Tolna Megyei Népújság, 1988. január (38. évfolyam, 1-25. szám)

1988-01-18 / 14. szám

1988. január 18. KÉPÚJSÁG 3 Vonalkód az iparban A tervek szerint már ebben az évben több iparvállalat készlet- és raktárgaz­dálkodásában, termelésirányításában és programozásában, valamint minőségel­lenőrzésében bevezetik a vonalkódrend­szert, aminek széles körű elterjesztése a következő években várható. Sok külföldi országban már évek óta sikeresen alkal­mazzák a termékazonosítás szöveges leírását és leolvasását pótló módszert a kereskedelemben és az iparban egy­aránt. Nálunk eddig csak néhány áru­házban vezették be a raktári és pénztári munkát is egyszerűsítő vonalkódot. Hazánk néhány éve tagja az egységes termékkódrendszer nemzetközi szerve­zetének, így a közelmúltban az illetékes főhatóságok felkérésére és támogatásá­val megkezdődött a vonalkód ipari alkal­mazásának előkészítése. A koordináló munkával a Struktúra Szervezési Vállala­tot bízták meg. A felkészülést és a beve­zetést az ENSZ Munkaügyi Szervezete is segíti. A Struktúra Vállalat a gyári szakemberek képzésére tanfolyamsorozatot szervez, az első a napokban sikeresen befejeződött. Ezen öt vállalat - az MMG Automatika Mű­vek, a Videoton, a Magyar Gördülőcsapágy Művek, a Tungsram Rt. és az Elektromodul - szakemberei vettek részt, vagyis azokból az üzemekből, ahol elsőként vezetik majd be a vonalkódolást. A szervező vállalat vonalkódiroda lét­rehozását tervezi, amely széles körben terjeszti majd a módszert, megszervezi az alkalmazáshoz szükséges eszközök és programok beszerzését, illetve előállí­tását. Eddig mintegy 40 iparvállalat je­lentkezett, hogy részt venne az iroda munkájában. A vonalkód olyan termékazonosító jel, amely a gépi, optikai leolvasást rendkívül gyorssá és megbízhatóvá teszi. Alapelve, hogy a sötét és világos (fekete-fehér) vo­nalak egymással váltakoznak, méghozzá egyforma vagy eltérő vastagságban. A vonalkódok leolvasására, fordítására op- , toelektronikai berendezésekből kibo­csátott fény visszaverődik a „zebracsi- kokról” s e sugarakat a kódleolvasó egy­ségek eltérő időtartamú és feszültségű árammá alakítják át. Az olvasóberende­zések dekóderei ezeket a digitalizált fe­szültségeket visszafordítják számokra és betűkre. A vonalkód alkalmazása a 40-es évek­ben kezdődött meg az Egyesült Államok­ban, gyakorlati térhódítása azonban csak a 60-as évekre tehető. 1970 körül váltak népszerűvé az áruházi-kereske­delmi munkában, majd a kódokat nyom­tató, olvasó-ellenőrző berendezések gyártói kidolgozták az ipari laboratóriumi rendszereket is. Kiss Józsefné: „Mindannyian fél­tünk ettől a vállalkozástól” Országra szóló hírverés mellett indult be az ország első vállalati irányítású szakközépiskolája Pakson az atomerő­mű égisze alatt. Hasonlóan nagy érdek­lődés mellett telt el az első tanév, kezdve a tanári kar kialakításától, a tanulók felvé­teli rendjén át az iskola szervezeti, funk­cionális beindulásáig. Másfél év eltelté­vel azonban joggal vetődik fel a kérdés, vajon jól éltek-e a magyar közoktatásban szokatlanul nagy szabadsággal, sokak által irigyelt mozgástérrel az Energetikai Képzési Intézetben. A mérlegvonás per­sze korai, az első értékelés korántsem. így vélekedett az iskola vezetése, ami­kor munkájuk kontrollját keresve egy másik iskola pedagógusainak segítségét kérte...- Az általunk életre hívott igazgatóhe­lyettesek baráti körének egyik összejö­vetelén vetődött fel a tanárcsere lehető­sége - beszél Hidegh László igazgatóhe­lyettes a kezdetekről. - Mivel nem a Mű­velődési Minisztérium hatáskörébe tarto­zunk, így kimaradunk a szakfelügyeleti rendszerből. Szakmai értékmérésre pe­dig feltétlenül szükségünk van. Ez nemcsak egyoldalú érdek, hiszen a vállalkozó partneriskolának ugyancsak hasznosítható ötleteket, módszereket adhat, esetleg a megszokott rutin fel­adatvégzésből emelhet ki a kapcsolat. Ebből a megfontolásból jelentkezett el­sőként a dunaújvárosi Rudas László Közgazdasági és Kereskedelmi Szakkö­zépiskola és Szakmunkásképző kollektí­vája. Az első próbálkozás február máso­dik hetében három pedagógus látogatá­sa volt. Fülöp Lászlóné a matematika, Li- tákné Alabert Zsuzsanna a természettu­dományi, Pataki Attiláné a magyar nyelv és irodalom munkaközösség vezetője­ként vett részt a tapasztalatcserén: órá­kat látogattak és tartottak, az iskola szak- szervezeti, ifjúsági mozgalmával ismer­kedhettek, szálláshelyük pedig a korsze­rű kollégium volt. Az utolsó napon Fülöp Lászlónét kér­deztük meg benyomásairól, a látottakról:- Előrebocsátom, hogy nem a kollégák minősítésére vállalkoztunk, hanem a gyerekek tudásszintjének megfigyelésé­re, értékelésére. A módszertani kérdések megvitatására nem is lett volna elég időnk, bár a látottak alapján egyetlen al­kalommal sem észleltünk pedagógiai hi­bát az óraadó mérnökök esetében sem - válaszol a tanárnő. Az elmúlt öt napban egyébként tizen­négy órát nézett végig és hatot tartott a két évfolyamban. Szokatlan volt számuk­ra a délután fél négyig tartó munkarend­be való beilleszkedés, de nem haszonta­lan, hiszen jobb időbeosztásra serken­tette valamennyiüket.- A jelenlegi második osztályokon ér­ződik, hogy nem volt még a maihoz ha­sonló szigorú felvételi rendszer, matema­tikatudásuk átlagos, az elsősöké azon­ban jóval a mérce fölött van, válogatott társaság. Élmény velük dolgozni és a ta­nárok kihasználják ezt. Teljesen önál­lóan, belátásuk szerint haladnak az anyagban, senki nem kéri számon a módszertani lépéseket, az ütemezést. A lényeg az eredmény - halljuk a kívülálló véleményét, majd hozzáteszi - ez persze csak jó adottságú, átlagosnál felké­szültebb gyerekekkel valósítható meg. A külső szemlélő véleménye a legkriti­kusabb önelemzésnél is megnyugta­tóbb, de az sem érdektelen, hogy mit vit­tek magukkal a vendégek.- A rend, tisztaság valósággal lenyű­gözött bennünket és itt nem a takarítónők munkájának eredményére gondolok. Sehol egy karcolás, belevésés a pado­kon, falakon, mosdókban... A kollégium­ban a gyerekekkel beszélgetve megtud­tam, hogy nem érzik a „vasfegyelmet”, számukra megszokott, ez a természetes. A másik fontos dolog a versenyszellem, ami az osztályok munkáját meghatároz­za. A legjobbat akarják produkálni, nem elégszenek meg a közepessel. Az anyagi okok, ösztöndíjrendszer, vagy az erőmű­be való bejutás, felvétel esélyének javítá­sa miatt, de azt hiszem belső indíttatás­ból is. - halljuk Fülöp Lászlóné szavait. Paksi kolléganője Kiss Józsefné így összegezte véleményét:- Azt hiszem, mindannyian egyformán féltünk ettől a vállalkozástól. A kollégák számára az idegen közösség, nekünk az első igaz szakmai megméretés volt ez. A módszertani oldal nekem nem hozott újat, hiszen korábban a Borsod megyei Sajószentpéteren általános iskolában tanítottam. Két év múlva azonban érett­ségire kerülnek a tanítványaink, idejében kell meggyőződnünk arról, hogy jó úton járunk-e. Kedvező visszajelzést kaptunk, ami megerősíti azt a nyitottságot, tudás­szomjat, amit a gyerekek jó részénél ta­pasztalunk. Ez az, ami legjobban sarkall­ja, inspirálja az embert. A kezdeményezés tehát bevált. A ne­velők szakmai, mozgalmi tapasztalatokat szerezhettek, a tanulók, ha nem is maga­sabb, más követelményrendszerrel talál­kozhattak, nagyobb alkalmazkodókész­ségre volt szükségük és nem utolsósor­ban a két iskola kapcsolatával ismeret­ségek, barátságok születtek. A tervek már megvannak a továbblépéshez, ily módon akár az ország távolabbi részén lévő iskolákkal kapcsolatfelvételre. Talán nem elvetendő példa mások számára sem TAKÁCS ZSUZSA Fotó: KAPFINGER ANDRÁS Vendégtanárok a paksi szakközépiskolában Fülöp Lászlóné matematikaórát tart az 1. b osztályban Egészséges önkontroll, izgalmas kezdeményezés Nem szégyen a szomszédhoz fordulni Körülöttünk: koros-korul Az újságíró időnként bajban van írásai címével, ami talán a fentiekből is kiderül. A címmel ugyanis az ember még akkor is figyelmet szeretne ébreszteni, ha elkö­vetkezendő mondandói cseppet se lesz­nek tréfásak. Én se viccelődni készülök. Jól felkészült szerzők bizonyára kötete­ket alkothatnának (meg is tették) az aláb­biakról, méghozzá teljes joggal. Én azon­ban - műfaji korlátok mián is - kénytelen vagyok mondandóimat rövidebbre fogni, ami talán nem hátrány. A dolog azzal kezdődött, hogy nemré­giben a megyeszékhely vasútállomásá­ról befelé jövet, nem sokkal a Séd hídja mögötti kis büfénél, teljes ilyetén analfa­bétizmusom ellenére némi sportbéli megfigyelést tehettem. Három fiatalem­berről megállapíthattam, hogy sose lesz­nek kosárlabda-fenoménok. Ugyanis két lépésről sikerült összegyűrt hot-dogos szalvétáikkal elhibázniuk a szemétgyűjtő ládát. A füleiket se billegették, falták a for­ró ebet tovább. A szemlélődő ilyenkor kockáztat. Koc­káztatja a tévedést, bár aligha van igaza. Ugyanis a jólöltözött, rokonszenves ti­zenévesek odahaza aligha dobják az asztal alá a papírszalvétát. Amennyire visszaemlékeznem sikerül, amikor az én gyerekeim tizenévesek voltak, ilyesmire ők se vetemedtek. Továbbá! (...és ez ter­mészetesen már egyáltalán nemcsak ti­zen-, húszon-, vagy akárhány évesekre vonatkozik.) Időnként takarítottak, nem szórták a saját házuk elé a szemetet, so­ha egyetlen otthoni lámpát nem csúzliz­tak - vertek, rúgtak, dobtak, ütöttek - da­rabokra. Amivel aligha álltak, álltunk egyedül. Mindig bizonyos fokú, bár sze­rény, gondot fordítottunk közvetlen kör­nyezetünkre: - melyben ugyebár csak néhányan voltunk. Mit teszünk ezzel szemben össznépi erőfeszítéssel? Azt, amire általában oda se figyelünk. Én például számát se tud­nám adni a környező bérházak háziasz- szonyainak, akik szemrebbenés nélkül seprik szőnyegeiket az utcán járók fejé­re. Az ötödikről, vagy az első emeletről, teljesen egyremegy. Bár múltkor valame­lyikük - a helyi fürdő környékén és az el­sőről - elnézést kért, de ő kivételnek szá­mít, tehát járókelői meghatódásom tár­gya. Mások viszont időnként fákat tördel­nek, virágokat gyopálnak, netán bronz szarvasokat csonkítanak, vagy éppen­séggel rég (remélem, hogy) elfelejtett emblémákkal ékítik a lift belsejét. A szek­szárdi Mészáros Lázár utca 7. szám alatt utóbbi bármikor megtekinthető... Tulajdonképpen kinek a környezete mindaz, amiről az előbbiekben szó volt? Természetesen azoké is, akik pusztítják. Lehetnek ugyan huligánok, bár egyálta­lán nem vagyok meggyőződve arról, hogy csak azok. A szőnyegsöprő háziasz- szonyok között például a huligánok szá­ma elenyésző lehet. Csakhogy ennél valamivel többről is szó van. Arról például, ha valahol építkezés ürügyén kivágnak cseppet sem „vágásra érett” fákat. Aki végigjárja Helsinkiben a nevezetes Finlandia-palotát, meglepő kanyarra bukkan. Alvar Aaltó áttervezte egyik főmüvét, mert nem vette volna lel­kére, hogy kidöntsenek egy százados vörösfenyőt. Az is előfordulhat - megye­beli példa - hogy a „tájtervezés” a lágy dombok vonalával pontosan ellentétes irányba kijelölt házak sorával kezdődik. Aztán ugyanezeket fel is építik. Budapes­ten hosszú évekkel elkövetése után ün­nepelni lehet egy tájromboló körszálló lé­tét. Az is előfordul, hogy valahol Magyar- országon megszületik egy üdülőtelep, de csatornázása nem. Aztán 1-2 évtized múlva kiderül a meglepő tény, hogy a szennyvíz lefelé folyik. Tehát oda, ahol al- gátlanul szeretne fürödni az, aki nem ép­pen olcsón építkezett. Garay János még verset írt a Csörge-tóról (Csörgető cím­mel). Garay bronzba öntve áll és nem versel. És hol a Csörge-tó? Esetleg arról is szó van, az előbbiek je­gyében, hogy széles e hazában számlál- hatatlan helyen látható a „Szemét és tör­melék lerakása tilos!” Tiltani ugyanis sze­retünk. Olyan azonban alig-alig akad, amelyik engedélyezné ezt az elkerülhe­tetlen tevékenységet. Tehát lerakjuk, ahol eszünkbe jut. Jómagam például lassan öt éve hozzá­jutottam egy elég szerény tanyához a szekszárdi Tót-völgyben. Aztán két évvel később egy használt porszívócsőhöz, amit az előző tulajdonos sok más mű­anyag kellékkel együtt ott hagyott egy ki­sebb szurdikban, a lombok közé álcáz­va... Időről időre sor kerül lomtalanítási ak­ciókra, ami jó, szép és üdvös. De soha a nyomába se léphetne annak, ha önnön gondolkodásmódunkat, világgal és kör­nyezettel való kapcsolatunkat tudnánk lomtalanítani. Szó sincs arról, mintha bárki is a túlzásokra könnyen kapható „zöldek” létét sürgetné szűkebb hazánk­ban. De talán az sincs egészen jól, ha a környezetvédelem olyan apostolait, mint például néhai dr. Szelényi Béla volt Szek- szárdon, lelkes társaival együtt a bármely „hobbi” híveinek kijáró mosollyal és kéz- legyintéssel el lehet intézni. Hallottam már olyan véleményt - na­gyon magas tudományos fokozat viselői köréből - hogy hála a nagyhatalmak ve­zetőinek, eddig részben, később remél­hetőleg egészében eredményes tárgya­lásoknak, az atomhalál réme lassan eltű­nik az emberiség feje fölül. A környezet rombolásához nincs szükség sok száz milliárdos beruházá­sokhoz. (Néha olcsóbb a bírság, mint a védekezés költsége.) Megoldjuk mi ezt, ki-ki a szűkebb pátriájában, „saját rezsi­ben”... ORDAS IVÁN

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents