Tolna Megyei Népújság, 1988. március (38. évfolyam, 51-77. szám)

1988-03-01 / 51. szám

1988. március 1. / TOLNA \ 4 tÜÉPÜJSÁG Moziban Madárlátta krimilecke Dargay Attila neve már fogalom az ani­mációs szakmában. Az erdő kapitánya című, a napokban bemutatott filmje per­sze még nem. Bár a szekszárdi kisdiákok nem voltak restek megtölteni a moziter­met, s ez azt sejteti, hogy a minden hájjal megkent Zéró macska, az orgánumával tekintélyt parancsoló, emberségével - akarom mondani kutyaságával - szívün­ket melengető ex-rendőrfőkapitány, az Elnökasszony, Dinó, a tüsténtkedő szár­nyasegér és többiek valószínűleg sláger­ré válnak. A rajzfilm a képzeletet munkára fogó szabadsága révén kegyetlenül nehéz műfaj is lehet, különösen, ha az alkotó ambícióval teli: Lehetőségeinél fogva a filmművészet jövőjében eledddig isme­retlen pozíciókat foglalhat el. Dargay filmje azonban ezúttal „csak” profi mun­ka, ajzószerek, bombasztikus rafinériák nélkül. Mindenesetre kedves és jóleső szokványfü szerekkel. Nem halljuk sírni az erdőt. Paradicsomi nyugalmát megőrzi a tapintatos drama­turgia, a fenyegető acél-álkapcsokkal érkező lánctalpasok megtorpannak a csali zöld árnyakkal bókoló fák előtt. Ka­tasztrófák és lángesök nélkül is győz az igazság. Az ex-rendőr rendíthetetlen nyomozói szenvedélye és éppoly rendít­hetetlen igazságkereső hevülete ered­ményeként az erdő megmenekül. Ku­tyánkban egy Maigret, egy Colombo ve­szett el - avagy kelt életre? A napjaink krimitörténetébe oltott- szemzett mese végül is sugallhatta a gyerekeknek azt is: lám a törvények min­denütt egy kaptafára húzhatók: erdő vagy harangzúgás egyre megy, a pénz­nek csak a becsületes emberek számára van szaga. Egyébként összefogással megszabadulhatunk a mégoly rafinált gonosztól is. És azt is: amit mi felnőttek a nagyképű televízió előtt nagyképűen ül­dögélve nézünk krimi címén - az lám, másutt is pofonugyanez. Mert azok se kevesebbek a mesénél. Abban is vannak jók, vannak tévetegek és vannak rosszak is. És bizony jó lenne, ha a valóságban is néha ilyen egyszerű lenne, mint a krimikben. Azért maradnak jótékony titkok a pla­kátokon öles betűkkel hirdetett filmben is. Közülük egynek feltétlenül utána kel­lene nézni. Annak, hogy vajon miért a kutya üldözi a macskát? BÓKA RÓBERT Könyv Fritz Riemann: Az öregedés művészete A szerző az öregedés művészetéről, részint saját legszemélyesebb élményei alapján, élete utolsó évtizedében irt. Iga­zán akkor éri el célját, ha könyve nem­csak az idősebbek, hanem a fiatalabbak körében is megtalálja olvasóit. Preventív jellege ezt szükségeltetné. Arra készít fel, hogy idejekorán és böl­csen mi magunk formáljuk új helyzetün­ket, életünket, ne az formáljon bennün­ket. Alaptétele - amelyet elmélyülten és szellemesen fejt ki - az, hogy az ember boldogságra vágyik, s ezt hajlamos kis­gyermekkorának mintájára kívülről várni. Holott arra születtünk, hogy felnőjünk külső és belső világunk felelős gazdáivá. Miben rejlik a boldogság - kérdéskör­re keresi a választ, amelyet két általános Nehéz elfogódottság nélkül írni erről a koncertről. Egyrészt előzzük meg a kí­váncsiskodó kérdést. Ránki Dezső és Klukon Edit házastársak. A probléma is ebből adódik, az önkéntelen összemére- tésből. Ám, gyorsan meg is tudjuk előzni a dolgot egy függő kérdéssel: csak ezért, mert a civil életben - ha előadóművészek esetében van ilyen egyáltalán - azonos háztartásban élnek is, s mert a zongorá­nál emilyen vagy amolyan felállásban (azaz megcserélt „leülésben”) egymástól mintegy félméternyire muzsikálnak, még nem szükséges okvetlenül az egymásra mérés. Ettől ugyan még érzékelhetően válta­kozott a hangzáskép a cserék során, de mélyebb elemzésébe most ne menjünk a dolognak, inkább a feltétlenül pozitív dol­gokat regisztráljuk. Mert a tények azt mutatják, hogy forró sikerű estét hozott február 22-e Szek- szárdon a Művészetek Házának. A Fil­harmónia-bérletsorozat e soros koncert­je tán épp különlegességével vált ki a többi közül. Ez a különlegesség még egyfajta intimitást is magában foglal, ami a zenében is meg kellett, hogy jelentkez­zék. így volt. A négykezes zongoramuzsika min­denképpen emberközeli, ezzel együtt tö­mény, extraktolt műfaj, s kicsit „kegyet­célkép együttesében fogalmaz meg. Egyik az önmegvalósítás, a másik a leg­tágabban értelmezett szeretet. Könyvét az teszi igazán korszerűvé, hogy az emberiség jelenében a „fo­gyasztói” társadalmakban megrendültek az önmegvalósítás és a szeretet tartomá­nyai egyaránt. Közelebb áll hozzánk az ön- mint a felebaráti szeretet: önmeg­valósításunk gyakran kimerül egyszeri örömben, élvezetben, hatalomban, siker­ben, birtoklásban. Önmagunkkal szembeni felelőssé­günk ezen változtatni a békésebb, ki­egyensúlyozottabb, boldogabb öregsé­günk érdekében, amelyhez fontos se­gédeszköz „Az öregedés művészete” cí­mű könyv. DÉR MIKLÓSNÉ len” is, miként a vonósnégyes: hihetetle­nül érzékeny minden momentumra. Mozart K. 497-es F-dúr szonátája jó in­dítás volt. Grandiózusságával, s a mellet­te álló Schubert: f-moll fantáziával épp kitették az első műsorfelet. Igazából Brahms: Tragikus nyitányánál éreztük el­mélyülni a műsort. Itt komor fenségével és pompájával jelenedett meg a romanti­kus életérzés: drámaian, mélyről szólón, embermelegen. Mendelssohn: hét szöveg nélküli dalát nem ismertük korábban négykezes vál­tozatban. Ha igaz, még szebben, tömö­rebben szólaltak meg, mint eredeti for­májukban. Mindenesetre magávalraga- dó volt a formálás, a hangzáskép, a dalok szöveg nélküli áradása: valóban szinte énekelni éreztük a hangszert. Debussy: Kis szvitjéből még humort is véltünk előcsillanni: remekek voltak a tem­pótartások, nagyszerűek a karaktermeg­oldások. Jóllehet nekünk magunknak ki­csit eltérő előképünk van a darabról, az in­terpretáció kiválóságát épp az mutatja, hogy ebben a megfogalmazásban is mara­déktalanul el tudtuk fogadni. Pándi Mariannét műsorismertetői sze­repkörben már többedszer üdvözölhet­tük megyeszékhelyünkön. Értő beveze­tőihez azonban hozzá kell fűzni: a ke­vesebb néha több! DT Rádió Ausztrál bennszülött és a számítógép? Vajon a cro-magnoni ember képes lenne-e a számítógépek használatára, kezelésére? Ausztrália őslakói, vagy a még természetes környezetükben élő in­diánok el tudnák-e sajátítani a mai kor ci­vilizált országainak kultúráját? Növek- szik-e az emberi agy kapacitása? „Hol tartunk, emberek?" Ez utóbbi kérdést tet­te fel címében vasárnap délután az a fél­órás műsor, amelyben etológus, antro­pológus, neurobiológus, szociológus és pszichológus mondta el véleményét, vagy inkább gondolkodott hangosan az izgalmas és aktuális problémán. Szentenciákat persze senki nem vár­hatott a neves szakemberektől, arra min­denképpen alkalmas volt a rövid idő, hogy az eddig berögzött képeket, iskolai tankönyvekben ma is megtalálható se­matikus, leegyszerűsítő és téves felfo­gást megingassa, lerombolja. Eközben a műsorvezető szerkesztővel, Baán Lász­lóval és egymással is vitatkozva, esetleg saját álláspontjukat is pontosítva igye­keztek az emberi nem sorsát meghatáro­zó, befolyásoló kérdésekre válaszolni. Ezek közül csak néhány gondolat. A köztudatban ma a hajlott hátú, dorongját lóbáló kép él a neandervölgyi ősember­ről, aki a fába csapott villám, a tűz láttán félelmében menekülni próbál. Ugyanak­kor tudományosan bebizonyított tény, hogy a mai ember átlagosan 1400 g körüli agyának súlyához képest, az 1600-1800 grammot is elérte az evolú­cióban „zsákutcaként" feltüntetett, vala­mi okból kipusztult ősé. És kevesen tud­ják, hogy egy iráni barlangban egykor földomlás miatt halálukat lelt neander­völgyi embereket találtak nemrég, közü­lük egynek amputált fél karja volt... Aztán újabb dilemma: áldás vagy átok a civili­záció. A rousseaui kérdésre bizony nem egyszerű a felelet, hiszen tudomásul kell venni, hogy agyunk sokkal nagyobb kör­nyezeti és társadalmi szennyeződésnek van kitéve, mint pár ezer, tízezer évvel ezelőtt. Büszkélkedünk a meghosszab­bodott életkorral, de kevesebbet beszé­lünk az életminőségről. Nem jutottunk el tehát az áhított, ma­gunk bolondítására kikiáltott csúcsra, és nyilvánvaló, hogy a mai ember semmi­vel nem fejlettebb mondjuk Szókratész- nél azzal, hogy felkattintja a villanyt. Fo­kozatosan nyerünk és veszítünk el a civi­lizációval valamit, mint azt az antropoló­gus állította: mindenre megtanítható az ausztrál bennszülött kultúránkból, itt az a nagyobb kérdés, hogy mi képesek va­gyunk-e az ö telepátiájuk, látásuk, medi­tativ, eltérő tudatformájuk megtanulásá­ra. Valószínűleg nem, és ez mind- anynyiunknak figyelmeztető jel...-takács­Hangverseny Ránki Dezső és Klukon Edit négykezes estje Tévénapló Kultúránk és a kilátások Az adatok első pillanatra elképesztőek: a jelenlegi gazdasági körülmények között a falusi könyvtárak évente 75 kötettel gyarapíthatják állományukat, egy könyvtári olvasó pedig 550 forintba kerül az államnak. A Stúdió legutóbbi adása más adatokkal is szolgált, mert sokba kerülnek az operalátogatók, a moziközön­ségre is ráfizet az állam, miközben számuk az elmúlt évben 12 millióval csökkent. Megszólalt számos művelődési intézmény vezetője is, valamennyien arról beszél­tek, hogy az elvonás nagy nehézségeket jelent, esetenként megoldhatatlan feladatokkal találják szemben magukat, viszont az is igaz, amit Békési László pénz­ügyminiszter-helyettes mondott, hogy a kultúra területén is lehet jobban gazdál­kodni. Berend T. Iván, az Akadémia elnöke ezt nem is vitatta, de hozzátette, hogy a helyzet ellentmondásos, mert az elvonásokat számon lehet tartani, viszont nem si­került megakadályozni, hogy egyes ipari üzemek kezén milliárdok folyjanak el. Vitá­nyi Iván, az Országos Közművelődési Központ főigazgatója szerint a kultúrában visszafejlődés tapasztalható, aminek gazdasági okai kézenfekvőek. A kép lehangoló, de még nem is teljes. Az bizonyára igaz, hogy egy könyvtárláto­gató - átlag - 550 forintba kerül, de arról nem szólt a kimutatás, hogy mennyibe kerül egy futballdrukker, s mennyit fizetnek ki a sport hivatásos alkalmazottainak, pedig a sokat emlegetett termelő-nem termelő szféra elsősor­ban itt lenne lemérhető. így is izgalmas volt a Stúdió vitája, ami ugyan nem is volt igazán vita, inkább kulturális helyzetünk, kilátásaink tükre, amiből azonban csak egyetlen következtetést lehet levonni: bármiként van is, nem szabad megengedni, hogy a kultúrát mindenestől kiszolgáltassuk a gazdasági helyzetnek. Operaházra akkor is szükség van, ha a lakosság nagyobbik fele soha nem megy operába, a könyvkiadás, a folyóiratok nélkülözhetetlen részei egy ország műveltségének, amit egyébként a Pénzügyminisztérium sem vitat. Viszont azt mégis csak figyelem­be kell venni, hogy nálunk hiányzanak az önzetlen mecénások, s Petrovics Emilnek igaza van, amikor nem akarja, hogy egy szponzor - divatos szó - beleszóljon az Operaház műsorába, amit a milánói Scalát patronáló Olievetti-cég nem tesz meg. Az aggodalmak indokoltak, de bízzunk abban, hogy a pillanatnyilag több szempontból is ellentmondásos helyzetre sikerül megnyugtató megoldást találni. Ehhez azonban nemcsak pénz kell, a közgondolkodásnak is meg kell változnia. Időnként elégtétellel beszélünk arról, mennyi tudóst, muzsikust adtunk a világ­nak, ami a XX. század fizikájában valóban számottevő, s amint hallom, jó néhány nyugati egyetemen ma is számos jeles magyar kutató működik. De ez a megbo­csátható nemzeti büszkeség nem feledteti azt, hogy itthon a kultúra megítélése egyre gyanúsabb, a műveltség, az ismeretszerzés öröme kezdi elveszíteni jelentő­ségét, szaporodik a félanalfabéták száma, amint erről szomorú statisztikák is szól­nak. Csökkent a tudás becsülete, a tehetség értéke, sikk lett a felületes­ség, a tudatlanság. Nemcsak iskolarendszerünk a ludas, maga a közfelfogás hajlik az olcsó, a jelentéktelen felé, márpedig félművelt emberekkel nem lehet be­népesíteni a jövőt. Kevesebb a pénz a kultúrára, aminek - így gondolom - elsősorban azt kellene jelentenie, hogy okosabban használjuk fel azt, amivel gazdálkodhatunk, s akkor minden fontosra jut pénz, viszont az elengedhetetlen, hogy megváltozzék a köz- ■ gondolkodás, a befogadás képessége. Enélkül feltartóztathatatlan az a visszafejlő- ■ I dés, amiről Vitányi Iván beszélt. Elysium Keszi Imre ifjúkorában muzsikusnak készült, ha jól tudom, Kodály tanítványa volt, < közben díjat nyert a Nyugat pályázatán, s ezzel végképp az irodalom szolgálatába j szegődött. Felesége, Hajnal Anna sejtelmesen szép verseket írt, Kesziből kritikus l lett, s mint a Szabad Nép egyik vezető munkatársa vált 1948 körül híressé: türel- j mellen balos, aki a személyes inszinuációktól sem riadt vissza, s élenjáró J harcosa lett a sematizmusnak. Az irodalom nem bocsátott meg neki, azt sem tu- S dóm, hogy a halála óta eltelt tíz esztendőben leírták-e a nevét. Életének utolsó har- I madában is alig, akkor is szektást láttak benne, amikor -1956 után- regényeket írt, j amelyek sorra meg is jelentek, a kritika azonban alig vett róluk tudomást. Pedig te- j hetséges ember volt, ezek a regények, ahogy visszaemlékezem, kiemelkedtek a < kor átlagából, mindenek előtt az Elysium, a magyar zsidóság tragédiájának nagy- \ szabású körképe, amelyből most Szántó Erika és Schulze Éva készített forgató- j könyvet, az előbbi rendezőként is szerepel a szokatlanul terjedelmes, kétrészes té­véfilm alkotói között. A korról ismereteink ma is hiányosak, az át- és túlélők elsősorban saját megpró­báltatásaikra emlékeznek, másokat inkább az iszonytató számok borzasztanak el: a | hitleri őrület másfél millió gyereket gyilkolt le, a magyar áldozatok száma félmillió j körül van, az európai áldozatoké pedig meghaladja a hatmilliót. A részletekről bő- j ségesen tudósit a jeruzsálemi Eichmann-per ügyészének Gideon Hausmernek I magyarul is olvasható könyve, amit azonban Keszi nem ismerhetett, hisz az Elysium | 1958-ban keletkezett, s az elsők között rajzolta meg a történelemben példátlan i népirtás képét. Ugyanebben az évben jelent meg André Schwarz-Bart klasszikus j szépségű regénye, az Igazak ivadéka, ami egy ősi zsidó monda keretébe ágyazza ! ezeknek a súlyos esztendőknek tragédiáját. Keszi hőse egy tízéves kisfiú, akit a j pesti utcán fognak el 1944 nyarán s visznek egyenesen Auschwitzba, ahol az alvilá- I gi Mengele karmai közé kerül. Bár történetileg ez kérdéses, Eich man n ekkor kezdte \ meg rettenetes üzelmeit Magyarországon, a pesti zsidóság deportálása pedig min- den véres reménye ellenére elmaradt, de ettől függetlenül a kép hiteles, minden i részletében megrendítő és felkavaró. Akkor is, ha a fiatalabb nézők előtt sok min­den homályos, s itt a forgatókönyv írói, az esetenként kapkodó, gyorsan változó je­lenetekkel sem segítenek. Sok mindent filmszerűbben kellett volna megfogalmaz­ni, mert például kevesen tudják, hogy a Zsidó Tanácsnak milyen szerepe volt abban az időben, - vezetőivel maga Eichmann tárgyalt - s a többször \ emlegetett Waldsee jelentését sem biztos, hogy mindenki tudja. Az első deportál- I fáktól ugyanis viszonylag több levelezőlap érkezett Waldsee postai pecséttel, mely­ben tudatták, hogy jól vannak, semmi bajuk. Egyik barátunktól mi is kaptunk ilyen le­velezőlapot, csak az volt a baj, hogy hazugság volt, nem is az áldozatok írták. A részletekben tehát könnyen eltéved a mai néző, a forgatókönyv sem eléggé összefogott, ami a regényben szervesen egymáshoz illeszkedik, itt nemegyszer I esetleges lesz, megtörve a történet menetét. így is megrendítő film, tisztelgés az ártatlan áldozatok emléke előtt, néhány olyan hatásos jelenettel, mint a befejező képsorok is, amit nem felejt el a néző. CSÁNYI LÁSZLÓ A washingtoni metró Az elmúlt vasárnap sem kárhoztatta semmittevésre a nézőket a Magyar j Televízió. Az 1 -es műsorban a két, több mint harmincéves fekete-fehér játékfilm ■ mellett arányában túlsúlyban voltak az informatív jellegű műsorok. A megszokott témájú magazinműsorok mellett mindig kívánjuk a rendkívülit. Olyan riport-, dokumentum- vagy útleíró anyagot, amely más világról közvetít ott­honunkba ismeretet. A rendkívüliség ilyen távoli ismeretek esetében többnyire nem azonos a szenzációval. Ha a film megvalósítása tökéletesen visszaadja a témát, ak­kor már nyert ügyünk van. Ennek örülhetünk abban a riportfilmben is, amely a washingtoni metrót mutatta be. Külön öröm talán sokunknak, hogy ezt a nagyon korrekt, látványos útifű­met nem egy nagy nyugati televíziótársaságtól vettük át, hanem az 55 perces filmet ; a Magyar Televízió stábja készítette. Azok a tévénézők, akik nem a Rádió és Televízió Újságból jelölték ki maguknak ezt az adást, hanem a műsor közben kapcsolódtak be, meglepődtek kissé. Hogy . miért? Azért, mert az utóbbi időben néhány megszokottan kimagasló külpolitikai adá- j son felül a hazai tévéstáb tagjai nemigen járják a világot. De: ha igen, akkor is , a washingtoni metrót, annak rendszerét és a városrészek mindennapjához igazodó infrastruktúráját bemutató adás a megszokottnál is profibb munka. Magam nyugodt lelkiismerettel teszek egyenlőségjelt. A világ fűszerei sorozat egyes darabjai és a Lovas György, dr. Várszegi Gyula, Ráday Mihály filmje közé. (szíj) Ünnepi torta az Elnökasszonynál

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents