Tolna Megyei Népújság, 1988. január (38. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-19 / 15. szám
4^nÉPÜJSÁG 1988. január 19. Moziban Szerelem második vérig Az efféle továbbírt történeteknél kézenfekvő és majdnem természetes az a vélemény, amit kifelé jövet a moziból, itt- ott hallottam: „Az első jobb volt”. Mig az első film, novella vagy regény általános az újdonság erejével hat, a folytatásban az ismert szituációk, szereplők miatt a néző, olvasó óhatatlanul összehasonlít és nem mindig az utóbbi javára. De ez esetben, azt hiszem, igazuk van a minősítőknek, mert a Szerelem második vérig nem lett jobb az elsőnél. Ha elfogadjuk, hogy Dobray György előző filmje befejezett, kész alkotás volt - márpedig az volt, - akkor a hozzáírás, a továbbírás nem is kecsegtethet túlzott reményekkel. De, ha ismerjük az előző fogadtatását, közönségsikerét, akkor várható volt, hogy elöbb-utóbb látjuk a folytatást is, ami talákozott a fiatalokból álló közönség igényével. Azok a fiatalok töltötték meg a szekszárdi mozitermet, még a negyedik előadásnapon is, akikre általában nem az a jellemző, hogy tülekednek a magyar filmekre szóló jegyekért. És ha semmi mást, ezt máris a rendező, illetve írótársa Csörsz István javául kell elkönyvelnünk. A Szerelem első vérig befejezett történetet, a fiatalok egymásra találása után nehéz folytatni, hisz a konfliktusmentes szép napokról nem túl hálás téma filmet készíteni. Erre nem is vállalkoznak a szerzők, hanem gyártanak új problémákat. A tabáni koncerten az őrjöngő tömeg elsodorja, szinte eltapossa az előrehaladott terhes Ágotát, és főhősünk zenekara is csúfosan megbukik. Ágota terhessége megszakad, kórházba kerül, később pedig múzeumi főnökével Amerikába utazik, ami Füge - indokoltnak látszó - féltékenységét tovább fokozza. Itt a világra szóló bonyodalom, ki-ki vérmérséklete szerint oldahatja meg. Életszerű a helyzet. Füge egy régi rajongójával vigasztalódik, de beállít Ágota és nemes bosszút áll, ágyba bújik a már nős, de még mindig őbelé szerelmes Gyulával, akit viszont valamiféle megmagyarázhatatlan vetély- társi barátság fűz Fügéhez. A bosszú nem úgy sikerül, mint eltervezték, ezért jön az újabb ötlet, Ágota még egyszer feküdjön le Fügével, akkor majd végleg kiábrándul belőle. No persze ez sem úgy sikerül, úgyhogy most már az út a házasságkötő terembe vezet, ahol izgatott szülők várják, hogy a fiatalok kimondják-e azt a bizonyos boldogító igent. De ez maradjon már a film titka, amiről, így is csak vázlatosan, egy-két konfliktust kiemelve szóltunk. Nem esett szó viszont a film kivételesen jó humoráról, itt-ott sziporkázó ötleteiről, némelyik főszereplő életszerű, jó alakításáról. Mert Dobray György filmje, ha nem is állja az összehasonlítást az előzővel, azért profi munka. Mint ahogy Dés László slágergyanús zenéje is. Nem tartom kizártnak, hogy dalait akkor is dúdolják, amikor a filmről már senki sem beszél. Fügét a zenészként, énekesként ismert Berry Ari alakítja - meglepően jól. Valószínű az a titka, hogy önmagát adja és nem szinészkedik. Épp ezért a film leghitelesebb alakja. Mellette Szilágyi Mariann Ágota szerepében megmarad butácska széplánynak, aki arra sodródik, amerre épp lökik. Az apa szerepében Újlaki Dénes hoz néhány vidám percet, de Epres Attila is jól játszik, Czakó Ildikó pedig szépen énekel. Epizódszerepéből is kihozott mindent, amit lehetett Inke László. Széteső, laza cselekményfűzése, az elsőből visszaköszönő öltetei ellenére is nagy siker a Szerelem második vérig. A fiatalok tódulnak a moziba - és ez jó dolog. Ne is akarjuk lebeszélni erről őket! De ennél rosszabb filmet se adjunk a jövőben. Meggyőződésem, hogy szükség van a jó kommersz filmekre, szükség a rétegigényt kielégítő alkotásokra. Dobray filmje ilyen. Műfaján belül pedig igényesen elkészített profi munka. És, ha ezt elmondhatjuk egy filmről, a mai divatos kifejezéssel „az se semmi!”. TAMÁSI JÁNOS Samu Géza szobrai Szekszárdon Madárlátta „Tudok titkos varázsverset: szókat/ szedtem az útszélen, tüskés ágról igét téptem,/borókáról bájszavakat, rekety- tyésről rontást vettem,/...Úgy tűnik, a Kalevala most idézett első, a világ keletkezéséről szóló énekében is otthonát lelhetné a kocsolai születésű Samu Géza vitákat kavaró, további meglepetéseket ígérő művészete. Egy jókora, akácsudárból, vesszőkosárból összerótt alkotmány uralja a Babits Mihály Művelődési Központ kiállítótermének közepét. Mi nézők is csak feltételezhetjük, amit az installáció címe ironikusan megfogalmaz: „Valami történik a villás herkentyűvel.” Hát igen, ha jobban szemügyre vesszük a dölyfös, csápokkal, tapogatókkal teljes, szarvakkal díszes óriás ősrovart, láthatjuk, hogy díszes rendíthetetlenségének föltehető oka, hogy egy kevésbé ékes, sőt, inkább jelentéktelen, és jellegtelen al-ősrovar igyekszik önagyságát teherbe ejteni. Ez lenne a művészete kapcsán emlegetett „mutációk" egyike, avagy annak jelképe? Mindenesetre az ármánykodó, rontó küldetésükben magabiztos bálványok, a féKétfele növő fa bálványok lelemnövesztette, darulábú, de strucc- léptű és méretű totemek, a toliakkal flancos kismanók mintha Északnyugat Szibéria sztyeppéit benépesítve vagy Karé- lia zúzmarás erdőit riogatva közelednének. Groteszk, nemegyszer fájdalmasan tragikomikus a természetnek az az átlel- kesítése, animizmusa, amit a szobrász- művész fa-, réz-, agyagplasztikáival, szőtt-fonott, fémlapokkal rakott, ostorszíj- és kócfarkú, varrott vagy fűzött installációival képvisel. A posztamenseken kisördögöket, madarakat, csupasz ágboggal koronás fákat, büszke agancs- obeliszkeket látni. Egyikük-másikuk akár egy szentség- tartó a Hold vagy a Nap fészkéül fölkínált ágakkal. Líra és dráma; daruivadék víz- resimuló teste és isten bárányának átváltozása bálvánnyá. Rejtett értelmű költemény: „Szarvas és ágbog'as” - A mindennapi, a vérre menő küzdelem me- mentója a rejtőzésre is módot nyújtó, vesszőhajú földön. Mintha letűnt kultúrák időntúli, jelenidejűvé avatott üzenetei rekedtek volna meg a tolnai dombok között, annak a művésznek a képzeletében, aki talán e tájon csodálkozott rá először a világra. Rácsodálkozott a konyha, a parasztudvar mindennapi használati tárgyaira és azokra az annak idején benne is még csak sejtésként létező összefüggésekre, amelyek a szervest a szervetlennel, a talált tárgyat a képzeletben lévővel majd a megmunkálttal egy mélyebb törvény alapján kapcsolják össze. A művészetében a mai irányzatok nyomait és a népművészet ihletését is hordozó, negyvenéves alkotó. Tíz év után másodszor látogatott el újabb műveivel madárlátta álmaival Szekszárdra. B. R. Fotó: K. A. Rádió Szenteltvizet tessék Jóllehet a rádió hét végi választéka gazdagabb volt annál, semhogy csak a szombat délutáni „Mindennapi irodalmunkra” figyeljek, de meggyőződésem, a jó irodalom az önismeretnek és ha úgy tetszik, nemcsak az írói, hanem persze az „átlagembert” létezéstechnikának is az egyik forrása Persze manapság sokan össznépinek, s főként megfellebbezhetetlenül bölcsnek vélt arroganciával legyintenek, ha olyan légbeszórt szenteltvízről, a leírt szavaknak olyan kiüresült és illatos cseppjeiről van szó, mint a szépirodalom. Pedig Varga Lajos Márton többek közt ezt a szenteltvizet próbálta eladni a kitűnően tájékozott Kenyeres Zoltán segítségével. Méghozzá csaknem a legfrissebbet, hiszen a hazai irodalmi folyóiratok decemberi számaiból ajánlott, mondhatnám, hogy legalább egy menyasszonyi csokorra valót. A tatabányai Új forrás versrovatát, a Kortársból Csoóri Sándor, Takács Imre verseit és másokét emeli ki, és sorolhatnánk a prózát, Lengyel Péter, Gion Nándor nevét, a Jelenkorhoz „pártolt” Esterházy Péterét, aki a Tizenhét kitömött hattyúk ürügyén „fontoskodik”, ahogyan ezt írása alcímében kiemeli. Az ajánlatok közt József Attiláról szóló tanulmányok, a szombathelyi Életünk újrakiadásra kerülő Hamvas Béla - száma, és többek közt egyik legnevesebb prózairónk, Mészöly Miklósnak egy igen fontos nyilatkozata szerepel, amely az irodalom és politika viszonyában foglal állást. A felsorolásból, néhány fontos momentum óhatatlanul elmaradt, például a debreceni Alföld említése, amely az év végére könyv alakban jelent meg egyfajta lehetséges összképet adva napjaink irodalmáról. Ahogyan a rádióműsor valamiféle összképet adott a hallgatónak arról, hogy azért miközben megrettenve a jövőtől közgazdászul és adóalanyul tanulunk, születtek és születnek művek - nemegyszer jelentősek is. S mintha nem is lenne nyilvánvaló a köztudat számára, hogy időközben, éppen napjainkra, a nyolcvanas évek végére egy kitűnő prózaírónemzedék is - ma divatos szóval - „felnőtt”, amely korántsem a ködös jövőnek, hanem a jövőhöz szükséges jelennek ír. Tanúsítom - nem szenteltvizet kínálnak. Az írószövetség „megbékélését” vasárnap láthattuk-hallhattuk a Hétben, ezt most nem idézem, műsoruk frissességét viszont ezúttal elismerés illeti.-bTévénapló A békéscsabai esőcsináló Richard Nash ügyes mesterember, elleste a drámaírás fortélyait, jól tálalja ötleteit, tudja a hatás titkát, mindebből pedig az következik, hogy sikere van, s nyilván sok pénzt is keres. Valószínűleg többre nem vágyik, oka sem lenne rá, mert valahol az irodalom perifériáján van, a mi Molnár Ferencünktől is világ választja el. Feltehetően az esőcsináló a legjobb darabja, film is készült belőle, nálunk is sikere volt, többfelé játszották, most a Békés megyei Jókai Színház újította fel. A darab egy pitiáner szélhámosról szól, aki azzal szédíti az embereket, hogy esőt varázsol a szikrázó égből, de végül lebukik, pedig - mint az várható - egyszer csak mégis megered az eső. Inkább az az érdekes, hogy van egy magyar párja is, amit jóval Nash előtt írt Tamási Áron, s Tündöklő Jeromos a címe. Tamási hőse politikai szélhámos, aki megpróbálja elbolondítani a székely falu népét, míg végül elzavarják a megszégyenült álprófétát. De ami Tamásinál népi lelemény és furfang, amerikai szerzőtársánál, aki nyilván nem is hallott a Tündöklő Jeromosról, alkalmi ötlet, kicentizett hatásosság. Tamási darabjában a népbolondító szélhámossal szemben egy közösség igaza áll, a tanulságot is készen kínálva, mert a hamisságot előbb-utóbb leleplezik, itt egy kedélyes csalóról van szó, aki tanulság helyett csak szórakoztatással szolgál. Kérdés, hogy a ki tudja hányadik felújítás indokolt-e. A tévé viszont jól tette, hogy közvetítette az előadást, mert a békéscsabai színházba ritkán vetődik el az ember. A rendező Giricz Mátyás ezúttal nem szolgált meglepetései, a történet a jól kitaposott úton mendegél, időnként érzékeny melodrámába hajolva, mert szegény Liz- zie-n mégiscsak megesik a néző szíve. Nem az esőcsináló, ő áll a darab középpontjában, s nem is lehet másként, mert Felkai Eszter olyan jó színésznő, hogy minden szavát elhisszük. A szerep ebben az alakításban jóval több, mint Nash Lizzie-je, néha az volt az érzésünk, mintha Kosztolányi Pacsirtája siratná rútságát. A többiek haloványabbak, nem emelkednek a becsületes átlag fölé. A szerelem útvesztői Méhes György vígjátéka végén, visszatekintve a történetre, így szól Szilágyi Tibor Sunyovszky Szilviához: „Erről kellene darabot írni". Bólogatunk, mert a kissé nehéz- '■ kés című „ Gyűlölöm, hogy imádlak!" jó lehetőség, igazi vígjáték csíráját rejti magában, de többről alig van szó. Két színész próbál, s a szöveg folyton belejátszik életük regényébe, míg végül, mert más igazán nem történhet, visszatalálnak egymáshoz. A nézőnek percnyi kétsége sincs, hogy így fog történni, ami önmagában nem lenne baj, de a két történet meglehetősen sablonos, nem is fedi egymást igazán, a váltót erőszakkal kell átállítani, hogy a cselekmény másik pályán futhasson tovább. A rendező Szőnyi G. Sándor igyekszik gyorsítani a tempót, de a történet lassú, a játék kényszeredett, hiányzik belőle a lelemény, az a frissesség, ami a szokványost is meglepővé tudja tenni. Két kitűnő színész, Sunyovszky Szilvia és Szilágyi Tibor mindent megtesz ebben a légritka térben, s rájuk szívesen is emlékezünk vissza. Szigorúan titkos A hét igazi meglepetése a Híradó riportfilmje volt, ami a nem is olyan régen még a szigorúan titkosan kezelt mányi bánya és az eocénprogram körüli bonyodalmakról szólt, őszintén, tiszteletre méltó nyíltsággal. „A magyar energiaipar legnagyobb fiaskója” - hallottuk a történet lesújtó summázatát, s a riporter Juszt László ezt a fiaskót tárta fel, kifogástalan felkészültséggel, mindig a lényeget érintő kérdésekkel, amelyekre csak a lényeget érintő válaszokat lehetett adni. Amit hallottunk tőle, riporteri csúcs, határozott, anélkül, hogy arrogáns lenne, a témában járatos, de nem válik tudálékossá, mindig úgy kérdez, hogy a fontos kapjon hangsúlyt. A néző természetesen közben elbizonytalanodik, mert ugyan mennyi is lehet egymilliárd vagy tizmilliárd forint? Sok, a napi gyakorlatban felfoghatatlan összeg, Mány és Bicske pedig nyelte a milliárdokat. Az eredeti elgondolás józan megfontoláson alapult: itt van az olajválság, az árak valószínűtlen magasságba kúsztak, tehát hazai energiaforrásról kellett gondoskodni, bár kérdés, hogy a gazdasági előrejlezésekből miért nem lehetett arra következtetni, hogy nem volt még olyan válság, ami örökké tartott volna. Az olajárral is ez történt, egyszer csak csökkenni kezdtek, s az olajtermelő országok is végül csalódtak reményeikben. De nálunk ekkor már épült a bicskei hőerőmű, s megnyitották a mányi bányát, amiről most minden hozzáértő azt mondja, elsietett volt. Közben azonban voltak figyelmeztető jelek. Már a 20-as évek végén elkészült Vitális István prof. tanulmánya a bányanyitás kockázatairól, járt itt egy szovjet szakértőcsoport s ez is a várható nehézségekre figyelmeztetett, de ezek sem tudták csillapítani a türelmetlenséget. Az eredmény lehangoló, bár a laikus ebből csak a külsőleg is érzékelhető jelenségeket tudja felfogni: Mány keveset és igen drágán termel, a bicskei építkezést le kellett állítani, a meggyorsított vízkiemelés pedig már azzal fenyegetett, hogy kiapad vagy használhatatlanná válik a budapesti termál-rendszer. A következményeket a szakembereknek kell levonniuk, bár az elkönnyelműskö- dött milliárdokat visszavarázsolni nem lehet. A néző tehetetlenül vonogatja vállát, óvakodik attól, hogy ítéletet mondjon, mert nem érthozá, azt viszont mindenképp elégtétellel állapítja meg, hogy beavatták a titokba, nem hallgattak el semmit előle. Mány fogalommá vált, úgy is, mint a „legnagyobb fiaskó”, de úgy is, mint a nyíltság, az őszinte tájékoztatás példája. Ennek erkölcsi haszna, a közérzetet jobbító hatása valószínűleg sokkal nagyobb, mint amennyinek az első pillanatban látszik. Ahhoz, hogy reménykedni tudjunk munkánkban, szembe kell néznünk a tényekkel. Másként nem lehet. CSÁNYI LÁSZLÓ A Dunatáj legújabb számáról Néhány szép vers - egyebek között Balipap Ferencné - „vezeti föl” a Dunatáj most megjelent számát, a folytatás Ör- dögh Szilveszteré. Simon Károly egy készülő városkatalógus irodalomtörtneti szócikkeihez - Illyés Gyula dombóvári fényképeiről ír, azon településen készültekről, melyet az író a Kora tavasz (1941) lapjain „Várhely elnevezéssel használta, valamint mezőváros, kisváros, járás- székhely, életem első világvárosa, igazi város és nagybátyám városa megjölést is”. Bella István költészetéről Pomogáts Béla ír elmélyülten, a szomszédos megyeszékhelyen, Pécsett élő költő - Ber- tók László - hatodik kötetéről pedig Szir- may Endre tollából olvashatunk. Feltétlenül figyelmükbe ajánljunk Csá- nyi László a vidéki könyvkiadás útjai című objektív hangú, elemző írását, melyben az író egyebek között így fogalmaz. „A lokálpatrióta lelkesedés szerencsésen átlépte a szorosan vett helytörténet határait, s azt keresi, mivel tudja gazdagítani ismereteinket a magyar múltról. Fontos feladat, mert a kutatást számos új adattal gazdagíthatja. Ezen a téren a szekszárdi múzeum országos példát mutat;” Az igényes folyóirat mostani, több társával együtt kiemelkedő számának további szerzői: Rászlai Tibor, Nagy Alpár, Tüskés Tibor, Bóka Róbert, Zentai László és Kőhegyi Mihály. Az egyik újbóli egymásra találás
