Tolna Megyei Népújság, 1987. december (37. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-01 / 283. szám

1987. december 1. TOLNA \ 4 ‘NÉPÚJSÁG Moziban Bounty A múlt század elején amerikai bálna­vadász hajó kötött ki a Csendes-óceán egyik eldugott zugában található kicsiny Pitcairn szigeten. A legénység meglepet­ten tapasztalta, hogy a lakatlannak hitt tenyérnyi földdarabon emberek élnek, akik közül ráadásul többen beszélik az angol nyelvet. Találkoztak egy európai származású férfival is, mint kiderült, az egykori tengerész, John Adams, a Bounty szállítóhajó 1789-ben fellázadt matrózainak utolsó élő tagja. A romantikus történetet, annak előz­ményeit az idők folyamán számosán fel­dolgozták, regényekben és filmekben tették halhatatlanná a lázadókat. A most látott 1984-es változat az eddigiekkel szemben valamelyest közelebb állhat a valósághoz, hiszen az ezt megelőző fil­mek közül mindegyik a Bounty kapitá­nyának, William Bligh-nek szadista voná­sait hangsúlyozta, s erre vezette vissza a zendülést. Az újabb kutatások szerint azonban Bligh nem volt se jobb, se rosszabb más hajók parancsnokánál. Balszeren­cséjére Tahitiból kellett kenyérfa-cseme- téket szállítania Jamaikába, s a hosszú út végén valóságos földi paradicsom fo­gadta a polinéziai szigeten a lehetősége­ket azonnal kihasználó legénységet. A tisztek sem mutattak jó példát, a lázadás majdani vezetője, Christian Fletcher had­nagy például a törzsfőnök lányával töltö- te minden szabad percét. Az ismert események hazafelé menet következtek be, a legénység Fletcherrel az élén kezébe kaparintotta a hatalmat, Bligh pedig tizennyolc emberrel együtt hamarosan a nyílt tengeren, egy alig nyolc méter hosszú csónakban találta magát. A lázadók visszatértek Tahitibe, majd néhány segítőkész bennszülöttel az angol flotta messzire érő keze elől mene­külve felfedező útra indultak. így találtak rá Pitcairn szigetére. Az amerikai kalandfilm látványos jele­neteivel nem okoz csalódást a témában különösebben elmélyedni nem kívánó nézőknek. Ebből a szempontból valószí­nűleg az is mellékes, hogy a főszereplő, a Chritian Fletchert megszemélyesítő Mel Gibson (a Mad Max sorozat sztárja) meg­lehetősen halovány alakítást nyújt. A ta­hiti nők valamennyien szépek, valameny- nyien húszévesek, és virágkoszorúval a nyakukban megállás nélkül lejtik a tán­cot. Nem minden tanulság nélküli a Bounty főhőseinek utóélete sem. William Bligh számára - bár szerencsésen haza­tért és tisztázta magát - nem sok jót ho­zott a jövő. Pályafutása végén újabb mat­rózlázadással, majd az általa kormány­zott ausztráliai büntetőtelepen zendülés­sel kellett szembenéznie. A Bounty láza­dói megtelepedtek a szigeten, ám utóbb öldökléssé fajuló viszály tört ki az ango­lok és a benszülöttek között. Valószínű­leg ekkor vesztette életét Christian Flet­cher is. Pitcairn ma Nagy-britannia utolsó csendes-óceáni gyarmata, egyetlen la­kott települése van, a közel száz fős Adamstown, mely - sors iróniájaként - nem a lázadás vezetőjének, Fletcher- nek, hanem Adamsnak az emlékét őrzi. SZERI ÁRPÁD József Attila: Amit szívedbe rejtesz Jordán Tamás A cím, az előadóest címe is, melyet a Munkásművelődési Központban láthat­tak a nézők Pakson. A műsorban József Attila pszichoanalitikus kezelése alatt írott Szabad ötletek jegyzéke két ülésben című naplójából hangzanak el részletek és versek a költő Nagyon fáj című köteté­ből. Jordán Tamás - az előadó, és valószí­nűleg a szerkesztő js, a műsorfüzetben az alábbiakat hozza tudomásunkra: „Nincs szándékomban bemutatni egy szubjektív József Attila-képet, nem aka­rok azzal tetszelegni, hogy önálló estet tartok József Attila műveiből. Ennél sok­kal önzőbb vagyok. Azt remélem, hogy József Attila segítségével magamról be­szélhetek, gondjaimról, szorongásaim­ról, vágyaimról... vagy merészebben fo­galmazva: gondjainkról, szorongásaink­ról, vágyainkról.” Induljunk ki tehát ebből! József Attila els pszichoanalízise 1931 -ben történt. Öt évre rá Gyömrői Edit pszichoanalitikus biztatására írja meg a naplót. Ez idő alatt többször állt kezelés alatt. A Szabad ötletek jegyzékét az iroda­lomtörténet általában nem fogadja el iro­dalmi értékű műként. Nem is az. Az itt megjelenő gondolatok, gondolattöredé­kek és a tudat mélyéről felmerülő gyer­mekkori és későbbi, zömében szexuális infantilizmus jegyeit mutató emlékek őszintesége, nem egy esetben nyers durvasága, és a keresett trágárság mell­bevág, megdöbbent. Egy olyan világba vezet be bennünket József Attila-Jordán Tamás, amelyet ismerünk, ismerhetünk ugyan magunkban, de amellyel nem me­rünk szembenézni. Jordán Tamást előadói alkata, intellek­tusa, tehetsége predesztinálja erre a fel­adatra. Szinte a tökéletességig kidolgo­zott, ugyanakkor improvizatív hatású, fe­szes, a közönség figyelmét magával ra­gadó előadást láttunk. Sajnos a rendező, Gáspár János min­denáron színházi előadássá akarta for­mázni az estet. Felfogásából eredően egy szanatóriumi helyiségben (szoba, fo­lyosó, közös terem?) látjuk Jordán Ta­mást. Fekszik egy pádon, járkál, néha in­dulatosan csapkod, egy meglehetősen elnyűtt könyvfélét hajigái, vizet iszik, ki­megy, bejön, gtb. Ezeket a mozgásokat, akciósorokat semmi nem indokolja, leg­feljebb a rendező azon tévedése, misze­rint nem hiszi el, hogy a gondolat eljuthat „lélektől-lélekig” akkor is, ha az előadó- művész köré nem teremtünk színházi szi­tuációt. Ez a színházasdi nem erősíti, ha­nem ellenkezőleg; gyengíti az elhangzó gondolatok hatását, a mondanivaló ere­jét. Az előadásban alkalmazott technika különösen zavaró. Közel negyedórás procedúra, sorban állás és aláírás után kaphatja meg a néző azt a fülhallgatót, amivel az előadóművész halk, „önmagá­nak” elmondott szövegét hallhatóvá teszi a maga számára. A technika ugyan töké­letesen működik, de technika marad és különösen akkor érdekes a dolog, ami­kor Jordán Tamás géphangját, Jordán Tamás élő hangja kiabálja túl a színpad­ról. így tehát az előadás folyamán több­ször az a gondunk, hogy fülhallgatónkat a hangerőnek megfelelően beállítsuk, miközben attól szorongunk, hogy ez nem fog sikerülni és valamiről lemaradunk, és eközben arra vágyunk, hogy álljon eli- bénk Jordán Tamás és a tőle megszokott egyszerű természetességgel mondja el, amit a szivünkbe rejtünk...-ts­Marie-Antoinette Lehet-e drámai hős Mária Terézia lánya, a francia királyné, aki vérpadon végezte életét? Annyira feltétlenül, mint Stuart Mária, akiről Schiller írt drámát, s ami érezhe­tően Lion Feuchtwanger előtt lebegett, mert a Capet özvegye szerkezetében is, megoldásában is Schillert idézi. Ami a tényeket illeti, meglehetősen zavaros állapotok uralkodtak a királyi udvar­ban. XVI. Lajos naphosszat esztergályozott műhelyében, a nők iránt pedig a legcse­kélyebb hajlandóságot sem mutatott, ami alapjaiban ellent mondott az udvar ha­gyományos erkölcseinek. A szépséges Marie-Antoinette sorra küldte a panaszos levelet tapasztalt anyjának, akinek ő volt 15. gyereke, Mária Terézia pedig végül dip­lomáciai lépéseket is tett, hogy kinyomoztassa a király hűvös magatartását. A királyné úgy vigasztalódott, ahogy tudott, szenvedélyesen kártyázott, szórta a pénzt, barátnők is vigasztalták szerelmi elhagyatottságában, majd egy svéd diplo­mata dobogtatta meg szívét, miközben a franciák olthatatlanul utálták az osztrák asz- szonyt. Minderről bőségesen tudunk, az egykorú források megannyi intimitással szolgálnak, s perében vádlóinak és bíróinak nem kellett kitalálniok semmit, Marie- Antoinette maga gondoskodott bűneiről. Lion Feuchtwanger darabjában Capet özvegye - ez a darab eredeti címe - áll előttünk, egyelőre a Temple régi tornyában, ahol királyi foglyokhoz méltóan bántak vele, amint egykorú képek is tanúsítják. Majd innen viszik a Conciergerie- börtönbe, ahonnan csak a vérpadra vezet út. Feuchtwanger helyszínei hitelesek, de azt sem téveszti szem elől, hogy más a történelem és más a siker titka, tehát mindenek előtt jó szerepet kell írnia. Schiller Stuart Máriájában Erzsébet egyenrangú szereplő, Marie-Antoinette-nek azonban nincs ellenlábasa, mert nem egy uralkodóval áll szemben, hanem a forradalommal, ami joggal ül törvényt fölötte. Ezt Feuchtwanger is jól tudja, tehát hősét emeli az események fölé, az ő királynéja úgy emlékezik vissza léha és meglehetősen sötét múltjára, mint aki mindent királyi jogánál fogva cselekedett, tehát felette áll minden törvénynek. Marie-Antoinette így inkább színpadi, mint történeti hős lesz, az pedig, hogy a Petőfi által annyira tisztelt Saint-Just hódolt volna szépsége előtt, nem is szerencsés kitalálás, ugyanis mint az előadás után Fekete Sándortól is hall­hattuk, ott sem volt, a perhez sem volt köze. Marie-Antoinette-et egyébként is megviselte a börtön, a számára igazságtalan bánásmód, megőszült, megcsúnyult, bár az kétségtelen, hogy az utolsó percekben sem veszítette el önérzetét. Feuchtwanger viszont rendkívül hatásosan fonta a történelmi szálakat, a drámá­I nak biztos a sodra, legföljebb a kissé patetikus befejezést érezzük fölöslegesnek. Az előadás, amit élőben közvetített a tévé a győri színházból, minden részletében kidolgozott, Szurdi Miklós rendezése biztosan találja meg a dráma súlypontját, amit jól szolgálnak Kis Kovácsi Gergely díszletei, s valóban hiteles környezetben mo­zognak a forradalom szereplői. A siker egyik záloga azonban a címszereplő, s Gyöngyössy Katalin kitűnő Marie-Antoinette, fölényes, gúnyos, megtört, kétség- beesett alakításában a képzeletünkben élő királyné áll előttünk. No és kellett egy gyerekszereplő, akinek mindvégig fontos feladat jut a darabban, az egészen ifjú Préts Sándor pedig olyan biztosan mozog a színpadon, mintha az általános iskolá­ban csak erre a királyfiszerepre készült volna. Jó a másik kezdő, Pajor Eszter, de a többiek is - az egész szín lapot fel kellene sorolni - biztosan állnak a történelemben és a drámában. Valamennyiüknek része van abban, hogy nagyon szép színházi es­tében volt részünk. Jó tudni a helyesírást A Kék fény bemutatta azt a fiatalembert, aki Békéscsabán azzal szédített lányokat, fiúkat, hogy szerepelteti őket „Az angyalok a földön járnak" című filmjé­ben. A történet jól ismert, csak emlékeztetőül idézem: kérdőívet küldött ki, amit ha­misított bélyegzővel hitelesített, s megindult az áradat, több száz fiatal válaszolt meglehetősen indiszkrét kérdéseire. Végül közbelépett a rendőrség, s kiderült, hogy szó sincs filmről, hivatalos megbízásról, marad a csalás. Néhány másodpercre a kérdőívet is láthattuk, kár, hogy nem mutatták hosszab­ban. Ugyanis a fogalmazás riasztón primitív s ráadásul tele van helyesírási hibával. „ Válalna-e”, kérdezi a botcsinálta filmes, s így írta: szexszuális. A kérdőívet sokan olvasták, szülők, tanárok, a diákok pedig nyilván elmélyülten tanulmányozták. És most történt a csoda: senkinek nem tűnt fel, hogy a szöveg bárgyú, s aki írta, általá­nos iskolai színvonalon sem tífdja a helyesírást. Ennyire csökkent a magyar film­gyártás ázsiója, vagy akik olvasták maguk sem tudják, hogyan kell írni, „ válal” vagy netán vállal? Arról nem is szólva, hogy a filmben, ha mégis elkészült volna, mi lett volna a szexsszel, ilyen körülmények között hogyan fexenek le a lexebb lányok, akik pedig jobban tennék, ha megtanulnák a hejesírást. Csányi László Hangverseny A pécsi Nevelők Háza kamarakórusának koncertje Rádió Lehet-e ráfizetéses a családi költségvetés? Kinek, miből, mire futja? Meg lehet-e élni a főmunkaidőben keresett bérből a mai árak mellett? Mennyi a család bevé­tele és mennyi a kiadása? Mit csinál az, akinek „csak” a fix fizetése van? Hogyan osztja be, be tudja-e egyáltalán osztani? Mi a fontossági sorrend, mi lehet a fontos az egyiknek és mi a másiknak? Mi az, amiről még le lehet mondani és mi az, amiről már nem? Zsebbe nyúló kérdé­sek, amelyek manapság igen gyakran felvetődnek. Most, a rádió múlt csütörtöki műsorában Antal Éva riporter tette fel ezeket a kérdéseket három különböző életvitelű családnak. Más a szemléletük, mások a normáik, más a reagálásuk is. Változó a kép. Az egyik család a növekvő kiadásokat, az emelkedő árakat kölcsö­nök felvételével, a másik vállalati plusz­munkával, a harmadik a meglevő jövede­lem beosztásával próbálja kompenzálni. Magasak az új lakásoknál a törleszté­sek, sok a közös költség, a rezsi. A három megkérdezett közül az egyiknek csak a felvett személyi kölcsön törlesztésére háromezerháromszáz forintot kell fizet­nie havonta. Sok ez, vagy kevés? Ha azt nézzük, hogy ez az összeg a fizetése húsz százaléka, akkor nem sok. Na, de hányán keresnek ma ennyit? A riportban feltett kérdésre, hogy lehet-e ráfizetéses a családi költségvetés, az egyik megkér­dezett, a kétszázötvenezer forint éves jö­vedelemmel rendelkező közgazdásznö határozott igennel válaszolt. Mint mond­ta, napjainkban tartósan deficites sok háztartás, így az övé is, mert életvitelün­két eleve OTP-kölcsönökre építjük. Enél- kül ma lakást vásárolni lehetetlen. Hogy izgatjuk-e magunkat a kölcsö­nök miatt? Nem, legalábbis az itt meg­szólalók. „A magánéletemben megvaló­sítottam azt, amit az országnak is tenni kellene, átütemeztem az adósságomat. Egyszerűen nem fizetem vissza, illetve csak jövőre adom meg a családtól köl­csönkért pénzt. Most másra kell ez az ösz- szeg nekem.” Hogy ez a kölcsönadót a várható árváltozások miatt hátrányosan fogja érinteni, az az adóst egyáltalán nem zavarja, belekalkulálta a számításai­ba. F. KOVÁTS ÉVA Rangos vendég, a műfaj egyik hazai reprezentánsa adott hangversenyt leg­utóbb Szekszárdon a Művészetek Házá­ban Tillai Aurél Liszt- és SZOT-díjas kar­nagy vezetésével. Közel három évtizedes működésük alatt ez volt az első önálló koncertjük Tolna megye székhelyén. Az együttes 1958-ban alakult. Pályájukat tö­retlen fejlődés és magas szintű szakmai munka fémjelzi. Rendszeres fellépői az Országos Filharmóniának, a Magyar Rá­diónak. Számos hazai és nemzetközi ver­seny, fesztivál győztesei. Huszonkilenc kül­földi út áll mögöttük. Írországtól Olaszor­szágig, Ausztriától Franciaországig bejár­ták szinte egész Európát és mindenhol si­kert aratva képviselték hazai kóruskultú­ránkat. Repertoárjuk a reneszánsztól nap­jainkig felöleli az egész kórusirodalmat. Ed­dig két nagylemezük jelent meg, az egyiken Monteverdi-művek, a másikon olasz mad­rigálok szerepelnek. Franciaországban Kodály-lemezt készítettek, s jelenleg ki­adás alatt van egy Bárdos szerzeményei­ből válogatott összeállítás. Szekszárdra nagyívű műsort hoztak. Utendhal Adesto dolori meo (Állj mellém Istenem szenvedéseimben) c. művével in­dították a koncertet, majd G de Wert Vex in Rama c. kompozíciója, melyben a bibliai Rakhel siratja az ő fiait és Gabrieli Jesu pie Dulcissime kettős kórusra írt motetta követ­kezett. Marenzio Senza il mio sole c. darab­ját 20 tagú kisegyüttes énekelte. Megis­merkedhettünk Lassus Alma tu, sehe ’I fu­ror sdegni madrigáljával is. Hangulatosan szólt Passereau: II est bel et bon (Férjem szép és jó) c. ismert szerzeménye. Gyö­nyörűen megformált volt Bruckner Ave Ma- ria-ja. Lassus Visszhang c. művének hatá­sos előadásához a Művészetek Házának akusztikai körülményei ideálisnak bizo­nyultak. A kamarakórus műsorának első részében még két Rossini-mű a Quando corpus és a Toast pour le nouvel an elő­adása során gyönyörködhettünk az együt­tes egységes szép hangzásában, ritkán ta­pasztalható muzikalitásában. Ez utóbbi előadását szóló quartett színesítette. Szünet után főként magyar szerzők kó­rusműveiből hallgathattunk néhány reme­ket. Napjaink aktualitása fogalmazódott meg Bárdos, Arany János Magányban c. versére komponált „Az nem lehet” c. szer­zeményében. A fő mondanivaló így hang­zik: légy hű és bízzál jövődben nemzetem. Kodály 1947-ben irta Petőfi Sándor költe­ményét megzenésítve A magyar nemzet c. darabot A gyengeségeinket ostorozó vers a zene nyelvén elmondva döbbenetes erő­vel hatott. A megrázó erejű Kodály-mű után a megbékélés hangján szólt Bárdos Ave maris stella-ja, majd ismét történelmi jelen­tőségéhez és nagyságához méltóan ünne­pélyes, felemelő megfogalmazásban hall­gathattuk Kodály Ének Szent István ki­rályhoz c. szerzeményét. Kellemesen köny- nyed és szórakoztató volt Guridi Két baszk népdala. A szépen csnegő szóló még élve­zetesebbé tette e számunkra talán kevésbé ismert nép dallamvilágát. Bárdos Karácso­nyi bölcsődala az egyre közelgő ünnep hangulatát idézte. A kiváló karnagy Tillai Aurél szerzőként is bemutatkozott. Tőle erdélyi népdalfeldol­gozásokat énekelt az együttes szép sikert aratva. A pécsi Nevelök Háza kamarakórus stílusosan Kodály Esti dalával búcsúzott a szekszárdi közönségtől, ismét bizonyítva, hogy a legcsodálatosabb hangszer a vox humana, az emberi hang. Az együttes a sok tapsot ráadással kö­szönte meg. * LEMLE ZOLTÁN Fletcher hadnagy (balról) és Bligh kapitány mint jóbarátok indultak útnak Tahiti felé

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents