Tolna Megyei Népújság, 1988. március (38. évfolyam, 51-77. szám)

1988-03-05 / 55. szám

6 NÉPÚJSÁG

1988. március 5.

MÚLTUNKBÓL- Az újságolvasók közül sokan úgy hiszik, hogy a Dombóvár-Szőlőhegyre írt „Kedves Kati néném!” megszólítást viselő leveleim egy kitalált személyhez szóltak. Most azért is ültünk le beszélgetni, hogy felfedjük a kilétét. Egy gondom van csak, hogy szólítsam, mert eddig én Kati nénit írtam, aztán a levelet úgy írta alá, hogy Kató néni, majd később pedig Kulcsár néni.- Legyek csak Kató néni, mert úgy hívnak, úgy ismernek.

I - Kató néni, aki....- Aki Kulcsár Mihályné, lánykori nevem Matusa Katalin. A Somogy megyei Kercseligeten születtem, s amikor a hat elemi iskolából kiálltam, elkezdtem dolgozni Bükpusztán, Maár Lajos birtokán. De nem mint cseléd, hanem hónapszámosként. Leszerződtünk nyárra - ez áprilistól szeptemberig tartott -, és általában százötven napot kellett dolgozni. Fizetségül tizenkét mázsa búzát, meg tíz pengőt kaptunk fejenként. Nyolcán vagyunk testvérek - a legkisebb fiú, a többi lány -, és nekünk kellett a nagy családnak megkeresni a kenyeret. így télre is elszegődtünk a pusztára, mivel édesapám beteges volt, a két kis magyar hold föld, meg az a pár jószág nem biztosította a megélhetést. A nyári kereset kenyérre ment, a téliből pedig ruházkodtunk... De mindez mellé még azt mondom, hozzánk nagyon jó volt az uraság, mivel belátta, hogy nagy a család, ezért nyáron adott két hét szabadságot, akkor meg eljártunk Jágónakra cséplőgéphez, és ezzel is megtoldottuk a kenyérkeresetet.

I- Nem volt az könnyű élet, nehéz lehetett a jövedelemszerzés.- Hát nem azt mondom, hogy nem... Ugye, eleivel úgy alkalmaztak, mint lóvezető, később aztán, mivel fejlett, erős lány voltam, a nehéz munkából épp úgy kivettem a részem, mint mások. Teljes bért kaptam, de annyit is kellett dolgoznom. Én is megfogtam a nyolcvan kilós zsákot mint a többiek, vagy raktam a kocsit, tettem, mikor mit kellett... Jó volt, nem panaszkodom. Szegények voltunk, sokat kellett dolgozni, de nem éheztünk, ruhánk volt, tisztán jártunk. És arra vigyáztunk, hogy ne szóljanak meg bennünket, hogyan járunk, ezért minden vasárnap, amikor felkeltünk, az volt az első, hogy a ruhát rendbetettük. Most is azt mondom, szép élet volt. Sokat dolgoztunk, de mindig vigan voltunk, mert amerre jártunk az ezer-ezerötszáz holdon, ott mindig zengett a határ, mert mi nótaszóval dolgoztunk. Soha nem voltunk fáradtak.

I- Végül is valami adta, valami biztosította ezt a jókedvet.- Hát... Meg voltunk elégedve a sorsunkkal. Nem ismertük a nagyravágyást, ami abban az időben kellett, mindenünk megvolt. Mondok egy példát: vasárnap délelőtt - akkor még jobban hittek az emberek - bementünk az öt kilométerre lévő Kercseligetre misére, délután pedig öszszejöttünk újból, mi, lányok és akkor mindig vagy citeráztak vagy játszottunk. Nem úgy mint most, hogy összehúzódnak, vagy sehova se mennek a fiatalok. Ma zárkózottabbak, igényesebbek, megvan mindenük, de nem találják fel magukat. Nem tudják, mit kezdjenek a szabadidejükkel. Akkor arra is jutott idő, hogy tényleg szórakoztunk vasárnap.

I- Kató néném! Úgy veszem észre, hogy a nehézségek ellenére is kapott a családjától egy olyan indíttatást, ami ezt a derűlátást, vígkedélyt megalapozta.- Nem vagyok elcsüggedő fajta, sok mindenen keresztülmentem az életben, sokan megbántottak, de nem szeretek haragot tartani. A legtöbbször az volt, hogy nótába öntöttem a bánatomat, örömömet. Most is úgy vagyok, ha nincs tévéadás, akkor bekapcsolom a magnót és a papával együtt elhallgatjuk a régi nótáimat, amiket ráénekeltem. Egyébként meg azt mondom, nem szabad az embernek azzal gyötörnie magát, hogy mi jutott, mi nem jutott. Amit elhatároztam, azt vég- hezvittem. Én mindig örültem a munkának, hittem benne, s tetszett, hogy amit megcsináltam, az szép... Nem mondom

azt, hogy nem vágytam többre. Nem messze innen, a telep fölött, abban a kis házban laktunk, az a férjeméké volt. Mindig arról álmodoztam, és törekedtünk is arra, hogy annyira összeszedjük magunkat, hogy nekem legyen egy nagyobb házam... Először örültünk annak, hogy építkezünk, de az már a téesz időszakában történt... Végül 1963-ban megvettük ezt, az akkor elég romos házat, ami egykor bolt, meg kocsma volt.

I- Most sarokházuk van, ami nagy dolog. Tehát a vágy teljesült. De Kató néném, az előbb azt is említette, hogy a papával, Miska bátyámmal együtt hallgatják a nótákat.- Igen. Ő is szőlőhegyi volt, meg én is. Egy kicsit furcsa, hogy 1944. augusztus 12-én, a legnagyobb háborúban esküdtünk, 14-én bevonult a férjem, szeptember 8-án meg kivitték a frontra és csak 1945 júliusában jött haza. Sokat nélkülöztünk, hiszen egyik családtól sem várhattunk segítséget... No, de elkalandoztam. A háború után - még a férjem nem volt itthon - én igényeltem a földet. Aztán lovaink voltak, munkáltuk, állatokkal foglalkoztunk, felneveltük, adtuk-vettük ő- ket. Ez volt az az idő, amit maguk úgy mondanak, hogy konszolidációs korszak, ekkor születtek a gyerekek is, az idősebb 46-ban, a fiatalabb 48-ban. Utána is elég szűkös volt a megélhetés, mert amellett, hogy gyakran kiöntött a Kapos és elvitte a termést, a beadást is teljesíteni kellett. Higgye el, akadt olyan év, hogy ősszel már nem tudtunk semmit sem beszolgáltatni, mert nem volt semmink. Az egy hízónkra sem kaptuk meg a vágási engedélyt, mert valamennyi szénával még tartoztunk. Ez volt a Rákosi- rendszer. Ugye, gondolta? Hagyjuk! Aztán jött a tsz-szervezés... Végül beálltunk. A férjem alapító tag volt, brigádvezetőként dolgozott, én meg állatokkal foglalkoztam. (Akkor a gyerekek még iskolába jártak.) Nehezen indult a téesz, mivel kevés volt a tag, pedig mindent beadtunk. Nekünk is volt egy pár csikónk, hát nő létemre én hajtottam őket, sokszor én vittem az elnököt, a Zádori Lajost. Parádés kocsis voltam. Nem, nem voltam tag, csak besegítettem.- No, most már eddig sok dolgot tudtam meg, de azt még nem mondtuk ki, hogy Kató néném a közért is akar(t) tenni, ezért írta meg hozzánk a tudósításokat. Végül is egy sokoldalú asszonnyal állok most szemben.- Sokoldalú? Hát... Engem sok minden érdekel, tévét nézek, rádiót hallgatok, újságot olvasok és minden hétfőn a kézimunka szakkörbe járok. Már erről is akartam Írni, meg is fogalmaztam, mikor az ősszel Pesten voltunk. Jártunk az Országházban, s ez olyan élményt adott, amit nem lehet elfelejteni.

I- Gondolom, megnézték az üléstermet is. Mi jutott ott eszébe?- Jártunk benne, s én az Eke Károly helyén ültem. Mi jutott eszembe... Hejh... Az, hogy itt döntenek a mi sorsunkról. Különben én azt mondom, hogy a Grósz Károly politikája meg a beszédje engem meghatott. Énszerintem őszinte.- Eljutottunk napjainkig, a kibontakozásig. Mindnyájunk feladata elősegíteni, hogy a gazdasági nehézségekből kilábaljunk. Kató néném, akinek sok tapasztalata van, biztos tud megoldást, vagy legalább tanácsot adni.- Ha mindenkiben benne van az akarat, a munkához való jó hozzáállás úgy, ahogy kell, vagy ahogyan az elvárható, akkor az sikerül... Akkor az sikerül. De, ha valaki a munkahelyén nem dolgozik, vagy selejtet gyárt, hát akkor... Ha egy kicsit lejjebb adna a nép a nagy igényéből, akkor nem megy tönkre az ország. Lejjebb kell adni, mert túlzásba megy a pazarlás. Szerényebben is lehet szépen, békességben élni.

Í- Ezekkel kulcsszavakat mondott ki, hiszen most - finoman fogalmazva - nincs valami rózsás hangulat. És ha visszagondolunk a maguk nagy családjára, s arra, hogy a boldogságban, békében, derűsen éltek, aztán ha összehasonlítjuk a mai felfogással - a gyermekruházati cikkek ilyen arányú, vitatható emelésével - miszerint ha mindezt tudják, nem vállalják a második vagy harmadik gyerekeket, akkor nincs sok okunk abban hinni, hogy nő a magyarság száma.- Nem vállalják... Mi nyolcán vagyunk, nekem kettő sikerült, de van olyan nővérem, akinek öt, három, négy lett, de akkor úgy volt - most is kezdik csinálni -, hogy azokat a bébiruhákat nem dobáltuk el, megtakarítottuk, s egyik testvér adta a másiknak. Nem kell azzal kérkedni, ha tolja a gyereket a kocsiban, az fel legyen cicomázva. Az legyen tiszta, legyen mindig rendes, nem kell a legdrágább holmit megvenni... Erre mondok még valamit: mi abban az időben nem kaptunk semmilyen támogatást a gyerekekre, mégis felneveltük őket, de a mostani gyesen lévő anyák közül sokan nem tudják azt, mit csináljanak unalmukban, nem tudják, hogyan kell gyereket nevelni. Sokszor elnézem, a gyerek csinálhat bármit, nem szólnak rá, és a végén ázván: „Nem bírok vele”.- Érdekes téma, amit feszeget, de most divat azt emlegetni, hogy a napközi, a másodállás, a géemkázás miatt kevesebb idő jut a gyerekre. A megélthetéshez mindkét szülőnek dolgoznia kell, s legalább 15 ezer havi jövedelem mellett lehet megfelelő színvonalon élni egy négytagú családnak.- A mi gyerekeinknek be kellett segíteni, jöttek velünk a mezőre, mert ha belegondol, nem dolgoztunk kevesebbet, mint a mai nők, sőt, többet, s a munkánkat sem könnyítette ennyi gép, mint a mostaniakét. Nekem, s a hozzám hasonlóknak, mikor hazajöttünk a mezőről, el kellett látni az állatokat, aztán főzni is. A férjem nem engedte volna, hogy ne legyen meleg vacsora. Egyébként nem kell annyi pénz, kevesebből is meg lehet élni. Abban az időben, akinek nem volt kertje a piacról élt. Higgye el, előfordult olyan helyzet, amikor egy fillér sem volt a háznál. Ekkor a fölösleget elvittem a piacra...

I- Végiggondolva az eddigieket, előtolakodik egy kérdés: Kató néném nyugdíjas-e?- Nem. Tíz évem van a hónapszámos évekből, ezt el is ismerték, s amikor 55 voltam, indítványoztam a nyugdíjat, de mivel hosszú volt a megszakítás, még öt évet kellett volna dolgoznom. Nem volt rá lehetőségem, így maradtam továbbra is háztartásbeli. A férjem 1979 novemberében 2670 forinttal nyugdíjba jött, én kaptam 180 forint házastársi pótlékot... És ez azóta sem emelődött. Tavaly felvettek munkásnak a költségvetési üzembe. A születésnapomon, március 10-én kiváltottam a munkakönyvem, 16-án munkába álltam, a buszvárót takarítom, s a gázkiadásból is csurran-cseppen valami.

I- Hát Kató néném, akkor én vagyok az idősebb, ugyanis egy nappal előbb születtem...- Nem hiszem, mivel nekem p6-ra emelkedik 10-én az éveim száma, maga viszont még messze van ettől. No, de visszatérve az első munkahelyemre, elmondhatom, ez azt jelenti, ha élek 70 éves koromig, akkor lesz ötéves munka- viszonyom és utána kaphatok nyugdíjat. Addig meg dolgozom, nem pazarlók, kicsit félre is tudunk rakni a gyerekeknek, unokáknak - hol az egyiknek, hol a másiknak - azért csak jut egy kicsi.- Azt olvastam valahol, s ezzel zárnám mai beszélgetésünket, hogy hátra kell nézni, a múlt nem felesleges, hiszen mond valamit. Az azonban kizárólag rajtunk múlik, hogy mit hallunk ki belőle, hogy meghalljuk-e. Ezért volt ez a köszönettel vett beszélgetés.

Az 1867. évi kiegyezést követően rövid idő alatt a magyar közigazgatás átalakult, létrejöttek azok az intézményrendszerek, amelyek a kívánalmaknak megfelelően szolgálták az ellentmondásokkal teli magyar tőkés fejlődést. A vármegyék politikai élete is stabilizálódott. Tudomásul vették a miniszteriális kormányzást, s ennek ellentételeként bizonyos önkormányzati lehetőséget kaptak. A „béke aranykora" köszöntött be. Rövidebb- hosszabb ideig még a súlyosabb társadalmi összecsapások is megszűntek. Megyénk történetéből nem ismerünk olyan említésre méltó látványos, százakat mozgató eseményt, amely a munkatőke között zajlott volna le.

A XIX. század utolsó évtizedének második felére azonban megváltozott a helyzet. A megyei közigazgatási bizottság 1896. február 16-i ülése a következőket jelentette a földművelésügyi miniszterhez:

Általános nyugtalanság észlelhető

„Tény azonban az, hogy egyébként a múltban kedvezőnek jelzett munkásviszonyaink az általános szociális izgatások következtében a jövőben rosszabbodni fognak. Munkásaink általában a szociális izgatás hatása alatt állanak, közöttük általános nyugtalanság észlelhető és féktelen, soha ki nem elégíthető vágyak teljesülése felől ábrándoznak.

Az izgatásokat a mind sűrűbben fellépő egyes izgatok végzik, akiknél azonban sokkal veszedelmesebbek a különféle szociális irányú és tartalmú sajtótermékek. Mert míg amazok a röpke szóval működnek, addig a sajtó a tudatlan népre a nyomtatott betűnek mindenekfelett való igazság látszatával hat, ami rendkívül gyorsan és a hatás állandóságával végzi romboló munkáját.

Nemcsak mezőgazdasági, de általános közgazdasági érdekek teszik nagyon kívánatossá azt, hogy a szociáliszti- kus irányú sajtó a lehető legszigorúbb módon nyerjen minél előbb rendszabályozást.”

Még egy hónap sem telt el a fenti jelentés keltétől, amikor kirobbant a fegyver- használattal, két halálos áldozattal, több súlyos sebesüléssel járó dunaföldvári paraszti megmozdulás. 1896. március 13-át írtak akkor...

A dunaföldváriak küzdelme

A megyei közigazgatási bizottság a miniszterelnökhöz küldött jelentésében így adta tudtul a tragikus eseményeket:

„Folyó évi március hó 13-án Dunaföld- vár községben egy igen jelentékeny munkászendülés fordult elő, melynek aránylag szerencsés kimenetele kizárólag az eljárt hatósági közegek higgadtságának tudható be.

A szocialista sajtó izgatásai következtében ugyanis a dunaföldvári mezőgazdasági munkások és napszámosok a sajtótermékek forgalomba hozatalának korlátozása alkalmából népgyűlést és tüntető körmenetet akartak rendezni, s küldöttségük útján kérelmüket a járás fő- szolgabírájánál a gyűlés engedélyezése iránt előadván azzal egy írásban is kézbesített határozattal elutasíttattak;

A kérelem elutasítás s a gyűlés megtartásának tilalma ezen kívül a lakossággal dobszó útján is közöltetett ugyan, mégis a fentebb emlitett napon a munkások Dunaföldvár község piacán csoportokba verődve gyülekeztek azzal a nyíltan hangoztatott szándékkal, hogy tüntető körmenetet és népgyűlést tartanak.

A járás főszolgabírája, valamint a kirendelt csendőr-karhatalom parancsnoka hiába intéztek a tömeghez felhívást és figyelmeztetést, mely időközben 700 főre szaporodott, s oly annyira izgatott és féktelenné vált, hogy utóbb már saját vezetőinek nyugalomra intő felszólításait sem hallgatta meg, hanem a „Marseillaise” dallamára izgató szocialista szövegeket énekelve, a hatóság jelen volt közegeit szidalmakkal illetve az akkor már velük szembe állított csendőr-karhatalmat pedig gúnyolva és fenyegetve a két tiszt vezénylete alatt 32 csendőrből álló karhatalmi erőt állásából visszaszorítani kísérelte meg.

A járási főszolgabíró által a tömeg békés szétoszlatása iránt intézett utolsó felhívás foganatosítására engedett idő eredménytelen elteltével a piactér karhatalommal való kiürítése vétetett folyamatba, mely alkalommal 6 komolyabb szurony-sebesülés történt, melyek közül 2 rögtöni halállal végződött.

Az elhaltak egyike mint szocialista volt ismeretes.”

Mérhetetlen döbbenet ülte meg a községet. A lakosság, amely nem hitte, hogy a hatalom ilyen brutalitásra képes, visz- szahúzódott. Csak a letartóztatottakat és az őket kísérő, járőröző 32 csendőr volt látható az utcán... Az éj leple alatt a mozgalom vezetői, szervezői igyekeztek elhagyni a községet. Erről így adott hírt a jelentés:

„A tér kiürítése után a lakosság közhangulatán nagy ijedelem vett erőt, melynek hatása többek között abban is nyilvánult, hogy a csoportosulásban részt- vettek, még az éj folyamán a községből kiszökdöstek, mert ekként a csendőrjáratoknak utasításul adatott elfogatásukat meghiúsítani vélték.”

1896. március 14-én 28 letartóztatott napszámost és mezőgazdasági munkást szállítottak be Szekszárdra csendőrfedezet mellett a gyűjtőfogházba. Megkezdődött a kihallgatásuk. A nyomozó hatóságok arra voltak igazán kiváncsiak, kik álltak a szervezkedés élén.

„Kihallgatásuk után tettüket megbánva és a javulás iránt mutatott komoly szándékkal lettek az elítélésükig szabadlábra helyezve.”

A „javulásra” tett ígéretet a letartóztatottaktól ugyan kicsikarták, de lehet-e megtiltani a tűznek, hogy ne lobogjon... Dunaföldvárott soha többé nem lehetett biztos a hatóság, hogy mikor lobban újra, s meddig izzik a parázs.

A hatóságok a nagy megmozdulás okait kezdetektől fogva kutatták. A jelentés szerint a következőket tudták meg:

„A zendülést a helyszínén foganatosított kihallgatások adatai szerint a budapesti szocialistákkal folytatott érintkezésre, s a szociális sajtótermékek olvasására vezethetni vissza.”

Noha a tér kiürítésére kiadott végzetes parancsot nem a község elöljárói foganatosították, a bíró, a főjegyző, a jegyző és az elöljáróság más tagjai tartottak attól, hogy a nép haragja ellenük fordul, s megbosszulja a két ember halálát. A félelemre minden okuk megvolt, mert a tüntetés során elhangzott olyan fenyegetés, hogy felgyújtják ezek házát, szérűjét és egyéb éghető vagyonát. Ezért a községi pénztár terhére tűzkár ellen biztosították vagyonukat.

Az események után mintegy fél évvel a közigazgatási bizottság túlságosan is magabiztosan jelentette ki:

„Ez eset óta a községben teljes nyugalom van, s egyrészt a lakosság fogadko- zási, másrészt azt is tekintetbe véve, hogy azóta a járás területén egy második szolgabírói állás is rendszeresittetett, miáltal a székhelytől távol fekvő Dunaföldvár községben az ellenőrzés is hatékonyabb lehet, remélhető, hogy a szocializmus terjesztői számára Dunaföldvár huzamosabb időre elveszett terület.”

*

A Tolna Megyei Levéltárban őrzött egykori újságokat átnézve nem találtunk egyetlen olyan cikket sem, amely a nagy jelentőségű eseménytől részletesen beszámolt volna. Rövid hír sem jelent meg. Valószínűnek látszik, hogy célszerűnek tartották az elhallgatását. Később viszont rendszeresen jelentek meg cikkek - lehet, hogy a dunaföldvári esettapasztalatai alapján is -, amelyek a szocializmus terjedésének okait vizsgálták, és megkísérelték összegezni azokat a teendőket, amelyeket az elérendő célért kell tenniük.

A fegyverek nem segítettek

Hiú reménykedés volt, hogy a fegyver- használat gátat vethet a szocializmus terjedésének. A dombóvári járás főszolgabírája jelentette 1898 februárjában az alispánnak, hogy Gyulajováncán (ma Gyulaj) „községbe is eljutott az ország más részében támadt agrárszocialiszti- kus mozgalmak híre, ami törvényes rend iránti érzék meglazulásában jutott kifejezésre.”

A megyei összesített jelentésben pedig ezeket olvashatjuk:

„A dunaföldvári, tamási és dombóvári járásokban előfordult aratósztrájk és szocialisztikus munkásmozgalmon kívül különösebben említésre méltó mozzanat nem fordult elő. A közbiztonság általában megfelelő volt, az előbbi pontnál jelzett sztrájkmozgalmak elfojtására az illető járásokban nagyobb számú csendőrség összpontosított. A csendőrség létszáma a vármegye területén mindinkább terjedő szocializmusra való tekintettel, elégségesnek nem mondható - a munkás- mozgalmak fokozottabb ellenőrzése szempontjából a közrend biztosítása érdekében elodázhatatlan szükséget képez, hogy a Duna mentén fekvő dunaföldvári, paksi, faddi és báttaszéki őrsöket 2-2 fővel, a zombai és decsi őrsök pedig 1-1 fővel szaporittassanak.”

K. BALOG JÁNOS

l [ ft] [5 i Í543?

Kulcsár Mihályné és Ékes László az életről