Tolna Megyei Népújság, 1988. március (38. évfolyam, 51-77. szám)

1988-03-05 / 55. szám

1988. március 5. “NÉPÚJSÁG 11 ABAKANOWICZ A lengyel Magdalena Abakanowicz élete legnagyobb önálló kiállításával végre Magyarországon, a budapesti Mű­csarnokban is bemutatkozott. Híre megelőzte, kiállítása pedig bizo­nyítja nagyságát. Rendkívüli alkotó. Olyan, akinek egyáltalán nem mindegy mivel, hogyan, hol és mit mond el. Igaz, ezeket a kérdéseket mindenki felteszi magának, de a feleletül szolgáló művek ritkán hatnak szemlélőikre ilyen elemen­táris erővel. Abakanowicz világának fel- térképezését kezdjük először anyagá­nak, anyagainak vizsgálatával. Abakanowicz 1954-ben fejezte be ta­nulmányait Varsóban, nagyméretű fest­ményeiből a kiállításon is láthatunk né­hányat, 1962-ben jelentkezik először textilképpel a svájci Lausanne-ban ren­dezett nemzetközi textilbiennálén. A tex­til, mint anyag, számára mégsem színes képecskék megszövésére alkalmas rost. A formálhatóság izgatja a hajókötélből felbontott szizálban (afrikai kender), az a gyűrödő, organikus, szabálytalan hajlé­konyság, amelynek segítségével az em­beri erek, zsigerek burjánzását, a ter­mészeti lények bőr alatti világát, rejtett, véres-vörös, árnyékos titokzatosságát ábrázolhatja. Ez az az időszak, amikor a textilművészet nemcsak nálunk, de a vi­lágban mindenütt robbanásszerűen újít­ja meg a képzőművészetek - festmény, szobor, grafika - hagyományos sorát. A gobelin a festészetben „robban”, Abaka­nowicz pedig az első azok között, akik tértextileket kezdenek készíteni. Textil­szobrok ezek, óriási méretű titokzatos, sötét, erős leplek, kitárulkozva, magukba burkolózva, sejtelmes, misztikus létükbe takarózva... A textil szövése durva, ke­mény, nyílások, kitüremkedések, kibukó fonalak teszik emberivé a felületet. Mo­numentálissá nagyított mikroszkópikus látvány; utazás az emberi test belsejé­ben. Ez az Abakán sorozat - mint tulaj­donképpen az összes többi mű - folya­matosan kiállítási tárgyként szerepel, megszületése, az 1960-as évek közepe óta. A lágy anyagok érzékenysége, for- málhatósága ezekben az években bizo­nyította be, hogy sajátos kifejezőeszköz- az elvont, de mindenképpen a létezéshez kötődő gondolatok ábrázolására. Aba­kanowicz az Abakánokban még csak az élő anyag egy-egy sejtelmesen valós szeletét mutatta be, következő sorozatai azonban már konkrét emberábrázolá­sok: ülő figurái, álló alakjai ugyancsak a szemlélő felöli bőrréteget mutatják - me­revített zsákvászon anyagokból, spárga­szín fonalkötegekből -, mégis megeleve­nítő erővel hatnak. Embriológia címmel kisebb és nagyobb tojás-krumpli formá­nak mutatja be előtüremkedő vagy kó­cos, sima vagy fájdalmasan összevarrt felületé#. A müyész így vall erről: „A szál: boly­gónk szerves felépítésének alapeleme. Ebből épül fel minden élő szervezet, a növények, és saját szöveteink is”. A nyplcvanas években Abakanowicz új anyagokat keres. 33 bronzalakot ké­szít Katarzis címmel, majd 87-ben óriási malomkövek sorozatát rózsaszínes csil- logású jeruzsálemi kövekből. Közben azonban dolgozik fával, agyaggal is. A domboldalon álló hosszúkás bronzala­kok rendje, a kőkerekek elmozdulással fenyegető monumentalitása már-már fé­lelmetes, hiszen ott és akkor kaptak he­lyet, ahol és amikor a legtökéletesebben ki tudják fejezni a mindnyájunkat érintő fenyegetettséget. Abakanowicz azonban nemcsak él a kiválasztott anyagok adta lehetőséggel, hanem ő maga határozza meg azt is, hol legyenek ezek a művek. Amikor kiállitás­Embriológia 1978-81 ra hívják meg, csak akkor vállalja, ha tud­ja előre, hol, hány köbméter áll majd rendelkezésére. És oda, csakis oda viszi el a művet, és ott a helyszínen rendezi, véglegesíti a térben. Mint ahogyan itt Bu­dapesten is maga rendezte kiállítását (társrendezője, Jerger Krisztina segítsé­gével). Zsákvászon ülő alakjai azért ül­nek a sarok felé fordulva a földön, mert így képviselik a lehajtott fejű megalázta­tást. Álló alakjai ezért fordulnak teljes tes­tükkel a terembe lépő felé. Abakanowicz belakja a kiállítási teret megsokszorozott formáival. Nemcsak anyag, megmunkálási mód, a tér, amelyben elhelyezésre kerül, nem­csak ezek jelentik a műalkotást. Ismét Abakanowiczé a szó: „Minden alkotói fo­lyamat kezdetén, akár tudományról, akár művészetről van szó, ott rejlik a megma­gyarázhatatlan titok. Bizonyos dolgokat egész egyszerűen meg kell hagyni titoknak az alkotófolya­matban is. Megmagyarázva ugyanis megnyomorítjuk vagy megsemmisítjük őket. A mindent megmagyarázás korunk ka­tasztrófája”. Műveivel elmélyülésre biztat a művész. Festmény A magyarázat kifelé szól, a gondolkodás befelé mozgatja meg az embert. TORDAY ALÍZ „Jobb lesz-e, ha már nem leszek?” Próbálom elképzelni azt a napot, azt az ötven évvel ezelőtti március ötödikét. Szombatra esett, akárcsak ez a mostani, a napi legmagasabb hőmérséklet Buda­pesten 14 °C körül várható, mérsékelt észak-északnyugati szél ígérkezik, válto­zó felhőzet, reggel több helyütt köd. „Egy csöpp kamillát” - kezdődik Ba­bits Mihály betegágya körül a reggel. A mondatot értem, Babits kusza, beszélge­tőfüzetébe írott sorait elolvashatom, megtudhatok minden részletet testi fáj­dalmáról, látogatóiról, kötözéséről, gége­tükrözéséről. Mégis, minél tovább olva­som, annál inkább rá kell jönnöm: nem értem, pontosabban nem érzem, mi tör­ténik. Hiába ismerem orvosok tudós cik­keiből az események hátterét, csupán adatszerűén fogom föl: 1938. február 10- én Rudolf Nissen professzor délelőtt 9 órakor a Park szanatóriumban, helyi ér­zéstelenítéssel, kb. másfél órás műtét során megoperálta Babits Mihályt, s most, alig egy hónappal ezután, a költő éppen lábadozik. Ami ezen túli valóság - sejtésem szerint a lényeg -, annak leg­kevésbé sem jutok a közelébe. Minden bizonnyal Pázmány Péternek lehet igaza, amikor azt írja: „Azért, mint a szem, ki­csinynek mutatja, ami távul vagyon: úgy Rudolf Nissen... a mi szivünk semminek tartja a halált, míg messzinek tetszik”. Pázmány gondolatá­ra visszahangoznak Babits szavai a Nyu­gat 1938. januári számából: „A halál vagy semmi, vagy mihelyt valami, akkor már sokkal-sokkal több és fontosabb az élet­nél”. Az élet és halál ezen a napon mégis szomorú közelségbe kerül. Darányi mi­niszterelnök ekkor hirdeti meg Győrben az egymilliárdos fegyverkezési progra­mot, alig több mint egy hónappal azután, hogy a Népszövetség megszünteti a Ma­gyarország fölött gyakorolt pénzügyi el­lenőrzést. Bálint György talán éppen ek­kor írja a Pesti Naplóban másnap megje­lenő cikkének mondatait: „Általában sok kínos dolog történik a nagy és nemes emberek ügye körül. Hogy üldözik és elárulják őket, hogy mind kevesebb kilá­tásuk van a győzelemre, ezt valahogy még csak el lehet viselni, mert ez csak tragikus. De hogy avatatlan emberek tá­mogatják őket, egészen más célokra al­kalmas helyen - ez elevenbe vág”. Mi­lyen hajszálpontosan rímel erre Hóman Bálintnak, a vallás- és közoktatásügyi miniszternek a cikk megjelenésekor mondott beszéde: „Nem tűrhetjük és nem tűrjük el, hogy a magyar keresztény alkotmányt, szabadságot, nemzetet és hadsereget olyanok is védjék, akik nem is olyan régen megtagadták, akik ezeket a nagy eszméket meggyalázták és a hadsereget szétkergették. A nemzetne­velő munka nemcsak az iskolának, de a sajtónak is feladata. A magyar sajtó - anélkül, hogy ebben a kérdésben általá­nosítani kívánnék - ma még nincs teljes tudatában ennek a nemzetnevelő hiva­tásnak”. Pedig a sajtó tudósít. Például pontos részletekkel arról, hogy a hamarosan Ró­mába látogató német diktátor, Hitler a ki­rályi palotában a trónörökös lakosztályá­ban fog lakni, továbbá, hogy hány és mi­lyen katonai gyakorlaton, szemlén és né­pi felvonuláson vesz majd részt. Ezalatt - valahol Berlinben - egy jól őrzött páncél- szekrényben csendesen pihennek az egy hét múlva lezajló Anschluss tervei, amelyeknek végrehajtása után Mussolini megkapja a táviratot: ...sosem felejtem e l ezt Önnek”. Zizeg a lakonikus, de min­dent elmondó távirat, s közben leradíroz­tak egy országot Európa térképéről. Mindezt itthon is érzik az emberek, s még Horthy Miklós rádióbeszédébe is beke­rül: „A legutóbbi napokban valami saját­ságos bizonytalanságérzés, sőt aggoda­lom lett úrrá sokaknak a lelkén... Hogy mi az oka annak a nyugtalanságnak és iz­galomnak, amely itt sokakon erőt vett, azt józan ésszel bajos megérteni, mert erre valójában semmi ok." „Rettenetes, új meg új kínok... Az elal- jasodás végső foka”: nem, ezt már nem Horthy piondja rádióbeszédében, ha­nem Babits veti papírra az őt látogató lly- lyés Gyulának. „Mit tehetek nektek?” - kérdi Illyés. „Gyógyíts meg” - rója a bű­vös igét a füzetbe Babits, talán fanyar mosollyal, de csak talán: sokkal inkább a helyette használt arctorzulással. Aztán ismét ásványvíz, kamilla, pasziánsz, ke­resztrejtvény, könyvek, töltőtoll és papír­vatta, s megint a beszélgetőfüzet, amely­be néhány lappal (nappal) előbb írta és rajzolta: „Elgondoltam, ha meghalok, az angyalok nagy jegeket tesznek a nyel­vemre”. S amikor idáig jutok 1938. március ötödikével, a képbe szinte észrevétlen becsúszik a Jónás könyvének ez a négy sora ... mintha megint a hajón volna; g yomra / kavargóit, és gyötrön égette szomja / s ezt nyögte csak: »Lelkem vedd vissza, kérlek, / mert jobb már hogy meg­Egy lap a beszélgetőfüzetből Babits operációja előtt haljak, semhogy éljek«”. Aztán fellapo­zom, mit mondott Ascher Oszkárnak Ba­bits: „Ezt a verset egy nagy betegségben, egy életveszélyes műtét előtt állva kezd­tem és terveztem. Hosszú hónapokon át, fél-önkívületben kísértett a szeren­csétlen Jónás próféta alakja, aki a cethal gyomrában lelte időleges koporsóját. A próféta sorsa, a szellem sorsa a világ ha­talmaival szemben: lehet-e izgatóbb tárgy a mai költőnek? (...) Folyton nap­jaink legizgatóbb problémáira kell gon­dolnom. A költő, úgy látszik, próféta, akár akarja, akár nem.” Közben peregnek az órák azon a na­pon, megérkezik Cser László, akitől meg lehet kérdezni: „Mi hír Szekszárdról?”, s meg lehet nyugtatni: „Most jobban táp­lálkozom, s mégis valamit már alszom is.” Lassan beesteledik, fel kell ébreszte­ni Török Sophie-t, akinek jól eshet olvas­va is az érdeklődés az angelusról: „Szép volt az estharang?”, de három sorral lejjebb rémült szemmel láthatja - ki tudja hányadszor -: „Nem bírom már”... Talán ezzel egy időben fogamzik meg a vers, amelynek sorát címül is kölcsön kértük: „Beteg vagyok, éves beteg, / nem csoda, hogy elcsüggedek./A világtól elzárkó- zom/Levegőmben nincsen ózon/... Tű­nődöm olykor, édesem,/jobb lesz-e ha már nem leszek?/ Lesz-e nyaradnak ősze még/vidámabb és virága szebb?” Lassan mindenre ráborul az éjszaka: a beszédje sajtóvisszhangját élvező Dará­nyira, a cikkét korrektúrázó Bálint Györgyre, a holnapi dörgedelmeit fogal­mazó Hóman Bálintra, a sürgölődő, fe­kete inges rómaiakra. Babits azon töp­reng, „beveheti-e a morfiumos kúpot”, majd - a nap utolsó mondata ez a beszél­getőfüzetben - megkérdi az ápolónőt: „Nézze meg, be van-e kapcsolva a ter- mofor?” Aztán már csak a csönd teszi fel kér­déseit, Babits torkában a kanüllel, ami­nek szabatos értelméért most szótárban kutatok. „Kanül lásd canule”, mondja először a könyv, majd így világosit fel: „Francia, orvosi (kifejezés) csövecske; üreges tű gyógyszerek befecskendezé­sére v. vér, genny, stb, levezetésére”. Csövecske? - kérdezem hitetlenül, hi­szen Babitsot ezen keresztül táplálták, miután azt az irtózatos műtétet elvégez­ték rajta. Ez a csövecske az, amit a mai szemmel hentesmunkának, de az akkori világszínvonalnak joggal mondható be­avatkozás után kapott a költő? Amitől na­ponta olykor többször is majd megful­ladt? A szótár, az életrajz, az adatok erre nem válaszolnak. Egyet tudatnak csu­pán: Babits még ezután írja meg a Jónás könyvét és imáját, csak két év múlva ja­vasolják az Akadémia tagjául, amelyről Voinovich Géza maga jegyzi meg: „Ez az ajánlás nem szorul bővebb indoklásra, csak késedelme...” A tények minderről hallgatnak, csak egyetlen dolgot hagynak megélni és megérezni: Babits az ember, a költő to­vább él. DR. TÖTTÖS GÁBOR Ülő figurák ... és rajza Babits műtétjéről

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents