Tolna Megyei Népújság, 1988. április (38. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-19 / 92. szám

1988. április 19. /tolnaN __ 4 JrsíÉPCUSAG Moziban Bíborszín Jelent a filmből Spielberg megrendítő erővel s költőiség- gel. Néha egy-egy jelenet már-már a giccs határát sórolja: az idős Celie a tör­ténet végén találkozik évtizedek óta nem látott húgával. A két testvér boldogan ölelkezik össze, a lemenő nap fényében újból felkeresik a bíbormezőt, boldogsá­guk egykori színhelyét. S hogy a látvány mégis sokkal inkább felemelő, mint gics- cses, az egyértelműen Spielberg kiemel­kedő művészetének köszönhető. A bíborszín egyébként tizenhárom Os- car-díj várományosa volt, s az már a sors különös játéka, hogy ezek közül egyet sem kapott meg. SZERI ÁRPÁD Hangverseny Adtak szépeket... megszületett gyermekeit nyomban elra­gadja tőle, s jó pénzért eladja őket. Férje, a Mister, állati sorban tartja, csak igavonó barmot lát benne. Celie Nettie nevű hú­gát, az asszony egyetlen támaszát, akivel annyiszor játszott gyermekkorában a boldog idillt jelentő bíborszinű mezőn, durván elkergeti a házból. Hogyan eszmél önmagára Celie, mi­kénttalálja meg - a legmélyebbről indul­va - valódi énjét, mi módon gazdagodik, teljesedik ki mégis személyisége egy olyan világban, ahol kimódolt kegyetlen­séggel tiporják meg a gyengéket - ezt a hosszú, drámai folyamatot ábrázolja Steven Spielberg amerikai rendező neve elsősorban mint a fantasztikus fil­mek (Csillagok háborúja, Harmadik típu­sú találkozások, E. T.) kiemelkedő műve­lője terjedt el hazánkban. Nálunk bemu­tatott más jellegű alkotásai - mint például a Párbaj és a Sugarlandi hajtóvadászat - természetes módon cáfolták ezt a túl­zottan leegyszerűsítő kategorizálást: ám, hogy valóban otthonosan mozog az egy­mástól homlokegyenest eltérő műfajok­ban, azt valószínűleg a két évvel ezelőtt készített Bíborszín című filmjével bizonyí­totta be végérvényesen. A Bíborszín*alapja Alice Walker színes bőrű írónő nemrégiben magyarul is meg­jelent regénye, a Kedves Jóisten. A törté­net hősnője az örökké megalázott, még vezetéknévvel sem rendelkező Celie, - Whoopi Goldberg kiváló alakításában - kinek életét közel két órán keresztül kísérhetjük figyelemmel, miközben egy emberöltő repül el az amerikai kisváros­ban, a századelőtől a negyvenes évek közepéig. Európai szemmel szinte hihetetlen az a belenyugvás és tétlenség, amivel a feke­te Celie elemi kiszolgáltatottságát elfo­gadja. Mostohaapja megerőszakolja, s Ha nem tűnnék gonoszkodásnak, ak­kor azt mondanánk Mozarttal és Czigány György műsorcímével szólva, hogy „Csak a szépre emlékezem...” A dolog tudniillik kicsit humoros is, ko­moly is, amennyiben az utolsó napon ki­robbanó tömeges, szerencsére viszony­lag enyhébb ételmérgezésre utalunk. Az egészen nyilvánvaló, hogy a dolgot a házigazdák sem így szánták, sőt még okként is szinte a bőség zavara jelölhető meg, ahogy a mintegy félszáz embert el­halmozni igyekeztek a szellemi szépsé­gek fejében nyújtott földi javakkal... Vegyük tehát tárgyszerűre. A megbe­tegedést - mert nem volt túl súlyos lefolyású - a mai napra már alighanem mindenki elfeledte (erre utalunk tétel­mondatunkban is; ez így egészséges!...). Legfeljebb a szomorkás sajnálkozás ma­rad, hogy épp a marienbergi koncertet nem hallhatták az ottani várakozók, és adhatták elő azok, akik ezért utaztak majd ezer kilométert. (A házigazdáék szerint a marienbergi, ezen a csodás szépségű helyen tartott hangverseny lett volna a korona...) A Kapos kórusról az utóbbi időben egyre többet hallhatunk; hol Olaszor­szágból tudósítottak magukról, hol ag­gódni való hírek érkeztek: előző, tehetsé­ges vezetőjük elköltözött. Ám a probléma megoldódott, mégpedig a vártnál is kitü- nőbben. A kiváló művész, szakember, Kertész Attila neve nemcsak Pécs-szerte híres, és nemcsak a Dunántúlon márka - e sorok megjelenésekor épp Belgium­ban versenyez. A feltevés tehát, hogy a „Kapos” Tolna megye második rangos kórusa, minden oldalról valóság: jövője a fenti változással egyenesen ígéretes. Bach két koráljával - német nyelvterü­leten - minden helyen szívbe tudták lopni magukat. Ám olcsó volna csupán ekként értelmezni a sikert. Arcadelt, Byrd, Las­sus, Pachelbel, Kodály, Szokolay, Ba­lázs... müvei mindenütt és egyaránt me­leg érzelmeket keltettek. Az oberwiesenthali gyönyörű sípara­dicsom (gyógyüdülő) volt az első szín­hely, a karl-marx-stadti altesheim, toló­kocsis öregek otthona a második fellé­pés háza. A két alkalom akár jelképesnek is vehető. A zene embermeleg hangjai egyként lelkekhez találtak. Tán még gyó­gyítottak is... A közreműködő Augusz Antal kama­raegyüttes műsorán Händel: Német áriái szerepeltek és Haydn: D-dúr fuvolatriója. Sikerrel szerepeltek. S ami még együtt volt a hét nap során: magyar és német ajkú közeledési szán­dék, mosoly, szeretet, kvalitásos produk­tum. A buszban pedig, a nehéz hazaút során, érett emberiesség, tapasztalt türe­lem, s horribile dictu, humor, vicc, még halk énekszó is. „Csak a szépre emlékezünk” mond­hatnánk ismételten, mintegy összegzés­képpen, hogy bajt feledvén legközelebb még ennél is több szépet vihessen - hoz­hasson külhonba és szülőhazája tájéká­ra Kapos mente... A Kertész Attilával - szeptember óta - kötött szövetségük ugyanis szorító telje­sítésekre kötelezi ezt a csapatot. A mostani út, csonkasága, rövidsége ellenében, mindenesetre sok mindent mutatott és előlegez. Valahogy ekképp: adtak szépeket, de van miért várakoz­nunk is. Szorítunk... D. T. Jó napot, Tanár úr! Szekszárdon a Korzó sarkán be­szélgettünk 1960 valahányban. Ko­ra délután járván az idő, csapatos­tul mentek hazafelé a diákok és szinte percenként hangzott el a kö­szönés: Jó napot, Tanár úr! A társaságban többen is voltunk, akinek joga lett volna fogadni e titu­lust, de tudtuk, hogy a köszönések neki szólnak. Neki - Kiss Istvánnak, Pistának aki magasabb, csillo­góbb szemű, ércesebb hangú volt mindannyiunknál, akiből bőséggel áradt az élet öröme és barátságába vonzott fiatalt, öreget. Ekkor már a nagyobb szabadságot, több moz­gást, változatosabb munkát jelentő népművelői hivatását gyakorolta és érdekes, két évtized múltán is - a hajdani tanítványokon kívül - a por­tásnak, a közvetlen munkatársnak, a takarítónőnek, még mindig ő volt a Tanár úr. Ahogy mondani szokás, két vé­gén égette a gyertyát. Mi, akik jól ismertük, tudtuk, hogy néha még a viaszon belül is izzott a kanóc. Víg- ság, mulatság, munka, hosszú ideig futotta vérbő erejéből. Szerette a zsivajt, az élet neszeit. „Most jött el az én időm... egy kis munka, sok­sok szabadidő, így kellett volna kezdeni...” Aztán csak egy pillanat és rásza­kadt a csend, az örökké tartó. Nincs több fotó, nincs több film. Az illatos, bodor pipafüst emlék lett. Nem jött a Trabant, ne is várjuk. Az, akinek keze alól folynak e so­rok, nem búcsúzik, emlékezik és köszön: Jó napot, Tanár úr! SZABADI MIHÁLY ...mire nincs szó, nincsen képzet... A vers, legegyszerűbb meghatározása szerint „a ritmusos beszéd egyik fajtája”, ahogy tudós Horváth János írta, a versírás pedig „olly mesterség, melly a szorossan lekötött beszéd tsinálásának módját tanítja”, ahogy egyik első versta­nunk szerzője, Földi János fogalmazta meg. A vers azonban több is ennél, végigkí­séri az emberiség történetét, s az ember életét is, „bölcsődal", amit először hal­lunk, s a vers nem lesz hűtlen hozzánk életünk végéig. Arany János vigasztalójában, 1853-ban, történelmünk szomorú időszakában így írt: Mi a tűzhely rideg háznak, Mi a fészek kis madárnak, Mi a harmat szomjú gyepre, Mi a balzsam égő sebre; Mi a lámpa sötét éjben, Mi az árnyék forró délben... S mire nincs szó, nincsen képzet: Az vagy nekem, oh költészet/ Biztató is volt, vigasztaló is, ahogy hozta az élet, s mindenkinek voltak kedves ver­sei, amiket a lányok még az én diákkoromban is gondosan könyvükbe másoltak, hogy mindig kéznél legyen. A vers az utóbbi időben mintha veszített volna tekinté­lyéből, kevesebb verset olvasunk, a legtöbb fiatalnak már nincs is kedvenc verse. Világjelenség, mondjuk erre is, mint oly sok mindenre, de ez nem vigasz és nem is magyarázat, mert épp nálunk volt a versnek mindig kiemelkedő szerepe, elválaszt­hatatlan nemzeti létünktől, még a 48-as szabadságharc nyitányát is egy vers jelenti. A költészet rangja, tekintélye megcsappant, s éppen ezért dicséretes a televízió merész elhatározása, hogy a költészet napján délutántól késő estig a vers volt a fő­szereplő, ami valószínűleg példátlan vállalkozás nemcsak itthon, hanem a televízió­zás történetében is. Hősi tett, s talán alkalmas volt arra, hogy közelebb hozza a köl­tészetet az emberekhez, s a vers ismét beépüljön életünkbe. Nagy szükség lenne erre, hisz vers nélkül, ha talán lehet is élni, egész biztosan, nem érdemes. A hallgatók már előre bejelentették igényüket, mint megtudtuk, több mint ezer le­vél érkezett, költőket és előadókat kérve, ami biztató, bár a nézők számához képest nem is olyan sok. Azt is megtudtuk, s ez ízléstörténeti szempontból sem közömbös, hogy a népszerűségi listán József Attila áll az első helyen, őt követi Ady, majd Pető­fi. Kortárs költő hiányzott, s hiányzott a régi magyar költészet is, ami arra is figyel- ; meztet, hogy klasszikus értékeinkre már az iskolában illenék nagyobb figyelmet fordítani, mert Balassi vagy Zrínyi jelentőségét csak világirodalmi mércével lehet mérni, s akkor még hol vannak a többiek, gazdag népköltészetünkről nem is szólva, , aminek olyan eleven emlékei vannak, mint a kuruc kori variáns: Őszi harmat után... Az ilyen nagyszabású vállalkozást csak dicsérni lehet, akkor is, ha lehetnének ■ megjegyzéseink. Sediánszky János figyelme mindenre kiterjedt, mint főszerkesztő, .; hatásos antológiát állított össze, még a nem elhanyagolható sanzonokra is gondolt, amelyek könnyedebb hangvételükkel valamiképp részei költészetünknek, hisz Ady \ is írt sanzonszöveget, s ide sorolhatjuk Babits Gáláns ünnepségét is. Az ünneprontás szándéka nélkül, inkább általános tanulságként annyit azért i megjegyezhetünk, hogy Karinthy nevezetes verséből ebben a megzenésített for- j mában, épp a mondanivaló titokzatos lényege marad el, s azt is tapasztalhattuk, ■ hogy néhány színész leszokott, vagy meg sem tanulta, hogy mit jelent verset mon­dani. Nem egyszer emelkedett prózaként hatotta vers, pedig zeneisége nem külső­ség, hanem belső lényege, főleg olyan költőknél, mint Radnóti vagy Szabó Lőrinc. De nem akarjuk kisebbíteni a költészet napjának példamutató érdemét, s a sikert látva talán a műsorszerkesztés is kedvet kap ahhoz, hogy megtoldja néhánnyal az . eddigi heti egy verset. A női partőrség szeme láttára Kitűnő cím, már csak azért is, mert nem kötelez semmire. Miként a keretjáték I sem. Békés Pál komédiájának főhőse tehetséges fiatal értelmiségi, aki beköltözik \ egy szűk panellakásba, azt remélve, hogy nyugodtan lefordíthat egy angol aviati­kái könyvet, ami ugyan méltatlan képességeihez, de jól fizetik. Egy mondatnál el­akad, csak azt tudja, hogy a szöveg szerint valami történik a női partőrség szeme I láttára. De egészen más történik, mint ami a szakkönyvben van, mert a szomszédok : sorra bekopogtatnak hozzá s a néző előtt kitárul a panelház élete. Ami az ötlet előnye, az hátránya is. A lakásba, átfielynek ajtaját is elvitték, egymást váltogatva özönlenek a szomszédok, jellemek, sorsok vonulnak el előttünk, de j ugyanakkor minden lakóval újra kezdődik minden, csak az alaphelyzet marad, abo- \ nyolult angol mondattal; ez fogja egybe a több szálon futó eseményeket. így nem ■ szabályos történet a vígjáték, hanem szituációk sorozata, esetenként a játékos gro- j teszkbe hajolva, de Örkény után vagyunk, amikor mindent szabad a színpadon, ' s Békés Pál él is jogával és lehetőségével. Azon sem csodálkozunk, hogy Grósz né­■ ni végül kirepül az ablakon elszállt madara után s vissza is tér szerencsésen, az írói ' szándék azonban valahol megtorpan, mert a könnyed ötletek egy kicsit önmagukért vannak, s nem kerekedik ki egységes kép, az egyedi sorsok végül nem példáznak , semmit, nem társadalmi látlelet, csak egyéni életutak tükre a darab. Ez mit sem von le értékéből, hatátosságából, akkor sem, ha a befejezés halványabb a szükségesnél, mert A női partőrség... tehetséges író munkája. Az előadást Huszti Péter rendezte, frissen és izgalmasan, a szereplők pedig l mindvégig tudták, hogy játékról van szó, amit legtöbbször nem kell túl komolyan venni, mert ha sok bonyodalom árán is, végül rá lehet jönni a rejtélyes angol mon- , dat értelmére. Kitűnő Cseke Péter és mindenekelőtt Békés Itala, de a többiek is részesei annak, hogy kellemes színházi előadást láthattunk a Madách Színházból. r , Baka István új kötete Vannak alkotók, akiknek életében alapvető és meghatározó élményt jelent a szülőváros, a ma­ga vélt vagy valós legendáival, személyesen át- vagy megélt történeteivel, müvekké asszimilált valóságával. Örömünkre szolgál, hogy Baka István is ezek közé tartozik, hiszen kerek négy évtize­de Szekszárdon látta meg a napvilágot, itt töltötte gyermekéveit, majd rövid időre ide tért vissza tanítani, s hogy ezek az idők nem múltak el nyomtalanul, arra bizonyíték legújabb könyve, A kisfiú és a vámpírok című kötet, amelyben két kisregény és egy dráma (szomorújáték) található. A kritikusok azt tartják a költő Baka Istvánról, hogy csak „válogatott verseit” írja meg, vagyis nem ad ki kezéből az életműhöz nem szorosan kapcsolódó alkotást, amely lehet bár míves, de mégsem lényegi. Sajátos ízekkel ható prózáját ugyanakkor nehezebben érzik, s néha maga az író is hajlik arra, hogy ezek a müvei csupán a versírásra alkalmatlan időszakok gyermekei, tehát vala­milyen módon „melléktermékek”. A szerzővel ne vitatkozzunk: ismerjük el, hogy „melléktermék" prózája, de hadd tegyük hozzá, olyasmi ez, mint a kagylóba került apró homokszem, amely köré gyöngy épül, még ha a kagylónak legkevésbé sem volt szándéka létrehozni. Valahogy igy lehet ezzel a Kincskereső szerkesztője is: ö maga kevésbé érzi lényeginek, ami nem vers, hi­szen izig-vérig költő. Talán ezért is hat ránk oly elemi erővel prózája és drámája, talán ez az oka annak is, hogy egy­aránt örömmel vesszük kézbe a Szekszárdi misét és a Döbling, a Magdolna zápor című könyveit. Nem kevésbé hat ránk az sem, hogy valamennyi alkotása az ember lényegéről, különösségéről szól, legyen az próza, vers, vagy dráma. A Margit című kisregény főhőse, A kisfiú és a vámpírok Bakó Andrása és A korinthoszi menyasszony áttetsző alakjai valamennyien belőlünk és rólunk beszélnek, még ha mindez számtalan áttételen keresztül érvényesül is. Szorongásaink, vágyaink, álmaink legalább annyira megjelennek prózában és drámában, mint a versekben. Minderre nem csekély ráadás, hogy a történetek színhelye Szekszárd: néha napra pontos részletekkel, erre a kutatás fáradságát sem sajnálva, néha pedig alkotó képzelettel egekbe ragadva embert, időt, te­ret. A Szépirodalmi Könyvkiadó és az alkotó egyaránt bízhat abban, hogy ez az új kötet kedvelt ol­vasmánya lesz mindazoknak, akik ismerik Baka István előző alkotásait. A kritikus emellett azt is remélheti, hogy még számos ilyen művel gazdagodik az életmű, amely már eddig is a magyar irodalom újabb időszakának lényegi része. t. g. Nemzetiségi est A Német Nemzetiségi Baráti Kör kóru­sának 10 éves jubileuma alkalmából nemzetiségi estet rendeztek a Babits Mi­hály Megyei és Városi Művelődési Köz­pont színháztermében. A kórus 1978- ban alakult. Fennállása során a megye szinte minden nemzetiségi falvában, azonkívül Pécsett, Budapesten, Székes- fehérváron, Bonyhádon és két alkalom­mal az NSZK-ban is szerepelt. Lelkes és színvonalas munkájáért 1987-ben „Szo­cialista Kultúráért” kitüntetésben része­sült. Az együttes több alkalommal fellé­pett a rádióban, televízióban. A gazdag programot nyújtó műsor méltóképpen reprezentálta a megyében élő német nemzetiség anyanyelvi és kul­turális örökségeinek ápolásában mutat­kozó egészséges fejlődést, az elért ered­ményeket. A szekszárdi Honvéd utcai óvoda gyermekcsoportja és a IV. Sz. Ál­talános Iskola l/c. osztálya az utóbbiak impozáns népviseletben, pedagógusaik Farkasné Balogh Anna, Kitanics Istvánné és Török Lászlóné sok gonddal, ügysze­retettel végzett felkészítés után a bemu­tatott dalokkal, gyermekjátékokkal nagy tetszét arattak. Hasonlóan kedves szín­foltja volt az estnek Hochsteiger József és Keller Antal harmonikus duettje. A „Ki mit tud?”-ok hangulatát idézte Nikola Pé­ter és Durgonics László gitárral kísért nagyszerű jódliprodukciója. Élvezet volt hallgatni a székelyszabari férfitriót. Wé- ber Pál, Michelisz József és Gahn Miklós 1972-óta lépnek fel nemzetközi találko­zókon. Műsorukból különösen a Mein Heimatland és az 0 hast du noch ein Mütterchen előadása emelkedett ki. A program első részét a Baráti Kör fú­vószenekarának igényes összeállítása zárta, Véghelyi Miklós értő dirigálásával. Szünet után a Rónai Józsefné irányítá­sával működű bonyhádi német nemzeti­ségi kórus lépett a dobogóra. Előadott számaik közül azok tetszettek a legjob­ban, melyekben Jenei Mária és Hirth Ma­rianne szólózott. A nemzetiségi est ven­dége volt a Tandaradei férfikar az NSZK- beli Borchénből. A 45 tagú együttest Theo Ludvig dirigálta. Német népdalokat, Schubert-szerzeményeket énekeltek. Fi­gyelmes és kedves gesztus volt részük­ről a Zöld erdőben, zöld mezőban sétál egy madár c. népdal magyar nyelvű előadása. Nagy taps volt a jutalmuk. Ezután következett a jubiláló szekszárdi kórus Müller Katalin vezetésével. Már a megjelenésükkel is sikert arattak, hiszen szebbnél szebb népviseletbe öltöztek. Tiszta énekük, egységes szép hangzá­suk, belső derűvel előadott számaik kö­zönségsikert hoztak. A fennállásának 10. évfordulóját ünneplő énekkart köszön­tötték a fellépő vendégegyüttesek, Ham­buch Géza a Magyarországi Németek Demokratikus Szövetségének főtitkára, a megyei tanács és a Babits Mihály mű­velődési központ képviselői is. A közönség jól szórakozott. Öröm volt látni, tapasztalni, hogy a Magyarorszá­gon élő német nemzetiséghez tartozók egyenjogú állampolgárként anyanyelvű­ket, kulturális hagyományaikat ápolva, jól érzik magukat e hazában. LEMLE ZOLTÁN

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents