Tolna Megyei Népújság, 1988. január (38. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-23 / 19. szám
1988. január 23. ^fepÜJSÄG 7 Kiss László és felesége Szappanos Imréné A vedlett falú, lakatlan vályogházra síri csend ül. Az udvaron ágaskodó galambdúc árván bámul a kiváncsi idegenre. A villanyóraszekrény résébe valaki oda- tüzte a kopott zománctáblát: „Béke u. 6.”. Várongnak a helybeliek által külszeg- nek keresztelt részén vagyunk, s kicsit megzavar a látvány, mert az épület ablakai mögött mai divatú nejlonfüggönyt, két vekkerórát és egy vasalót is felfedezünk. A kerítés is új, a kertben pedig kordonos szőlő mutatja, nem egészen gazdátlan a porta. Később megtudjuk, hogy a tulajdonos az idős Kati néni az egyik fiánál, városon tölti a telet. De akad öt olyan üres ház is a faluban, amelyből már örökre távozott a lakó. A halálozások, elköltözések száma a hetvenes évek elejére olyan méretet öltött, hogy félő volt, kihal a település. Tan- csik József, a téesz akkori elnöke gondolt egy merészet, és hirdetést adott fel a Szabad Földben, nagycsaládosokat buzdítva arra, hogy lakás- és munkalehetőség reményében jöjjenek Várongra. Érkeztek is az ország minden szegletéből, főleg a tiszántúli megyékből, Észak- Magyarországról, és Budapest környékéről. Körülnéztek, próbálkoztak, aztán sokan odébbálltak. A kitartóbbak maradtak. Ma 26 ilyen család él itt. Elindultunk, hogy felkeressük néhányukat, megkérdezzük, sikerült-e gyökeret verniük ezen a szülőhelyüktől több száz kilométernyire fekvő, korábban talán még hallomásból sem ismert vidéken. „A pitvarban ültem és sírtam” A Béke utca 8-as számú ház vakítófehér, frissen meszelt fala már messziről bizonyítja, ad a környezetére, aki benne lakik. A homlokzaton a tatarozás éve: 1987., s a megérdemelt felirat: Tiszta udvar, rendes ház. Beljebb kerülve az apró termetű Lakatos Józsefné, két kicsinye, öccse, sógornője, és azok kisfia fogadnak bennünket. Barátságosan terelnek a konyhán át a tiszta kis szobába, s míg a gyerekek a tévé elé kuporodnak, mindennapjaikról faggatjuk a felnőtteket.- Szatmárcsekéröl jöttünk a férjemmel 1982-ben, a kisebbik fiúnk, Józsika már „bennszülött” - mondja Lakatosné, miközben lágyan simogatja a markában pi- hegő, családkedvence kiscsibét. Ötvenötezerért vettük ezt a házat, amiben két szoba, konyha, hátul padlásfeljáró és istálló is van. Nagy kert is tartozik hozzá, megterem benne minden, ami kell. Állatokat is tartok, most is 11 malac várja a moslékot. A férjem a téeszben állattenyésztő, 8-10 ezer forintot hoz haza havonta, úgyhogy szépen megélünk belőle. Az Alföldön csak egy üres telket kaptunk volna 30 ezerért, ezért indultunk útnak, amikor megtudtuk, hogy itt olcsó házak vannak. Eleinte nem éreztem jól magam, míg a férjem dolgozott, én a pitvarban ültem és sírtam. A szomszédasszony, Pisz- ker Ilonka néni vigasztalt. Aztán mint 1975-ben a sógornőmék, mi is hazapakoltunk egyszer, de én már nem tudtam megszokni a Nyírségben. Hiányzott ez a szép táj, a sógorom azzal csúfolt, piramisokat épít a kedvemért, hogy dombokat láthassak. Majd tízezer forintért hozott vissza bennünket az itteni téesz IFÁ- ja. Jók itt az emberek, nem rőffel mérik, ki mennyit ér. Senki sem gúnyol ki a termetemért. Pénzzel is bármikor kisegítenek, ha kell. Hogy telepesek vagy bevándorlók vagyunk, sose hallottam. „Emeletes házban kaptunk volna lakást” Három acsarkodó kutya ront a kerítésnek, mikór Szappanos Imréék háza elé érünk. A neszre piros arcú, erős, szőke asszony jön a kiskapuhoz, s bár először bizalmatlan, végül mégis behív bennünket a fényűzőnek éppenséggel nem mondható hátsó szobába. Az utca felőliben van a szekrénysor, de ott csak a ruhák száradnak, a gyerekek nem ott alszanak. Félnek egyedül. Pislákoló lámpa gyér fénye világítja meg az öttagú család életének színterét. Régi ruhásszekrények, két ágy, teatűzhely, fáskosarak teszik zsúfolttá a barna fagerendás meny- nyezetű, betonozott helyiséget. A híradástechnikát kis Junoszty tévé és egy rádió képviseli. A konyhaasztal sarkán épp, hogy elfér a tál, amiben a 14 éves Andrea tésztát gyúr. Tízesztendős öccse az ágyon heverészik, míg édesanyjuk a sorsáról mesél.- Először 1972-ben költöztünk ide, aztán négy év múlva visszamentünk Karcagra, ahol emeletes házban adtak volna lakást, de nem kellett. Nekem hiányzik a jószág. Most is fáj a csuklóm - mutatja befáslizott kezeit - de nem bánom. Hat hízót, tizenegy kismalacot, egy kocát és számtalan baromfit nevelek. Ha megéhezünk, csak levágok egy tyúkot. A föld is jobb erre, nem ég ki minden. Hogyan fogadtak? Nem is jó rá emlékezni. Volt aki elmondott mindenféle jött- mentnek, azzal gyanúsított, hogy krumplit loptam. Persze, volt, aki tett is ilyent, és éjjel szökött el a faluból... Most már senki se bánt, ismernek itt is, Lápafőn is, mert én vagyok a háztáji kanok gondozója. A férjem elletős a téeszben, néha neki is segítek. Hétezer forint körül keresünk ketten. Kell is a pénz, mert nyolcezer megy el évente csak a tüzelőre. Hat köbméter fa, húsz-huszonöt mázsa szén ég el a kályhában. A gáztól félek. A két nagylány pályaválasztás előtt áll, adódik hát a kérdés, milyen lehetőségeik vannak.- Én nem adok nekik tippet, nekem se adtak annak idején - mondja Szappanos Imréné. Andrea talán varrónőnek tanul majd Dombóváron. Én fodrász szerettem volna lenni, mégis targoncavezető, meg raktáros voltam Csepelen. Hiába akartak belőlem diszpécsert csinálni, itt kötöttem ki. Az újfaluban nem tudják, ki a telepes Az egy házsorból álló újfaluban Vig- rácz János, a Somogyból ideszármazott juhász nem tud olyan szomszédot mondani, aki valahonnan messziről tévedhetett Várongra. Felesége se ismer ilyen családot, nem nagyon tartják ők számon, ki helybeli, ki nem. Hosszas gondolkodás után mégis elirányítanak az utca túlsó végére, Lacza Jánosékhoz. A vékony fiatalasszony az ebédfőzést hagyja ott pár percre, hogy az udvaron szót válthassunk. Nemigen ér rá, mert hét éhes gyerekszáj várja a meleg ételt odabent. Hat fiút és egy kislányt nevelnek a férjével, a legidősebb 13 éves, a legkisebb tizenegy hónapja született. La- czáék Balatonboglár helyett választották lakóhelyül Várongot, ahol a harmincezer forintos tsz-kölcsönből csak egy szobakonyhát kaptak, mégis jobb (!) körülmények közé kerültek. A férj segédmunkával teremti elő a kenyeret a családnak, az asszony most gyeden van, jószággal is foglalkozik. Ha a tanács is segít, hamarosan nagyobb házat vesznek itt az utcában. Szomszédjuk, Kiss Lászlóné Hajdúszoboszlón született. Párjával, aki foga- tos, 1976-ban vették 60 ezer forint munkabérelőlegből kétszobás házukat. A feleség büszkén mutatja, hol laknak, s közben arról panaszkodik, hogy csak a gyerek hiányzik. Ő most háztartásbeli, de azt mondja, tavasszal munkát vállal a dombóvári kertészetben. Nem tűnik el a térképről Bödő Lajos, a Szakcsi Községi Közös Tanács elnöke annak idején nem fogadta kitörő lelkesedéssel a tsz-elnök ötletét, de mint elmondja, az idő bizonyította, hogy a kezdeményezés bevált. Várong lakossága évek óta nem csökken jelentősen, ma 99 családban 186-an élnek itt. Kardos László, a termelőszövetkezet mostani elnöke sem panaszkodik, hiszen a bevándoroltak közül 19 férfi és 6 nő a szövetkezet állandó dolgozója, hatan- nyolcan pedig rendszeresen idénymunkát vállalnak. Heten már nyugdíjasok. A fiatalabbak közül több nevet is felsorol, köztük Nagy Imre gépszerelőét, aki az őslakos Weber családba nősült, és Bos- nyák Istvánét, akire a legújabb John Deere traktort bízták. A munkafegyelem az évek során lényegesen javult, kevesebb az italozás, az érkezők beilleszkedtek, ők adják az állat- tenyésztés fő munkaerejét. Tanulság? Összegzés? Nincs olyan döntés, amelyről az első pillanatban tudni lehetne, hogy hosszú távon helyesnek bizonyul-e. Azóta, hogy távoli megyék nehéz sorsú családjait idecsalogatták, majd húsz év telt el. Bár az életükről kapott kép változatos, mégis elmondható, hogy előző helyzetükhöz képest magasabb színvonalra jutottak, elégedettek, értelmes munkát végezhetnek, ha akarnak, boldogulhatnak. S az is biztos, hogy ennek a szép környezetben fekvő kis falunak a neve még sokáig megtalálható lesz Magyarország térképén. CSER ILDIKÓ Fotó: GOTTVALD KÁROLY Boldogulnak a várongi „telepesek” Az újfaluban a kövesutat hiányolják Lakatosék tavaly rendbe tették a házukat Laczáék kilencen élnek egy szoba-konyhában Konyha a „külszegben” Lakatos Józsefné: „Már nem mennék vissza Szabolcsba” A Lakatos gyerekek már „őslakosok” Jöttek, láttak - maradtak
