Tolna Megyei Népújság, 1988. január (38. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-26 / 21. szám
1 4 Képújság 1988. január 26. Moziban Tea Arkhimédész háremében A közelmúltban nagy sikerrel vetítették hazai mozijainkban a Házibuli című francia filmet: a habkönnyű vígjáték a jólnevelt, „belvárosi” tizenévesek alapvetően gondtalan és legfeljebb álproblémákkal átszőtt mindennapjaiba engedett bepillantást. A most műsorra tűzött alkotás viszont egy egészen másfajta francia ifjúságot mutat be - a sivár peremkerületek, a szürke beton lakótelepek kallódó, magányos fiatalságát. Mintha az új hullám egyik reprezentánsának, Truffautnak több mint két évtizeddel ezelőtt készített, ma már klasszikus művét, a Négyszáz csapást, vagy annak folytatását látnánk - mai környezetben. S mindez jól jelzi: a neves művész hiába figyelmeztetett már akkor a kiáltó társadalmi ellentmondásokra, a gyengék kiszolgáltatottsága napjainkban is a mindennapok realitásához tartozik, s nemcsak Franciaországban. A kiválóan szerkesztett, hiteles ábrázolásmóddal - és remek zenével - rendelkező filmdráma két jóbarát, az arab származású Madjid és társa, Pat mozgalmasnak tűnő, de valójában egyhangú életét tárja a nézők elé. A két munkanélküli fiatal az utcákon céltalanul kóborolva keresi a megkapaszkodás lehetőségét, ám tanulatlanságuk, szegénységük és ebből eredő kiszolgáltatottságuk következtében erre mind kevesebb a remény. Törvényszerűen sodródnak a bűnözés határmezsgyéjére, sőt, nemegyszer át is lépik azt. Különösen nehéz helyzetben „Dúdoló” „Rebbenő szemmel ülök a fényben...” mondhatnám a minden fényképén meleg tekintetű Radnótival, csakhogy az ő versének „Bájoló” a címe, az esemény pedig, ahol azt sem tudom, hová kapkodjam a tekintetemet, méginkább meghatotta szivemet, lelkemet, az a Holló együttes „Dúdoló” műsora... Miért a zavarom? Egyszerű. Az ember tudniillik jószerével minden további nélkül megszokta, hogy hollófekete üstökű, esetleg ritkuló, de vállig érő hajú, csatokkal, jelvényekkel csillogó, gitárhúrokat kapkodó zenészek örjöngö tömeget hul- lámoztatnak maguk előtt - no nem éppen dúdolón... Január 18-ának óvodásoktól benépesült délelőttjén ugyanakkor egyféle, hogy úgy ne mondjam, „Kodálynak is tetszett volna” gyermeki „őrjöngéssel" találkozhattunk. A kifejezés ezúttal teljesen hibás, mert az az aktivitás, amit a pódiumon muzsikáló három fekete, nem fekete hajú zenész ember „muzsikált ki” ezekből az apró palántákból, az egyszerűen nemes volt, lelket melengetőén szép. A hollók pedig, ismerjük őket - aki kevésbé, a közeljövőben kézbe veheti nagylemezüket: Kovács Gábor, Sili Károly, Ritter Péter; a megnyerés, megigé- zés, a zene, az irodalmi értékű szöveg általi varázslat eszközeivel dolgoztak, ami voltaképpen Kodálynak is egyik alap- gondolata volt. Teljesen természetes, hogy ebben a körben véletlenül sem lelhető fel a „szi- pó”, vagy másfajta ifjúsági-társadalmi disszonancia: itt Csuda-kutyák, Csillag- szeműek tündököltek, s szinte már-már a nosztalgiavilágból idézhető Jancsik és Juliskák, Tisza-parti őszülő halászok, van Madiid: második generációs algériaiként elutasítja családja ősi, de ebben a környezetben túlhaladott hagyományait, ám új hazájában ennek ellenére félig-meddig idegennek számít. Beleszeret egy francia lányba, aki - mint Madjid hiszi, munkanélküli volta miatt - visszautasítja közeledését. Keserves csalódást okoz számára, amikor rájön: imádottja az utcán dolgozik. Bánatában végzetes lépésre szánja el magát, barátaival együtt lopott Mercédesszel kirándul a tengerpartra. A vidáman kiáltozó fiúk szemet szúrnak a rendőröknek, ám csak a semmivel sem törődő Madjidot sikerül elkapniuk, s beviszik őt az őrszobára. Útközben Pat állítja meg a rendörkocsit, feladja magát, nem hagyja egyedül kedves cimboráját. Nem megnyugtató Mehdi Charef alkotásának befejezése, de legalább nem áll távol a valóságtól. Az egyébként szintén algériai származású rendező gyerekfejjel került Franholtomiglan-holtodiglan hű menyasszonyok és vőlegények; egyszóval csupa mese, de a gyermeki léleknek pontos valósága, mert a gyermekpsziché e tekintetben „kegyetlen", az nem umbuldálha- tó, nem becsapható. Hát ezt a nagyszerű végét fogták meg a dolgoknak, s végezték jelesre vizsgázva feladatukat Kovács-Sili-Ritter Hollóék, azaz a „három jómadár”, miként nevezték magukat. Igaz, Kodály egyszeregyszer berzenkedett volna, mert például miért is kellett 334, fej fölött tapsra ütődő tenyeret zsebből elővett „dobnak”, a ritmusgyakorlatot „dobolásnak” nevezni; már az ősember tenyérösszeütése is egyfajta ’’hangszerhasználat” volt: tapsolás... Hasonlóan nem válhat sohasem ósdivá a „Tavaszi szél vizet áraszt” típusú népdal sem (nemcsak ezzel, máskor is többször, gyönyörűen megénekeltették a dugig telt házat), ám ennek többszörösét tette ki a country-stilusú hangütés. Ez most kétségtelenül „világzene”, de nem lehetne, mondjuk a jugoszlávok mintájára, saját népzenénket, legalább belső köreinkben uralkodóvá tenni? Ám a lényeg a megtörtént „nagy dolgok”: a tükörjáték, az utánzósdik Bartók és Bach technikáit (ez utóbbinak például fúgaelvét) alkalmazták kicsiben, és még a remek pedagógiával idézett, óvodáskorra szabott etikai tanács sem maradt el: „Most megfogom a fejem, aztán megigazítom a helyén...”. Óvóbácsik? Gyerekszugeráló Sámánok? Országló zenészek? „Képesítés nélküli” pedagógusok? Választott tevékenységükben mindenesetre - tanárok. D. T. ciaországba, élményeit, megaláztatásait először regényben örökítette meg. Az ebből készített Tea Arkhimédész háremében elnevezést viselő, nagy mesterségbeli tudásról tanúskodó film joggal nyerte el a kritikusok tetszését: három évvel ezelőtt Cannesban a Nemzetközi Mozi- és Televiziótanács „Ifjúság ’85” díjjal jutalmazta. SZERI ÁRPÁD Rádió Alapkutatás vagy bérmunka? A fejünk arra való - többek között -, hogy gondolkodjunk vele. Azt hisz- szük, hogy olyan könnyű belátni ezt. Tudjuk viszont, hogy milyen kényes az oxigénhiányra, sőt, már vérnyomásunk ingadozása is veszélyezteti. De hát ami gazdasági-társadalmi hasznosulását tekintve nem eléggé kézzelfogható és csak hosszabb távon termi annál értékesebb gyümölcseit, azzal néha mintha nem tudnánk mit kezdeni. Legalábbis ezt erősítette Elek László vasárnap kora délutáni műsora, a hazai tudományos kutatások eredményeit figyelő „Szonda”. Hat akadémikus - többségükben kutatóintézeteink igazgatói - nyilatkozott arról, hogy mit jelent az alapkutatáshoz szükséges pénzforrások beszűkülése. Hovatovább azt, amit a fejnek az oxigénhiány. Pedig a Magyar Tudományos Akadémia múlt évi közgyűlésén még föl-föIparázslott némi, emberméltóságunkhoz tartozó, kötelező optimizmus, hiszen az 1985-ös vészjelzések hatására létrejön és a következő évben megkezdi működését az Országos Tudományos Kutatási Alap az alapkutatások kiegészítő finanszírozására, szorosabbá válik a kapcsolat az egyetemek és a kutatóintézetek között, lépések történnek a gazdaság innovációs fogékonyságának, a tudás anyagi és erkölcsi megbecsülésének növelésére - de a hosszú távú kutatási programokra fordítható pénzforrások tovább szűkülnek. - Az intézetek bérmunkára, létszámleépítésre kényszerülnek, többen jelentették be, hogy külföldön kívánják folytatni kutatásaikat, és egyre kevesebben vállalják a kutatómunkával járó aszké- zist. Mintha ezt a Berend T. Iván szavaival „szűk látókörű, fiskális lépést” nem előzte volna meg az a régóta szunnyadozó felismerés, amely a műszaki fejlesztést tette többek között a gazdasági megújulás feltételévé. Mintha nem tudnánk, :hogy a szellemi tőke drágasága méllett is a legolcsóbb beruházás. Elek István föl is tette a nyilatkozóknak a kérdést, ha ezt ilyen meggyőződéssel és valamennyien tudjuk és meggyőzettek a pénz elosztásában illetékesek is, akkor miért született ilyen szűkmarkú döntés? A válasz egyszerű: az MTA javasolhat, kifejtheti a véleményét, de érdekeiket - amely jórészt a népgazdaságé is - csak kevéssé képviselhetik a döntéshozatalnál. - br Tapsra ütődő tenyerek A Holló együttes gyermekműsora a Művészetek Házában Tévénapló Új nyitott könyv Tíz év alatt száz író művét mutatta be a régi Nyitott könyv, egyaránt szolgálva irodalmat és olvasót. Egyszercsak megszűnt, hogy most Új nyitott könyv néven feltámadjon, s rögtön régi adósságot törlesszen Mesterházi Lajos 16 évvel ezelőtt készített Apaszív című tévéjátékának bemutatásával. De előbb számos jókívánságot hallottunk, melyekhez mi is csatlakozunk, remélve, hogy a folytatás méltó lesz egy évtizeden át sok sikert megért elődjéhez. Az aggodalom szava sem hiányzott, nem is alaptalanul, mert a megdrágult és állandóan dráguló élet lehetővé teszi- e, hogy könyvre is jusson pénz? Nagy baj lenne, ha az olvasó hűtlenné válnék a könyvhöz, a statisztikák egyébként is arról szólnak, hogy az elmúlt években vészesen csökkent az olvasók száma, s ha ez a folyamat folytatódnék, valamennyien kárát látnánk. Mesterházi Lajos regényének tévéváltozata ma már inkább kortörténeti adalék, mint eleven dráma, ahogy azt is nehéz megérteni, hogy bemutatásával 16 évig miért kellett várni. Az 50-es évekről is jóval többet tudunk, mint 1962-ben, a regény, illetve a tévéjáték írásának idején, s valószínűleg ez is hozzájárul, hogy az Apaszív hősének sorsában csak a kor felszíni jelenségei tükröződnek. Nem is igazi regényhősről van szó, mert tehetetlenül hagyja magát sodortatni az idővel, az írói ábrázolás is elnagyolt, nem tudjuk például, hogy miért akar minden áron regényt írni, tehetséges-e vagy úgy érzi, hogy a sematizmus korában ez a legjövedelmezőbb foglalkozás? Nők adják kézről kézre, de bármi történjék is vele, csendesen alkalmazkodik mindenhez s a végén, amikor fia kiábrándultán elfordul tőle, csak annyit tud, hogy valamit elhibázott, de mi is legföljebb sejtjük, hogy mit is kellett volna tennie. Adalék egy korhoz, valószínűleg így lehet jellemezni Mesterházi regényének tévéváltozatát, melyet a tizenhat évvel fiatalabb Sinkovits Imre próbál hitelessé tenni. Ha a maga korában bemutatták volna, nyilván nem marad hatás nélkül, 1962- ben még mindenképp az újdonság erejével hatott volna, ma egy kicsit fáradt benyomást kelt, s így az a katartikus hatás is elmarad, ami minden igazi dráma sajátja. Majd holnap... Egészen más természetű az Apaszívvel körülbelül egyidős Majd holnap... című tévéjáték, ami a bolgár Mihail Velicskov munkája, s Vitézy László alkalmazta televízióra, ő is rendezte. Meglehetősen bizarr helyzet: a férj, aki író és titokzatos potentát, végig a fürdőkádban ül, itt ír és telefonál, miközben felesége a szomszéd szobában Beethovent hegedül, majd megunva, leül a fürdőkád szélére és beszélgetnek. Természetesen a szerelemről beszélgetnek, pontosabban a férj szerelméről, akinek levele az imént érkezett s este hétkor kellene találkozniuk. Majd holnap, mondja a cím, mert a találka elmarad, a férj pedig tovább ül a fürdőkádban. Velicskov ismert író, külföldön is rendre játsszák darabjait, s erényeit ebből a tévéjátékból is megismerhettük: irónia és líra elegyedik ebben a csendes tragédiában, ami nem feszeget súlyos társadalmi kérdéseket, az időpont is közömbös, mert bármikor történhet a játék, sőt bárhol, az a fontos, hogy két ember próbál szembenézni sorsával, s szeretne megkapaszkodni valamiben. A lehetőségek szegényesek, a férj ugyan nem megy el a találkára, de ennél több nem is történik. Majd holnap, gondolják mind a ketten, rezignáltén s kicsit kiábrándultán, egymásból is, az életből is. A szerző vezette be a darabot, azzal, hogy nagyon elégedett a magyar változattal. Almási Éva és Rajhona Ádám mértéktartó játéka mindenképpen megérdemelte dicséretét. Kishont Jól emlékszünk a háború utáni évekből szellemes írásaira, melyek a Ludas Matyi- ban és a Szabad szájban jelentek meg, aztán egyszercsak eltűnt Kishont Ferenc, évtizedeken átcsakahíre, mégpedig világhíre jutott el hozzánk, de ekkor már Ephraim Kishonnak hívták, munkáit héberül írta s Izraelben élt. Az irodalomtörténet szigorú úrnő, nem fogad bárkit kegyeibe, a humor pedig egyébként is gyanús műfaj, a világirodalom nagy nevettetőire, Arisztophanészre, Moliére-re nem illik a humorista elnevezés. Kishonttal azért kegyes a kritika, a Világirodalmi lexikon megemlíti Izrael írói között, a nyugati magyar irodalmat tárgyaló kötet pedig, ami két éve itthon jelent meg, egész bekezdést szentel neki, megemlítve, hogy „az izraeli irodalom egyik legnagyobb értékének és legkarakterisztikusabb művészének tekinti”, s műveit „széles körű érdeklődés és méltánylás fogadja a világ minden táján". Most két estén át szórakoztat bennünket, maga is megszólal, kedvesen, közvetlenül, s jó tudni, hogy annyi esztendő után ő is helyet kapott. A siker természetesen őt igazolja, ezen nincs is mit vitatkozni, az azonban kérdéses, hogy a nyugati magyar emigráció elszigeteltségének nyelvi okai lennének. Ha valaki anyanyelvét bármely más nyelvre cseréli, nagyon sok mindenről szükségszerűen lemond, s Nyugaton élő íróink igazi erénye - természetesen a legjob- bakra gondolva - hogy nem adták fel az anyanyelvet. Cs. Szabó, Tűz Tamás s még jó néhányan, az el nem árult anyanyelven belül maradtak, s még olyan író is, mint Márai, magyarul ír, pedig ő ifjúkorában német újságíróként kezdte. Az természetesen más kérdés, hogy mellé szegődik a gyakran szeszélyes hírnév, de az ugyancsak emigráns Ivan Bunyin orosz nyelven írt munkáiért kapta meg a No- bel-díjat. Bármiként van is, tény, hogy Kishont Ferenc, azaz Ephraim Kishon sikeres író, mindenütt szívesen olvassák, s itthon is jókedvűen néztük szellemes jeleneteit. Nyilván ez is a titka, mert mindenkihez szól, bármely nyelve könnyen lefordítható, az élet kedélyes visszásságai pedig mindenütt egyformák, s Tokióban épp úgy megnevettetnek, mint Timbuktuban vagy Szekszárdon. CSÁNYI LÁSZLÓ Leültették az Ablak stábját Igaz, nem mindenkit, csak azokat, akik a legutóbbi adásban a képernyőn voltak. Véleményem szerint kár volt. így megszűnt az a bátorságra valló szituáció, amely eddig jellemezte ezt a műsort. Persze, az igazsághoz hozzátartozik, hogy olykor azt az érzést keltették, hogyvisz- szaélnek a szabad mozgásból adódó helyzetükkel, de akkor is kár volt leültetni őket. Ne tagadjuk: közülük néhányan már korábban is ültek, de most, hogy akiket láttunk, mindannyian, erre emlékezetem szerint még nem volt példa ennél a csapatnál. Tudom, lehet alaposan megindokolt ellenvélemény, mégis azt mondom, nekem az volt a szimpatikusabb, amikor adás közben olykor sétálgattak a stúdióban. Tőlük szokatlanul „vonalasak”, merevek lettek, hogy leültették őket. .. ■. A főszereplő, Kader Boukhanef kiváló alakítást nyújtott a filmben
