Tolna Megyei Népújság, 1988. január (38. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-12 / 9. szám
4 KÉPÚJSÁG 1988. január 12. Moziban Mintapapák randevúja Harc a gyerekekért Tévénapló A lepecsételt lakás A Kortársaink képernyője című sorozat szándéka szerint szorosabbra fűzi a kapcsolatot a tévé és a mai magyar irodalom között, amire szükség is van. Az egykori, méltán népszerű Nyitott könyv is újra indul, ezúttal Új nyitott könyv címen, már a közelebbi tervekről is olvashattunk, így indokolt a remény, hogy az irodalom szerepe, jelentősége és hatása növekedni fog. A Kortársaink képernyőjén Vészi Endre tévéjátéka jelent meg, a szerző és sorozatcím nem találkozhatott volna szerencsésebben, mert Vészi Endrét mindenekelőtt Kortárs-volta jellemezte, kivételes érzékenységgel figyelte napjaink életét, s műveiből a távoli jövő is rekonstruálni tudja ezeknek az éveknek a hangulatát, reményét és csüggedését. Költő volt, még pedig jó költő, s prózáját is ez jellemzi, mert soha nem csupán a riporter tárgyilagossága szól belőle, ábrázolása árnyalt, történeteinek szerkezete biztos, az írói szándék világos. Mint A lepecsételt lakás című tévéjátékban is, aminek megírása idején természetesen fogalma sem lehetett arról, hogy a valóság, ha nem is ilyen regényesen, a nagy vihart kavart Füst Milán-lakás szereplői el is játsszák ezt a sötét történetet. A századforduló botrányos divatos írója, Oscar Wilde úgy vélte, az élet utánozza a művészetet, ami természetesen képtelenség, a Vészi-darab arra azonban mindenképp példa, hogy az író adott esetben kiszámíthatja egy lehetséges valóság mozgatóit. Az egykori parókakészítő lepecsételt lakásának történetében több a romantika, mint amit a mindig fegyelmezett, puritán Vészi Endrétől megszoktunk. A világító fejek, amelyekben talán a rendező Szirtes Tamásnak is szerepe van, egy kicsit a sejtelmes felé fordítják a történetet, ami arról szól, hogy a hivatal önzésével szemben a személyes jószándék tehetetlen, a „magasabb érdek”, aminek súlyát mindenki érzi, még az alkalmi boldogságnak is útjába áll. Hatásos, jó játék, jó színészekkel, mint Szabó Gyula, Pásztor Erzsi, Ráckevei Anna és a főiskolás Kautzky Armand. Lendvai György, a tévéfilm és tévéjáték főszerkesztőség művészeti vezetője úgy nyilatkozott, hogy az idén körülbelül negyven tévéfilm gyártására készülnek. Tekintélyes szám, akkor is, ha nem ígérhetik, hogy valamennyi remekmű lesz. Abban azonban mindenképp bízhatunk, hogy eleven és hasznos lesz tévé és irodalom kapcsolata. Korunk legnépszerűbb műfaja a dokumentum. Egyszerre rájöttünk, hogy történeti ismereteink hiányosak, s az elméletnél fontosabb a szemtanú vallomása, mert aki lelkesedve vagy kétségbeesve jelen volt, az szemtanúként szólhat. A régmúlt is megannyi titkot rejteget, s a felfedezés erejével hatott, amikor megjelent Kottanner Jánosné 1439-1440-ből származó emlékirata a korona elrablásáról vagya jámbor Schulhof Izsák budai krónikája, aki 1686-ban Buda visszafoglalásakor elsiratta a törököt. A közelebbi múlt is kínált meglepetéseket, a szabadságharc és a Világos utáni katasztrófa számos fontos dokumentuma csak a közelmúltban látott napvilágot, miként Miklós cár és Paszkevics izgalmas levélváltása is. S mit tudunk a legújabb történelemről? Ismereteink gyakran hiányosak, sok mindent fel kell még tárni mindabból, ami az elmúlt 40-50 év alatt történt. Régi térképeken az ismeretlen tájak helyére ezt írták: hie sunt leones, oroszlánok vannak itt, az utazó jobb, ha a határon visszafordul. A feltérképezetlen területek lassan eltűnnek, s ebben része vann Bokor Péternek is, aki filmsorozatával századunk titkait feszegeti, új filmjeiben a nyilas hatalomátvétel rémséges időszakát. A rövid ideig tartó, de annál iszonyatosabb korról meglehetősen sok dokumentumunk van. Az egyik forrás Szálasi tíz évvel ezelőtt kiadott naplója, amiről kiadója, Karsai Elek azt írja, „nem mellőzhető forrás”, s bár „torz optikával” jellemzi, vitathatatlanul bizonyítja, hogy „Hitler és Himmler nélkül nem kerülhetett volna sor az 1944 október 16-i hatalomátvételre”. S bírjuk Hitler bizalmas beszélgetéseinek kétkötetes naplóját is, nem szólva a később megjelent visszaemlékezések soráról. Bokor Péter is ezekből merít, de még alkalma volt megszólaltatni az események résztvővit is, német fasisztákat, magyar ellenállókat, vezető beosztású katonákat, tábornokokat. S rendelkezésére áll egy sor híradórészlet, filmfelvétel, amelyekből napról napra rekonstruálni tudja történelmünknek ezt a tragikus szakaszát. A Századunk felmérhetetlen jelentősége ebben van, s így a történelem valósággal megjelenik előttünk. A történetírásnak ezzel egészen új formája jelent meg, aminek fontossága, elsősorban didaktikai szempontból igen nagy. Október 11 -én, 1944-ben Szálasi ezt írta naplójába, magáról ezúttal is harmadik személyben szólva, „véleménye szerint elérkezett az ideje annak, hogy az átállás azonnal megtörténjék, mert érzése szerint most van a legjobb és a legösszehan- goltabb helyzet annak végrehajtására; a Nemzet előtt álló nagy harcokat pedig egyértelmű és totális vezetés alatt lehet csak megszervezni és vezetni, amivel már késlekedni nem szabad". Erről az irgalmatlan időszakról szól Bokor Péter nyolc új történelmi filmjének első darabja, a tehetetlen Horthyt eltávolítják, s a kíméletlen német praktikák megnyitják a hatalom kapuját Szálasi és pribékjei előtt. A szemtanú, mint az én nemzedékem túlélői is, csak a tényeket látta, Bokor Péter filmje benyit a titkos tárgyalások helyszínére is, életre kelti a történelmet, s a nézők egy izgalmas dráma résztvevőivé válnak, miközben azt is tudják, hogy minden így történt, nincs szükség az írói képzeletre, mert az eseményekről, azok előidézői közvetlen szereplői vallanak. CSÁNYI LÁSZLÓ Hangverseny A Művészetek Háza idei első koncertje Napjainkban fölértékelődött a család szerepe, kohéziós ereje érzéseink megőrzésében. Természetes ez akkor, amikor egy kézfogás baráti melegéhez is gyakran személytelen érdekviszonyok szakadékain át lehet elvergődni. Vigasztaló, hogy e tudat erősítésében nem vagyunk egyedül. A mi televíziónk is vigyáz reánk. Könyörtelen válási statisztikánkat, a családtól túlmunkával elcsent éveket a Családi kör pedagógiai célzatú melegével, érzelmes filmek könnyeztető történetével próbálja átitatni. Átitatni a reménnyel: így is lehetne. Az okítással: így kellene. A dicséretes buzgalomból filmszínházaink is igyekeznek kivenni a részüket, és persze a jólnevelt amerikai filmipar is. E buzgalom terméke az „Asztal öt személyre” című amerikai film. R. Liebermann - és persze az író D. Seltzer - hőse, a családját elhagyó, könnyelmű apa egy talán még könnyelműbb percében - saját érzéseit, felelősségtudatát vizsgáztatandó - földközi-tengeri útra viszi a válás óta olyan ritkán látott-látogatott gyermekeit. A kirándulás elején igazolódni látszik a volt feleség, az anya gyanúja a jóvágású, vidám papa komolytalanságáról, léhaságáról, amely válásuk mélyebben rejlő oka lehetett. Valóban, az üzletemberként is balek ingatlanügynök apaként is hadilábon áll a szerencsével, és mintha csak az elvált asszonnyal, a megértő Marie-val flörtölve hullana le az a bizonyos hályog a szeméről, erősödik benne tetté a szándék, hogy gyerekeihez közelebb kerüljön. Azért, hogy az ügylet mégse legyen Rádió annyira sablonos és egyszerű a luxushajó olasz partokkal koszorúzott pompájában, és hogy a három gyerek oly idilli családi háttere az új mintaférjjel és mintaapukával, valamint a gyerekekért aggódó mintaanyukával ne legyen olyan ki- párnázottan unalmas - képzeljük el, most még a vérszerinti papa is megjavul! - történnie kell még valami váratlannak. Az anya, Kathleen meglehetősen ostoba halála lenne hivatva arra, hogy megtörje a családi üdvtörténet üdvtanát, amely a gyermekeihez lélekben is visz- szatérő, gyengeségeit lassacskán legyőző apukáról szól. Tehát egy újabb mintaapuka születéséről. Ehelyett az üdvtan - a love story-k modorában - üdvtan marad. A váratlanul jobblétre szenderült anya elsiratásához, a szerelem örökkévalóságáról és a hűségről szóló bölcselmekhez keresve se találni jobb kulisszát a napistenek templomainál és szfinxeknél... Majd ennyi megpróbáltatás után a két papa - némi lelkiismeret-regeneráló cívódás után - immáron mint két mintapapa osztozik a gyerekek iránt érzett oszthatatlan szereteten és a gondokon is. Kérdés, hogy a további bonyodalmakat megelőzendő, egybekelnek-e vajon. BÓKA RÓBERT Nemzetközi környezetvédelmi fotópályázat Nemzetközi környezetvédelmi fotópályázatot hirdetett meg a Szolnok Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ több országos és helyi szervezet és intézmény támogatásával. A pályázat célja, hogy a fotóművészet eszközeivel szemléletesen és gondolat- ébresztő módon bemutassák az ember és környezetének kapcsolatát, a környezetvédelem eredményeit és felhívják a figyelmet a környezeti ártalmakra. A szerzők a kép, illetve színes dia kategóriákban egyaránt négy-négy alkotással nevezhetnek, a színes és fekete-fehér képek bármilyen fotográfiai eljárással készülhetnek. A pályaműveket április 5-ig kell beküldeni a szolnoki Jászkun Fotóklubba, majd zsűrizés után a legjobbakat júniusban Szolnokon, júliusban Budapesten teszik közszemlére. A pályázattal kapcsolatos nevezési lap és a feltételeket részletesen ismertető tájékoztató a Szolnok Megyei Művelődési és Ifjúsági Központtól (H-500 Szolnok, Ff. 198.) igényelhető. A szolnoki színház - Újvidéken Jugoszláviában vendégszerepei a szolnoki Szigligeti Színház. A társulat vasárnap este Újvidéken Zoltán Tibor „Ószeresek” című drámáját mutatta be nagy sikerrel. Az együttes ugyancsak a vajdasági székvárosban hétfőn délután és este Móricz Zsigmond „Nem élhetek muzsikaszó nélkül" című darabját adja elő. „Újévi hangversenynek márpedig lennie kell!” - mondja mintegy a közakarat, lassacskán több éve, és lön, az idén is. Eleinte amúgy óvatoskodón, fenntartásos érdeklődéssel jött a közönség, azonban a Budapest Ragtime, de persze a múló idő is, megtették hatásukat: az idén már táblás ház kerekedettújévet köszönteni egy vidám szilveszter éjszakájával a hátunkban (bár a tv-músorok sem voltak egyértelműen vidámak, a rádiókabaré még kevésbé) elképzelhetetlen Brahmsszal, Beethovennel, Chopinnel... Johann Strauss? Igen, Strauss mehetne, műsorra is kerül évről évre a bécsi koncerttermekben. Szekszárd ezúttal Strauss bizonyos értelmű angolszász rokonát látta vendégül pódiumán: Gershwin-t. Azt a Gershwint, akit az amerikai közönség épp olyan rajongással szeret a sajátjaként, mint a bécsi a Straussokat, s fajsúlyát tekintve épp oly könnyed, de visszavonhatatlanul klasszikus, amiként amazok. Semmi esetre sem elmarasztaló zöngével mondjuk, Tárnái Katalin értő bevezetője után máris harsányan robbant az F-dúr zongoraverseny II. tétele Némethy Attila és Lányi Péter két- zongorás előadásában. Ez a harsány attitűd a századelő Amerikájának természetes vonása volt, bennünket viszont a kezdeti hangütés január elsejének délutánjára egyszer s mindenkorra „meghangolt”, tessék csak visszaemlékezni: majd minden második - harmadik arc mosolygott.. Bordás György és Porgy és Bess című négeroperából énekelt songot: „Gyere tapsolj” kezdetűt, mindannyian ismerjük. Ezt kővetően pazar egyveleget, vagy még inkább improvizációt kaptunk zongoristáink keze alól: Lányi Péter és Némethy Attila mintegy rondó-formát kétzongorázott a Swanee köré, körülbelül így: Swanee, A férfi, akit szeretek, Swanee, Valaki szeret engem, Swanee, Csodaszép... Bár az utcákon, tereken csak a tavaszt utánozta ezekben az órákban az eltévedt idő, elképzelhetetlen lett volna, ha nem szólal meg a műsorban a Summertime, a „Nyáridő”, ezúttal Ro- honyi Anikónak, a Magyar Állami Operaház magánénekesének előadásában. Sporting Life két dalát Rozsos István énekelte, sodró, ellenállhatatlanul jókedvet gerjesztő erővel, majd következett a méltó zárás, amely a gershwini életműnek is mintegy ékszerköve: a Rapsodie in blue, azaz a Kék rapszódia. Jeles zongoraművész párosunk remekbe sikerült interpretációja előtt kedves-szerényen bontotta ki a „blue” szó értelmét Tamai Katalin: ez az amerikai zsargonban borongósat - amolyan míszeset, csüggetegen kedvetlent jelent. Bennünk azonban - igazi zenék remekül működő mechanizmusaként - az ellenkezőjét váltotta ki. Hogy hogyan történik mindez? Mélyebben most ne boncoljuk, ki-ki próbáljon meg utánagondolni. Hát valahogy így indult 1988 évada: mosolyogva, duhajon mókázva is, de a dolgok háta mögött, valahol ugyancsak komolyan... D. T. Nehéz utak? Égigérő, füstölgő kéményekkel tűzdelt, kopár dombokkal ölelt város Ózd. Milyen feladat itt, az országnak ezen a válságiparággal küzdő, neuralgikus területén harminckilenc évesen párttitkárnak lenni? Fiatalon, pár éve már egy- egy döntéssel közel százezer ember életét befolyásolni. Miért vállalta, mi késztethet egy kohómérnököt, aki a szakmájában már nevet, pozíciót, nagydoktori tudományos fokozatot, munkája, kutatása elismeréseként állami díjat kapott, arra, hogy hivatásává a politikát válassza? Talán az indíttatás. A borsodi bányászcsalád, a tíz testvér. Talán az, hogy tizenhét évesen már egy hétszáz fős iskola KISZ-titkára, ahol megtanul dönteni, másokért és a maga cselekedeteiért felelősséget vállalni, embereket irányítani. A közvetlenség, amivel az emberekhez tud szólni. A szerénység, amikor kijelenti, hogy Molnár László - mivel minden hivatalos iraton így írja alá a nevét nem azonos dr. Molnár Lászlóval - hisz most nem a szakmájában dolgozik, ahol a doktorátust megszerezte. Tetszett nekem az ózdi párttitkár, a rádió Húszas Stúdiójának műsorában. Elkötelezett ember. Hisz nem lehet könnyű feladata. Nem lehet ma egyszerű dolog politikusként kiállni a kohászok, bányászok elé és válaszolni a műsorban is elhangzott kérdéseikre. Arra, hogy ki a felelős azért, hogy az országban elkövetett gazdasági melléfogásokkal csökkent a párt tekintélye. Arra, hogy az árak a legtöbb esetben ma is ellenőrzés nélkül emelkednek. Arra, hogy egy negyven évig lelkiismeretesen dolgozó bányász nyugdíjasán miért küszködik megélhetési gondokkal. Molnár László vállalja ezt. Nap mint nap az emberek meggyőzéséért dolgozik. Olyan megoldásokon gondolkodik, ami a jelenleginél magasabb színvonalú munkakultúrát biztosít a térségnek. Az elmúlt években ezerkétszáz új munkahelyet létesítettek. Hittel állítja, hogy látják a perspektívát, amelyet megfeszített munkával el tudnak érni. Hiszi, hogy Ózdnak ugyanolyan súlya lesz az országban, a körzetben, mint korábban volt. fké 168 óra Nemcsak a televízió, gyakran a rádió sem kényezteti el a kedves nagyérdeműt. Szerencsére mindig akadnak kivételek. Mazsolák. Szombaton délután, immáron sokadszor, Mester Ákos-Bölcs István duóra lehetett kíváncsi az, aki ezúttal is bízott lényeglátásukban és újságírói szimatukban. Később dr. Petri Gábornak, a SZOTE rektorának emlékét idézhette föl az a rádióhallgató, akit valaha is megérintett lenyűgöző személyisége. És ki-ki szemezgethetett zenéből-humor- ból ezen a hétvégén. Ha egy műsor igényesen akar mondani valamit, az a legrutinosabb riporternek is többletfeladat; még akkor is, ha a téma a szó szoros értelmében az utcán hever. Lévén szó esetünkben - a 168 órában - például egy idős, magatehetetlenné váló emberről. Az utcára szorult, lassan a szellemi beszámíthatóság határán is túljutó emberen miért nem segítettünk? A körinterjú éppen erre keres választ. Mert tiltja a jogi szankció? Személyiségvédelem? A rendőrség arra, a Köjál-szakember, a mentőorvos másra hivatkozik. Az utóbbi nyilatkozat cinizmusát megítélte már a közfelháborodás. A járókelő? Legfeljebb ha telefonál. Ódzkodik a kétes ügyektől. Van aki a pozíciója miatt „nem árthatja bele magát”. Még az a legjobb eset, ha valaki csak tanácstalan. A társadalmi szimptómák egyike - túl azon, hogy a hasonló esetekre nem vagyunk felkészülve, túl azon a szemléleten, hogy amit elhallgatunk, az nincs - maga az intézményesülés. Az ember, mint társadalmi lény intézményesülése. Amikor már nem tud saját, mindennapi lelkiismerete szerint segíteni. Vagy azért, mert nincs kire-mire hivatkoznia, amelynek a nevében tehetne valamit - vagy azért, mert van. Jogi és erkölcsi tisztánlátásunkat segítette az elveszett(?), ellopott(?) csecsemő kapcsán fölvetett kérdés megválaszolása: a nyilvánosság címén, a „teljes igazság” címén pellengérre állítható, meghurcolható-e bárki is a másutt elkövetett, a konkrét esettel kapcsolatba nem hozható bűneiért? Olyanért, amiért már meg-is bűnhődött? A két kiragadott téma csak ízelítő. A168 óra ezúttal sem kívánt csak háttér - vagy rétegműsor maradni. - br -
