Tolna Megyei Népújság, 1988. április (38. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-22 / 95. szám

■ (TOLNA N 2 NÉPÚJSÁG 1988. április 22. Előre az 1988. évi népgazdasági terv teljesítéséért! Nyíltan a nyilvánosságról Kádár János találkozója tudósokkal, művészekkel A nyilvánosságot nem megvitatni, ha­nem gyakorolni kell - mondogatják gyakran. Ez igaz, de vajon kialakítható, továbbfejleszthető, javítható-e a gyakor­lat, ha nem jár együtt a konkrét tennivalók elvi alapjainak, értelmezésének, lénye­gének kutatásával, tisztázásával, s a ki­alakult gyakorlat eredményeinek és hi­báinak folyamatos elemzésével? Nyil­vánvaló nem, s ez különösen vonatkozik egy olyan jelenségre, amely minden megnyilvánulásában ezernyi szállal kap­csolódik a társadalom, a gazdaság, a po­litika adott állapotához, törekvéseihez, az állampolgárok igényeihez és szükségle­teihez. Ez a jelenség a nyilvánosság, amely egyszerre jelenti a politikai intézmények igyekezetét nézeteik, állásfoglalásaik, programjaik megismertetésére és elfo­gadtatására, az olvasó, a hallgató és a néző jogos követelését a közélet teljes nyíltságára, valamint az informátorok, új­ságírók kötelezettségét a lakosság szé­les körű tájékoztatására. Érthető tehát, hogy egy ilyen összetett jelenség vizsgá­lata hosszú ideje arra készteti a terület szakembereit, hogy különböző tanács­kozásokon, tanulmányokban egyfelől a dolog mélyére nézzenek, másfelől folya­matosan vizsgálják a mai teendőket. Ez a cél vezérelte a közelmúltban az MSZMP Központi Bizottságának Agitá- ciós és Propaganda Osztályát, a Magyar Politikatudományi Társaság Tájékozta­táspolitikái Szakosztályát, a Magyar Új­ságírók Országos Szövetségét, s az MSZMP Hajdú-Bihar Megyei Bizottságát, amikor Debrecenben szakmai vitát ren­dezett a politika és a nyilvánosság téma­körében. Tudósok, politikusok, újságírók gyűltek össze, hogy - ismerve a korábbi viták tapasztalatait, és számos, e tárgy­ban készült dolgozatot - ezúttal újabb összefüggésekre, lehetőségekre derít­senek fényt egyetlen céllal: a nyilvános­ság emelkedjék a mai politikai, társadal­mi szükségletek és lehetőségek színvo­nalára. Tették ezt abban a meggyőző­désben, amelyet Kulcsár Kálmán akadé­mikus, a Magyar Tudományos Akadémia főtitkárhelyettese bevezető előadásában kimondott: „A nyilvánosság nem ado­mány és nem politikai engedmény kér­dése. Amióta ugyanis a gazdaság túllép­te a háztartás kereteit, amióta a közössé­gek publikus közösségé formálódtak, azóta enélkül nincs tér az alkotó energiák kibontakozásához. Egy politika hatékony megvalósulásához lényegi feltétel a nyil­vánosság.” Nincs demokrácia nyilvánosság nélkül Ez a néhány bevezető mondat már ér­zékelteti, hogy a szakmai vitának nem­csak cime, hanem valóságos témája volt a politika és a nyilvánosság viszonya. Er­ről szólva a szakemberek egyértelmű kö­vetkeztetésre jutottak: a nyilvánosság a demokratikus politikai gyakorlat nélkü­lözhetetlen eleme. Az állampolgárok ugyanis csak akkor érzik, hogy demok­ráciában élnek, ha nyilvánosan kifejez­hetik véleményüket, elképzeléseiket, ér­dekeiket, részt vehetnek a köz dolgainak megvitatásában és megoldásában, el­lenőrizhetik a nagyobb nyilvánosság: beavatkozás a társadalompolitikai célok megvalósulását. Nincs tehát igazi de­mokrácia nyilvánosság nélkül, az előbbi fejlesztésének együtt kell járnia az utóbbi növelésével. Bár a nyilvánosság értelmezése még további vitákat igényel, egyetlen kérdés­ben - úgy tűnik - már eljutottunk a végső következtetéshez: a nyilvánosság több mint tájékoztatás. Debrecenben el is hangzott, hogy a nagyobb nyilvánosság: beavatkozás a közügyekbe, a lakosság széles körét érintő döntések előkészíté­sébe; törekvés a nemzeti összefogás, a közmegegyezés, az állampolgári aktivi­tás és bizalom erősítésére; lehetőség a szocialista demokrácia kiszélesítésére, a társadalmi ellenőrzés fokozására; mód­szer a nemzeti önismeret gazdagítására; folyamatos tevékenység a közélet min­den szférájában; közvetítő rendszer a társadakom különböző szférái között. A debreceni vita résztvevői - a fenti gondolatkör logikus folytatásaként - vizsgálták azt a kérdéskört is, amely a mai magyar politikai közélet egyik legak­tuálisabb témájához kapcsolódik: a poli­tikai intézményrendszer reformjához. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy ez volt a szakmai vita központi témája: mit jelent ez a reform a nyilvánosság kiterjesztése szempontjából és mit nyújt egy széle­sebb körű nyilvánosság a reform számá­ra? Már maga a kérdésfeltevés is rámutat arra, ami nagy hangsúlyt kapott a vitá­ban, nevezetesen arra, hogy kölcsönha­tásról van szó. A politikai nyilvánosság csak az intéz­ményrendszer refomrjának keretében növelhető, s nincs az a reform, amely ezen a téren megvalósítható anélkül, hogy növekedjék az állampolgárok illeté­kessége minden őket érintő kérdésben: hogy a lakosság pontos képet kapjon a politikai intézmények tevékenységéről s érvényesíthesse a tájékozódáshoz való állampolgári jogait. A tanácskozás résztvevői ezt elismer­ve a politikai intézményrendszer most fo­lyó reformját egyértelműen támogatták. Helyeselték, hogy a pártértekezletre ké­szült állásfoglalás-tervezet is síkraszáll egy olyan társadalmi nyilvánosságért, amely „jobb lehetőségeket teremt a köz­életi tájékozódáshoz, az érdekek különb­ségének és azonosságának felismeré­séhez, a közmegegyezés létrehozásá­hoz, a társadalmi ellenőrzéshez”. Ezeket az összefüggéseket a legszem­léletesebben Kulcsár Kálmán akadémi­kus érzékeltette előadásának abban a részében, amelynek egy-két mondata szinte a tanácskozás szállóigéjévé is vált. Arról szólt ugyanis, hogy a politikai rend­szer és környezete közötti folytonos érintkezés létszükséglet, amelynek telje­sítése közepette maga a rendszer sze­lektál a bejutó információk, feszültségek, érdekmegnyilatkozások, követelések között, s eközben tulajdonképpen kapu­kat épít ki, amelyen keresztül az informá­ciók bejutnak a társadalomból a politikai rendszerbe. „De csak annyira - mondot­ta -, amennyire ezek a kapuk nyitva van­nak, csak olyan társadalmi rétegektől és csoportoktól, akik számára a kapun való bejutás valamilyen módon biztosított, mert hiszen a kapuk mellett mindenütt kapuőrök vannak. Ezek lehetnek egyes emberek, csoportok, vagy szervezetek, melyeknek az a feladata, hogy szelektál­janak a társadalomban megfogalmazódó nézetek, vélemények, követelmények és információk között, és csak azokat jut­tassák be a politikai rendszerbe, amelye­ket annak működése érdekében szüksé­gesnek, illetőleg elengedhetetlennek lát­nak. Hogy ezek a kapuőrök milyen szigo­rúan tevékenykednek, kinyitják-e egyál­talán a kaput, vagy valamilyen mértékben nyitják ki - ez a politikai rendszertől függ” - mondotta az előadó. A kapuk tágabbra nyíljanak Nos a debreceni vita azt bizonyította, hogy a magyar politikai rendszerben megérett a felismerés a kapuk tágra nyi­tására, amit a szakmai vita résztvevői több jelzésből is észrevehettek. Egyrészt sokan idézték a pártértekezlet már emlí­tett állásfoglalás-tervezetét, a Központi Bizottságnak a közelmúltban kiadott ideológiai téziseit, másrészt azt a vita­anyagot, amit a résztvevők már előzőleg kézhez kaptak. A legfrissebb információ­kat pedig Berecz Jánosnak, a Központi Bizottság titkárának felszólalásából sze­rezhették: „Olyan reformidőszakban élünk, amelyben forradalmi feladatokat kell megoldani. Márpedig ehhez nélkülözhe­tetlen a tartalmas és jól működő nyilvá­nosság. Ez nem önmarcangoló, nem mé­lyíti a társadalom sebeit, hanem ellenke­zőleg: tettekre mozgósít, miközben visszaadja, vagy egyáltalán megadja az olyan értékek rangját, mint pl. a munka- kultúra, a munkaerkölcs, a munka be­csülete. Nyilvánosság nélkül szabadság és demokrácia nem létezhet.” Ilyen nyilvánosság elérésében termé­szetesen a politikai intézményrendszer minden eleme érdekelt, következéskép­pen megteremtéséhez valamennyinek hozzá kell járulnia. A debreceni vita rávi­lágított tehát a gyakorlati tennivalókra is, s itt hangot kaptak a kormány törekvései, a szakszervezetek, a KISZ, és más intéz­mények, szervezetek elképzelései. De mindenki megfogalmazta, hogy a legna­gyobb jelentősége annak van, milyen tágra nyitja azokat a bizonyos kapukat a Magyar Szocialista Munkáspárt. A vita résztvevői elégedetten hallgatták a Politikai Bizottság illetékes tagjának egyértelmű állásfoglalását: „A párt úgy gyakorolhatja vezető szerepét, ha állan­dó párbeszédben áll az emberek több­ségével, ha e többséget egyetlen irány­ban képes mozgósítani, ha képes lesz szüntelen megújulásra, politikájának a változékony valóság szerinti felülvizsgá­latára. A párton belül korlátlan legyen a nyilvánosság. Ez már ma is jól működik „felfelé”, a másik irányban viszont gyak­ran hézagos, lassú, vagy üres. Pedig az emberek, köztük a párttagok naponta élik meg a valóságot, nem pedig vala­mely vezető testület ülésére várnak az eligazodáshoz. A pártnak belső dolgai is létezhetnek, ám az egész nemzetet érintő ügyekben legyen teljes a társadalom tá­jékoztatása”. Partneri viszony E célok elérésének eszközrendszere igen széles, de méreteinél és hatásánál fogva kiemelkedik belőle a tömegtájé­koztatás. Debrecenben tehát mind a há­rom szekcióban sok szó esett a sajtónyil­vánosságról, egyesek dicsérték, még többen bírálták gyakorlatát. Abban azon­ban nem volt véleményeltérés, hogy a sajtónyilvánosság növelése alapvető ér­dek, de érvényesítése olyan folyamat, amely csak a politikai intézményrend­szer reformjával együtt valósítható meg. Döntő kérdése a politikai intézmények és a tömegtájékoztatás partneri viszonya. Ennek alapja adott: az érdekek azo­nossága, de erre a bázisra mindkét fél­nek építkeznie kell. A politikai szféra a bi­zalom táplálásával, a beavató jellegű in­formációkkal, a folyamatos és közvetlen kapcsolattartással, az újságírás pedig mély felelősségérzetével, a társadalmi építőmunkát segítő elkötelezettségével, magas ideológiai és szakmai színvonalá­val, emberi magatartásával teremtheti meg a nemzeti érdek képviseletét és ér­vényesítését szolgáló igazi partneri vi­szonyt. Ilyen és hasonló kérdésekről igazi vita folyt Debrecenben. Minthogy a nyilvá­nosság, mint téma tág teret enged a tár­sadalomtudósok kutatásainak, érthető, hogy hangot kaptak különböző értelme­zések, felfogások, definíciók. S vitára in­gerelt maga a helyzet, hiszen többen is szóvá tették, hogy a nyilvánosság jelen­legi intézményei és ezek működésének módszerei, formái ma csak korlátozottan alkalmasak arra, hogy megjelenítsék a különböző érdekeket, törekvéseket. S az eszmecserék számos értékes javaslat­hoz vezettek. Egyesek a pártértekezlet állásfoglalás-tervezetének a nyilvános­ságról szóló részét javasolták gazdagíta­ni, mások a kiküldött vitaanyag egyes megállapításainak újragondolását kez­deményezték, s többen indítványoztak konkrét gyakorlati változtatásokat a tájé­koztatási rendszer irányításában, felépí­tésében és belső működési mechaniz­musában. A debreceni szakmai vita - mindent összevetve - nyíltan beszélt a nyilvános­ságról. Ezzel pedig nemcsak a leglénye­gesebb elméleti kérdések tisztázásához és további kutatásához járult hozzá, ha­nem a gyakorlati teendők megvitatásá­hoz, s főleg magának a gyakorlatnak a korszerűsítéséhez. A vita haszonélvezője tehát nem a Debrecenbe hívott szakmai közönség, hanem az egész lakosság. PÁLOS TAMÁS (Folytatás az 1. oldalról.) is a pártban. Ezt a cselekvési lehetőséget kötelességünk ma is megteremteni a fiataloknak - hangsúlyozta -, ehhez per­sze határozott programot kell adni, majd azt következetesen megvalósítani. Igen fontos, hogy minden szinten érvényesül­jön a szavak és tettek egysége, mert en­nek hiánya bizalomvesztéshez vezet, s az egyébként helyes politikai célok is visz- szájukra fordulhatnak. Kozma Ferenc közgazdász, az MSZMP KB Politikai Főiskolájának rektorhelyet­tese kifejtette, hogy a párt cselekvési programjának kimunkálása során a stra­tégiai és a rövid távú feladatokat egy­mással összehangoltan, egységben kell megjelölni, s a reformfolyamat egészét az így született célokhoz igazodva megvaló­sítani. Mindebben meghatározó szerepe van az emberi tényezőnek, ahogyan fo­galmazott: az emberekben rejlő atom­energia felszabadítására van szükség. * Fülöp József akadémikus, geológus, az ELTE rektora a feladatok rangsorolá­sát tartotta különösen fontosnak mai helyzetünkben. Ha a társadalom számá­ra meghatározó elemekre koncentráljuk a szellemi és anyagi erőforrásokat, akkor ez egyszersmind jó alapot ad a társadal­mi közmegegyezés újrateremtéséhez is - mondotta. Szinetár Miklós, a Magyar Televízió művészeti vezetője annak szükségessé­gére hívta fel a figyelmet, hogy közgon­dolkodásunkban teret hódítson a reális történelemszemlélet. Ennek alapvető fel­tétele, hogy a maga teljességében lássuk és láttassuk történelmi utunkat, mutas­suk be azt a fiataloknak, akik csak e hát­tér ismeretében képesek felmérni a meg­tett út nagyságát, birtokba venni alapvető szocialista értékeinket. E gondolathoz kapcsolódott Németh G. Béla irodalomtörténész, az ELTE könyvtárának főigazgatója is, aki a fiatal értelmiségiek oktatásához elengedhe­tetlennek tartotta a történelem kellő mélységű tudományos analízisét. Daróczy Zoltán akadémikus, a Kos­A szakértők Bátaapátiban, a lakossági fórumon a Paksi Atomerőmű Vállalat osztályvezető­je őszintén megdöbbenve és némiképp értetlenkedve panaszolta el, hogy úgy érzi, a lakosság nem hisz a szakembe­reknek. Sokkal nagyobb hatékonysá- gúak és meggyőző erejűek a rémhírek, mint a tudós szakemberek véleménye, ami elég nagy baj, hiszen a demokrácia diktatúráját jelentheti az ésszerűség fe­lett. Az ott elhangzott tények végül is a je­lenlévőket meggyőzték. Hosszú évek óta tartó kutatások, egyetemek és országos intézetek véleménye gyűlt össze, majd az összes „szakértés" összefoglalójaként jelentés támasztja alá, hogy az említett térség alkalmas a kis és közepes aktivi­tású radioaktív hulladékok tartós és biz­tonságos tárolására. Közben másutt már lehet olvasni arról, hogy talán mégsem alkalmas... Megtörtént már ez a játék a Celiadam- mal kapcsolatban is. Az egyik bizottság azt mondta, hogy toxikus, a másik azt, hogy nem. Az egyik tudóscsoport kimu­tatta, hogy használ, a másik pedig azt, hogy nem. Ki sem kell menni a megyéből, mert Naksol-ügyben is megmondták a szak­értők, hogy használhatatlan, különben is mindenféle amatőr sarlatánok ne szólja­nak bele a tudomány dolgaiba. Ki tudná jobban, ha ők nem. Közben a fél világon kiderült, hogy a Naksol használ és törzs­könyvezték mint gyógyszert. Mire aztán megint nyilatkozott valaki, hogy ők meg­mondták előre, az igazság diadalmasko­dik, azt nem tudják a hivatalos tudomány szakemberei „elszakérteni”. Nem tesz semmit az a nyolc év, amibe beletelik az ilyesmi... Sajnos, sorolhatók tovább a példák. Itt van a mányi bánya ügye. Nincs a világon suth Lajos Tudományegyetem rektora az oktatómunka tapasztalataiból azt emelte ki, hogy a nevelés csak akkor le­het ereményes, ha a fiatalok által felvetett kérdésekre hiteles válaszokat adunk. Véleménye szerint a párttagság meggyő­ző munkája, érvelőkészsége az utóbbi időszakban gyengült. Kulcsár Kálmán, az MTA főtitkárhelyet­tese nagyra értékelte azt, a dokumen­tumtervezetben is megnyilvánuló politi­kai törekvést, hogy a párt meg kívánja te­remteni az önkontrolljához, önkorrek­ciójához szükséges feltételeket. Ehhez persze a megfelelő mechanizmust is ki kell építeni. A reform körül zajló vitákban kevés szó esik arról - mutatott rá -, hogy a reformfolyamat élén a párt állt, s áll ma is. Ezért is oly fontosak a nyilvánosság szélesítését szolgáló törekvések - tette hozzá. Szentes Tamás, az MSZMP KB Társa­dalomtudományi Intézetének főigazga­tó-helyettese a politikai vezetés és a tu­domány viszonyát elemezve kiemelte: a társadalomépítés jelenlegi szakaszában felértékelődnek a társadalomtudományi kutatások, ami a szellemi műhelyekre, tu­dósokra is nagyobb felelősséget ró, ugyanakkor szükség van a kutatási ered­mények következetesebb hasznosításá­ra, megismertetésére. Kádár János megköszönte a jelenlé­vőknek, hogy meghívását elfogadták. Mint mondotta, e beszélgetés kezdemé­nyezésével az volt a szándéka, hogy köz­vetlenül is információkat kapjon arról, a magyar értelmiség képviselői miként íté­lik meg helyzetünket, azt a politikai prog­ramot, amelyet a pártértekezletre készí­tett állásfoglalás-tervezet körvonalaz. Az itt elhangzott őszinte szavak, a társadal­munk lényegi kérdéseit érintő vélemé­nyek nagyban segítik a pártértekezletre való felkészülést - mondotta, hangsú­lyozva, hogy a felszólalásokban megfo­galmazott javaslatokat, észrevételeket érdemben feldolgozzák, s az előkészítő munka hátralévő szakaszában haszno­sítják. felelőssége minisztertanács és ipari miniszter, tervhi­vatal, amely egy bánya nyitását elhatá­rozná szakértők nélkül. Különben is a közben eltelt évtizedekben a miniszterek, miniszterelnök-helyettesek, a terhivatal elnökei jöttek, mentek. A tudósok, pedig feltehetően azóta is tudósok. Nem kelle­ne most tőlük megkérdezni, hogy akkor mire alapozták a szakvéleményüket? A tévéből tudjuk, hogy akkor is megoszlot­tak a vélemények. A szekszárdi városi pártbizottság ülé­sén a pártértekezlet tézistervezetéhez a tagság javaslatai alapján sok kiegészí­tést fűztek. Például azt is, hogy nemcsak a végrehajtás, hanem a döntés felelőssé­gét is meg kell állapítani és aztán persze nem kollektíván, hanem azon belül sze­mélyre szólóan érvényesíteni is. Ott elhangzott egy felszólalás hivatá­sos és felelős beosztásban dolgozó párt­munkás részéről, aki - teljes joggal -, annak megfogalmazását is kérte, hogy érvényesíthető legyen a szakértők fele­lőssége. Elvégre nincs az a politikus, aki fontos és szaktudást igénylő döntés ese­tén nem kéri ki a tudós szakemberek vé­leményét. A szakvélemény megszületik, a politikai döntést meghozzák, a valóság­ban elindul egy folyamat, egy beruházás, egy program, egy építkezés és ha valami nem stimmel, akkor mindenki - a döntést sokszor helytelenül elvállaló vagy képvi­selő - politikát szidja. Annak képviselőin kéri számon azt, ami neki nem szakterü­lete és nem is a saját feje után döntött. Mindez arról jutott eszembe, hogy ol­vastam tegnapi lapunkban, miszerint a szakértők - másik csoportja - alkalmat­lannak tartja Bátaapáti-Ófalu térségé­ben „atomtemető” létesítését. Most már lehet válaszolni arra a kér­désre, hogy miért nem hisz a közvéle­mény a szakembereknek. IHÁROSI

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents