Tolna Megyei Népújság, 1988. febuár (38. évfolyam, 26-48. szám)
1988-02-13 / 37. szám
1988. február 13. NÉPÚJSÁG 11 Bertók László: Mikor, ahol A néhány óra, mikor a zajok reggel nyolctól, fel kilenctől talán tizenkettőig, fél egyig, mikor az éjszakában megmosakodott, kiszellőztetett, magukra hagyott agytekervények, mikor a világ kinyújtózkodik, ez a semmi ág, hol becsukódtam önmagam alatt, hogy csak felülről, s jobban félek a... mint tőletek, ahol nem én vagyok, csak egy idegen, egy felnőttbe zárt kisgyerek, ahol nem bírom tovább, mikor, ahol megkapaszkodhatok. Bocz Gyula művészete Az ötvenéves Bocz Gyulát előbb Pécs köszöntötte gyűjteményes kiállítással, ami jelenleg Szekszárdon látható, majd márciusban a paksi Munkáművelődési Központban mutatják be. Az évfordulóra elegáns kiadvány készült, Romváry Ferenc pedig, aki a kiállítások rendezője is, elkészítette az életmű-katalógust, így Bocz Gyula közel három évtizedes munkássága egységes egészként áll előttünk. Vasmunkásként kezdte, ami azt jelenti, hogy az anyag természetesen simult kezéhez, ismeri titkát, hajlítha- tóságát, a benne rejlő formát. Autodidakta, de biztos ösztöne mindig megóvta a felesleges kitérőktől, s a legjobb forrásokból merített. A művészet állandó folyamat, a jó pedig mindig modern, azzal együtt, hogy valamilyen formában kapcsolódik az elődökhöz. Bocz Gyula művészetében is szükségszerűen jelen van a század szobrászatának minden eredménye Brancusitól Jean Arpon át Martyn Ferencig. Bocz eleve szintézisre törekszik, a formában mindig az anyag egyetlen lehetséges megjelenését keresi, kiküszöbölve minden esetlegest, amit Martyn Ferenc így fogalmazott meg: „A művészeti akarat és alkotó erő eszköze, de ugyanakkor alapvető mibenléte: a szerkezet.” Az impresszionizmus, aminek hatása mindmáig nem ült el, a pillanatra bízta magát, mert „a világ csak hangulat”, ahogy Reviczkyék nemzedéke átélte, a műalkotás azonban ennél több, nem a természet másolása, hanem a benne rejlő lehetőség felszabadítása, a lehetséges új létrehozása. A modern művészetnek, ami látszólag az absztrakcióval fonódott egybe, nagy elméleti irodalma van, s a ma már magyarul is olvasható C. A. Jung a tudattalant is bevonja ebbe a kategóriába, mondván, „a modern művész a tudattalanból igyekszik művészetet alkotni”. Mondjuk így, a tudattalanból is, mert a valóság készséggel kínálja a lehetőséget, a művész dolga az, hogy ebből autochton, öntörvényű világot teremtsen. Bocz Gyula is ezt teszi, s jellemző, amit Bükkösdi László ir róla: a lengyel tengerpartról rengeteg rajzzal, akvarellel tért haza, s ezek szolgáltak előtanulmányul Tenger című szobrához. Több szobrászt ismerünk, aki sokat és szívesen rajzolt, elég Rodin- re vagy Ferenczy Bénire utalni, Bocz pedig egyébként is rajzzal kezdte, még 1950-ben egy nemzetközi gyerekrajzverseny győztese volt. Szekszárdi kiállításán nagyon szép rajzait is láthatjuk, de igazi világa a plasztika. A szobor mindig együtt él a térrel, tapintható, érzékelhető, ellentétben a képpel, s Bocz Gyula hajlamát tekintve ki is tágítja a teret, s szíve szerint az egész Szársomlyót kifaragta volna, mintegy versenyre kelve a természettel, hogy azzal egységben - Goethe gondolta így a művészetet - valami organikus egységet alkosson. Művészetének titka is ez. A formák végső tisztaságát keresi, ami csak látszólag egyszerű, mert jól tudjuk, hogy az egyszerűség a legnehezbb, amit megtanulni sem lehet. Nem a valóságot absztrahálja, ez lenne az egyszerűbb, hanem a látvány mögött keresi szerkezetének, létének rejtett értelmét. Szobrainak szívesen ad ilyen címet: Mozgás, Tektonikus mozgás, Elvész a vonal, Tektonika, Vízszintes mozgás, vagy Spirál, ami a villányi szoborparkban látható, s ezeknél az alkotásoknál már nem az ábrázolást kérjük számon, mert minden magáért valóan van, létezése örömében. Ennek kifejezésére mindenféle anyag alkalmas, s Bocz Gyula a má- révári vulkáni kőnek épp úgy tudja titkát, mint a kantavári félmárványét, a komlói fekete bazaltét, a fa- és fémanyagokét' A legkisebb méret is hordozhat súlyos mondanivalót: a Végtelenség alig tíz centi, a villányi sziklafalba vésett Élet már-már valószínűtlen nagyságú. De mindig a teljességet keresi, az anyagból kifejthető titkot, ami teljes világ, megfogalmazható egység. Bocz Gyula nagy utat tett meg az elmúlt évtizedekben, a kortársak legjobbjai között tartjuk számon, s erről tanúskodik az életművét összefoglaló kiállítás is, amit Szekszárd után Pakson is bemutatnak. CSÁNYI LÁSZLÓ Fotó: KAPFINGER ANDRÁS Ki viszi át? letem nehéz óráiban önmagam vigasztalására néha verset szoktam motyorászni. Azért nem szavalni, egészében fölidézni, mert nem teljes költemények jelentik számomra ilyenkor a lelki támaszt. Csak sorok, legföljebb strófák. És ki sem mondom azokat, csupán megmártom őket emlékezetem választóvízében. Katonáskodásaim idején, amikor huszonöt-harminc kilométeres menetgyakorlatoknak vetettek alá bennünket, a teljes kimerültségtől mindig megóvott, ha a Toldiból végigzongoráztam, ami még nem hullott keresztül memóriám rostáján, ha Tóth Árpád-sorok jelentették számomra a menekvést, ha Kosztolányi sugallta nekem, hogy mégiscsak nagy áldomás az élet. Már régen nem találnak elég fiatalnak, hogy menetoszlopba küldjenek. De olyan helyzetem változatlanul akad, hogy versekbe kell fogódznom. Mostanában szinte naponta szivemig fut Nagy László mindössze, tizennégy sornyi, mégis hatalmas költeményének könnyes kérdése: „Ki viszi át a Szerelmet... a túlsó partra?” A versvarázs egyebek közt abban rejlik, hogy az igazi, nagy költemény sokértelmű is lehet. Aszerint, hogy ki, mikor, milyen körülmények között, minő lelkiállapotban olvassa. Jómagam sohasem vonatkoztattam egyértelműen a szerelemre a Nagy László-i kérdést. Nehéz lett volna. Hisz ilyen két sor is előfordul az írásban: „S dúlt hiteknek kicsoda állít/káromkodásból katedrálist?” A dúlt hit szópár - gondolom - nem a szerelemre utalt. Mire is? Szerintem mindenféle hitre. Arra is, ami van, arra is, amit megrongyolt a vihar. Arra is, ami elillant. Olyan időket élünk, amikor sok mindent át kéne mentenünk a túlsó partra. Ami a magam értelmezése szerint nem valami léten túli színhely, hanem egyszerűen a holnap. És se szeri, se száma annak, amit itt kéne hagynunk. Bánjék el vele a pusztító idő. Ha rajtam múlnék, ezen a parton hagynám a mindig mindent egyforma tűzzel helyeslő polgártársamat. Hisz gondolkodás nélküli helyesléseire épült ugyan jó, de legalább annyiszor a butaság, sőt embertelenség is... Nem vállalnám útitársnak a felelőtlenség csúcstartóit, akiknek tudatlansága, makacs erőszakossága folytán annyi baja támadt az országnak, akik önfejűén vittek bele sokakat anyagi és erkölcsi ingo- ványokba és amikor látnivalóvá lett a baj, nem a maguk felelősségét emlegették, hanem azt mondták a legjobb estben - mi hibáztunk... Lemondanék azok közreműködő kíséretéről, akik idejétmúlta, bemohosodott ötleteiket szeretnék próbálgatni az idők végtelenjéig és tekintet nélkül arra, hogy annak esetleg már antihumánus a lényege. Embertelenség? ...Örökös a vita, hogy hol kezdődik, mi jellemzi, meg tud-e szabadulni tőle az élőlények legműveltebbje, aki már a végtelenbe nyíló kapukon dörömböl... Olvastam beszámolót a szövetségesek második világháborúban lebonyolított normandiai partraszállásáról. Hogy a kontinens felé húzódó rohamcsónakok személyzete nem vehette föl a mellette kilőtt vízijármű utasait, veszni kellett hagyni őket, hogy a sértetlen hadieszközön tartózkodó harcosok gyorsabban és bizonyosabban eljussanak az ellenség első vonalába. A túlsó partra. Ilyen kegyetlen menet volna az átkelés? Néha bizony beleborzad az ember. És talpraszökken benne a gondolat: végtére is nem háborús körülmények között törekszünk valami felé. Honnan volna bárkinek is erkölcsi fölhatalmazása, hogy cserbenhagyja azokat, akiknek erejét fölőrölték már az élet viszonytagságai? Útnak indultunk abba az irányba. De a csomagolásnál nem felejtettünk-e ki a csónakból egyet mást, ami nélkül ma már nehezen képzelhető el az élet?... Néha kapkodó sietség előzi meg az ilyen útnak indulást. Az ezerhatszázas-ezerhétszázas évek Franciaországában szinte törvény volt, hogy aratás után a földtulajdonos nem tallózhatott a maga területén. Még aratóinak családja sem szedhette össze az elhullott magokat, kalászokat. Arra a három napra az ínséget szenvedők, nyomorékok, gyermekek lephették el a tarlót, hogy segítsenek magukon... De beborította a történelem homálya ezt a szokást... Olyannyira, a jótékony érzelmek fényűzésének számítana ma már az ilyesmi, hogy Frankhonban föltehetően szó se esik róla. Bár lehetett némi sugárzása akár a mi tájainkra is, mert nyáron fölháborodott hangú levélben tette szóvá egy tiszántúli agg parasztember: a téesz elnöke fölégettette náluk a levágott gabona tarlóját, holott a levélíró száznál több csirkéje még jócskán talált volna ott csemegét a betakarítás után is. Kevés olyan történelmi helyzet adódott ebben az emberöltőben, amikor nagyobb szükség volna a megértő, okos, a félelmeket elhessentő jó szóra, mint ma. És a helyzetmagyarázók, az információk birtokában lévők gyakran inkább nyugtalanságot gerjesztenek semmint föloldanák a szorongásokat. Olvastam néhány napja egy magas hivatal második emberének nyilatkozatát az újságban. Azt mondotta: „Minden intézkedés azt szolgálja, hogy elkerüljük a tömeges munkanélküliséget.” Erre bizonyosan sokakban csörömpöl a riadalom: Uramisten, hát tömeges munka- nélküliség is előfordulhat nálunk? Ami a személyi jövedelemadó bevezetéséhez fűződő magyarázatokból félreérthető, vagy a nyugtalanság fölkeltőjének bizonyult, az rózsavíz ehhez. Ki viszi át a túlsó partra a boldogságról álmodott álmokat? Bár annak prózai pillérei is vannak, mint a nyerségrészesedés, telekkönyvkivonat, vagy ilyen és ilyen négyzet- méter alapterületű otthon. Egymásba karol-e az úton a reménység és az a józan álláspont, mely szerint a haladás el sem képzelhető fáradságos munka nélkül? Van egy kedves, nyugdíj előtt álló ismerősöm. Ősz, jómarkú férfi, házfelügyelő. Télen a ránk zúdult hóforgatag idején ott akadt dolgom, ahol ő felelős az udvar rendjéért. Olyan ütemben kotorta a fehér áldást, hogy szinte nótája volt. Évődve kérdeztem: „Történt valami?” Értette a mókát, szusszant egyet a lapátra támaszkodván, majd közölte tettetett fontoskodással: „Beléptem az operativ bizottságba - nem mondta még be a rádió?” Dehogy mondta be, már miért mondta volna be? Ámbátor, most, hogy visszamlék- szem a történtekre, az én emberem méltó lett volna a névszerinti megemlítésre. Az országot szinte elárasztó bénultság idején, tréfába bagyuláltan, de a bajvívók komoly akaratától fűtötten vállalta a maga részét a bajok legyűréséből. Gyönyörű szavakból nincs ugyan nálunk hiány, ha a helytállásról beszélünk, de ki tépi le végre a frázisok selyempapir burkát az ilyen cselekedetekről, ha méltányolni illő és szükséges azokat? A túlparton vajon a munka valóságos megbecsülése vár azokra, akik eljutnak odáig? És folytathatnám a kérdések számtalan változatának fölsorolását. Ki viszi át a szabályozók, az árváltozások tengerén azt a vallomásunkat, hogy legdrágább kincsünk a gyermek? Ki menti át a holnapra azt a megmásíthatatlan vállalásunkat, hogy a munkában, családfenntartásban megöregedettektől távoltartjuk a megélhetési gondokat? a arra gondolok, a hatvanas évek óta cihelődünk, hogy átjussunk a túlsó partra csak úgy vélekedhetem - bizony, nem a Radetzky-mars ütemére léptünk ily hosszú ideig. A felelősök mégcsak korholó szót se kaptak, gyakorlati elmaradásunkra elméleti magyarázatok születtek. Hogy is született volna más, hisz éppen harminc esztendeje hangzott el Kellér Dezső nevezetes konferansza „Bíráljunk bátran, élesen” címmel s abból kihallhatta bárki a lényeget. Azt, hogy üres frázissá laposodott a címben szereplő megfogalmazás. És inkább úgy értendő: ne zavarják a munkát a bírálatokkal, hagyjanak bírálatra szorulóknak békét. Ki viszi át a túlsó partra azt a szerény igényünket, hogy bízni szeretnénk a magunk józanságában, tisztességében és abban - lesz erőnk, akaratunk, mozgáslehetőségünk, hogy rendet teremtsünk a házunk táján. • Át akarunk jutni a túlsó partra. BAJOR NAGY ERNŐ Lippai Tamás rajza
