Tolna Megyei Népújság, 1988. március (38. évfolyam, 51-77. szám)

1988-03-05 / 55. szám

1988. március 5. ( TOLNA \ _ 10 rtÉPÜJSAG A m egoldás Az ételkiadó korlátján Etelka végig­csúsztatta a tálcát. A főzelékeknél meg­állt, és fölváltva hol a kínálatot, hol a feje fölött lógó árjegyzéket böngészte. Mögöt­te már többen toporogtak, az agresszí­vebbek már tálcájukon kopogtattak a vil­lákkal.- Na mi lesz már? - méltatlankodott a sor végén egy férfihang. Etelka zavartan visszanézett, majd egy bágyadt krumplifőzeléket emelt ki. A leg­olcsóbbat, mint évek óta mindig. Tálcájával a kezében, körülményesen levackolt egy üres asztalnál. Amint né­hány kanál főzeléket lenyelt, egy vele ko­rabeli férfi szusszant szembe az asztal­hoz. Tálcáján alig fértek el a gőzölgő tá­nyérok. Etelka szeme kikerekedett, és ön­kéntelenül buggyant ki belőle a kérdés, holott ő sosem szokott szóba állni senki­vel.- Ezt mind maga akarja megenni? Itt és most? A férfi kanállal a szájában, bólintott.- Ejnye, ejnye, nem egészséges az ilyen sok étel a mi korunkban!- Ugyan! - legyintett a másik, és a kezé­ben lévő kanállal gesztikulált. - Tudja, én inkább belefulladok a zabálásba, de a fiaméknak nem hagyok semmit. Fölélem a kis vagyonkámat, meg a nyugdíjamat, meg az összes ingóságomat eladom, de nekik nem adok egy petákot sem. Az én halálomra ők ne számítgassanak!- Nagyon haragudhat rájuk. Bezzeg én! - sóhajtotta szomorkás mosollyal Etelka, s hogy a férfi önfeledten lafatyolt tovább, meg se rezzenve az ő bejelentésétől, ti­tokzatos képpel folytatta. - Az én fiam im­máron négy évvel ezelőtt kiment Svédor­szágba egy turistacsoporttal, és nem jött haza. Azt írta, hogy szerencsét próbál. Ne­kem ő a mindenem. Egyedül neveltem, az apja már tíz évvel ezelőtt meghalt. Nin­csen rajta kívül senkim. Mit gondol, ho­gyan lehetne hazajönnie?- Hát vonattal vagy repülővel.- De itthon megbüntetnék. Börtönbe kerülhet, mert hogy csak úgy megszökött az országból. Börtönbe az én fiam?!- Ezt meg honnan veszi? - rakosgatta át a tányérokat maga előtt a férfi.- Onnan, hogy írta. Kint az ismerősei mondták, hogy ha hazajön, megbüntetik. Etelka hálás kutyaszemekkel nézte a habzsoló férfit. Mégiscsak érdeklődik az ő nagy gondja iránt. Igazi úriember, még ha böfög is egyet-egyet. Az a jó, hogy ennyi év után beszélhet valakivel a fiáról. Etelka tétován forgatta a kanalát a bőrösödő fő­zelékben.- Na és a fia haza akar jönni?- Szeretném, ha visszajönnél Olyan egyedül vagyok. Mit gondol, megbüntet­nék, ha hazajönne?- Lehet, nem tudom. De a fia haza akar jönni?- Biztos - bólintott bizonytalanul az asszony. - Csak hát írta, hogy az ismerő­sei figyelmeztették, ha hazajön, akkor ba­ja esik, börtönbe kerül. A férfi élvezettel cuppogtatta a csirke­csontot. Kezén lassan végigcsordult a paprikás lé. Ahogy lerakta a csupasz csontot, szeme most találkozott először az asszonyéval.- Maga járt már a rendőrségen, hogy mi van ilyen esetben?- Nem. De a fiam...- Na, a fia haza akar jönni? Etelka nem értette a férfi hirtelen harag­ját.- Haza akar, haza akar, hát persze, hogy szeretném, ha haza jönne! A férfi zsebkendőt kotort elő, miközben nagyokat szuszogott. Megtörölte a száját, majd komótosan fölállt.- Na, ezt elpusztítottam! Magának pe­dig egyet tanácsolhatok. Üljön föl a vonat­ra, aztán menjen ki a fiához. Hozza haza! Minden jót! Etelka kapkodva kikotorta a maradék főzeléket a tányér aljáról. Igen, gondolta, érte kell mennem. Ez a lehető legjobb megoldás. Ha én érte megyek, akkor biz­tos, hogy nem eshet bántódása. Istenem, de jó, hogy beszélhettem ezzel az úrral! Most már csak az kell, hogy a fiam írjon, hogy megírja a pontos címét! SZŰCS MARIANN Fodor András: A tánc... A tánc az alkonyi hegyek hűvöslő égi sátrai előtt... Szoknyád bokrába kavarodva kerengtem veled a réten. Szomjaztató és lángverő kehelyként forogtak mind a rokolyaharangok. S egyszercsak vége. Ott állt az igazi legény. Meredek pántok ikszei közül magasodott elém a válla.- Szabad lesz? - mondta udvariasan. És most, negyedszáz év után, pavilonok, autók között, a forgó idő letarlott színpadán hol az a tánc és hol az a legény? Csak a szemek meleg zománca régi, de már nekik se szólhatok a nagy kifosztatásról, hogy míg köröttünk csupa veszteség, szemérmes tolvaj módra én még mindig mindent őrizek. Ágh István: Szabó István megíratlan novellája Nap sárgája a vérrel derékszíját, sapkát, zöldben össze ne folyjon! táncolt rajtuk, addig ropott, szél, egyetlen zászló, míg tisztje belelőtte csak élőket takarjon! a szentelésre most a zöld vetésbe ölt sarjadt búzaföldbe, kiskatonára gondolok, még híre sem maradt aki a győzelem előtt lehányt magáról puskát, a némaság süket esztendői alatt. Fischer Lajos Balassi Bálint költészete Házi dolgozat Nagyon szeretem Balassi Bálintot. A magyar költők közül a többivel együtt őt szeretem a legjobban, mert olyan sok szép verset irt. A legszebb versei közül nekem a Hogy Júliára talála... című tet­szett a legjobban, mivel ezt az egy versét olvastam. Hogy megértsük versét, ismernünk kell a nagy költő életpályáját. Gyerekko­ráról nem sokat tudunk. A keresztségben a Bálint nevet kapta. Ekkor még nem tud­ta, hogy költő lesz. Balassi főhivatású végvári vitéz volt. Ezt az elfoglaltságot annyira megszeret­te, hogy egyszer Esztergomnál bele is halt. Másik kedvenc elfoglaltsága a szere­lem volt. A szép nők és a szép lovak ellen­állhatatlan hatással voltak rá. Szerelmi élete sok strapával és fárad­sággal járt, mivel a várkapitányok szép feleségeit is szerette. 1578-ban meghó­dította Losonczy Annát, 1584-ben ér­dekházasságot köt unokatestvérével, Dobó Krisztinával, később kiutasították Sárospatakról, mert elcsábította a várka­pitány feleségét, de ennél is nagyobb tel­jesítménye volt, hogy magyar nyelven irt. Balassi szerelmi élményeire támaszkod­va írta meg verseit, bár ezek a szerelmi kalandozások sok bosszúságot is okoz­tak az igyekvő költőnek. Egyik kedves verse a Hogy Júliára ta­lála... Ez a vers hamar felkeltette érdeklő­désemet rövidségével. Nagyon megka­pó, hogy a versszakok csak kétsorosak, így a vers egyik nagy értéke a tömörség, de ez a tömörség mentes minden zsúfolt­ságtól. A jól megkomponált szerkezetre utal, hogy a vers a 6. versszakkal be is fe­jeződik. Megrázó Balassi őszintesége, amikor Júliát palotának - mai szóhasználattal háznak - nevezi. Kifinomult szerkesztői érzékkel tovább is viszi ezt a képet, hogy a vers végén művészi ellentétté alakítsa: ...ő csak elmosolyodék.” E bből is látszik, hogy Balassi ábrázoló erejéből arra is futotta, hogy megfesse kora női ideálját. Szeretem Balassi Bálintot. Példaké­pünk ő kitartásban, elszántságban. Lát­hattuk, hogy még a férjek durva túlkapá­sa sem tudta elriasztani a szerelemtől. Nem véletlenül adta egyik imaszerü ver­sének ezt a címet: „Adj már csendessé­get, lelki békességet, mennybéli Úr!” Sárándi József: A megszólalásig Jó az, amiben föloldódhatom Zodiákus jegy: Halak Elmúltam négyesztendős, és nem tudtam beszélni. Értettem pedig a környezetemben hallott szavakat, mondatokat, nevelöszüleim gondterhelt s szégyennel árnyékolt tanakodását állapotomról. Mi lesz a gyerekkel, ha néma marad? Hát ez az - válaszolt apám anyámnak -, mert a többi, a vele egyko­rú Győri Kálmán és Balogh Laci már régen mondja a magáét. Szólni akartam, de a torkomban növekvő gombóc útját állta a tü­dőből kiáramló levegőnek. A sikertelen kísérletektől sírhatnékom tá­madt, és én is kételkedni kezdtem Dezsényi doktor jóslatában. Nyugodjon meg Pappné asszony, nem kell a fiát kórházba vinni, fog ő magától is beszélni, jobban, mint akinek felvágták a nyelvét. De mintha félne valamitől a gyerek..., mintha valaki nagyon ráijesztett volna... Vajon ki és mivel, doktor úr?! - hiszen mi nem szoktuk Józsikát ijesztgetni - mondta anyám mentegetőzve. Annak kéne mielőbb kiderülnie - jegyezte meg búcsúzóul közsé­gi orvosunk a zöldkeresztes egészségház ajtajában. Életem fordulata ezerkilencszáznegyvenkilenc kora nyarán, egy biciklikirándulás alkalmával következett be. Anyám öccse, Sándor bácsi látogatóba hívott minket, kisújszállási tanyájukra. Volt házuk Kisújon is, de a téli hónapokat leszámítva, családjával egész eszten­dőben a tanyán lakott. Sok jószágot tartottak, és művelték a tanyá­hoz tartozó jókora földet, kaszálót. Szükség volt a dolgos utódokra, ezért Lídia néni sűrű egymás utánban két fiút és négy leányt hozott világra. Milcsi (Emília) volt közöttük a legfiatalabb. Ugyanazon évben és a Halak jegyében születtünk, de nekem e közös vonás elle­nére sem akaródzott látogatóba menni hozzájuk. Anyám hasztalan bátorított, hogy apám velem lesz, vigyáz rám, Sándor bácsiék nem bántanak, csupán látni szeretnének, nincs tehát kitől-mitől félnem. Én bizony féltem az úttól, az úton esetleg ránk támadó zsiványok- tól, és idegenkedtem az addig csak hallomásból ismert rokonoktól is. Ráadásul anyám, aki bába volt, nem jöhetett velünk: el kellett lát­nia a várandós és gyermekágyas asszonyokat. Teljes mivoltommal tiltakoztam az utazás ellen. Apám szinte vesztett helyzetből fordított, amikor szóba hozta a legkisebb Simon lányt, Milcsit. Tudod milyen helyes? - kérdezte huncut mosollyal. Neked is tet­szeni fog, és biztosan jó pajtások lesztek - tette hozzá megingásom látva. Ilyeténképp zárta le a „vitát”. Anyám ezalatt spárgával a házfal­hoz támasztott férfikerékpár csomagtartójára kötözte az útravalót. Élelmet pakolt, és időváltozásra is gondolva, a csuklyás, fehér angóra mackómat. Már magasan járt pályáján a nap, amikor Ides lefejtette nyakából ölelő karomat, s indulhattunk. A Karcag felé vezető kövesutat vastag törzsű szederfák szegélyezték. Miközben apám a pedált nyomta, én biciklivázra szerelt ülésemből fürkésztem a színesedő sze­derszemeket, s a zizergő sürgönydróton önfeledten csevegő fecs­kéket. Falunkból kiérve előbb a bikaházat hagytuk magunk mögött, aztán a karámmal körülkerített csikószínt. A közeledtünket észlelő verebek kelletlenül, dühös csiripeléssel rebbentek föl a porban he­verő lócitromok mellől. Áthaladtunk az árteret is hullámokkal borító Hortobágy hídján, s a folyó Szolnok megyei oldalán épült gáton gu­rultunk tovább. Déltájban érkeztünk a titokzatos szivattyútelephez. Árvízi éjszakákon állítólag viliódzó fényjeleket kibocsátó, magas ké­ménye miatt nevezték villogónak. Az építmény távolról, de közelről is elhagyatott, pici erőmű benyomását keltette. Tulajdonképpen az is volt, hiszen hóolvadás és rendkívüli esőzés alkalmával a telep szivaty- tyúi emelték át a környék belvizeit összegyűjtő Hamvasi-csatorna fö­löslegét a Hortobágyba. Szárazság idején viszont a folyóból nyomat­tak öntözővizet a kanálisba. A csatorna, melyen nekünk is át kellett volna kelnünk, alacsony vízszint esetén sem volt veszélytelen. Ha úszni tudó, meglett ember az aljára le mert állni, kinyújtott karjának ujjhegye pipiskedve sem bukkant szabad levegőre. A nagy kanális az év minden szakában, különösen nyáron szedte áldozatait. Vize a folytonos áramlástól hideg volt, és hirtelen mélyült, egy-két lépés után elnyelte a fölhevült testet. A kapások, aratók, cséplőmunkások közül sokan görcsöt kaptak, s az úszni nem tudók életükkel fizettek elővigyázatlanságukért. Utoljára Csapó Mihály hulláját fogták ki a karcagi gátőrök. A munkából fáradtan hazaigyekvő Cs. M.-nek nem volt türelme a vil­logótói távol eső cölöphídig gyalogolni. Levetkőzött, és nadrágszíjjal összefogott ruháit feje fölé tartva próbált átlábolni. A faluban az a hír járta, hogy ijedtében kapott szivgörcsöt, mikor elvesztette talpa alól a talajt. Temetése után a bucsai vénasszonyok hátbor­zongatónál hátborzongatóbb történeteket szőttek és terjesztettek Cs. M. halála körülményeiről. Az egyik változat szerint békaember ragadta magával a szerencsétlent. A rémkép annyira hatalmába ke­rített, hogy mire a cölöphídhoz érkeztünk, lelki szemeim előtt megje­lentek az örvénylő vízből ránk leső alattomos békaemberek. Apám megállt a kerékpárral, s míg bal kezével a gép kormányát fogta, jobbjával átnyalábolt, és óvatosan földre csúsztatott. Mélyet slukkolt a párás levegőből, aztán biciklijét rám bízva, leereszkedett a meredek töl­tésoldalon, hogy közelről vehesse szemügyre a hídnak nevezett al­kalmatosságot. Készítői a csatornamederből alig kiemelkedő fe­nyőoszlopokra fél méternél nem szélesebb pallókat fektettek, s a „hid- elemek”-et ácskapcsokkal eszkábálták össze. A fő-fő hídverőnek eszébe juthatott, hogy a sima felület csúszós, kitámaszkodási pont szükséges a lábnak, ezért negyven centinként keresztléceket szögez- tetett a vastag fosznideszkákhoz. Korlátot viszont nem csináltak: ha az utazó ne adj’isten megbotlik, kapaszkodó híján óhatatlanul vízbe poty- tyan... A látottakból apám fölismerte a helyzet szülte veszélyt. Felém te­kintett, s bár úszni nem tudott, elindult a két partot összekapcsoló „mű- tárgy”-on. Lassan, lábával tapogatózva haladt. Magában talán szitkozó­dott is a lécek és cipője merev bőrtalpa miatt. A kanális közepe táján ap­rókat reccsenve hajlott alatta a palló. A túloldalon kicsit nézelődött, intett nekem, majd óvatosan visszasétált. Fölkapaszkodott a töltésre, fogta biciklijét, és közölte, hogy a kerékpár után én következem. Valóban át akart vinni, pedig a bicajjal sem volt könnyű dolga. Ke­resztben tartotta maga előtt, és azzal egyensúlyozott a homorító desz­kán. A tákolmány rémisztő hangokat hallatott, s bár nagyon kívántam, hogy apám nélkül leszakadjon, a helyén maradt. Felhőfoszlányok szé- ledtek az égen, s szándékában eltökélten jött felém apám. Szilárdsága láttán futásnak eredtem. Állj meg, az anyád teremtésit! - kiáltotta, s mert nem álltam meg, né­hány méter után nyakon csípett. Hiába ellenkeztem, fölkapott, és hóna alá szorítva vitt az átjáróhoz. Már indulni készült, mikor vonaglásomtól megtántorodott, s a foszniról épp hogy csak vissza tudott lépni. Az istenfáját! Bele is eshettünk volna - mormogta halkan. Zavarodott­ságát kihasználva menekülni próbáltam megint. Újra elkapott, s a nad­rágjából előrántott fehér zsebkendővel nagy nehezen bekötötte a sze­mem. Ha lett volna mivel, bizonyára egészen gúzsba köt, hogy átkelés közben ne tudjak okvetetlenkedni. A zsebkendőtől is eléggé megvadul­tam, pláne mikor észrevettem, hogy ismét a lélekvesztőn ácsorog. Két­ségbeesetten kapálództam, de ő kezem-lában lefogta, s ezúttal a pallón ülve, fenéken araszolva kísérelte meg a hajmeresztő mutatványt. Szem­fedőm félrecsúszott, és apám öléből megpillantottam a közvetlen alat­tunk sustorgó félelmetes őselemet. A piszkosan kavargó vízben felém iramlott a békaember, ki álmomban egyszer mélybe rántott. Halakkal úsztam versenyt, de levegő helyett nyál került légcsövembe, és fuldok- lás közben, krákogva fölébredtem. Most nem lógsz meg! - vartyogta a szörny utánam nyúlva. Érintésétől áramütésszerű iszony futott át rajtam. Rángtam, nyüszítettem, mígnem sikerült kiöklendeznem a torkomban fölgyülemlett, undoksággal teli csomót. A csomó után szavak, a szavaim következtek...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents