Tolna Megyei Népújság, 1988. március (38. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-26 / 73. szám
6 KÉPÚJSÁG 1988. március 26. MÚLTUNKBÓL I- Ön paksi születésű. Mikor járt utoljára otthon. Egyáltalán, mennyire erős a kötődése szülőhelyéhez?- Nem túlzók, ha azt mondom, ma is erős. Hiszen a feleségem is paksi lány volt, ott éltük le a gyermekkorunkat, öcsémék ma is ott laknak, mint ahogy anyósom is. A telet viszont rendszeresen nálunk tölti. Hát ezért jártam lenn néhány hete, hogy megnézzem az öreg házat, amitől nem akarunk megválni. Mert a gyökereket nem lehet elszakítani. A minap a Rózsadombon sétáltam a feleségemmel, elnéztem a cifrábbnál cifrább házakat, s egyszercsak az egyiknél egy fejkendős néni kapaszkodott a rácsba, s szomorúan nézte, mi történik a világban. Eszembe jutott, hogy egészen biztos nem érzi jól magát az új környezetben. Időnként felidéződik bennem az Akác utca valamikori arca, a régi Paks, ahol annak idején eléggé homogén volt a lakosság. Egy-egy utca az évtizedek során alig-alig változott, de ez összefügg az egykori szegénységgel.- Ön egy évtizede miniszterhelyettes az Építésügyi és Város- fejlesztési Minisztériumban. Tulajdonképpen már nyugdíjban lehetne. Mi marasztalta?- Valóban két hónappal ezelőtt betöltöttem a nyugdíjkorhatárt. Úgy beszéltük meg a miniszterrel, hogy még tovább dolgozok. Sem szellemileg, sem pedig fizikailag nem érzem magam fáradtnak, rendszeresen úszom... I- Holott annak idején, mikor az Általános Épülettervező Vállalatnál volt igazgató közel két évtizedig, más elképzelései voltak...- Tulajdonképpen onnan óhajtottam nyugdíjba menni! Életem legjelentősebb szakaszát töltöttem ott el, és azért éreztem jól magam, mert az ember megvalósíthatta az elképzeléseit, a kudarcokat pedig korrigálhatta. Most így visszagondolva arra az időszakra, hát a kinevezésemkor - harmincegy évesen - nem nagyon néztem ki igazgatónak. Az évek során rengeteg lakást, irodaházat, kórházat, üzemet terveztünk. így többek között a Kerepesi úti lakótelepet, a Pécsi Orvos- tudományi Egyetem elméleti tömbjét, a 400 ágyas klinikát, Újmecsekalját, a KFKI kísérleti atomreaktorát, a Kútvölgyi Kórházat, a Zánkai Úttörővárost, hogy csak néhányat említsek. Az Általános Épülettervező Vállalatnál vezettük be országosan elsőként a rugalmas munkaidőt kétéves harc eredményeként. Vagy említhetem a nagyteres irodák kialakítását, amely ugyancsak a mi kezdeményezésünk volt. Kiütöttük a válaszfalakat, megszűntettük a középfo- lyósos irodarendszert, a tervezőtermekbe virág került, megoldottuk a hangelnyelést, s nem kérdeztem a munkatársaimat, hogy mennyi időt töltenek a kialakított kávézóban: egyedül az érdekelt, hogy mindenki végezze el a munkáját a legjobb tudása szerint. Az átszervezéskor minden embert megkérdezett a pszichológusunk, hogy kivel dolgozna szívesen. A beszélgetések befejeztével mindössze három olyan ember akadt, aki nem találta meg a helyét. Az említettekre ma is jó szívvel emlékszem. Í- Mindebből azt értsem, hogy a valamikori paksi kőművessegédnek mint miniszterhelyettesnek kevesebb a sikerélménye?-Természetesen ezen a munkaterületen más a lépték, a sikerélmény - mint említette -, és az önállóság is másként jelentkezik. De amióta itt dolgozom ebben a munkában is megtaláltam a szépséget. Legyen az akár a településfejlesztés vagy -rendezés, a műemlékvédelem vagy az építészeti igazgatás, a lakáspolitika, a kommunális ellátás. Ami a műemlékvédelmet illeti, igen nagy szemlélet- változás következett be egy ideje. Hogy idáig eljutottunk, ki merem jelenteni, hogy sokat tettünk érte. Ma már társadalmi üggyé, népmozgalommá vált nemzeti építészeti alkotásaink védelme. Ebben a munkában igen sokat tesznek a városvédő és -szépítő egyesületek. Sokáig az építészet megítélése ellentmondásos volt, nem is szólva az építészeti kultúra és műveltség helyzetéről! Öt évvel ezelőtt az Építőművészek Szövetségével karöltve katasztrofálisnak ítéltük meg a helyzetet. A munkába bevontuk a Hazafias Népfrontot, a Tudományos Ismeretterjesztő Társulatot, az Urbanisztikai Társaságot, a Művelődési Minisztériumot, az Építőipari Tudományos Egyesületet. S, miért éreztük, mint ahogy említettem, katasztrofálisnak a helyzetet? Többek között azért, mert nálunk egyszerűen nem tanítják az építészeti kultúrát. Az elmozdulás szerencsére megtörtént, s kezdeményezésünkre az egyetemek is pozitívan reagáltak. I- A szép iránti vágy minden emberben megvan. Ám, hogy mi a szép, az viszonylagos.- Egyetértek önnel. A parasztember igen következetesen építkezett, mikor megteremtette otthonát. A legolcsóbb anyagból húzta föl házát, de így is egy élet munkájába került. Ma az a gond, hogy az a szép, ami olyanabb, mint a szomszédé. Mindezt nem lehet rendeletekkel befolyásolni. Csak türelmes felvilágosító munkával érhetünk célt, de ehhez évtizedek kellenek, és igen szívós elkötelezettség. Ma még ugyan kevésnek tekinthető azoknak az építészeknek a száma, akik missziónak tekintik e feladatot, de már elmozdultunk a holtpontról. Ez érzékelhető a tájjal harmonizáló épületeken, tehát vannak jó példák. Ezért is indítottunk „az év lakóháza” akciót évekkel ezelőtt. Megemlíthető: hosszú időn át csak lapostetejű, a környezetet, a tájat figyelmen kívül hagyó házak épültek. Ma az ellenkezője a divat, elterjedt a magastető, a sokszor túlburjánzó díszítés. Bízom abban, hogy egy idő múltán minden a helyére kerül és a ló közepére ülhetünk! Tehát nagyobb rangja lesz az építészeti kultúrának. Nem szükséges bizonygatnom, ha nyugati irányba átlépjük a határt, nem cicomázzák agyon tornyokkal a házakat. Megvan a kontinuitás. S, hogy ez nálunk így történt, azzal is összefügg, hogy az emberek hirtelen „gazdagodtak” meg. I- És hol él, az építésügyi és városfejlesztési miniszterhelyettes?- Budán lakom, egy hatlakásos állami bérházban. így aztán, a kikapcsolódást a Dunakanyar, Tahitótfalu jelenti számomra és a családomnak egyaránt. Tahi azért is kedves nekem, mert egy kicsit a paksi Dunakanyarra emlékeztet szépségével. A gyümölcsfák, a szóló, a konyhákért adja a pihenést. Szeretek kísérletezni: nem használok műtrágyát, az ágakból levelekből komposztot készítek... I- Kérem, térjünk vissza a gyermekkorára! Az Akác utcára és környékére.- Apám jó nevű kőműves volt, így meghatározó volt számomra, hogy én is azt a szakmát választottam. Végsösoron ő volt a mesterem, két évig dolgoztam mellette amikor felvettek a Budapesti Felsőépítőipari Iskolába. Az alma mater, amelynek utódjában ma üzemmérnökképzés folyik, igen szigorú iskola volt. Oda csak úgy lehetett bekerülni, ha az ember igazolni tudta, hogy van szakmai gyakorlata, így is igen szigorú volt a felvételi. Emlékszem, az udvaron komplikált falsarkokat, csatlakozásokat kellett készítenünk. Ám alig kezdtük el a tanévet, 1944 novemberében haza mentem Paksra. Szerencsére, még az ostrom előtt sikerült kimenekülnöm Pestről. Az oktatás 1945 áprilisában folytatódott, három évre rá végeztem. Különben tavaly volt a negyvenéves találkozónk, egykori tanáraim közül ketten még élnek, a Kismarti Lehner Kamill és a Fennesz László. A végzést követően elég nehéz volt az elhelyezkedési lehetőség, ez is és apám halála is közrejátszott, hogy 1948-ig otthon dolgoztam a szerszámaival. I- Negyvennyolc elején viszont ismét Budapest következett.- Igen. Az Építés és Közmunkaügyi Minisztériumba kerültem, de valahogy néhány hónap múltán sem találtam meg a helyemet. Eztán a pártközpont következett, ahol szintén szakmai vonalon dolgoztam hosszú éveken át. A különböző pártépítkezések tartoztak hozzám. Később alosztályvezető lettem, az ellátási, üdültetési, az építészeti és műszaki dolgokkal foglalkoztam. Egy időben - de ez még 1956 előtt történt - többször biztattak, magyarosítsam a nevem. Én úgy gondoltam, Jantnernek születtem, hát miért ne tarthatnám meg az eredeti nevem. Végül is az érveim elfogadták. Az egyetem építészmérnöki karát munka mellett, levelező tagozaton végeztem el 1958-ban, s azt követően hívatott Traut- mann Rezső akkori építésügyi miniszter, s irányított illetve kinevezett az Általános Épülettervező Vállalat igazgatójának. Azt mondta: két-három évet dolgozzak a vállalatnál, aztán majd visszatérünk a dolgokra! De mint már erről szót váltottunk, a két-három esztendőből tizenkilenc év lett.- A beszélgetés elején, az első kérdésem az volt, hogy mennyire kötődik szülőhelyéhez. Egy dologról viszont nem esett szó. Ön az egy évvel ezelőtt alakult Tolna Megyeiek Baráti Körének az elnöke. Már eddig is több találkozót szerveztek, méltán mondhatom, hogy azokat nem kis érdeklődés övezte a megyéből elszármazottak részéről.- Valóban így van. Találkozóink rendszeresek, a legközelebbi kirándulás szervezése már folyik, amit Tolnában ejtünk meg. Nehéz lenne elfogadható magyarázatot találni arra, hogy a bonyhádi járási főszolgabíró miért mondott viszonylag kedvező véleményt a nagymányoki bányászok szervezkedési kísérletéről, s miért javasolta az alispánnak is a működési engedély megadását. Magyarázatot azért nehéz találni, mert ugyanez a főszolgabíró számos esetben utasította el a bányászok és a munkások más-más csoportjainak a szervezkedési kísérletét. Különösen a bányászok és az építömun- kások törekvéseit keresztezte, és fékezte a törvény és a rendeletadta lehetőségekkel. 1927. szeptember 30-án küldött jelentést az alispánhoz. Idézzük a jelentésének egy részletét: „Fontosabb említésre méltó eseménynek tartom, hogy f. hó 25-én megalakult járásomban - és úgy tudom, a vármegyében is elsőnek - a magyarországi bánya- és kohómunkások gazdasági szövetségének helyi csoportja Nagymányo- kon. E szövetség programja szerint teljesen politikamentes, a szociáldemokrata pártszervezetből teljesen kivált, sőt, Pe- yerékkel a legélesebb harcban állanak éppen emiatt. A szövetség a bányamunkásság anyagi és gazdasági helyzetének javítását tűzte ki célul, azt azonban a törvényes eszközökkel, a hatóságokkal egyetértésben, mindenféle nemzetkö- zieskedés kizárásával akarja elérni.” Amit jól tudott a főszolgabíró, valóban az ő járásában alakult meg a megye első- és egyetlen - bányász szervezete, amely a bányászok gazdasági helyzetén kívánt változtatni. Azt azonban már nem jól tudta, hogy ez a szervezet politika- mentes. A jelentésben részletesen leírta a gyűlés eseményeit, ezt megtehette, hiszen személyesen volt jelen. „Az alakuló gyűlésen részt vettem magam is, ahol a salgótarjáni bányászmunkásság kiküldöttei - ahonnan az egész szervezkedés kiindult - tartották meg az előadást, éspedig az országos szövetség titkára, Csóka Vendel és egy Bata nevű munkás. A szövetség alapszabályai és a meghallgatott beszédek világos, értelmes és nagyon tárgyilagos előadásából az a reményem, hogy itt a bányamunkásságnak egy nemzeti irányú, hazafias, gazdasági szervezkedésével állunk szemben, amely szövetség mindenféle politikai pártszervezettől távol akarja magát tartani.” Jelentésének utolsó mondata azonban arról győz meg bennünket, hogy minden eddigi magabiztos kijelentése ellenére is, mégsem volt biztos a dolgában. Ugyanis ezt írta zárómondatul: „Minden esetre éber figyelemmel kísérem szervezkedésüket és működésüket, nehogy meglepetések, csalódások érjenek és ezért a kérdést bizalmasan kezelem." Nem sokáig kellett várnia. A gazdasági válság kiélezte a tőke-munka ellentétét, mind nehezebb lett a bányászok helyzete, s ez a politikai aktivitásuk fokozódásához vezetett. A Paksi Téglagyár üzemi sínhálózata - és a hatóság Csak ritkán emlékeztünk meg ebben a rovatban egy-egy üzem és a hatóságok esetenkénti konfliktusáról. Most említünk egyet. A megye egyik legrégibb gyárjellegű üzeme a Paksi Téglagyár. Termékének megérdemelt jó híre volt. A jól égetett, sárga színű téglái ércesen csengő han- gúak voltak, s az első osztályú áru minden darabjának ép volt valamennyi sarka. A hiányos sarkú tégla már csak másodosztályú lehetett. A negyedosztályú terméknek pedig csak a ’’placc” oldalán- töltőanyagként - volt a helye. Ezek a megállapítások akkor is igazak, ha tudjuk, hogy a löszben lévő apró mészkövek nem javították a tégla minőségét. Vitték tehát a paksi téglát, híre nemcsak a telep közvetlen környékén volt ismert, elterjedt az a várostól északra és délre is a Duna mentén. Ugyanis egykor a gyárnak dunai kikötője is volt, s ezáltal megvolt a lehetősége annak, hogy az árut ne csak parasztszekereken és vagonokban szállítsák el, hanem uszályokkal és dereglyékkel is. Volt idő, amikor any- nyira keresett volt a gyár terméke, hogy nem ért rá lehűlni a tégla, azt oly forrón hordták ki a kemencéből és rakták a kocsikra, hogy azoknak-deszkáit is megperzselte. Nyilvánvalóan nem a fentiek miatt akadt nézeteltérés a hatósággal. Egyszer valamikor (1943-ban) a megyénél eszébe jutott valakinek, hogy ellenőrizze: megvan-e az iparvágány létesítésének és üzembentartásának az engedélye. S mint ilyenkor rendszerint lenni szokott, se égen, se földön nem találták sem Pakson, sem Szekszárdon. Szekszárdon azért keresték, mert az üzem abban az időben a Szekszárdi Takarékpénztár gyára volt. Mit tehettek mást, a papírokra szükség volt, kéremmel fordultak az iparügyi miniszterhez és kérték, adjon működési engedélyt. A kérelemben a többi között a következőket írták: „Az engedély elnyerése céljából 2-2 példányban benyújtjuk a keskenyvágá- nyú vasút tervrajzát és műszaki leírását, egyben magyarázatképpen legyen szabad a következőket előadni: Téglagyári vállalatunk építményei - néhány jelentéktelen fontosságú, téglaoszlopokon nyugvó szárító-tető kivételével - 1896 évben épültek, tehát a kes- kenyvágányú hálózat is, amelyen emberi erővel tolt kocsikon történik a szállítás. Miután a gyár megépítése óta eltelt 48 év alatt ötször volt tulajdonos-változás, könnyen lehetséges, hogy annak idején elnyert engedély elkallódott, bár az is lehet, hogy engedély egyáltalán nem volt sohasem. Valószínű azonban az, hogy volt engedély, azonban elveszett.” Tisztelettel kérték a minisztert, hogy adja meg az engedélyt úgy, hogy a megyétől, az Államépítészeti Hivataltól senki sem tartson szemlét a helyszínen. Indokaik a következők voltak: háborús idők voltak, általános munkatöbblet nehezedett mindenkire, a közlekedési eszközök túlzsúfoltak, és a költségek is kisebbek, ha nem történik utazás, hiszen sem napidíj, de útiköltség sem merül fel... Nem hatottak meg senki a tulajdonosok érvei. Úgy határozott az alispán, hogy kiküldi szakembereit a helyszínre, és a gyakorlatban ellenőrizzék az 1836 méter hosszú keskenyvágányú vasutat. Az ellenőrzésre 1944. július 31-én került sor. Nem részletezzük a helyszíni szemle tapasztalatait, csupán annyit jegyzünk meg, hogy az észlelt hiányosságokat 6 pontban foglalták össze. Új tervrajzot kellett beterjeszteni. Kiderült aztán, hogy az újak sem jók. A hiányok pótlására szeptember első napjaiban került sor. Ezt azonban ismét nem fogadták el a megyénél. November 6-án az alispán sürgető levelet írt az ügyben a takarékpénztárhoz. Végre november 9-én lehetett postázni a legújabb tervrajzokat. Ezek már jónak bizonyultak. Erről tanúskodik az Államépítészeti Hivatal 1944. december 23-án kelt véleménye: „A benyújtott tervek műszaki szempontból megfelelőek és egyeznek a használatban lévő keskenyvágású vasúti üzemmel, az engedély kiadását javaslom.” Csakhogy időközben történt egy és más... A szovjet csapatok 1944. december 1 - jén felszabadították Paksot. A frontviszo- nyotk nem kedveztek az üzemnek. Számottevő kár keletkezett. A sínek, a szárítók deszkatetői részben elpusztultak. Mondhatnánk, a sors iróniája: amíg nem volt engedély, volt vasút, amikor pedig volt engedély, használhatatlanná váltak a Slnek K. BALOG JÁNOS Az 1896-ban épült üzem keskenyvágányú sínhálózat rajza Hét vif Jantner Antal és Salamon Gyula az építészeti kultúráról
