Tolna Megyei Népújság, 1988. április (38. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-30 / 102. szám
00 1988. április 30. •'"'tolna ~\ Képújság 11 Munkásság, amely irodalomba öltözött... Szükségünk van-e Köpe Bálintokra, Hábetler Jánosokra, Makra Ferencekre? Azaz szükség van-e a munkásosztály sorsának, eszmélésének, jövőtudatának irodalmi tükrére? Az író válaszolhatja; azt, hogy miről és hogyan ír, csak tehetségének természete, hivatása öntörvényéhez tartozó szabadsága határozhatja meg. De azt is mondhatja: ha akarná se kerülhetné el a mJnka világának ábrázolását. Ez az egész világ lassan már másból sem áll, mint két kezünk, szellemünk teremtményeiből. Rákérdezünk néhanap és nemcsak az ünnep ürügyén, hogy szükség van-e a munkásság magas szintű irodalmi ábrázolására, arra, hogy miként dolgozik, él, gondolkodik, érez az a munkásság, amely eddigi tudásunk-hitünk szerint a társadalmi haladás letéteményese! Szükség van-e és miért az „osztályos” történelmi önismeretre, a reális énképre? Szükség van-e annak ábrázolására, nyomon követésére, hogyan változik a munka világának társadalmi tartalma, hogyan rétegződik át maga a munkás- osztály? Enélkül soha nem zúzódnak végleg porrá annak a tükörnek az utolsó diribdarabjai sem, amelyben a munkás a maga küldetéstudatával, csalódásaival és gyarlóságaival együtt csak egy arctalan, sematikus, rózsaszínnel mázolt idea lehetett. Nincs idő és hely történeti áttekintésre. Csak utalni lehet arra is, hogy a hatvanas évek közepére-végére, míg jövőnket a frizsiderszocializmus, a komform kispol- gáriság oly gyönge lábakon álló fantomjától féltettük, egyszercsak sorjázni kezdtek az újmódi munkáshősök. Gázlámpák alatt, kültelkeken, kocsmákban, a fekete vonaton, azaz Moldova, Fejes Endre, majd tíz évvel, tizenöt évvel később Kertész Ákos, Munkácsi Miklós, Flajnóczy Péter és mások műveiben „verődtek össze”. S aztán jött irodalom és élet kapcsolatának, „fekete dobozának” tulajdonképpen logikusan adódó következményei: mint az írók József Attila Körének 1982 szeptemberében megrendezett vitájában is utaltak erre, a „munkásolvasók" egy jó része nem tudott és nem is akart mit kezdeni tükörképével. Kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy de- rékbatört ambíciói miatt magáranyissa a gázcsapot, mint a regénybeli Makra Ferenc - mélyebb, erősebb és valóságosabb volt a belé nevelt erkölcs, hogy mindenekelőtt el kell tartania a családját, és jó esetben azt is megérezhette, hogy akkor is az életet kell választani, ha az a nehezebb. Amikor még javában zajlott hazánk társadalmának mindmáig legnagyobb szabású, csak a földrengésekhez hasonlítható átrétegződése, amikor a „falu felszabadult munkaereje” a városokba áramlott a letelepülők és az ingázók helyzete, otthontalansága valóban kitermelte a peremiét szomorúan gazdag változatait, és ki tagadná, hányán is váltak lélekcserélő illúziók, megideologizált ígéretek - majd becsapottan az alkohol, a vélt értelmiségi életforma, vagy az öncélú fogyasztás, a pénz rabjaivá. A kép így felsorolva persze csak töredékes és jelzésszerű. Csak a prózairodalomnál maradva, a hetvenes években induló írók műveit benépesítő lézengő hősök, hobók, hatalmi- és erkölcsi karambolok vázlatos rajza alapján elhamarkodott lenne a társadalomról ítélni, vagy a cselekvési tér unásig hangoztatott beszűkülésének okait e rajzok alapján elemezgetni. Az is kétségtelen, hogyha csak a korabeli irodalmi tradíciókra - Darvas Józsefre, Sarkadi Imre indulására, Sánta Fe- rencre, Szabó Istvánra - gondolunk, akár arra, hogy az irodalomnak az 1956- os események és az azt megelőző időszak tanulságaival is folyamatosan szembesülnie kellett, akkor érthetővé válik, hogy az ötvenes években számon- kért-követelt, később csak óhajtott munkásábrázolásnak nincsenek és nem is lehetnek olyan erős gyökerei, mint a népi indíttatású prózának. Erősebb volt a bázisa a szociográfiai lendületnek is. A módszeréből adódó tárgyilagosság is segítette abban, hogy bizonyos társadalmi mozgásformákat, vagy a munkásságról adott „közelképeket” élesebben átvilágítson. Csak a közelmúlt prózájánál maradva azt is megállapíthatjuk, hogy nagyszerű, valóságról való tudásunk folytonosságát építő művek születtek a hatvanas-hetvenes években is -, de ha az irodalom a munkásság ábrázolásával kísérletezett, úgy tűnt, mintha a munkásosztály főként csak lumpenekből, .kisiklott életűekből állna. Részben a hiányos valóságismeret miatt gyakran olyan képet kaptak az olvasók, amelyből a munkának az éthosza - erkölcse, áldozatvállaló ereje - végképp száműzetett. A korábbi diktátumok ellenhatásaként is, az új „munkásábrázolás” semmiben sem akart hasonlítani akkori, kifordult, illúziókat dajkáló előképeire. S miközben a hatalmon való osztozás erkölcsi útvesztőit is itt-ott boncolgatni kezdte, addigra maga a valóság, a munkásosztály is változott. A valóságban is elvesztette kék overallos, a munkapad fölé hajló munkás mítoszát - pontosabban; ezt a hagyományos, klisék alapján gyártott képet, amellyel az ötvenes években próbálták arctalanul egyneművé tenni. Nyilvánvaló, hogy a munkásosztály miként múltjában, úgy jelenében és jövőjében is sokkal differenciáltabb, semhogy gazdag, erőt áramoltató sokszínűségét, a társadalmi újrarétegződésből fakadó különbségeit eltagadhatnánk. Ha egyáltalán megengedhető az írói világkép legalább elvbeni behatárolása, akkor azt kell mondanunk, hogy ilyen átfogó, a történelmi-társadalmi folyamatokat művészi szintézisbe hozó regény nincs a láthatáron. Az irodalom mintha zárójelbe is tette volna a munkásosztály fogalmát. Részint önhibájából. Részint, mintha az azonosulás effajta lehetőségeit az „értelmiségi” lét kizárná. Mintha éppen itt lennének olyan nagyok a szakadékok. Pedig a munkásosztály sorsának, eszmélésének, jövőtudatának irodalmi tükrére továbbra is szükség van. De kell-e ezt mondani? Úgy tűnik, néha kell. BÓKA RÓBERT Ratkó József Az öregek Veres Péternek Az öregek, a gyönyörűek, a soha elnyugvó kezűek halállal hűek. Csontjuk: villáskulcs. Szerelik aláfekve a földet. Szétpattognak a szöcskék, bogarak elgurulnak, de működni kezd a fa, de mind a virágok kigyúlnak. Ahogy az asszony a kutat, húzogatja szél az ágat, s megtelik zölddel a világ. Artézi fény csobog. Bámészkodunk elnyíló szájjal mi, taknyosok, szerszámot adogatni se méltók, lessük: megy a dolog - gyökér dolgozik, mag hasad, a föld forog. Bekopogtunk téri szobrok mellett egyéb vásárlások is szerepelnek, úgy gondolja, elégedett művész. Tamásiban, az úttörőházban, Szekszárdon, az V. számú iskola előtt beruházásnak számító munkája áll. Fad- don szintén.- Ez utóbbival történt egy baleset, mert elfogadtam egy jónak látszó tanácsot, cementes perlittel öntöttem ki a szobrot és szétfeszítette a figurákat. Ezt helyre kell állítanom.- Ha folytatjuk a sort a kisebb méretű munkákkal, akkor említeni kell a Faunt, a Szénégető meséjét, Az asszony nyugalmát, a Vörösmarty, a Váci Mihály, az lly- lyés, a Babits-portrékat, Liszt Ferenc és számtalan más plakettet, címert. Soksok apró megbízások. Ráadásul négy országos pályázaton indult, ahol kettőn díjat nyert. Milyen tanulságai vannak a pályázatoknak?- A legfontosabb, amit tudomásul kell venni, hogy alaposan fel kell készülni. Úgy, mintha már megbízást teljesítene az ember. Nem lehet félig kész tervvel odaállni. Ez leköt minden gondolatot és energiát. Ezért aztán nagyon meg kell fontolni, pályázzon-e, vagy sem. Aki olyan anyagi helyzetben van könnyedén megteheti, hogy egy évig vagy félig csak egy munkára áldozza idejét. Ám a győzelem, még akkor sem garantált.- Mint pedagógus-szobrászt milyen ötletek foglalkoztatják?- Külön kellene választani a pedagógust, mert ahhoz a munkához is vannak elképzelések a hivatalos szervekkel együtt. Erről most még csupán tervszinten lehetne beszélni. Arról van szó, hogy az állami zeneiskolák mintájára képzőművészeti iskolát is kellene indítani itt, Szekszárdon. Nem művészképzés szándékkal, de nevelési célzattal. Aztán mint szobrászt, régóta foglalkoztat például itt, városunkban, a Munkácsy utcában található „csurgó”. Ez egy természetes vízforrás a hegyekből, amit régen fel kellett volna már használni egy művészi afkotás részeként. Sok helyen elmondtam. Félő, hogy más valósítja meg ezt az ötletemet is, bár a város vezetőivel konkrét beszélgetéseink voltak éppen erről. Talán jövőre el is készülhet. * Később Juhos László lakásán - Szekszárdon a Bródy Sándor utcában - arról esett szó, hogy a jövőben milyen szobrokat szeretne csinálni. Olyanokat... és szavainak illusztrálására a spájzból egy gyurmából készült figurát hozott elő. Egy ló. Végtagjait pálcákká nyújtotta. így feszül az állat. Ha vízszintesen fekszik a szobor, lent a földön, akkor leírhatatlan fájdalom látszik a lovon. Ha a mellső két lábára állítja, víg játékosság árad. Ha a hátsó két lábára illeszti, tajtékzó erő. Ha levegőbe emeli, előre mutató fejjel, akkor száguldás a végtelenben. Érthető a szándék. Egyetlen szoborral játszani. Egyetlen figurát ugyanabban a pozitúrában, sokszorozva, más-más helyzetbe fordítva bemutatni. Olyan szobrászi lelemény - talentum - ami újabb országos pályázaton követel helyet magának, és alkotójának a szűkebb hazában, Tolnában is hírt, nevet szerezve. DECSI KISS JÁNOS Minden ember egy gondolat: játék, szerelem, munka. S mint ilyen - aranyszárnyú madár - szabad röpülésre vágyik. A születő, az alig emelkedő gondolatok önmagukban csak szállongó tollak. Szárnyakká akkor válnak, célt akkor érnek, ha szívük együtt, egy ütemben dobban. Fellegjáró szárnyalást: játékban, szerelemben, munkában csak egyetlen tény hozhat világra - a BÉKE. Ezek a mondatok fogalmazódnak Juhos László Szekszárdon élő szobrászművész „Fellegjáró” című kompozícióját szemlélve. A legújabb alkotásai közül, a Veszprémi Városi Tanács Béke elnevezésű pályázatán ezzel nyert második díjat. *- Minden évben kapunk felhívást, hogy az országban milyen lehetőségeket kínálnak új és újabb köztéri alkotások készítésére - kezdi a beszélgetést Juhos László. A veszprémi pályázati felhívás mozdított bennem valamit. Elmentem a helyszínre, megnéztem, hova kellene a szobor. Úgy gondoltam, egy ember nem béke, csak békés lehet. Tehát több emberre van szükségem, hogy kifejezzem magam. A galamb, vagy madár, elfogadott békeszimbólum. Ezért kellett gondolnom, hogy az emberek és a madár, valamilyen közös formában jelenjenek meg. így született az ötlet, hogy a madár tollai legyenek az emberek. Elkészítettem Negyvenkét művész ötvenhárom alkotása közül ketten kaptunk második díjat. Nem megosztva, hanem fejenként huszonöt-huszonötezer forintos jutalmat és bronzba öntve megvásárlásra javasolták.- Megvásárlás, pénz! A kiállításokat látogatók többsége, egy-egy alkotást forintban kifejezett értékkel mér. Most tehát ha azt olvassák, hogy huszonötezer forint, nyomban számolni kezdenek, hogy ez mennyi idő alatt készült és akkor egy évben... Tudom jól, hogy a valóságban más a művészélet. Egy szobrász, személy szerint Juhos László, hogyan él itt, Tolna megyében? Hogy érzi magát?- Most éppen nagy terveim vannak. Körülöttem három, négy évenként megmozdul az állóvíz. Ilyenkor történik valami, ami lelkesít és jobb kedvre derít. Szóval egyik tervem, hogy építek magamnak - végre - egy műtermet. Ezen a helyen, ahol most beszélgetünk.- Ez pontosan a szekszárdi vasútállomás északi sarkában, a sorompó tövében álló telken van. Szó ami szó, bármi másnak hihetné az ember, csak éppen nem olyan műhelynek, műteremnek, ahol díjnyertes alkotások látnak napvilágot.- A körülményeim úgy alakultak, hogy tizenkét év alatt, kilencszer költöztem Bo- gyiszlóról Szekszárdra, majd Bonyhádra és vissza Szekszárdra.- Nyugtalan, békétlen természetű?- A helyemet kerestem csak. Abban biztos voltam, csak segítséggel telepedhetek le Tolnában. így is jöttem ebbe a megyébe. A megyei tanácsnak köszönhetem, hogy az úttörőházban - itt Szekszárdon - van állásom. Ez hatezer forintot jelent. A feleségem is itt dolgozik. A kettőnk keresete mellé feltétlenül kell valami olyan munkát is vállalnom, amire azt mondják, hogy elaprózom magam. Szívesen csinálnék én egy nagyméretű szobrot, ami esetleg évekig adna kenyeret, de...- De?- Erről nem szívesen beszélek, mert akkor most azt kellene mondanom, hogy szerintem több megbecsülést érdemelnének a tolnai képzőművészek.- Nehéz ezt az érzést megérteni, mert ha valaki csak a Juhos László alkotásairól készült leltárt veszi sorba, ahol a közi • Juhos László szobrászművésznél Juhos László a műtermében A második díjas alkotás Fe lie g iá ró
