Tolna Megyei Népújság, 1988. április (38. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-30 / 102. szám

c 4 i^ÉPÜJSÁG 1988. április 30. Chicagóban kezdődött Fejezetek a május elsejék történetéből A munkaidő humánus korlátozásáért már több mint egy évszázaddal ezelőtt megkezdődött a küzdelem. Európa mun­kásmozgalmában az 1860-as évek dere­kán honosodott meg a nyolcórás munka­nap követelése. Ez az igény azonban még jó ideig csak ábránd maradt az öreg kontinensen: a dolgozók gyorsan beleüt­köztek a 10-12 órás munkaidő valósá­gába. Ilyen előzmények után bontakozott ki viharos erővel a mozgalom az Egyesült Államokban a „három nyolcas” beveze­téséért. A haymarketi mártírok 1886. május elsején az USA különböző területein az Amerikai Munkásszövetség felhívására 350000 munkás lépett sztrájkba a nyolcórás munkanap megva­lósítását követelve. Az akciót véres ese­mények kísérték. A chicagói McCormick mezőgazdasági gépgyár dolgozói üze­mük elé vonulva tüntettek. A felvonuló rendőrök a tömeg közé lőttek, a sortűz követkzetében négy ember életét vesz­tette. A rendőrség brutális beavatkozása el­szabadította a szenvedélyeket. A mun­kásvezetők a chicagói Haymarket Squa- re-re tiltakozó nagygyűlést hívtak össze. Közel 3 000 ember hallgatta nyugodtan a szónokókat, amikor váratlanul bomba robbant. A merényletnek egy kivezényelt rendőr esett áldozatul, többen megsebe­sültek. Az incidenst a helyi kormányszer­vek arra használták fel, hogy leszámolja­nak a fellendülő munkásmozgalommal. Nyolc munkásvezetőt állították bíróság elé, nem a merénylet vádjával (ezt amúgy sem tudták bizonyítani), hanem eszmei felbújtás bűntettének elkövetésével. Az esküdtszék - a nemzetközi tiltakozás ellenére - a nyolc vádlott közül hetet ha­lálra ítélt, s négyükön az ítéletet végre is hajtották. A négy mártír egyike, August Spies már a bitófa árnyékában kiáltotta világgá: „Eljön majd az idő, amikor a mi hallgatá­sunk a sírban beszédesebb lesz, mint el­mondott beszédeink.” Spies nem tévedett. Példájuk, emlékük valóban felejthetetlenné vált. Még mielőtt Az illegális kommunista párt 1939- ben kiadott május elsejei röplapja 1892-ben hivatalosan meghozták volna a semmítő döntést, az Amerikai Mun­kásszövetség St. Louisban tartott 1888. decemberi kongresszusán elhatározták, hogy ezentúl május elsején emléktünte­téseket rendeznek, s a tüntetéseket nem­zetközivé teszik. „Új korszak kezdete” Az 1890-es első május elsejére a ma­gyar munkásmozgalom is nagy lelkese­déssel készült. Ez év januárjától kezdve pedig a Magyarországi Általános Munkáspárt lapja, a Népszava minden számában kö­zölte az emlékeztető felhívást: „Munká­sok! Elvtársak! Ne feledkezzetek meg a munkásünnepről! Tartsátok figyelembe az 1890. évi május hó első napját. Gon­dolkozzatok a nyolcz órai munkaidő kiví­vása felett.” A magyarországi előkészületekkel egy időben folytak a nemzetközi előkészüle­tek. A szervezés eredményeként május elsején munkások százezrei szüntették be a munkát Európa valamennyi na­gyobb országában. Hatalmas méretű harcos ünnepséggé változott a felvonu­lás Ausztriában, ahol a dolgozók egysé­gesen léptek fel a május elsejei követelé­sek mellett. Engels később így írt erről: „Ellenség és barát egyetértenek abban, hogy a proletárünnep az összes konti­nentális országok között, a legragyo­góbb és legméltóbb formában Ausztriá­ban folyt le és az ausztriai városok közül Bécsben.” Budapesten nagyarányú felvonulást, ahogy akkor mondták, „körmeneteket” terveztek, de ezt a rendőrség nem enge­délyezte. így tehát a tömegek kisebb csoportokban vonultak a Városligetbe. A résztvevők számát 60 000-re becsülték. Óriási, soha nem látott összejövetel volt ez a fővárosban. A gyűlésen felszólalt a Magyarországi Általános Munkáspárt egyik vezetője, Engelmnn Pál is, aki töb­bek között ezeket mondotta: „Nem mula­tós kedvéért jöttünk itt ma össze. Mi a mai napot, mint új korszak kezdetét ünnepel­jük.” Vörös Május Az első világháború alatt a szociálde­mokrata pártvezetőség „önként” elállt a május elsejei tüntető felvonulás szerve­zésétől, s csak gyűléseket és ünnepélye­ket rendezett. Csak a háború utolsó évé- v ben, 1918-ban tartottak ezen a napon or- szászerte általános munkabeszüntetést a dolgozók. Külön fejezetet érdemel a hazai május elsejék történetében 1919. május elseje. A Magyar Tanácsköztársaság, ahogy azt a Forradalmi Kormányzótanács LXXX. számú rendelete is kimondta, „május el­sejét, a világ forradalmi proletariátusa nemzetközi egységének emléknapját, a proletárállam ünnepévé avatja. E napon minden munka szünetel.” Budapesten mindenütt vörös virág- és zászlóerdő, szoborcsoportok, festmé­nyek díszítették a házakat és az utcákat. A felvonulásban részt vett hatalmas mun­kásmenetben nagy feltűnést keltettek az anyanyelvükön írt táblákkal menetelő külföldi dolgozók: a németek, lengyelek, csehek, szlovákok, románok, törökök, szerbek és mások. „Kitörő örömrivalgás- sal fogadta a közönség az orosz elvtár­sakat” - jegyzete meg az egykori tudósí­tó. A Városligetben Landler Jenő szólt a tömeghez: Huszonnyolc esztendő május küzdelme nem volt hiába való (...) Látom lelki szemeimmel a feltámadást (...) amely végleg eltemeti a kapitalizmust és végleg megszünteti a népek kizsákmányolását.” Ugyanezen a napon hozott határozatot a budapesti Munkástanács, melynek ér­telmében mozgósítani kell a munkásosz­tályt az intervenciós támadás következ­tében végveszélybe került proletárhaza megmentésére. Á május elsejei határozat alapján néhány nap alatt a fővárosban csaknem százezer dolgozó jelentkezett a Vörös Hadseregbe. Rövid kiképzés után a frontra mentek és az északi hadjáratban visszaverték a cseh hadsereget. így kezdődött ez a nagyszerű fegyvertény a munkásosztály nemzetközi ünnepéhez. 1919-re emlékezve A két világháború közötti időszak dics­telen évei nem kedveztek a május elsejei megmozdulásoknak. Magyarországon hatalomra jutott az ellenforradalmi rend­szer, melytől mi sem állott távolabb, mint a munkásosztály nagy ünnepének a tá­mogatása. Érdekes módon a náci németország a május elsejéket nem tiltotta be, ellenke­zőleg, azokat saját céljai érdekében sa­játította ki: ezt a napot a Német Munka ünnepének nevezték el a III. Birodalom­ban. A II. világháború utolsó napjaiban, 1945. május elsején a romba dőlt Buda­pest szomorú látványát csak a fővárosi munkásság felszabadult ünnepélye el­lensúlyozta valamelyest. A felemelő hangulat - a beszámolók szerint - az 1919-es Vörös Májushoz volt hasonlítható. Az egyik - talán a legnagyobb - em­bertömeget megmozgató nemzetközi ünnep ettől az időponttól kezdődően lett egyúttal a magyar dolgozók nemzeti ün­nepe is. Ä Összeállítottá: SZERI ÁRPÁD Mert mi ilyenek vagyunk A Türelmesen hallgatom az Igazgató papírról felolvasott válaszait a riporter köntörfalazástól mentes kérdéseire, de az első két perc múltán már tévénéző­ként is kezdem pocsékul érezni magam ennyi mellébeszélés hallatán. Bosszúságom egyre fokozódik. A riporter már erőlködik és egyre csak ezt kérdezi: „Mit tettek az alaphiány megszüntetéséért?” A válaszból pedig tízmillió társammal együtt azt tudhatom meg, hogy a tőkés kooperációs partner­re miként is hat a világgazdaság. A riport negyedik percében, amikor több tízmilliós hiányért és a „létszámle­építés szükségességéért” az igazgató mindvégig a jelenlegi hazai gazdaság- irányítást szapulja, már kezdem a türel­memet elveszíteni és ráüvöltök két kisis­kolás gyermekemre. Mintha ők tehetné­nek a Felelős Gazdasági Vezető hazug mellébeszéléséről, hazánk romló gaz­dasági helyzetéről és mindazon bajok­ról, amelyek azt a csöppnyi hazát mos­tanság sújtják. Önkritikát gyakorolva gyermekeimet gyorsan kiengesztelhetem, de az igaz­gató és napjainkban a saját munkájuk fogyatékosságait a társadalomra - mint a Nagy Bűnbakra! - ráfogó társaik vét­ségeire nem találhatok magyarázatot. Közgazda barátom meglehetősen furcsán néz rám, amikor elmondom neki a tapasztalatomat.- Magam is láttam a művekről azt a ri­portot - mondja. - Egyetértek veled, mégis megpróbállak rávezetni a nyilat­kozó indítékaira.- A gazdasági szabályozók és hatá­sok léteztek. Bel- és külpiac mindig is csak törvények szerint működött. Még­sem tudom elfogadni, hogy valaki úgy olvassa fel a saját hibája miatt elúszott tízmilliós veszteséget egy gépelt jelen­tésből, hogy még lelkiismeretfurdalást se érezzen miatta - mondom. Innen indult a beszélgetés.- Magam is hitetlenkedtem - állítja a közgazda, hogy a kerekasztal körül ülő párt- és állami vezetők előtt volt bátorsá­ga ezt tenni. De figyelj csak ide, mivel hazánkban a pocsékolás, a rossz mun­kaszervezés és a deficites gazdálkodás miatt évtizedeken keresztül nem volt di­vat senkit felelősségre vonni, ezért ne csodálkozz azon, hogy sokan élnek az igazgató taktikájával. Az államháztartást mindig is fejős tehénnek tartották. Hosz- szú évekig csak arra menta játék, hogy a tőgyet ki tudja magának megszerezni. Aztán, ha sikerült neki, akkor addig fejte, míg kiürült. Ismered ugye, Murphy törvé­nyét? Hát, az államháztartás is olyan, mint az a nevezetes műszer, amely nem tehet mást, hát elromlik. Ellenben - mondta végül közgazda barátom ha tolmácsolhatom: még jogászokkal is beszélj! Tanulságos lesz. Megtettem. A beszélgetés félórája után a táskám­ba vágtam a toliamat meg a jegyzetfüze­temet. Kinek van arra ereje, hogy a manapság hatályos és a közeljövőben érvénybe lépő törvények, törvényerejű és miniszteri rendeletek, valamint állam- titkári utasítások pontos számát és tár­gyait följegyezze? Beszélgetésünk emiatt a vétség miatt mégsem ment vak­vágányra. Megtudtam: hozzávetőleges annyi pénzügyi és igazgatási jogszabály van érvényben, határozza meg a gazdálko­dó szervek és szervezetek tevékenysé­gét, ennyi nem egy, hanem legalább tíz szuverén állam pénzügyi gazdálkodásá­nak irányítására lenne elég. Ha kis túlzás is rejlik ebben a kijelentésben, akkor is kisilabizálható a jogszabályok tengeré­ből, hogy a fegyelmi felelősségrevonás új módszerére egyikben sem történt ge­nerális rendelkezés. Ezek után mit aka­rok, mit akarunk a csődtömeget maguk után hagyóktól? - kérdezte a jogász. Tényleg mit? Mielőtt még valaki rámsütné a veze­tőellenesség bélyegét, szolgálok még egy hétköznapi történettel. B Kálmánt nagyon tisztelem. Nemcsak enyémtől alig különböző életkora, ha­nem következetesen igazságos maga­tartása és az irányítása alat álló egység eredményes gazdálkodása miatt. Egy riport kapcsán találkoztunk évekkel ez­előtt. A szakmákat kölcsönösen tisztelő érdeklődésnek az lett a végeredménye, hogy néha-néha leállunk az utcán be­szélgetni. így volt ez nemrégiben is. A ta­lálkozás első részében Kálmán a tavalyi franciaországi utam egyik epizódja, a Renault Művek Flins-i gyárában tett láto­gatásomról kérdezett. Legalábbis az ér­dekelte, hogy láttam-e ott csellengő munkást. Nem - mondtam neki. Erre azt válaszolta, hogy napjainkban már többféleképpen értelmezhető ná­lunk is, ha egy üzemben nem cselleng a munkás. Vagy nincs munkája és még nem mondtak fel neki, vagy nincs mun­kája, de azért rossz a hangulata, mert létszámleépítéseket terveznek ott, és nem tudja, hogy hol dolgozzon a továb­biakban. De lehet, hogy egyszerűen ló­gós, jól álcázza magát. Ezt követően bementünk az egyik presszóba. Kálmánt láthatóan aggasz­totta valami. Kérdeztem, mi? Mosolygok magamban - felelte. - Azon, hogy én most munkaidőben vagyok, megsértem a rendelkezést, mert konyakot iszom. Ezért tulajdon magamnak kellene fe­gyelmit adnom. Válaszom: azt megkapja a felettes állami vagy pártszervektől, ha úgy dolgozik. Ekkor tört ki belőle a keserűség. Hi­székenynek mondott, de megkérdezte, hogy mikor írtuk meg az eddig eltelt idő­ben, ha hasonszőrű vezetőtársai nem produkáltak, ha veszteséges lett az álta­luk vezetett üzem, vagy sokat tintáztak. A pályán eddig eltöltött nyolc évem sok apró szilánkja döfött újra a mellem­be... Kálmán rámnézett, aztán megértőén bólintott, majd rátért, hogy ők igenis tart­ják magukat. Jók az eredmények, a pénzügyi rendelkezések és az általános társadalmi helyzetkép ellenére is jól vannak. Ő ennek ellenére mégis aggódik, mert kénytelen látni azt, hogy a munka­helyeken egyre többen lesznek azok az emberek, akik mindig csak a kifogáso­kat keresik, akik magyarázkodnak és nem döntenek a vezetői értekezleten, akik három perc alatt intézik el a szerve­zet ügyeit, majd nekiállnak pletykázni. Ha pedig a dolgozó elé kell kiállni, akkor azonnal és szemérmetlenül a szabályo­zórendszerre meg a politikai demokra­tizmus ellentmondásaira hivatkoznak. De akkor is véghezviszik az akaratukat, ha az szb vagya vállalati tanács másként döntött. Elválásunk után azon vettem észre magam, hogy félteni kezdtem Kálmánt. Féltem őt. És félteni kezdtem azokat az ismeretlen Kálmánokat is, akik meggyő­ződésüket mindmáig megőrizték és nem estek ideológiai pánikba. De kiktől féltem őket? Azoktól a kórustagoktól, akik nem­csak Tolnában, de az egész országban mindenütt egyre csak kivörösödve fújják az előénekesek dalát. Akik hosszú időn keresztül ezt tették, azoktól. Még akkor is, ha az ének fals volt, vagy kizárólag egyéni, személyi jócselekedetekről szólt. És azoktól a dúdolóktól is féltem őket, akik mindenkor tagjai voltak'az ép­pen aktuális gruppnak, mert sem va­dászpuska, sem pedig a borospohár emelésében nem remegett a kezük. De azoktól a mindig hihetetlenkedők- től is féltem őket, akik egyszerre kétsze­mélyes életet éltek és a Kálmánokról azért terjesztették a rossz hírt, mert azok a véd- és dacszövetségbe verődött cso­portjuk érdekei ellen próbáltak fellépni. Kálmán alig múlt 35 éves. Szeretném, ha vigyázna magára... C Kezdünk megbarátkozni bruttósított fi­zetésünkkel. » Miniszterelnökünkről naponta halljuk a legújabb vicceket és örülünk neki, mert tudjuk, hogy azokat a tisztelet szülte. Párttaggyűléseken megvitattuk és tá­mogatjuk a Központi Bizottság téziseit, ám annak már nem örülünk, hogy a füzet cím­lapjára ráírták, a „Szigorúam bizalmasat. Moziba ritkán járunk, mert fél kiló hús egy mozijegy ára. Könyveket csak ünne­pekre veszünk, rnert az olvasnivalónak át kell változnia egy pár gyermekcipővé. Megdöbbenünk a magyarországi mil­liomosokon, de nem sajnáljuk attól az em­bertől, a nyolcmilliót, aki a totón nyerte ezt legutóbb. Világútlevelet váltunk és örülünk, hogy világot láthatunk. Beülünk a Trabantokba, a Zsigulikba, a mindig szidott Daciákba és utazunk. Csak oda, ami nagyon olcsó, vagy nagyon drá­ga. Elmegyünk Várnába, Palma de Mallor­cára, tisztelgünk Moszkvában Lenin szar­kofágja előtt és mag hajtjuk fejünket a pári­zsi Diadalív alatt, az ismeretlen katona sír­jánál. Mert mi magyarok vagyunk. Az új mechanizmus után megtörve és az új reform első évében kicsit bízva, bosszúságunk, országerősítő megnyug­vásunkkal együtt fokozódik. Mert mi ilyenek vagyunk. Magyarok... SZŰCS LÁSZLÓ JÁNOS Egykori rajz az 1890-es budapesti május 1-jéről így ünnepelték a május elsejét Ma­gyarországon 1945-ben

Next

/
Thumbnails
Contents