a kórház belgyógyászati osztályára. Ami pedig fájt, hogy a bőr- és nemibeteg gondozó­ban helyezték el a hétvégi ügyeletet, megszűnik. Társadalmi összefogással építettük föl a hétvégi ügyelet új helyét, és ha igaz, májusban be is költözhetünk.- Nem is hiányzik semmi?- De. Jó lenne, ha az ügyeletnek lenne defibrillátora. A nemjóját, ez szentségtörés! A bátaszékiek ugyanis nyugatnémet­országi volt bátaszékiektől kaptak aján­dékba még decemberben két olyan de- fibrillátort, amit odakint azért alkalmaz­nak taxikban, hogy ha valahol karambol történik, az elsősegélyt nyújtók addig is használják, amig a mentők megérkez­nek. Érkezett aztán egy időben a defibril- látorokkal egy kisméretű, hasi diagnosz­tikára alkalmas ultrahang készülék is. A határt átlépte, a célállomást azonban meg se közelítette még az ajándék, ami­kor a minisztérium illetékes osztályának vezetője már telefonált számonkferve, hogy „Mégis, mit képzelnek a bátaszé­kiek?!” A megyei tanács osztályvezetője előbb nem is tudta, miről van szó. Tájéko­zódás után nyilatkoztatta a szakfőorvo­sokat, akik nem javasolják az eszközök helyben való használatát, igy most az ajándékok várnak sorsukra, illetve arra, hogy az erre egyedül jogos szerv, az OR- Kl megadja a gépekre a használati enge­délyt. Csak ezután kezdődhet majd el az a szakmai képzés, ami - nagyon indokol­tan - feltétele az eszközök használatá­nak. A „példátlan vakmerőség” ügyében azonban nyilatkoznia kell előbb egy szakmai kollégiumnak és a miniszté­riumnak is. Bízzunk abban, hogy az ajándékokat nem kell majd visszáruzni, hiszen mosta­nában nem a szárnyak letördelése a mi dolgunk, hanem az ösztönzés a gazda­ságot, társadalmat egyaránt jól szolgáló vállalkozásokra. Erre kaptak biztatást egyébként azok az orvosok is, akik - Bá- taszékről és saját költségükön - részt vettek nemrég egy Szegeden megtartott kétnapos tanácskozáson, aminek témája a sürgősségi betegellátás volt. * Töredékes a kép? Csak olyan, ami­lyennek megrajzolásához majd ötven be­szélgetőtársam hozzásegített. Sajnála­tomra közülük huszonöt se beszélt a leg- közügyebb közügyeket megillető nyílt­sággal, pedig az illyési sorok napjaink­ban különösen igazak: „... növeli, ki elfödi a bajt”. László Ibolya

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents