Tolna Megyei Népújság, 1988. március (38. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-19 / 67. szám
1988. március 19. IrsíÉPÜJSÁG 5 Urode-e-la, urodela pisana jabuka Urode-e-la, urodela pisana jabuka... - hangzik a színpad bal oldali függönyei mögül az éneklő lányok dala. A szekszárdi Bartina népi táncegyüttes, kólót mutat be.- Ezt a délszláv népi táncot, a kólót, én a medinai szerbektől tanultam - emlékezik Szabadi Mihály koreográfus. Egy olyan körtánc, amit csoportosan, láncba fogódzva, csiga alakban, különböző ívekben táncolnak. Látszatra monoton. A kívülállónak nem nyújt különös élményt. Igazán az érti, érzi, aki részt vesz benne, éli a ritmusát, hagyja magát ragadtatni, sodorni a zenével, a táncban mozdulók hangulatával, ami mögött mindig jelen vannak, meghatározóak a hétköznapok gondjai, örömei. * Gojkovics Milos medinai gazda. Ma nyugdíjas. Lakóházán látszik: gondos örizője a megszerzett pénznek. Minden fillér talált helyet. Mutatós, összkomfortos falusi ház.- Nem sok időt töltöttünk mi tánccal - tár ajtót, tessékelve a lakásba. - Ha mulatósak volnánk, nem telne ennyire... Nézzen inkább körül és kérdezzen, ha tényleg érdekli a sorsunk!- Nem ilyenkor kell fölkeresni valakit- néz kérdőn a felesége, Mirkovics Mira. - Későn jött. Öregek vagyunk már... Szegény apám is halála után került be a szerb naptárunkba. Amíg élt, addig nem kérdezték tőle, milyen volt az élete! Táncolt-e, ahogy fütyültek? Elvitték mint kommunistát. Azt sem tudtuk, hogy az mit jelent. Lippón éltünk. Rádió, újság nem járt akkor. Hárman voltunk testvérek. Anyám betegeskedett, apám is összeszedett valamit az első világháborúban. A 18 hold föld adott munkát. A három kanca ló, csikó és a csődörök, az öt-hat tehét ugyancsak, de a húsz disznó is... Tényleg kíváncsi ilyenekre?... Éltünk. Nem rosszul. Egyszer aztán mindent elvettek. Még zsírunk se maradt. Örültünk a fekete kenyérnek is... Nem szeretek ezekre emlékezni...- A táncról, a kólóról kellene beszélni - inti a férje -, hát azért jött nem?- Mi akkor táncoltunk először együtt - kezd a történetbe Mirkovics Mira -, amikor a bátyám lakodalmában megismerkedtünk. A 19. évemben voltam. Féltem és függtem a szülőktől. Apám nem vert meg, de szigorúan nevelt. Mások voltak az erkölcsök. Mindig templomba jártunk, szinte az volt a szórakozásunk. Azt mondom most is, ott rosszat nem tanultunk. Sőt, úgy gondolom, mi idősek, akik tanultunk hittant, jobban megértettük a „szupersztárt” is, amit a televízió mutatott Jézus életéről. Megint másról beszélek!... Hol is tartottam?... Ja, igen! Összeházasodtunk. Szerb a szerbbel. Én nem vagyok a nemzetiség ellen, de azt vallom, tartsa ki-ki a magáét, ha egy mód van rá. Mindig vannak olyan napok, amikor köny- nyen összezördül a párjával az ember, amikor olyan dolgokat is a szemére vet, amit... Annyi szokásunk van nekünk, hogy azt mások nem nagyon érthetik. Mi ragaszkodunk ezekhez.- Már megint... - mordul Gojkovics Milos, a férj.- Jól van, jó... Mikor mondjam el ezeket? Ritkán jön szóba ma már itt a nemzetiségi kérdés. Szerencsére. Amikor Titó- val nem volt jó a viszony, akkor éreztük mi is, hogy jobb lenne máshol élni. Volt aki magyarosította nevét, de az én apám nem. Az internáláskor lehetett nevet választani. Nehéz idők voltak, bár... azt mondom, ha a férj és a feleség megérti egymást, minden könnyebb. *- Nem én vagyok a klub vezetője, hanem az apósom - mondja csöndesen Szokics Elekné Petrovics Natália -, csak amióta itt tanítok a faluban, azóta többet vagyok a klubban, a könyvtárszobában, és így én foglalkozom a közösség apró- cseprő dolgaival. Napközis tanár vagyok és az oroszt tanítottam a negyedikeseknek, de a harmadik gyermekemmel gondozási szabadságon vagyok. Szerb az anyanyelvem. Délszláv szakon végeztem Növi Sadon. Budakalászon születtem - 33 éves vagyok. - A férjem medinai. Búcsúban ismerkedtünk meg, így kerültem Tolna megyébe. Az egyetem elvégzése után itt kezdtem dolgozni, a szomszéd faluban, Szedresben. Úgy érzem, tudok alkalmazkodni. Három nemzedék él együtt a házunkban. Apósom, anyósom már nyugdíjas. Megértőek, szeretik az unokákat, és ez segítséget is jelent. A hagyományokat őrizzük. Amikor nagyobb ünnep van - gondolok itt a karácsonyra, húsvétra, búcsúra -, akkor mindenki elmegy a templomba. Ezekhez a napokhoz sajátos szokások is kötődnek. Nincs karácsonyfa, hanem szalmát szoktak behozni a férfiak szentestén a lakásba. Régen mindenhol volt szalma, ma csak a konyhába teszünk. Abba dugjuk az ajándékokat és a gyerekek ott keresik hemperegve. Ez csak olyan szimbólum, hogy jövőre jobb búzatermés legyen, meg így emlékezünk Jézusra, aki szalmában született. Hosszan lehetne mesélni szokásainkról, amiket talán más nem is nagyon ért meg.- Az asztalon van itt egy mesekönyv...- Ez tankönyv! Első osztályos. Ma vették elő a gyerekeim. Elkedtek szerbül írni, de magyar betűkkel. Ránkó 9 éves lesz, Mitó 8 és Pájó, a kicsike másfél. Az itt élő szerb gyerekeket is könnyen lehet sorolni: Pájó és Mariana még kicsik. Milka elsős lesz, Milica és Mito másodikos, Ránkó harmadikos. Predrag, Darinka hetedikes, Bilena és Gyuri nyolcadikos. Da- nica elsős gimnazista, Gordana már dolgozik. Múltkor Martity Miroszláwal, a tisztelendőnkkel összeszámoltuk, hány szerb élhet Magyarországon...- ... és hány?- Gyorsan számba lehet venni! Induljunk a legfelső, legészakibb területekről. Szentendrén van 40, Pomázon 220, Budakalászon 150, Csobánkán 30, Budapestet nem lehet megmondani, mert aki vidékről odaköltözött azt már nem tartják nyilván az egyházi adófizetők között. Lórévén 280, Százhalombattán 120 - itt ismerkedtem meg a férjemmel -, Dunaújvárosban 20, Medinán 38, Mohácson 40, Lippón 20. Jaj! Kifelejtettem Szigetcsé- pet, ahol 170 és a ráckevei kolostor körül 5 szerb van. Magyarbolyban 30, Lánycsókon 5. Pécs is a fővároshoz hasonló. Baján 20, Hercegszántón 130, Szeged is a nagyvárosokhoz tartozik, nem tudjuk hányán lehetnek ott. Deszken 200, Új- szentivánon 120, Magyarcsanádon 80, Battonyán - na igen, úgy számoltuk, hogy itt vannak a legtöbben a magyarországi szerbek - 600-an. Ha összeadnánk ötezer körül lenne... A Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetségében talán pontos adatok vannak. *- Nincs itt olyan klubélet - legyint Ko- zics Dusán -, télen van egy-két összejövetel. Ebben a kis közösségben nem is igénylik már, azt hiszem. Legföljebb egykét ember. Aki tanult bármilyen szakmát, az már nem marad itt. Medinán születtem 1923-ban. Ne nézzen szét, látom, keresi az asszonykéz nyomát! Nem nősültem meg. Annyi társadalmi elfoglaltságom volt, hogy észre sem vettem, és elment az idő asszony nélkül. Engem nem érdekel ám, ki milyen nemzetiségű! Az embert a munkája alapján ítélem meg - és ne haragudjon, de - nem a szerint, hogyan táncol. A zenét ugyan szeretem, de van már tíz éve, mikor egy lakodalomban táncoltam a kólót. Ezt is inkább a többiek kedvéért. A szerbekre kíváncsi? Ügy általában, vagy a saját életemet mondjam? Ha akarja, ott kezdem, amikor 1941. április 3-án apámat és még nyolc szerbet katonai sas-behívóval elvitték Marcaliba. Ott fegyveres őrség várt rájuk, megbilin- cselés és már el is tűntek. Nem a magyarok rovására írom ezt, de az akkori társadalom vezetői könnyen szegődtek a fasizmushoz. Milyen rend az, ahol valaki a származása, a nemzetisége miatt bűnhődik? Nem értettük a rágalmakat, amikkel vádolták őket! Olyanokat kérdeztek tőlük, hogy milyen kapcsolatuk van Moszkvával. Ugyan milyen lett volna? Tizenhat hónap után szabadult. Megjárta Kistar- csát, Kisköröst, Tokajt, az Andrássy út 60-at, a legvadabb, leg kegyetlenebb helyeket. Miért? Megbízhatatlannak nyilvánították. Én az ellenkezőjét akartam magamról bizonyítani!- Hogyan?- Már a háborúban meggyőződésemmé vált, hogy az új rendszer, amit az oroszok hirdetnek, az csak jobb lehet. Az átállók között voltam 1944-ben. A harmadik ukrán hadsereg-parancsnokságnál szolgáltam 1945. október 30-ig. Tolbu- hin elvtárs vezérlete alatt. Szerveztük az új magyar vörös hadsereget. A szerb anyanyelvemnek csak annyi szerepe volt, könnyebben értettem meg az oroszt. Az már számomra természetes volt, hogy 1950-ben tagja lettem a pártnak. Maradtam akkor is, amikor kemény napok voltak. Itt Medinán 1956 novemberében pártszervezetet alapítottunk. Elhittük Kádár elvtárs szavait és azt a programot, amit az MSZMP megjelölt. Na, látja! Abban az időben más nóta járta, másként kellett táncolni. Elsőként szerveztünk téeszt is. Voltam elnöke hét évig. *- Több mint negyven éve ismerem a medinai szerbeket - köszönt széles mozdulattal Csajbók Kálmán, a medinai tanács társadalmi elnöke. Nyugdíjasként vállalta ezt a funkciót. Előtte tizenhét évig a Hazafias Népfront Tolna megyei titkára volt.- Érdekes belelapozni a régi krónikába - ül asztalhoz a tanácselnök -, ami a falu történetéhez kapcsolódik. Mi is szeretnénk jövőre megjelentetni egy kis füzetet, ahol a mai történésekről számolnánk be. Figyelje csak, itt van egy följegyzés: „Hogy a következendő nép tudhasson valamit ezen Helységnek kezdetéről, amint végére mehettem, némely emlékezetesebb dolgokat feljegyeztem. Kováts András lelkipásztor Medina, 1791 -ik esztendő június havában. Magyar országban Tolna vármegyében Szegzárd és Kölesd városok között helyeztetett Medina nevű helység falu (mely Kápolna délről, Bikád északról, Apáti napkeletről pusztákkal határos) a Sár víz parton, mikor kezdetett légyen végére nem mehettem. A Rátz lakosok benne igen régiek. Beszéltették, hogy eleiktől hallották, amikor Fehér várat a Töröktől elvették, már akkor Medinán, sőt az előtt is sokkal laktak Rátzok. A magyarok szállottak 1737- ik esztendőben...” Ehhez hasonló levéltári dokumentumokkal igazolható, hogy milyen régóta nemzetiségi község a mi falunk. Bennünket az nem sért, hogy a település nevét a szerbek szerb eredetűnek mondják. Szerintük méde = méhessel. Mások török szóból származtatják, ami gyöngyszemecskét jelent. Nem ez a legfőbb gondunk. Fontos feladatunk, hogy a korszerű élethez megadjunk minden lehetőséget az itt élőknek. A megye- székhely közelsége - Szekszárd 20 kilométer - kihat a munkaerő-gazdálkodásra. Sokan bejárnak dolgozni a Szekszárdi Húsipari Vállalathoz, a tejüzemhez, vagy Paksra az atomerőműhöz. Néhá- nyan esetleg Pécsre. A többség azonban a téeszben dolgozik. Szedresben van ennek a központja, de a medinai határban jobbak a földek. A két téesz egyesítésével kiegyenlítődtek az adottságok. Most különösen kell figyelnünk az ingázó dolgozóink helyzetét a létszámcsökkentések miatt. Nyilván a nem helyben lakóktól válnak meg először a munkahelyek és akkor nekünk kell gondoskodnunk itt a faluban valamiről. Vannak elképzeléseink, de reméljük nem kerül rájuk a sor.- Az ilyen kisközségnek is vannak előnyei - szólal meg Höger János vb-tit- kár. Könnyen áttekinthető, jól szervezhető. Ne gondolja ám, hogy itt a szerbek különös módon élnek. Mindig, minden helyzetben tehet rájuk számítani. Ha ők mozdulnak, a többiek mennek utánuk. Kilencszázhúsz a falu lakóinak száma. Szerbek alig vannak negyvenen, mégis, amikor a tehót keltett elfogadtatni, én hozzájuk mentem először. Ők egyetértettek, mert olyan célokra kértük a pénzt, ami az ő javukat szolgálja. Látják az értelmét, adnak és részt vesznek minden társadalmi munkában, út, járdaépítés, vagy bármi tegyen. Nem beszélhetünk nagy fejlődésről. Itt már az is fontos, hogy ne menjenek el a fiatalok. Van távhívásos rendszerű telefonhálózatunk, „krosz- bár”. Önálló orvosi körzet. Az iskola alsó tagozatos tanulói helyben, a felsősök Szedresben tanulnak. Két élelmiszer-, három táp- és takarmánybolt, egy posta- hivatal, kultúrotthon. Két éve alakult a szabadidős társaság és 1978 októberében a szerbklub... *- Volt egy lelkész, a Dusán pap - tölt saját termésű borából két pohárba Köztes Szávó -, ő tanított engem muzsikálni még 1939-ben. No! Tessék elvenni a poharat! Nálunk ez is szokás, hogy nem adjuk kézbe. Csak a koldusnak kell nyújtani... Itt születtem Medinán, de már a nagyszüleim is. Ez egy kis sziget nekünk. Mi másként beszélünk, mint a Pest környékiek, vagy a baranyaiak. A táncot a szüleimtől tanultam, amit később én is tanítottam, mert kértek rá. A tánccsoportot az ötvenes években szerveztük, de igazi sikereket csak tíz, tizenöt év múlva értünk el. Az úttörőkkel Csillebércen is voltunk. Szerb lakodalmast mutattunk be. A felnőttekkel is eljártunk erre-arra. Abban az időben én Pécsen, az uránban dolgoztam. Péntek estéken jöttem haza, szombaton próbált a táncsoport. Abból nekem semmi előnyöm, de hátrányom se származott, hogy szerb voltam, vagyok.- Azt azért hadd mondjam el - lép közelebb Kozics Szávóné Galacz Mária -, a férjemet, Szávót szinte kitagadták a családból, mikor engem, a magyar asszonyt feleségül vett. Késön házasodtunk. Az első uram - aki magyar volt, és ö hozott ide Medinára - meghalt. Amikor Szávót megismertem, már 47 éves voltam. Állítólag tetszettem neki.- Igen, de még nem fejeztem be, mi tett a kitagadásodból. Az Alsóhídvégi Állami Gazdaságban dolgoztam baromfitenyésztőként. Gyalog jártam téten, nyáron 4 kilométerre. Elismerték a munkámat. Háromszor voltam kiváló dolgozó, kétszer miniszteri dicséretet is kaptam. Anyósomat ez persze nem érdekelte. Ö farkasszemmel nézett rám, mert magyar vagyok. Az apósom kimondottan kedvelt, amíg nem tettem a fia felesége. Szávónak volt két testvére és ők a mamával összefogva meggyőzték a papát is, hogy nem vagyok közéjük való. így aztán évekig nem beszéltünk. Nem tudtak befogadni, de Szávóval mi ennek ellenére jól megvoltunk. Neki már lassan megbocsátottak, és egyszer megtört a jég. Pátronus ünnepen - ez is szerb hagyomány, hogy minden háznak van egy védőszentje és ennek a névnapján Szent György, Szent Miklós, vagy éppen ami - megszentelik a házat és lakomát tartanak. Na, egy ilyen napon küldtek értem, hogy menjek én is. Nagyon nehezen mozdultam, végül elmentem. Szerettem táncolni nagyon, de csak a magyar táncokat. A kis unokám magyar, de a szerb népviseletet kedveli. Mutatok egy fényképet... Látja, pont azt nem találom! Kimegyek keresem, addig beszélj te, Szávó!- Karácsonykor még táncoltam kettőt én is - engedelmeskedik Szávó -, aztán észrevettem, hogy kevesebb a levegő, és a lábam se a régi... *- Egy öreg táncost meg kell becsülni - vallja Szabadi Mihály koreográfus, művészeti vezető - nemcsak a lába járását, hanem szava hordozását, kalapja viselését is tudnunk, ismernünk kell. Az egész embert tanulmányozzuk, mert ha csak a táncfigurákat lessük el, akármilyen ügyesen utánozzuk is, mozgásunk gimnasztika tesz csak, és nem tánc. * Balról indul lassan két lánysor, pici kört alakítva. Másfél dallam után lányok, legények vegyesen jönnek. A lányok keze két oldalt a legények vállán, amazok hátul fogják egymás kezét. Ballal kilépve kétszer rugóznak, szinte helyben topo- gásnak tűnik. Igazán az érti, érzi, aki részt vesz benne, éli a ritmust... Száll az ének: Urode-e- la, urodela pisana jabuka. DECSI KISS JÁNOS Fotó: KAPFINGER ANDRÁS
