Tolna Megyei Népújság, 1988. április (38. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-30 / 102. szám

Azon a bizonyos „első” május elsején a diszmenetben...- A civilek éljeneztek, mi feszítettünk a fehér gallérban a szalagos tányérsap­káink alatt. Nem akárhogy néztünk ki, az biztos! Nagy tapsot kaptunk, fel is voltunk dobva. Nem kellett szolgálatot adni, mi voltunk a kivételezettek, akik kiváltságot élveztünk. Korán indultunk a Laktanya utca 33/B-ből. Különjárati villamos jött értünk. Visszafelé már mindenki maga jött a szabadjegyével. A Dózsa György úton volt a gyülekező, aztán a Hősök te­rén a felvonulás... Meg kell ám lennie an­nak a képnek valahol, még a feleségem meg is jelölte, hogy hol menetelnek. Egy tűvel átbökte a képet... Na, ezt is nézze meg, itt a feleségem a színpadon van, a Kőszívű ember fiaiban játszott akkor... Megvan! megvan! Ez az, itt van végre! - kiált felszabadult öröm­mel. Nézi a képet, mintha ott sem lennék. Nevek buknak ki önkéntelenül a száján, az emlékezés vihara von redöket a hom­lokára... Rám néz, aztán az ünnepi ebéd­ről beszél. A sok krumpli után kirántott hús volt. Éjfélig kaptak kimaradást, derül ki, így aztán a Flórián térre mentek tán­colni... Előre szalad ezután az időben. Az 1952-es felvonulás is eszébe jut, arról mesél, a Loyd moziról, ami ma Május 1. filmszínház, ahová már tisztként mentek.- A semmiből indultunk, lelkesek vol­tunk, de mára ez már elveszett - mondja. Feketézés, cserevilág, a jó forint... gyárak nőttek ki a földből... akkor már a flottillás tisztnek is volt pénze, járt az Operába, ment fürdőbe. Nagy dolog volt. Színé­szek jöttek hozzánk az ünnepre... Itt mintha áramütés érné, felpattan, mutatja hogyan kérte táncra dobogó szívvel, fiatal tisztjelöltként, Honti Hannát, Németh Marika művésznőről is mesél, akinek mint bajtársa, barátja nővérének kezet is csókolt, amiért aztán kozmopoli­tának bélyegezték.- Kezet csókolni egy primadonnának? Micsoda kispolgári csökevény - mondo­gatták akkoriban, de én boldog voltam. Németh Marika nagyon tetszett - nevet Lengyel László az emléken. Szinte magával ragad, lebilincselően jó előadó. Szóba kerül később az első olyan május elseje is, ahol már a lányai­val a „nyakában” ünnepelt, bár mint mondja, neki örömet okozott az is, ha zászlót vagy táblát vihetett.- Büszkén vittem én a zászlót, ma meg... Úgy kell valakire rásózni, ugyan vi­gye már. Fütyültem én arra, ha valaki er­ről rosszat gondolt. Büszke voltam min­dig, hiszen itt értem el, amit elértem, hát kiállók érte május elsején is. Mára elve­szett a régi varázs. Ki a hibás? Talán min­denki, talán senki. Beleuntunk volna...? Ez is elképzelhető - tűnődik hangosan. - Az idén nem lesz felvonulás, de ünnepeljünk azért, gon­doljunk arra, honnan indultunk, hová ju­tottunk, mert ez a legnagyobb ünnepeink közé tartozik. A Lengyel család, ha hazajönnek a pesti unokák, Váralján majálisozik. A nagypapa, aki évek óta nagy fotós, zsá­nerképre vadászik.- Amatőr örömködés - mondja, és hozzáteszi, - Egy idős, bajuszos bácsi, kalap nélkül, kezében egy üveg sörrel... Ha ez bejönne... SZABÓ SÁNDOR Fotó: CZAKÓ SÁNDOR „Sokat kell javítgatni az öreg masi­nát” adott szántóföldi kultúra minden mű­veletét el kellett végezniük a trágyázástól a tarlóégetésig. Ha úgy hozta a szükség, a szerelő is szántott. Az alapbérre a terv túlteljesítése esetén plusz százalékot kaptak. Önálló volt a brigád, s szorosan érdekelt a termelésben.- Visszaállítani ezt a módszert? - tűnő­dik. - Azt hiszem, van ilyen törekvés ná­lunk, de félek, hogy nemigen menne. Nekünk akkor nagyon meg kellett fogni... A vérünkben volt, hogy hajtani kell. Szorgalmát, kitartását számtalan ki­tüntetéssel jutalmazták az évek során, háromszor lett a mezőgazdaság kiváló dolgozója, de erről nemigen beszél. Volt főnökétől tudjuk, hogy ezek közül az egyik miniszteri kitüntetés volt. Tavaly­előtt május elsején a szekszárdi dísztri­bünre is meghívták. Harminc éve tartó szakszervezeti mun­kájáról szívesebben szól.- Szeretem az embereket, igyekszem nekik mindenben segíteni, s úgy érzem, ők is bizalommal fordulnak hozzám - fe­leli szerényen, amikor arról faggatjuk, miért vállalja ilyen régóta ezt a megbíza­tást. Szomorúan teszi hozzá, hogy az utóbbi időben egyre többen kilépnek. Mindössze 21 társa érdekeit kell képvi­selnie. Párttag is csak 35 van a kerületben, ők is fogynak. - Nem akartam-e én is kilép­ni? Bizony megfordult a fejemben, de nem tudtam megtenni - mondja. - Mert a rendszerrel nincs baj, azt tudom, hisz be­lekóstoltam a régibe is. Csak nem úgy ér le hozzánk egy-egy elképzelés, ahogy eredetileg kitalálják. Nehéz ma párttagnak, vezetőségi tag­nak lenni. Sokszor olyan kérdéseket tesznek fel a kollégáink, hogy nagyon nehezen tudunk rájuk válaszolni. De úgy gondolom, ha valaki nyílt, igazat beszél, az sokkal könnyebb, mint utólag javítani a hibákat. És ez minden szintre igaz. Saj­nos a sok pusztába kiáltott szó után az emberek ma gyakran inkább legyinte­nek, hallgatnak, közönyösek. Szeren­csére azért mostanában inkább egyfajta várakozást látni.:. HHogy én mit várok a következő évek­től? Egészséget, hogy tovább tudjak dol­gozni. CSER ILDIKÓ Fotó: GOTTVALD KÁROLY NÉPÚJSÁG 9 Munkásdinasztiák A Horváth család Talán utoljára késő ősszel járt lenn a holtágon, a nagy Dunán. Azóta a ladikja is elsüllyedt, s az iszappal teli csónakot legfeljebb kocsival húzhatja majd a part­ra. Pedig Horváth Ferenc, a PATEX tolnai gyárának művezetője ugyancsak vízre kívánkozik. De egyelőre földhöz kötik a tavaszi munkák a ház körüli kertben...- Hétvégeken, ha csak néhány órát töltök a vízen, számomra minden meg­szűnik. Elfeledem a csattogó szövőgé­pek zaját, a gyári mindennapok emberi gondjait, az asszonyok panaszát, azt, hogy az éjszakás műszakban jó ha hat- vanan állnak a gépekhez, s a szövöhiány miatt nem hajthatjuk mindegyiket. Nem gondolok a pótműszakokra, arra, hogy a gyes után sokan búcsút intének a gyár­nak, arra sem, hogy a folyosón elhelye­zett tablókról rám tekintő végzős szak­munkások közül hányán hagytak itt ben­nünket, és azokra az asszonyokra sem, akik kényszerűségből vállalják az állan­dó éjszakai műszakot, mert csak így tud­ják ellátni a családot... Holott a Horváth családban sem volt másképp évtizedeken át, mert Lívia asz- szony harminc évig dolgozott gyárban, ebből huszonnégyet csévélőként az elő­készítőben, éjjel-nappal.- Sokszor itthon „váltottuk” egymást a férjemmel, az éjszakai műszakok után három-négy órákat alhattam, mert a két gyerekről is gondoskodni kellett. Az utol­só hat évben két műszakba jártam az elő- tisztitóba, ahol minősítőként dolgoztam. Tavaly április kilencedikén mentem utol­jára be az üzembe. Azóta nyugdíjas va­gyok. De nem ám korkedvezménnyel, mert ahol én voltam, ott az nem jár meg! Mindezt nem panaszként, csupán tényként említi, mint ahogy azt is, hogy nehéz volt megteremteni a Horváth csa­ládnak az „új” otthont, ami végsösoron egy századelőn épült parasztporta, az Ady Endre utcában. A hosszú épület há­rom szobáját ketten lakják. Ervin ugyan Tolnán él, de ő is, mint ahogy Jutka, csa­ládot alapított. Juditék decemberben köl­töztek Szekszárdra: amíg a harmadik gyerekkel nem került gyedre, lánccsévélőként dolgo­zott, a PATEX-nél. Felveté­semre, hogy visszamegy- e, az üzembe, a válasz bi­zonytalan. Legalábbis eb­ből következtetek - ingáz­nia kellene a későbbiek­ben! Előkerülnek a családi fotók, a szekrény alján lé­vő bőröndből. Köztük egy, a hatvanas években ké­szült felvétel, amit még a régi gyárban exponált az alkalmi fotós. A képen Horváth Ferenc, aki ab­ban az időben segédmes­ter, István testvére, aki szintén az volt akkor, s kö­zépen édesapjuk karba- font kézzel, aki elismert gépmesterként ment nyugdíjba.- Ha jól emlékszem, apám a húszas évek vé­gén került a gyárba. Szövőnek tanult. Kétéves lehettem, mikor a gazdasági válság Budapestig kergette, mert itthon nem volt munka. Beállt egy kézi minta- szövödébe, ahol gyönyörűbbnél-gyö- nyörűbb nyakkendőselymet szőttek. Ki­lenc hónap múltán térhetett vissza. Jó­magam, a régi textilgyár környékén gye- rekeskedtem, nyaranta a fácánkerti Kunfy gazdaságba jártam a haverjaim­mal. Venyigét gyűjtöttünk, gazoltunk, sa- raboltunk, almát szedtünk. Olyan munkát bíztak ránk, amit egy gyerek elvégezhet. Időközben kitört a második világháború, s apám itt teljesített szolgálatot a híradós, légvédelmi megfigyelő őrsnél. A gyártól akkor sem szakadt el, a huszonnégy órás szolgálat után beállt a szövőgép mellé... A hadifogságot ő sem úszta meg. Negy­vennégy október végén két fogattal in­dultak Kaposvárra, de a parancsnoksá­got csak valahol a nyugati határ előtt, Vas megyében érték utol. Négy esztendőre rá térhetett haza az orosz hadifogságból. Horváth Ferenc még be sem tölti a ti­zenhatodik esztendőt, amikor a távollévő édesapja nyomdokaiba lép. Először kifu­tó, géptisztító, olajzó. Két esztendő múl­tán végre a Jacquard szövőgép elé áll­hat, paplanbrokátot, sálat, damasztot, női ruhaszövetet sző. A SZÍT gyári titkára, résztvesz a DISZ megszervezésében, sorra járva a paksi járás falvait, majd mint fiatal párttag Bátaszékre kerül aratási- cséplési ellenőrnek. Az útja innen a Pető­fi Politikai Tisztképző Iskolára vezeti, s 1951 őszén alhadnagyi rangban kezdi meg hivatásos szolgálatát a Magyar Néphadseregben... Nagykanizsa, Balatonföldvár, Nagya­tád, Polgárdi, majd ismét Nagyatád kö­vetkezik, s közben a családalapítás, 1952-ben. Lívia asszony, aki mindvégig követte urát a vezénylésnek engedel­meskedve, egykoron a balatonföldvári állomás vasúti pénztárosa volt. Horváth Ferenc katonai pályafutását viszont fél­betörte egy rossz ugrás. 1956 tavaszán a tornatermi lóról leugorva rosszul fogott talajt, megroppant a dereka, s a jobb for­góban maradandó elváltozás keletkezett. A hónapokig tartó kórházi kezelés sem segített, s így kényszerűségből megvált a hadseregtől.- Úgy gondoltam, hogy visszatérek az eredeti szakmámba, így ötvenhét január­ja ismét a tolnai szövőgyárban talált. A család csak nyáron jöhetett utánam, s fe­leségem is itt helyezkedett el. Hatvanötig laktunk albérletben a Bajcsy-Zsilinszky utcában, akkor tudtuk megvenni ennek a háznak a hátsó részét, majd később az egészet. Közben voltam függetlenített szb-titkár, de 1960-ban visszamentem a termelésbe. A Bólyai János Könnyűipari Technikumba másodszorra vettek föl, le­velezőn végeztem el. Volt olyan, hogy napszámban kapálva kerestem meg a vasúti jegyre valót, mert különben nem tudtam volna fölutazni Pestre, a gyárban pedig negyvennégy szövőgép várt rám, azokat javítottam éveken át. Azóta sok minden változott. Felépült az új üzem, ahová kerékpárral jár naponta. Változott a termékösszetétel is, ma frot­tírt, törlőruhát, bársonyt, és pamutanya­gokat szőnek, továbbá néhány műszálas terméket. Az anyagok legalább fele exportra ke­rül. Horváth Ferenc - kisebb megszakítás­sal - több mint négy évtizede dolgozik a szakmában. Lassan nyugdíjba készül, de két öccsének felesége továbbra is mű­szakba járnak majd, a szövődébe, a fűző­műhelybe... SALAMON GYULA SÖRÖS MIHÁLY felvételei Nagy a kert, tengernyi a munka tavasz táján Horváth Ferenc és felesége A művezető szélellenörzés közben

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents