Tolna Megyei Népújság, 1988. febuár (38. évfolyam, 26-48. szám)
1988-02-13 / 37. szám
1988. február 13. | TOLNA \ 10 “KÉPÚJSÁG „Sír az út előttem...” Csanády János: A folytatások vadvize A folytatások vadvize forrásától messze csörgedez, de hol van még, de hol van még a tenger? Tiszába fut és szétterül a folytatások vadvize, az ártérben halat nevel, s holtágakban vadnövényeket, hajnalokba pára-örvényeket keringtet a tiszai táj fölött, a folytatások vadvize ifjúsága szép idejét tölti a zsombékokban, a kubikgödör kárászokat és csukákat nevel, az ősz, a tavasz áradás, feltölti a szőke Tisza a bölcsőt, a folytatások vadvize tovaszalad a tenger felé — de jönnek az éves esők, hóolvadások, áradások, a sirályok, a réti sas, a folytatások vadvize, elsodorja a nomád sátrakat; megmerítem magam a nyárban a mártélyi zöld holtágban, s tova folyik szívemben — mint a vér; a folytatások vadvize sulyom-mezőt nevel, gyér hajam súlyos-koszorúval övezem — édes mostohám, Dunántúl így küldi üdvözletem édes hazám — Tiszántúl, a folytatások vadvizével; de hol van még, de hol van még a Tenger? Rettenetes és föloldhatatlan félelmében - jóllehet, tudta, szerencsésebb, ha nem néz hátra - nem bírta mozdulatlanul a várakozást. Már elcsattant mellette jobbról a két lövés, egymás után hallotta az áldozatok röpke vinnyogásait, hallotta lecsúszni őket a fal mellett, hallotta a ruha, az arcbőr súrlódását a máladozó vakolaton. Nem volt kétsége, mi vár rá. A fal, a vakolat mintáiban keresett volna valami kapaszkodót, azt kívánta, merülne el olyan mélyen a szemlélődésben, hogy észre se vet yc mi történik vele, ugyanakkor azonbai hallotta a csizmás léptek kopogását, felesége, kisfia fölbukkanó és eltorzult arcával küszködött. És az újabb léptek már neki szóltak. Éppen elsült a pisztoly, amikor a jobb válla fölött visszakapta a fejét. Ilyen fájdalom még sosem érintette; mintha a feje robbant volna szét. Nem látta a falat, nem érzékelte az összerogyás pillanatát sem. Semmilyen meggyőződése sem alakult ki élete huszonkét esztendejében a túlvilágról, ámbár szüleitől, de kivált nagyanyjától gyakran hallgatta az ottani ellentétes birodalmakat emlegetni. Igazándiból nem hitt ezekben a mesékben, arra viszont kísérletet sem tett, hogy akárcsak fölszínes érveléssel is, cáfolni próbálja. Most egyszeriben úgy érezte, legalább azt jó lett volna megtudni, vajon őrök sötétségre van-e kárhoztatva, aki idekerül, s vajon élete utolsó fájdalmát meddig kell még itt is viselnie. Kíméletlenül szaggatott a feje, szeme annyira égett, hogy szinte perzselés illatát érezte az orrában. Ugyanakkor valami jóindulatú hűvösséget is érzett a homlokán, nyugtatást a szemüregekben. Levertsége ellenére megmozdulhatott. Halk suttogásokat hallott maga körül; az a képtelen gondolata támadt, róla beszélnek. Inkább csak szájmozgásáról olvashatták le a kérdést, hiszen maga sem hallotta a saját hangját. * A Központi Sajtószolgálat 1987. évi novella- és tárcapályázatának különdíjas alkotása. „Barátok között". Ismeretlen hang volt, valahogy azonban hirtelen minden feszültséget, de talán még fájdalmat is föloldott benne, és már megint nem tudott magáról semmit. Amikor a kórházból elbocsátották, már tudott mindent: ismerte a saját élettörténetét. A legsúlyosabb pillanatokat, napokat, heteket mások elbeszéléséből. És hogy egyáltalán megismerhette, annak az önkéntelen mozdulatnak köszönheti, amelyik jobb válla fölött visszafordította a tekintetét. Az az egyetlen lövés megfosztotta mindkét szemétől. A kórházban, mikorra olyan állapotba került, hogy látogatót fogadhatott, megkérdezték tőle, kit értesítsenek sorsa felől. A szülei címét adta meg, nem csupán a felesége iránti kíméletből, amiatt is, hogy ők laktak közelebb a városhoz, ahol ápolták. Anyja és apja együtt jöttek, hallotta hangjukat, érezte csókjukat az arcán, de azt nem láthatta, hogy a még mindig fiatalos apja mereven áll az ágy fölött, alsó ajkát feszesre beszívja a fogak közé és szeméből peregnek a könnyek, anyja pedig, akit zokogás rázott, fekete szegélyes fehér zsebkendővel itatgatja férje arcát. Ezeket a könnyeket anyja is most látta először. Próbált beszélgetni velük, sehogysem sikerült. Valahogy mindig a látás, a látvány felé fordultak az indázó mondatok; a szülők riadtan, ő remény- fosztottan akadt el a csapdákban. Viszont folyvást a feleségét, a kisfiát tudakolta. Anyja csillapítgatta: minden rendben, innét egyenesen hozzájuk utaznak, hogy ők is nyomban meglátogathassák. Noha iszonyú önmegtartóztatásba került, kérte, jöjjön az asszony egyedül, ne tegye ki a gyereket egy esetleges megrázkódtatásnak. „Ne félj te a sorstól, én se félek, mélyek a mi kútjaink...” Nagy László A múlt kútjába ereszkedett Sára Sándor, amikor egyéni sorsokon keresztül egy népcsoport, a bukovinai székelyek tragédiáját örökítette meg a „Hazátlanok” és a „Hazatértek” című új dokumentumfilmjeiben. Akik a múlt heti bonyhádi ősbemutatón látták ezt a többórás filmfolyamot, bizonyos, hogy észrevették a szókimondást, az őszinteséget, a történelmi igazságra való törekvést. „Nehéz szembenézni sorsunkkal, de nem könnyű ehhez a tükröt tartani sem”. Valóban. A múlt eseményeinek őszinte feltárása nehéz feladat. Az ilyen alkotások általában nem tartoznak a sok nézőt becsalogató, szórakozást, gondtalan kikapcsolódást ígérő filmek kategóriájába. Sára Sándor az operatőrrel, Kurucz Sándorral mégis ezt vállalta fel. Hittel, elkötelezettséggel járták be választott témájukat. A „Hazátlanok” és a „Hazatértek” igazi csodája, hogy alulnézetből kutatja az elmúlt évtizedek eseményeit. Nem tudományos, történelmi könyveket filmesített meg a rendező, hanem az élő, eleven emberi emlékezetet. A történelem viharaitól sokat szenvedett, 1945 után ismét Magyarország határain belül, Tolna megyében letelepített székely emberek, nők, férfiak szólalnak meg, vallanak magukról. Miközben nézzük a filmkockákon a szenvedés barázdálta arcokat, a munkában meghajlott hátakat, a fáradt kezeket, hallgatjuk az egyszeri és megismételhetetlen sorsokat, valójában történelmünket hallgatjuk. Akkor is, amikor a mesé- lők népük régmúltjáról szólnak, a madéfalvi veszedelemről. Az öt bukovinai magyar falu - Andrásfalva, Anyja sírva fogadkozott, apja már magára kényszerítette szokásos keménységét, és szék után nézett, amit az egyre megviseltebb asszonya alá tolhatott. Hosszúnak érezte a látogatást, el is szokott ennyi beszédtől. Világért sem merte volna szüleit elküldeni, magában azonban mégis azt kívánta, menjenek már, annál előbb találkozhatnak feleségével, és annál előbb találkozhat vele ő is. Dühös volt önmagára, hogy az imént határozottan megtiltotta fia idecipelését. Beleborzongott a gondolatba, hogy fogalmai újból a viszontlátás tartományába merészkedtek, honnét ezentúl semmit nem remélhetnek. Ez volt a legnehezebb: letiltani magát mindarról, ami csak akár szóban is érintkezik a látással. Szülei búcsúzkodtak. Most az arcok újbóli érintkezésénél megfigyelte, hogy apja bőre tökéletesen sima: megborotválkozott a látogatásra. Ettől kissé elérzékenyült, ugyanakkor mégiscsak örült a távozásuknak. Fogalma sem volt róla, hogyan múlik el majd az idő, amíg felsége nem érkezik. Szüleit ri- mánkodva kérlelte, közöljék \fele tapintatosan a történteket. j Jött az asszony, nem is várta, hogy ilyen sebesen. Másnap a reggeli vizit után kopogott be hangos cipősarkakon a kórterembe. Már a lábbelik hangjáról, a léptek üteméből fölismerte. Fölkönyökölt az ágyban, fejét arra fordította, ahonnét a zaj érkezett. Amint az asszony fölismerte, odavihar- zott hozzá, szinte rázuhant az ágyra, csókolgatta, a nevét mondogatta és váltig ismételgette: „Ugye látsz? Ugye, engem látsz?” Sára Sándor Hadikfalva, Istensegíts, Fogadjisten, Józseffalva - kétszáz évvel ezelőtti alapításáról, az itt élő székelység életéről, szokásairól, mindennapjairól beszélnek. Akkor is, amikor az ötven évvel ezelőtti kényszerű útrakelésükről, a hazát, „igazi" hazát keresésükről szólnak. Az útközbeni megpróbáltatásokról, a páréves bácskai nyugalomról, majd az újabb menekülésről a vérzivatarból. Az otthontalanság érzéséről, a sehová sem tartozás kínzó fájdalmasságáról, a kirekesztettségről. Halljuk a régi, nemzedékről nemzedékre visszafájó dallamokat. Akkor is a történelem szól szavaikból, amikor a „Hazatértek” részben, már a megtalált édes haza mostoha- ságát fájlalják, az ötvenes évek embertelenségét panaszolva. A korabeli filmhíradókból bevágott részletek hitelesítik az akkori mindennapos kínokat, egyéni drámákat, sokNem tudott válaszolni, márcsak amiatt sem, mivel az asszony szorosan tartotta, szinte egész súlyával a mellére nehezedett. De nemcsak emiatt remegett. A kérdés újra meg újra becsapódott a fülébe, a szívébe. Szinte valami ahhoz hasonló fájdalommal, amit akkor, a pisztolycsatta- náskor érzett. Kezét önkéntelen mozdulattal kapta oda a szemek elárvult helyére. „A gyerek?” - motyogta. Képtelen volt pontosan megformálni a hangokat. Felesége eldarálta, hogy milyen aranyos, mi mindent tud már, mennyit beszélt neki az apáról, és közben minduntalan azzal erösítgette beszámolóját, hogy a közeli jövőre hivatkozott: „majd meglátod”. Természetesen a megélhető élet hangos derűjével áradt belőle a szó, ö azonban nagyon is érzékeny volt új és immár végleges állapotára, zavarták a nyomatékosító fordulatok. Hallgatta ezt a lendületes szöveget, azzal kísérletezett, hogy kiválogasson belőle valamit, amire emlékezhet, ha magára marad, valami személyének szóló ajándékra vágyott belőle, amit folyvást hiányolt, és csupán idegenkedést érzett; az viszont nem csillapíthatta belső remegését. Az azonban végtelenül jólesett neki, amikor az asz- szony a keze után nyúlt, hálásan viszonozta szorítását, majd a szájához húzta és megcsókolta ezt a vékonyka kézfejet. Hiányérzete ennek ellenére sem szűnt meg; makacsul várta azokat a szavakat, amiket ebben a helyzetben elképzelt magának. Apja jött érte, amikor az orvos végre beleegyezett távozásába a kórházból. Már jó ideje föl tudott kelni, kapott egy botot is, gyakorolhatta a közlekedést. Egyre inkább oldódott félelme az útjába kerülő tárgyaktól, mind biztosabban érzékelte csapdáikat. Többé az sem fordult vele elő, ami először, amikor sikerült önállóan eljutnia a mosdóig. Akkor ugyanis - korábbi beidegződésének engedve - kitapogatta a villanykapcsolót, szór már a groteszk valóságot láttatva. Tudatos, éles társadalom kritika ez. Olyan dolgok hangzanak el ezekben a dokumentumfilmekben, amit a később jövő generációk szerencsére nem élték át, csak tanulták, hallották. Sokszor nem is egészen a valóságnak megfelelően. Ezért is van ezeknek a vallomásoknak dokumentum jelentőségük. Mert mindaddig, amíg ezeket a múltbéli fehér foltokat nem tesszük tisztába, vagy nem látunk tisztán bizonyos eseményeket, addig valójában a jelenünket, mindennapjaink eseményeit, történéseit sem tudjuk reálisan megítélni, pedig erre égetően nagy szükség lenne. Ezt a dokumentumfilmet nem lehet megkérdőjelezni, mint ahogyan azoknak a sorsát sem, akik arról a vásznon számot adnak. A film képi anyag, az arcok, a sorsok egyszeriek és megismételhetetlenek. Ezzel hatnak, a kép és a szó tökéletes összhangjával. Ezekben a filmekben nemcsak a székelység egykor volt története van benne, hanem a megszólalók egész élete. Nemcsak múltjuk, hanem jelenük, sőt még talán a jövőjük is. Sára Sándor ezekkel az alkotásaival bebizonyította, hogy nem vitatkozni kell a magyar filmgyártás válságáról, nem meditálni kell a hagyományok idejét múltságáról, nem panaszkodni kell a pénztelenségről - hanem dolgozni, alkotni, bizonyítani, hogy mindent lehet. Hiszen a filmrendező szándékának egyetlen és kizárólagos bizonyítéka van: az elkészült film. Mert minden művész feladata, hogy ezekkel a politikai, társadalmi, történelmi eseményekkel szembesítse a társadalmat. F. KOVÁTS ÉVA Fotó: GOTTVALD KÁROLY és fölkattintotta. Gyalázatosán érezte magát. Ez volt az igazi megrázkódtatás; többé nincs köze a világ egyik alapvető ellentétéhez. Közömbös, hogy éjszaka van-e, nappal-e. A kórteremben ezt mindig pontosan lehetett tudni, a nyüzsgés a világosságot, a mély csönd a sötétséget jelentette. Ahogy a mosdóból visszabotozott, sietve ágyába bújt, magára húzta a takarót, eszeveszett nevetés fojtogatta, egyszerűen nem akart végeszakadni. Apja tapintatos volt, rábízta a készülődést, hagyta, szedelőzködjék maga. Ö pedig büszkélkedett ügyességével, önállóságával; bizonyítani akarta, hogy igenis joga van visszatérni abba a másik világba, ahol már régen elcsöndesedtek a harcok, s az emberek - ha nem is úgy mint ő - szintén az új életet próbálják. Tulajdonképpen értett mindent abból, hogy otthon anyja és a gyerek fogadta, nem volt szükség magyarázkodásra, mentegetőzésre, csupán azt vélte különösnek, hogy apja nem szólt semmiről a vonaton. Utólag rádöbbent, hallgatásából, zárkózottságából gyanakodhatott volna. Valójában fontolgatott és alakítgatott magában egyféle szöveget a felesége számára, amelyben nagylelkűen, igen határozottan nagylelkűnektekintette a gesztust, fölajánlja, ami most tényként várta otthonában. Egyelőre nem tudta eldönteni, szerencsés-e, hogy a gyerek neki maradt, tartott az előtte halmozódó feladatoktól. Lelke egyik pókhálós zugában, azonban természetesen, mást képzelt el: az idill után vágyakozott, a caritas boldogságát tervezgette maguknak. Ez a zug azonban olyan mélyen rejlett, annyira befödte a pókháló, hogy a sejtelmek éppen csak töredékekben úsztak föl a felszínig: különösen fehér villanásokként érzékelte az üres szemgödrök mögött. Fábián László: _____| C sattanások*
