Tolna Megyei Népújság, 1988. március (38. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-15 / 63. szám
4’ÍníÉPÜJSÁG 1988. március 15. Moziban Pataj is a Dunánál van Ennél dísztelenebbé talán nem is tehető egy riport-dokumentumműsor. Schiffer Pál és Magyar Bálint alkotása, „A Dunánál” sem műfajával, hanem műfajon belüli eszköztelenségével megragadó. Igaz ugyan, hogy „külsőre” nem több és nem kevesebb a televízióból ismerős, a mikrofon tárgyilagosságára bízott feldolgozásoknál. • A hozzánk közeli, a Duna bal partján fekvő Dunapataj félmúltjából merít az eleven emlékezet hálójával. A film hét ember, hét különböző élethelyzetű és karakterű pataji „polgár” számtalan mozzanatában érintkező, egymásra vetíthető sorsának mintázatát adja. Ezzel együtt az ötvenes évek eszmei-erkölcsi hullámverését, majd az 1956 októberébe torkolló zátonyait idézi meg. A múlt faggatását nem lehet ennél közvetlenebbé tenni. Mintha ki-ki szüleit vagy kortársait hallgathatná. Hitele maga az élő beszéd, maga a gesztus, az asztalra ejtett ököl, a versrigmusokba örökített hit, a megkeseredettséget takargató mosoly. Belefér ebbe a szelíd képmutatás emlékeket szépítő holdudvara is. Az alkotók mintha szégyenlősen kerülnének. mindent, ami művi, ami csinált. Még a széllel felkapott verseket tartalmazó papírlapokat is hihetjük a valóság által felkínált, kitervelés nélküli jelképnek az értetlenül kotkodácsoló tyúkok látványával együtt. De a tetovált karú párttitkár, Dér László harca az apjáért - látszatra ellene -, nem jelkép. Nem jelkép a maga- költötte vers, amit felolvas és a hittel skandált szavak forrpontján összeszoruló torok sem. Könyörtelenül valós a hevenyészve toborzott, a megalakulása pillanatában sem létező téesz és a párttitkár nyers, szinte csak gyakorlatias morfon- dírozása is, amikor „föl”-telefonál: „Vágják a csillagot, Nagy elvtárs! Mit csináljak?!” ... „Menjen és segítsen nekik" - hangzik a keserűséget játékos cinizmussal takargató válasz. És nem jelkép a Sztálin művein iskolázott egykori iskolaigazgató, a munkáskáder lepkész megroppant hite sem. „...a hadifogság nem volt fogság, de hogy bujkálnom kellett, a hitemben rendültem meg." Van aki bújt, van aki bujtatott, van aki csak annyit értett meg a körülötte zajló világból - hogy a szegény végre egy jókorát üthet a gazdagon - s ezzel, mint természetadta jogával élt. A túlélés lehetőségének két egymással feleselő, tipikus véglete is megfogalmazódott. Egyikük a ma nyolcvanöt éves Körmendi Józsi bácsi, aki annak idején mellesleg parasztpártot is alakít, éjszaka titokban vágja a jószágot a padláslesöp- rések idején, míg a másik, a volt tanácstitkár, aki a helyi zavargások idején a kö zség telek-és anyakönyveit megmentette, Amerikában a „paprikasch-gu- lasch-ból” csinált karriert. Végül az asztalos, a kétkezi munka hatalmát tisztelő Kothenz Béla és a tanácselnök, a meghurcolt, ám tisztafejű és hitű Kiss István kálváriája egészíti ki a sort, ha a történelem a maga ellentmondásos, végtelen menetében egyáltalán kiegészíthető. A film József Attila híres címadó verséből választ mottót: „Elegendő harc, hogy a múltat be kell vallani.” De, hogy a vers további sorai érvényessé válnak-e társadalmunkban, mikor tudunk a közmegegyezés azon szintjeire jutni, hogy „a harcot, amelyet őseink vívtak,/békévé oldja az emlékezés” - arra már gekünk kell választ adni. Például hasonló filmekkel. BÓKA RÓBERT Hangverseny A Molnár Dixieland és a Budapest Ragtime közös koncertje Félve gondoltunk arra, hogy szerencsés megoldás-e két ilyen nagy hírű - önállóan is felejthetetlent nyújtani képes - együttest egy műsorban felléptetni. Vajon nem zavarja-e őket a másik jelenléte? Erősítik vagy gyengítik egymás hatását? Aggodalmunk alaptalannak bizonyult, sőt, kiderült, hogy remek ötlet volt a Babits Mihály Művelődési Központ részéről a közös koncert szervezése. A zenekarok kü- lön-külön és együtt is maradandó élményt szereztek a szépszámú közönségnek. Amit hallottunk, vérbeli jazz volt, igazi jam-sassion, valódi örömzene. A koncert első részében a Molnár Dixieland játszott. Af the Jazz Band Ball c. számmal kezdtek, majd a Savory Blues-t jelentette be - a műsorközlő szerepét is vállaló - Molnár Gyula. A Wirtling Rufus és a Bourbon Street elhangzása után egy ismert magyar dal jazzosított átdolgozása következett: Minek a szőke énnékem... Ezután még több klasszikus és kevésbé ismert szerzeményt élvezhettünk jobbnál- jobb előadásban. Emlékezetes marad a jazz koronázatlan királyának, Louis Armstrongnak a Nem tudom elhinni, hogy szerelmes vagy belém c. száma. Külön is kiemelkedtek azok a nóták, melyekben a káprázatosán zongorázó Garay Márta énekelt is. Ma élő francia zeneszerző darabja a Creol Jazz elnevezésű. Ebben a klarinétszólót Molnár Gyula játszotta. Virtuozitása megérdemelt tapsot kapott. Mint a zenekarról szóló ismertetőből is megtudtuk, bejárták szinte egész Európát. Két Magyarországon megjelentetett nagylemezükön van, s több mint 40 fesztiválon képviselték hazánkat. Felléptek olyan világhírű szólistákkal mint Tony Scott (USA), Fatty George (Ausztria), Eddy Davis (USA) és John Mortiner (Anglia). Csehszlovákiában „Európa Klasszis” díjat nyertek. Összeszokott, érett, jókedvű muzsikálásukkal Szekszárdon is igazolták hírnevüket. A koncert szünetében a Molnár Dixielandről szóló könyvüket dedikálták a zenekar tagjai. A műsor második részében a Budapest Ragtime lépett dobogóra. Ismerősként üdvözölték a közönséget, hiszen évek óta eljárnak a megyeszékhelyre. Újévi koncertjükre mi is szívesen emlékszünk. A stílszerűen keménykalapos zenekarvezető azzal indította a Ragtime műsorát, hogy könnyű helyzetben vagyok - mondta -, mert Molnárék már felmelegítették a közönséget. Nekünk arra kell vigyázni, hogy a jó hangulat tovább fokozódjon. Fokozódott is, különösen mikor eljátszották Bizet Carmen c. operájának általuk átdolgozott keresztmetszetét. Sziporkázóan szellemes volt. A Peresztrojka című számuk pedig egyenesen harsány derültséget váltott ki. A hallgatóság részesévé vált a zenei paródia sikerének, ugyanis a Tajga szelét a közönség imitálta. Hasonlóan ötletgazdag volt és derültséget okozott az amerikai farmon történt zenei látogatás. Az örömmel játszó Ragtime elkalauzolt bennünket Itália földjére is. Megszólalt az O sole mio dixieland stílusú változata és természetesen nagysikert aratott a jól ismert Alexanders Ragtime Band. És még nem volt vége a parádés koncertnek. Újra visszajöttek a színpadra Molnárék. A két együttes közösen fergeteges örömzenét csapott. Derűsen, mókázva muzsikáltak; a közönség pedig elfelejtve búját, baját önfeledten szórakozott. LEMLE ZOLTÁN __,____________________________________ A Kritika márciusi w w g _ w „A Kultúra a 80-as évek végének Magyarországán az akut krízis állapotában van.” Ezzel a megállapítással kezdődik az a tanulmánynak is beillő hozzászólás, amely új kérdéskörökkel, új szempontokkal és újszerűén megfogalmazott problémákkal gazdagítja a Kultúra és ideológia című eszmecserét. A szerző Ágh Attila, a hozzászólás címe és témája „A kultúra szűkített újratermelése.” Gyertyán Ervin a marxizmus konjunktúrájáért című írása szorosan kapcsolódik a KB ideológiai állásfoglalásához, és megállapítja, hogy „...józanul kell szembenézni azzal a helyzettel, hogy nem ideológiai elbizonytalanodás van, hanem súlyos ideológiai válság.” A következő két hozzászólás a Kritika 1987/II. számában megjelent cikkekhez, Köteles Pál és Agárdi Péter írásaihoz kapcsolódik. Sándor Andrásnak az a véleménye, hogy Köteles csupán jogot kér a másképpen gondolkodáshoz és ennek nyilvános kifejezéséhez. Az ellenzékiség legalizálását látja szükségesnek, mint fontos társadalmi reformlépést, és Agárdi ezt a szándékot szinte nem érti meg. Kiss Károly nyílt levélben fordul Agárdi Péterhez, foglalkozik az ideológiai pluralizmus lehetőségeivel, és ezzel összefüggésben - a jobb szocializmus érdekében - a jelenlegi politikai intézményrendszer kereteinek tágításával. A nézetcsere E. Fehér Pál hozzászólásával zárul. Nem lehet meghatottság és megdöbbenés nélkül olvasni azt az interjút, amelyet Karig Sárával készített Gergely Ágnes. „Emberi minta” a sorozat címe, és ez a beszélgetés valóban egy igaz ember nem mindennapi megpróbáltatásokkal teli életútját tárja elénk. Radnóti Zsuzsa a mai magyar színház időszerű kérdéseivel foglalkozik. Mellékszereplők kora című tanulmánya a fiatal drámaírók alkotásairól ad áttekintést, a főhős nélküli dráma megjelenéséről és hatásáról. Zappe László Színház és közönség, színház és társadalom című írása annak a ténynek a leszögezésével kezdődik, hogy „Az elmúlt évadban 130 ezerrel csökkent a nézőszám” és azzal folytatódik, hogy a szerző igyekszik felkutatni ennek az elgondolkodtató jelenségnek az okait. Tévénapló Czillei és a Hunyadiak Az elmúlt éveknek valószínűleg legkockázatosabb vállalkozása. Vörösmarty színpadi alkotásai közül egyedül a Csongor és Tünde állja az időt, nem is fog elhalványodni soha, a többi inkább irodalomtörténeti emlék, adalék egy hatalmas életműhöz. Talán fokozottan vonatkozik ez a Czillei és a Hunyadiak című drámára, amit Vörösmarty monográfusa, Tóth Dezső szigorúan ítél, azt írja, nem képes az események mozgását a jellemek erejével hitelesíteni, s „a történeti események közt szinte céltalanul lebegnek a magánérzelmek bekötetlen szálai”. Sok igazság van ebben, ám az is kétségtelen, hogy a darab bővelkedik részletszépségekben, s ami fontosabb, szakítva a francia romantikával, a Czillei erőteljes jambusait Shakespeare ihlette, a kutatók pedig néhány jelenetben közvetlen hatást is kimutattak. A darabnak soha nem volt sikere. 1844-ben mutatták be, de mindössze kétszer adták, 1900-ban, a Vörösmarty-évforduló alkalmával a harmadik felvonás egy része hangzott el, majd 1923-ban Hevesi Sándor vitte színre, de ezúttal is sikertelenül. Ennek a konok elutasításnak volt is alapja: a dráma egyenetlen, a jellemek esetlegesek, a történet sok kitérővel megy a végkifejlet felé, amikor Hunyadi László Czillei „kardja alá rohan, földreveti, s kicsikart kardjával megöli”, ahol Vörösmarty- nál olvassuk. . Az oly kevés sikert hozó drámát, ami feltehetően egy trilógia első darabja, most Mészöly Dezső és Benedek András dolgozta át televízióra, így próbálva rehabilitálni Vörösmartyt és a drámát. A darab eredeti voltában előadhatatlan, mert ha a szöveget végigmondanák, legalább öt óráig tartana. Az eddigi színpadi kísérletek során is erősen meg kurtították, s ezt tette a két tévéátdolgozó is; körülbelül a darab fele maradt meg. Ez ellen nem lehet szólni, az már más kérdés, jogos vagy legalább illendő-e egy klasszikusunk alkotását ennyire felforgatni? Vörösmarty, ha esetenként kitérőkkel is, céltudatosan halad Czillei megöléséig, itt azonban az egyes jelenetek nem mindig követik a dráma menetét, a két átdolgozó amennyire tudja, sűríti vagy éppen felbontja a jeleneteket, bár arról nem győztek meg, hogy ez mindig helyénvaló is. A színészek általában szépen mondják Vörösmarty súlyos szövegét, de arra is van példa, hogy leharapnak a sorokból vagy tesznek hozzájuk, ám időnként olyan szöveget is mondanak, ami nem Vörösmartytól való. Az erős húzások miatt nyilván szükség volt magyarázó betoldásokra, amelyek a szöveget folyamatossá teszik, mégis kérdés, mennyiben elfogadható ez. A darab, amit Félix László rendezett, látványos történelmi kép, s ez a legtöbb, amit mondhatunk róla. Esetenként hatásos is, néha színei nagyon is erősek, László király küldöttségét például Vörösmarty tompítottabban ábrázolja. Abban nincs okunk kételkedni, hogy az eddigi előadási kísérletek közül ez a leghatásosabb, de az is bizonyos, hogy ez a két és fél órás dráma nem hat mindig meggyőzően, s talán nem is Vörösmarty tehet róla. A film tartóoszlopa Sinkovits Imre, pontos és hiteles Czillei, ő áll a darab középpontjában, fölényes és gúnyos, amilyennek Thuróczi is jellemzi krónikájában. Hegedűs D. Géza méltóságteljes Hunyadi László, esetenként talán nagyon is kimért, s a nagyon sok szereplő között Mácsai Pál heveskedő Hunyadi Mátyására figyeltünk még fel. Nagyszabású vállalkozás, minden kérdőjelével együtt, s ha vitatható is, hogy miért erre esett a választás, figyelmeztetés is, hogy klasszikusainkkal kapcsolatban van még törlesztésre váró adósság. Kalemegdán Aki ma végigjárja a belgrádi Kalemegdánt, alig sejt meg valamit a múltból. A török szó bajvívó helyet jelent, a valóságban azonban ennél sokkal több, olyan történelmi színhely, amelynek emléke a déli harangszóban is visszhangzik. Ide kalauzolt el a pécsi és a Ljubljanai televízió közös filmje, Jósfay György és Janes Lombergár alkotása, ami műfaját tekintve lírai ismeretterjesztés és szorosan kapcsolódik a Vörösmarty-drámához. A nándorfehérvári győzelem után itt találkozott László királya Hunyadi fiúkkal, itt ölték meg Czillei Ulrikot, s itt esküdött mega király, hogy nem áll bosszút haláláért. A többit jól tudjuk a történelemből, s természetesen Erkel operájából, melyben boldogan énekli a kórus: Meghalt a cselszövő, megszűnt a rút viszály... Félrevezető, ha a történelmi eseményeket mai szemmel nézzük és ítéljük meg, s még veszedelmesebb, ha történelmi viszályokban mai rokonszenvek vagy ellenérzések forrásátlátjuk. Ez a kor egyébként is szerteágazó, - bár melyik nem volt az?- s a családi hatalmi törekvések sok mindent meghatároztak. A Czilleiek is magasra törtek, Czillei Borbála Zsigmond király második felesége volt, igaz, hogy hűtlen feleségként tartja számon a történelem, a család pedig a Hunyadiakban látta szándékainak legfőbb akadályát. Ugyanakkora szlovén reneszánsz kezdetét jelenthette volna a Hunyadi László elvesztésén munkálkodó Czillei Ulrik, akiben mégiscsak felesleges sötét árulót látunk, a „cselszövés" pedig ebben a korban a hatalomra törő urak egyikétől sem volt idegen. A Kalemegdáni gondolatok című film a történelmi megbékélést szolgálta, a szlovén múlt kivételes szépségű emlékeit mutatta be, tájakat, amelyekből paloták, templomok emelkednek ki, a Czillei-család nagyvonalúságát, művészetpártolását példázva. Közben jól felkészült szakemberek vezettek a történelem rejtekútjain, mindig az elfogulatlanság jegyében, s ezzel a Vörösmarty-dráma világához is közelebb jutottunk. Emlékezetesen szép film volt, arra is figyelmeztetve, hogy szükség van az ilyen közös munkára, mert jól szolgálja a történelmi elfogultságok és balítéletek eloszlatását, aminek pedig egyre türelmetlenebb világunkban bőviben vagyunk. Cs. L. Rádió Mire felnőnek... „Az anyunak mindig sok a munkája itthon, nem ér rá foglalkozni velem, apu pedig nagyon fáradt, mire hazaér, legtöbbször alszik. Sokat unatkozom, de néha, amikor nincs más dolguk, szoktak velem játszani a szüleim. Persze az sem az igazi, mert ők nem élvezik a játékot...” Egy hetedik osztályos kisfiú vallomását hallhattuk vasárnap délelőtt a Kossuth rádió rendszeresen jelentkező műsorában, a „Neveletlenekben”. A jó tanuló, rendes magaviseletű, ám a közösségben, pajtásai között helyét nem találó Zoltán példáján keresztül egy széles kör sorsának problémáját vetette fel a riportláncolat. Nem tudja pontosan a kis ember, hogy mi a baj, de nem érzi jól magát a bőrében, mindig azon igyekszik, hogy észrevegyék, társai valamiért felnézzenek rá, fontosnak érezzék őt. De hiába. A szülök nem is veszik tudomásul a fiút foglalkoztató, szorongató gondokat, a pedagógus pedig koraérettségnek, „kinőhető” jelenségnek tartja. Pedig nagy valószínűséggel nem az, a Zoltánhoz hasonló gyerekekből lesznek a neurotikus, a kudarcoktól rettegő, így az új feladatokat elutasító, önmagukat sajnáló, a világgal elégedetlen „középemberek”, felnőttek. Mindez természetesen nem kategorizálás, de feltétlenül egy szomorú esélyt takar. Más ösvénye, eltérő jegyekkel hasonló kényszerpályát tükröz az önmagukat a narkotikumokban, céltalan csavargásban, vandalizmusban kereső fiatalok sorsa. Végre beszélünk róla és amióta a nyilvánosság előtt keressük a kiutat, nem igyekszünk takargatni a létezőt, ijesztő méretekben hömpölyög elő létszámuk, tömegük és problémáik sora. Az okokat kutatva mindenkinek külön története, egyéni magyarázata van, az egész mégis tipikus. Olyannyira, hogy már közhelyszámba megy a szétzilálódott családokról, a szerepüket veszített kisközösségekről, az iskola hatástalanságáról, kultúránk hiányáról szólni. Hogy mégis teszik ezt sokan, az talán egy vékony szálat, a közömbösségbe való süppedés, a tehetetlenség elutasítását, a megoldás lehetőségét jelentheti. Ha másért nem, tiltakozásként, hogy ne kelljen olyan rémriportokról olvasni, hallani, hogy osztálytársát agyba-főbe verte egy tizennégy éves tanuló, hogy nemcsak a gyerekek, de a pedagógusok is rettegnek tőle, megfékezhetetlennek tartják. Milyen felnőtt lesz belőle, belőlük...?- takács Kiss István - akit a falu tanácselnökként is a bizalmába fogadott
