Tolna Megyei Népújság, 1988. febuár (38. évfolyam, 26-48. szám)
1988-02-20 / 43. szám
1988. február 20. ^PÜJSÄG 5 Szegedi séták Anno 1943^ Sárpilis Mit rejt az ágyneműtartó? A könyvtár és a levéltár bejárata ] Egy kosárfonó dinasztia utolsó tagja Egy jeles népművésztől hallottam egyszer, hogy régen minden falu legényei arra törekedtek, verbunkos táncukba olyan minél cifrább lépéseket, ugrásokat szőjenek bele, amit csak ők tudnak, amiről azt meg lehet ismerni, de nem könnyű utánozni. Az „ezt csak én csinálom így”, az egyediség szándéka az igazi mesteremberekben ugyanígy él. Ki ezzel, ki azzal próbál más lenni, mint az azonos szakmát művelő társai. Bencze György kosárfonó munkáit sem lehet összetéveszteni senki máséval. Nemcsak formájuk, fonásuk módja árulkodik róla, ki készítette őket, az is, hogy a korsókat, de- mizsonokat ő nem a feneküktől, hanem a nyakuktól indulva öltözteti vesszőbe. így erősebb, nem tágul ki a fonat, s még a dédunoka idejében is megóvja az üveget, ha csak oda nem vágják. Persze, azt, amit a rozmaring-, a kender-, a vad-, az amerikai- meg az aranyfűz tud, tudja a műanyag is, így a kosárfonás önmagában ma már nemigen tart el egy családot. Ezért aztán egyre kevesebben csinálják, az atomvárosban - Pakson - már csak egyedül a „Bencze kosaras”.- Az apámnál voltam inas, nála szabadultam negyvenhatban - mondja, miközben felmarkol egy köteggel a kisfateknő- ben ázó barna szálakból - de már az ő apja, a nagybátyám, meg a bátyám is ebből éltek. Szállt a mesterség firől fira, mint a kisköntös. Én a lakatosság felé húztam volna, de apám rámparancsolt, mert látta bennem a tehetséget. Hát a vas helyett fával kezdtem bánni. Jó szeme lehetett az idős Benczének, mert a ma már nagyapa-fiú keze olyan boszorkányos ügyességgel jár a kosárkötőbakra árral rászögezett kis véka vesz- szőerejében, hogy nézésébe belefárad a figyelő tekintet. A mester néha megáll, a nagyapától örökölt kosárkötővassal elegyengeti a vesszőket, aztán colstokot vesz elő. Valaha ő is úgy hallhatta, ahogy most nekünk magyarázza:- Akkor jó, masszív a kosár, ha a fala olyan magas mint a fenék átmérője. Ügyelni kell arra is, hogy ne billegjen, ha a földre állítjuk, s a fülei is szimmetrikusak legyenek. Amikor ovális, mint a karkosár, azt még nehezebb kötni. Technikai érzék is kell hozzá, meg sok gyakorlás. Hányszor mondta nekem is szegény apám: Úgy áll a kezedben a vessző, mintha sose láttad volna... Aztán csak beletanultam. Muszáj volt, mert egész nagyüzem volt nálunk. Sokszor harminc fosztóasszony hántotta az udvarunkon a vessző héját. Ezer száláért nyolc forint fizetség járt, hát volt hogy nyolcezret is megcsináltunk egy nap. Mi meg gyártottuk a bucsérokat, takarókosarat, körtelábú mosdókat, meg gatyásszékeket. Ezeknek az aljuk is körbe van fonva. Saját fogattal jártuk a vásárokat, s ritka volt, hogy ne kelt volna el minden árunk az utolsó darabig. Ma már ki is nevetnének, ha ilyen dolgokkal kiállnék a piacra. Nem kifizetődő, inkább csak műkedvelőként, a családnak, ismerősöknek dolgozom. Sajnos, a fiam és a két lányom más szakmát választott. Hogy Csehszlovákiától Amerikáig milyen sok tájra vittek már a portékából, azt a kosarazást szintén jól értő feleség árulja el, miközben előhoz néhány szép darabot megmutatni. Büszke rájuk, hiszen többen benne van az ő keze munkája is. Embere ezalatt újabb vesszőcsomóért nyúl, de oda se pillant, ujjaival érzi, épp annyi szálat markol amennyi kell. Másik oldalán a konyha kövén a hulladékként levágottakat gyűjti, finomabb holmiknak még jó lesz. Kidobni csak a legapraját szabad, mert minden darab kincs. A család egykori füzese ma már parlagon hever, hiába vették el annak idején, senki se gondozta. Pedig némelyik fajta olyan ápolást kíván, mint a szőlő ha már nagyra nőtt, bozontos bokrok közt bujkálva lehet egyenként megszedni, kerékpáron hazatolni azt a tömérdek vesszőt, amit aztán barnán, vagy megfőzve s lecsupasztva szép fehéren fon meg a kosaras. Májusban, amikor „lébe gyün”, alul vesszőfosztó csiptetővel megcsípik, s ha „ugrik a bőre”, akkor nyolc-tíz nap múlva le kell szedni, különben „fába gyün” s könnyen törik. Múlnak a percek. Bencze György keze alatt lassacskán megszületik a legújabb kosárka. Míg kígyóként tekereg a szál, alakul a két fül, kiderül, hogy a nyugdíjért sok-sok évig ki kellett mozdulni az otthoni kis műhelyből, s „rendes” munkahelyen megszerezni az éveket. A Paksi Konzervgyárban dolgozott tizenhét évig, majd az atomerőműnél az ÉVG hatalmas Potein daruit irányította rádión. Persze, akkoriban sem tudta abbahagyni kedvenc foglalatosságát, még mikor egyszer kórházba került, oda is utánabu- szozta a felesége a szerszámait meg a fűzvesszőt. Most sem áll meg. Tekintetével elégedetten végigsimogatja a kész kosarat, s már neki is fog az újabbnak. CSER ILDIKÓ Fotó: GOTTVALD KÁROLY Amit az ember a saját lakóhelyén csak nagy ritkán, azt idegenben jó, ha megteszi. A sétálásra gondolok, amire dolgunk végeztével majdnem mindig marad időnk, csak éppen elfeledkezünk róla. Ehelyett inkább elmegyünk vásárolni, ami persze érthető, hiszen a magyar kereskedelem áruellátása szeszélyes és előfordulhat, hogy egy szerencsés véletlen jóvoltából akár 50 forintot is megtakaríthatunk. Amit aztán az idegen hely idegen sörözőjében verünk el, és ez persze szintén nem rossz, hiszen a belhoni sörfajták elosztása is rapszódikus. A séta mégis jobb, mert hangulatot kelt, élményeket hoz és olyan elraktározható benyomásokat, melyek ugyan tán sose kerülnek elő tudatunk mélyéből, de mégis gazdagodunk általuk. Szegeden például elsősorban a város tiszta, logikus, áttekinthető szerkezete hat először a járókelőkre, sétálókra. A tökéletes parkosítás, mint például a Széchényi téré, a házak szinkronja, ami úgy értendő, hogy nagyon gondosan vigyáztak, nehogy egy építés után 10 évvel már omladozó, „modern” épület rontsa a múlt század végiek összhangját. Nem kell túl nagyot gyalogolni! Induljunk el a közművelődésnek szentelt múzeumtól, ballagjunk a Tisza-parton jobbra az első utcáig és ott be a Dóm térre. Ez Magyarország talán legjobban kialakított, zárt tere, ahol tökéletesen harmonizál egymással a Fogadalmi-templom, a XIII. századbeli Dömötör-torony és a Somogyi Könyvtár pompás üvegpalotája. Harmincöt kilónak becsüli Bogár István nyugdíjas kántortanító, népművelő azt az irathalmazt, gyűjteményt amit az ágyneműtartójában őriz. Amikor felnyitja az életét, munkásságát dokumentáló okmányok fedelét, szinte katalogizáltan sorjáznak az emlékek. i * A sárpilisi iskola küszöbét mint kántor- tanító 1943 októberében léptem át. Ez a fali^ akkor a Sárköz legszegényebb, legelmaradottabb községe volt. Talán ki- lencszázan lakhattak a szőlőhegyiekkel együtt. Bent a faluban 130 ház volt, közöttük mindenütt sár, meg sár. Járdán csak az utca rövid szakaszán lehetett lépegetni. A többiben a szalmával bélelt facipő, de még a zsíros csizma is elmerült. A legszélső utcán kétszáz méter hosszan vezetett a sárközi makadámút. Villany még nem volt. * A kacsa- és lóúsztatóból emelkedett ki a község legnagyobb palotája, a főjegyzői lakás. Feltöltötték a tó közepét és odaépítették a házat. A főjegyzői lakásra a református templom háttal állt. Mellette a parókia a gazdasági épületekkel. Az egy tantermes iskola a templomhoz tartozó telek végében volt. Lyukas padló, két keskeny ablak 40-50 tanuló részére. Amikor idekerültem, az iskola átadásakor a következő felszerelési tárgyakat, oktatóeszközöket vettem át: tíz darab ötszemélyes ütött-kopott padot, egy hasonló állapotban levő tanítói asztalt, egy harmóniumot, egy széket, amire nem lehetett ülni, öt kísérleti eszközt, egy táblai vonalzót. Az iskolai könyvtár huszonnégy könyvből állt. Ilyeneket találtam közöttük, mint: „A kosárfűz feldolgozása”, „Az ázsiai kolera”, „A gályarabok története”, „A kisherceg”. A földrajzhoz volt még egy földgömb, egy Európa és egy Magyarország térkép. * Jákób Konrád főjegyző és egy községbeli irnokgyakornok a faluházán ténykedett, állami feladatokat láttak el. A főjegyző íróasztala mindig tele volt iratokkal, de ő maga keveset tartózkodott az asztal mellett, mert gazdálkodott a földjein. Mé- hészkedett is. A méz árán földet vett. Egy kiló mézért egy pengőt kapott. A föld négyszögölének ára ötven fillér volt. A felszabadulás után, amikor mennie kellett, Pécsett egy középiskolában lett fűtő. Családvárak Magyarországon címmel könyvet írt. Azt fejtegette, hogy a falu lakosságának közösen kellene gépeket beszerezni, közösen építenének raktárakat. Épített is a faluban egy harminc méteres kukoricagórét, meg egy szilvaaszaEgy sarokkal odébb megpillantjuk az angol gótikát ízléssel imitáló, romantikus Fekete-házat és sajátos sarokerkélyét. A villamos mentén haladva eljutunk az Aradi vértanúk terére, ami ismét egy szépen formált téregyüttes. Itt tanácsos felülni a villamosra és elmenni majdnem a vasútállomásig. Onnan pár perces séta az Alsóvárosi templom, egy csak keresztnevéről ismert zseniális ferences, Jakab páter műve, a XV. század végéről. Jakab atya ennek párját Nyírbátorban, a harmadikat Kolozsvárott emelte. Nagy művész volt. Fényképeink kedvgerjesztőül szolgálnak a fentebb említett kurta, alig félórás, szegedi sétához... O. I. Fotó: K. A. A romantikus Fekete-ház Bogár István és aki talán tovább gyűjti az emlékeket, az unokája lót, de a maga kukoricáját tárolta benne. Az aszalót soha senki nem használta. Később a falusiak szétszedték és a szárítórácsokat elégették. * Hosszú ideig Dávid Istók bérelte azt a kocsmát, ami a faluházával épült egybe. Ezért Dávid kocsmának nevezték. Ö tanította be a szüreti bálok táncait és ő rendezte ezeket az őszi mulatságokat a saját kocsmájában. A polgári olvasókörben is volt egy kocsma. Az olvasókörben szegény, gazdag ember egyformán elfért. Az élekorban sem volt különbség. Idős, fiatal jól érezte magát. Az olvasókörnek természetesen könyvtára is volt. Elsősorban az ezüstkalászos gazdák részére gazdasági jellegű szakkönyvek. Egyéb, könnyebb olvasnivaló is akadt, de klasz- szikus is, például Jókai. Az olvasókör vertfalu régi épületének végéhez kapcsolódott a kultúrterem. Ez egy negyven négyzetméteres, két méter magas föld- padlós terem volt. Egy oldalán egy alig húsz centiméter magas színpaddal. Díszletet is festett oda valaki: egy nagy hegyet, előtte templommal, mögötte a felkelő Nap. Forgatható színfalak voltak a két oldalon: fákkal, házakkal. Ha előadás volt, akkor az ülőalkalmasságot vitte magával a közönség. Székeket, vagy családok padokat. * Vásárolni három helyen lehetett: a Hangya Szövetkezet vegyesboltjában, a Stolczenbach féle szatócsüzletben és az öreg Markó bácsi kisárudájában. A község postája egy kis utca végében, egy apró parasztházban kapott helyet. A postai teendőket özvegy Dömötörné látta el. Két, három telepes rádió volt a faluban és négy, öt detektoros készülék. * Mi akarsz lenni? Erre a kérdésre írásban válaszoltak a tízesztendős fiúk, lányok. Feleletük ez volt: szolgáló, cseléd. Mi a legrosszabb az életben? Válaszuk: az éhség és a tél. Volt egy kisfiú, aki a tehenet tartotta „jó embernek”. Egy másik nem találkozott jóval. Mire volna leginkább szükséged? - hangzott a kérdés. „Cipőre, mert nincs.” „Kenyérre, mert nincs.” A válaszokból azt is megtudhattuk, hogy legtöbben kövér emberhez szerettek volna hasonlítani, mert „az piros”, vagy „Istenhez, mert annak nincs gondja ruhára” a „Királyhoz, mert van pénze”. Kívánságaik között szerepelt, hogy „lenne mindig nyár, akkor nem fázunk”, aztán „legyen sok krumpli”. * A falu értelmiségiéi: a református lelkész, a főjegyző és a kántortanító voltak. A polgári iskola négy osztályát Kiss Lajos és Kiss László testvérek végezték. A faluból Kurdi Pál lett tanár. Gimnáziumban 1943-ban hárman tanultak, akik lakhelyül azt írták: Sárpilis. * Bogár István írásos emlékeiből válogatta és lejegyezte: DECSI KISS JÁNOS Bencze György Az új is harmonizálhat a régivel
