Tolna Megyei Népújság, 1988. március (38. évfolyam, 51-77. szám)

1988-03-26 / 73. szám

1988. március 26. NÉPÚJSÁG 5 Munkás­dinasztiák A Treszner család ső esztendeire, a kezdésre terelődik a szó, miközben a három és fél éves Andrea és a nyolchónapos Timi, édesanyjukhoz húzódik a fotelban. - Ötszázezer forintért vettük ezt az egykori paraszt­portát - folytatja a házigazda bankkölcsönt vet­tünk föl, két éve fi­zetjük a részlete­ket. Magam hat­hat és fél ezer fo­rintot keresek, ezt egészíti ki a fele­ségem gyede, - ő a FOKI-ban dol­gozik -, illetve a családi pótlék. Ugrálni nem lehet ebből az összeg­ből, de megélünk. Az udvaron lévő fóliasátorba salá­tát, retket, ká­posztát és karfiolt palántáztunk, jól jön majd a kony­hára. Időközben rendbehoztam a két ólat, az egyikbe nyolcvan előnevelt csirke került, a másikba először van malac mióta itt lakunk. Korábban az anyósomék hizlaltak számunkra is, de a végtelenségig nem várhattuk el tőlük a segítséget. A beszélgetés fonala ismét visszakanyarodik a szakmájához. Megemlíti: szó van arról, hogy ha Szekszárdon új malom épül, a báta- székit leállítják. Ám ifj. Treszner Já­nost olyannyira megfogta a henger­székek világa, dehogyis akarja el­hagyni a szakmáját, bejár majd akár Szekszárdra is. Közben hátrakísér birodalmába, az általa berendezett apró műhelybe, ahol a saját készíté­sű faesztergáról szebbnél-szebb fa­ragott csillárok, falikarok kerültek új otthonukba. Búcsúzóul még megérdeklődöm, merre is laknak a nagyszülők, idős Treszner Jánosék. Elhajtunk a Mozi tér 7. alá. A kis udvari szobában vígkedélyű idős ember fogad, a mama a széken Kissé elbizonytalanodom, mikor a bátaszéki Bem utcában Treszner Já­nos molnár után érdeklődöm. A szomszédok ismernek ugyan egy fiatal párt, aki az utca elején lakik, de a fiatalember szerintük festő és má­zoló. Végül is találomra becsöngetek az említett házaspárhoz, s szeren­csémre ifj. Treszner János nyit kaput. Pillanatok alatt tisztázódik a vélt fél­reértés. A mosolygós arcú fiatalem­ber eredeti szakmáját tekintve való­ban festő és mázoló, ám 1977 óta a bátaszéki malomban koptatós...- Jövőre lesz tíz esztendeje annak, hogy megszereztem a második szakmámat. Ha jól emlékszem vagy húszán jöttünk össze a különböző telepekről, hogy szakmunkás okle­velet szerezzünk. A tanfolyamot vég­sősoron a vállalatunk indította, a szaktárgyakat a Tolna Megyei Gabo­naforgalmi és Malomipari Vállalat szakemberei oktatták. A bátaszéki születésű molnár em­lékezetében még elevenen él a gyer­mekkor, Nyékipuszta Nyék, Lajvér. A négy testvér közül Józsefnek is molnár a szakmája, ám egy ideje nem áll a hengerszékek mellett, a jobb kereset miatt Mélykúton dolgo­zik, testvére megfogalmazása szerint „alu házakat” szerel. Ő is ezt tette egy ideig, ám amikor megnősült, majd megszületett Andrea, hazatért.- Molnárból egyébként ma is hiány van. Két műszakban dolgozunk, mert a harmadikba már nem jut ember. Délelőtt és éjjel: s azért is megy éj­szaka a malom, mert akkor olcsóbb a villamos áram. A Treszner család mondhatjuk molnár famíliának tekinthető még akkor is, ha a szülők és nagyszülők nem az egész életüket töltötték el az öreg malomban. János édesanyja lezsákoló volt, ma éjjeliőr ugyanott, ahol a fia molnár. Az 1958-ban szü­letett fiatalember apja és nagyapja is több évet járt a bátaszéki malomba. A szimpatikus fiatalasszony idő­közben kávét tölt, s a házasságuk el­Ifjú Treszner János és családja Idős Treszner János és felesége bóbiskol. Hiába, késő délutánra jár az idő, s a szemetelő esőben nem kí­vánkozik ki az ember még levegőzni se.- Hogy honnan kerültem Báta- székre? Hát Palotabozsokról - kezdi az idős molnár, aki hosszú ideig dol­gozott cselédként, meg gazdálkodó­ként is.- Bozsokról?- Tudja, hogy hol van?- Hát hogyne, hiszem magam is baranyai vagyok.- Szóval még a dédapám is bozso- ki volt, de arról fogalmam sincs, honnan vándoroltak oda az őseim. A feleségem meg pörbölyi lány, Fekete Rozáliaként ismertem meg. Tizenhat éves koromig laktam Bozsokon, hár­man voltunk testvérek. A szüleim reggelente azzal hagytak otthon bennünket, hogy a zsíroskenyér az ablak között van, estére kelve érkez­nek. Kevés volt a pénz a megélhetés­hez, így aztán tizenhárom évesen már kaszáltam, vakartam a tehenet, meg kapáltam. Aztán mint említettem, alig voltam tizenhat, mikor elszegődtem Bátaszékre, majd Bátára, itt szolgál­tam. 1932-ben, Szent Mihály napján is­merkedtem meg a feleségemmel a búcsúban. November 24-én ültük a lagzit. Időközben megjártam a frontot, hosszú ideig ápoltak a prágai kór­házban a sebesülés miatt. A világégés egész Belgiumig za­vart. Végül is 1948-ban kerültem ha­za a fogságból. 1968-ig gazdálkod­tam, akkor beálltam a bátaszéki ma­lomba, ahol egészen a nyugdíjazta­tásomig - 1973-ig - lezsákoló vol­tam. El nem nagyon járok itthonról, leg­többször viszont az unokámhoz me­gyek a Jánoshoz, akinél maguk is jártak. Hát így telnek a napjaink... SALAMON GYULA Találkozás a Duna-hídon Töretlen a kedv a „szakcsi szorgalmasok” között Szakosra készülünk. A tavaszi eső már két napja szaporázza, a föld nem tűri meg a hátán a nehézgépeket, de a harsogó zöld köntösbe öltözött búzatábla már árulkodik a kikeletről. A téesziroda előtt postásautó, az utcán az eső miatt senki. Az irodában az elnök a gépkocsik üzem­anyagnormáit ellenőrzi Fehér' János mérnökkel. Könnyű rájönni, hogy igen magas normákkal képesek csak egyes típusokat üzemeltetni. Mint bárhol má­sutt, ahol „társaik” szolgálnak. Kiderül, hogy ügyeskedni is érdemes mert erre ilyen karburátort kell szerelni, amabba meg egy harmadik autó alkatrésze épít­hető be, és öszvérként már csökkenthető a normájuk, akár 2-3 literrel is. Régi, szakcsi család a Bessenyeieké, melynek minden tagja tudta, mit ad a föld, mit követel a sokszor a lakóháznál is jobbállású gazdasági épületben kérődző szarvasjószág. Azt tartja a mondás, senki sem lehet próféta a saját hazájában... De akkor hogy van ez Bessenyei Zoltán ese­tében, aki már húsz éve elnöke a szakcsi Új Élet Téesznek? Még van jó három éve a nyugdíjazásig, így aztán bátran mond­ható, ő bizony hazatért, és otthon vállalta a prófétaságot. Ebben az életnek olyan cifra ügylete is szerepelt, hogy az ízig- vérig igazi parasztemberek között, az édesapjának is elnöke volt jó ideig.- Lassan utódról kell gondoskodni - mondja Bessenyei Zoltán. Olyan elnök­ről, aki a szakcsi emberekkel érez, aki­nek szíve-lelke a falué, a dolgos emberé, s a szaktudásért sem kell már senkinél sem kilincselnie, de a tapasztalat is meg­tanította az élet egyetemén. No, gondolom, bele a közepébe, leg­jobb mindjárt azzal kezdeni, amiért jött az ember, így az elnöknek szegezem a kér­dést: - Valóban csökken a szarvasmar­ha-állomány, a tartási kedv Tolna me­gyének abban a falujában, ahonnan a legtöbb hízott bikát szállítják vágásra? Ahol a hagyományt nem engedték ki a parasztemberek a porta kapuján, ahol a gyerekekkel együtt a múlt tapasztalása, tudása van együtt? Ahol a szorgalom haj­nalban indul késő estig tartó napi útjára?- Azt mondtam én a dombóvári pártbi­zottságon is erre a kérdésre, amit most mondok, egyenlő mércével kell minden­kit mérni. Attalán felszámolták az állo­mányt, Szakoson 500-zal csökkent a lét­szám, de azt is nézzük, hogy a húshasz­nú tehenészet gazdaságtalanná vált, így a 250 húshasznú tehenünket átadtuk a kaposvári főiskolának. Ez persze csök­kenés, de már megjött 270 kilós átlag­súlyban 90 lengyel bika. Szakoson nem csökkent a szarvasmarhatartási kedv. Nem! Az idei évre is leszerződtünk már vagy félezer állatot. Kanyart vesz beszédünk, újra a szak­csi nép jön szóba, akikkel mereven nem lehet bánni, ahol csak olyan ember áll biztosan a lábán, aki nem a merev veze­tés híve. Igaz az több prémiumot hozna, de több haragost is, és aki itt a háztájit nem be­csülné, kétezer kisparcella gazdáját nem becsülné. Nem is tűrné a szakcsi gazda ezt, de hisz a húsz év példája annak, nincs is mit tűrnie. Az elnök megint szervez. Most éppen egy buszkirándulást a szomszédos Ausztriába, ahol inkább üzlet a szarvas- marhatartás mint nálunk. Linz mellé, Amstettenbe igyekeznek, már program is van. Szervezik a szakcsi parasztembere­ket, azok meg hagyják magukat, így talál­koznak a Duna-hídon, megnéznek egy tenyészetet, tenyészállat-árverésre men­nek, Mostfirtelben törzstenyészetet te­kintenek meg, hazafelé Pozsonyba is be­kukkantanak, hogy ott hogyan csinálják. Az pedig, aki utazik, hogy tapasztaljon, az hozni akar. Látni és érzékelni, szakcsi- vá akarja változtatni az osztrákok sikerét, forinttá a schillinges tapasztalatokat, a koronás sikereket. Negyvenkét szakcsi parasztember buszba ül, elmegy a „szomszéd portára", hogy ne csak néz­zen, de lásson is. Bessenyei Zoltán osztrák árverésről mesél. Ötszázkilós üszőkről, melyek ki­lónként 30 schillinggel indultak az árve­résen, melyre az olasz állatkereskedő egyből „rátett”, olyan jó áru volt. A szak­csi elnök meg számolt. Végül 4 márkára jött ki kilónként a vevő, ami 2 dollár. Tíz százalék adóval is jól elvan az osztrák eladó. Hadd vigyék a majd nyolcmázsás árut. Mi kijövünk kilónként 1 dollárra... Egy gazdának volt 132 állata, ő már 35 schillinget kért, és még azt is mondhatta, Csernobil előtt 3 schillinggel jobb volt a kilónkénti ár. Könnyű számolni, ha a hiz­laló magyar gazda dupláját kapja a hizla­lás után az áruért, az osztrák a négysze­resét.- Ma nem üzlet a szarvasmarha üzlet - summázunk. Bár javul a tejelő ágazat helyzete. Az elnök egy érdekességről is beszámol. Egy új kezdeményezésről, melyben a háztájiba kiadnak húsmarha vemhes üszőket, erre 18 ezer forint álla­mi támogatást és 12 ezer húsipari támo­gatást lehet előre felvenni... Aki mond­juk 30-at beállít, az majd egymilliót előre zsebrevághat. Ez mintha biztató lenne, és Bessenyei Zoltán, a megyébe is szeretné ezt a másutt már élő lehetőséget behozni.- Jelentkező lenne rá, csak nem tudom a húsipar mennyire képes támogatni mindezt. Újra váltunk, arról a faluról beszélünk ahonnan a legtöbb, évente ezer vágóállat fut ki.- Épület van a portákon, szaktudás van a fejekben, termelünk takarmányt. Ezt ki kell használni. Vegyük meg a gazda malacait, mert istállónk van, ezer hízót felnevelni itt nem ügy, ha csak ötszáz fo­rint marad hízónként, már megérte. Jól jár a gazda, a téesz és a húsipar. A belső énem azt diktálja, hogy munkát kell adni az embereknek Szakoson, és a felszámolással sem értek egyet. Az ága­zatra jobban figyelni kötelező! Az állatot babusgatni kell, mint a menyecskét. Va­laha akadt gazdaság, mely csupán a trá­gyáért tartotta a szarvasmarhát, mégis megérte?! Aztán itt a falu megtartó ereje. Mi ez, ha nem itthontartás, megélhetés­nyújtás. Egy szakcsi asszonyt nem lehet odaültetni a varrógéphez napi 8 órában havi háromezer fixért... 14 gombot fel- varrni, naponta 250 blúzra... Na nem! Ők inkább etetnek, hajtanak. Tudom, így van ez, láttam az arcukon mikor a példát me­séltem nekik a varrásról. Mi 300 lengyel bikát rendeltünk. Hol lenne a falu, a pa­rasztember, ha nem ezt tennénk? De ezt tesszük. Egy jó borjú tízezer forintba ke­rül, hát érdemes csinálnunk. Talán a nagyhírű zalaegerszegi vásárban ve­szünk is pár százat még a magyartarká­ból. Az épületek nullára futottak, nincs amortizáció, 5-6 évig még bírják, úgy­hogy kell ide tervezni előbb-utóbb egy új telepet. Elkalandozik ismét a szó, megtudjuk, hogy a negyvenes években a Kocsola környéki földet a világ legjobb földjei kö­zé sorolták, bérbe termeltek a hollandok­nak virágmagot, de itt csodálatos sörár­pa is termett. Jó a föld, szorgos a nép, bő a takarmány. Erre mi jön elő, az NDK pél­da a főttkrumplis hizlalással, amit még a falusi nép sem feledett, amit érdemes lenne ismét visszahozni ide.- A szakcsi ember a kicsi súlyt kedveli, arra szeret hizlalni - mondja Bessenyei Zoltán téeszelnök. Mi takarmányt adunk, amennyi csak kell. - Tavaly 308 tonna búzát,- árpát, és 1360 tonna kukoricát vettek meg a tagok. íme: 166 vagon ter­mény és nem 415 forintért, hanem 376 forintért! A különbség 39 forint, a tagok nyeresége csak ebből egymillió, pedig a kondorosi téesz is megvett tőlünk 400 vagon kukoricát. Búcsúzunk. Szakcson várják a 300 bi­kát... a szakcsi szorgalmasok portáin tö­retlen a kedv. SZABÓ SÁNDOR

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents