Tolna Megyei Népújság, 1987. december (37. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-24 / 303. szám
1987. december 24. r NÉPÚJSÁG 11 Illyés Gyula: Fagyhidegben, lángmelegen A karácsonyi ünnepek, az iskolaszünet alatt is fagy-hideg volt a mindig fűtetlen tiszta szoba. Megjöttem este. A frissen húzott ágynemű közé rakta az épp kisült négy kenyeret jószívű-eszű nagyanyánk. Soha otthonibb fekhelyet! Szürcsölt minden pórusom mennyei meleget! S milyet aludtam! Noha - vagy épp azért talán - a rokkant nyoszolya, mely ott a zugban állott, az volt a mindenkori hideg ágy... Ott terítettek ki nem is rég egy ómamót. Eszembe jut: most megy át rajtam az a különös kettős érzelem - tárgyilagosan most emlékezem, milyen is volt tűz-melegen jéghidegben pihenni a vak síri sötétben (két-tányérú mérlegen?) míg a messzi világ is így eloszlott, mint az az enyhe füstszag a lecsavart lámpából, mely még petróleumos volt. (A hátrahagyott versekből) Farkas Pál domborművé a rácegresi iskolamúzeumban Ismered Balbinát? Jegyzet Tamás Menyhért új regényéről Nyugodt lélekkel örvendezhetnénk, hogy Tamás Menyhértet földinknek vallhatjuk, ám nyugtalanítón tolakodik az a történelmi ismeret, ami őt tolnaivá rokonította és ezt nem feledhetjük. Amint - Sütő András jellemzése szerint - szerencsére Tamás Menyhért sem a felejtés embere. Ugyan lehet-e feledni Siskowicz osztrák tábornok székely falvakat omlasztó ágyúinak máig hallatszó hangját? Vagy elhallgatni azt a veszedelmet, ami százak, ezrek pusztulásával kezdődött Mádéfalván és sok-sok év múltával talán Tolnában, a Dél-Dunántúlon ért véget? Ezt a tanult, olvasott emlékünket éleszti újra és újra - a sajátjával megtoldva - Tamás Menyhért: a Vigyázó madár, az Esőrácsok, a Mérleges idő, az Előcsend kötetei után, most a Balbina című regényével. Balbina. „Sosem hallottam, milyen név? kérdezi a regény egyik szereplője. Válaszul álljon itt az író megjegyzése: „Feledésre ítélt név, eredetét a latin balbus-ból származtatják. Jelentése: hebegő, dadogó. Ez nem a cim- adó hősnő beszédhibájára vonatkozik, hanem sorsa forgása tekinthető ilyen akadozó, görcsös szorításnak. Balbina - egy Tolnában élő, beteg, bukovinai székely fiatalasszony - hatalmasnak tűnő monológjába bújva szólal meg Tamás Menyhért. E származásból adódó egyszerű, szép beszédű gondolkodás költői hangvételéhez, meghatározó díszletül, háttérül azokat az évszakokat választja, melyek középpontjában az 1956. esztendő ősze áll. Olyan könyvet tett le ismét az író, melynek olvastán nagyobbat dobban az ember szíve. Érthető, mérhető, amit mond, az adott szó. Találkozik tekintetünk. Emelkedésre vágyó lélekkel kapaszkodhatunk gondolataiba, húz bennünket maga magasába, őszből a tavaszba. Balbina sorsán át, nemzetségének világát láttatja. Azokét, akiket mindenütt „éppeg csak megtűrtek”. Akiken „hetedíziglen ül átok”, akiknek a „kis vétek is nagy vétségnek számít”. Akik nem hagyják magukat kifordítani. Nőnek az új földbe kapaszkodva, szárat eresztenek, aztán java terméseként a földnek: „krumplis zsákba” kerülnek. Tudják, nehéz sorjuk zárja csak őket ebbe a zsákba, ahol összebújva, bekötött szájjal hallgatnak, s ha javul helyzetük, ki a zsák szájával, hengerednek szerte, annyifelé ahányan vannak. S ez még jól is esik és közben észre sem veszik, hogy könnyűinek. Külön-külön súlyuk sincs. S amit már nekünk is üzen: küzdeni kell, megmenteni a bomlástól, hogy bekötetlen szájjal, melegséggel magasodjék a zsák! Ilyen gondolatokat kínál Balbina. Halódó, dadogó életének, a folytatás nélküli várakozásának a természet rendje, a kert tanítása, a tavaszi rügyfa- kadás ad választ. A meddő házasságán kívül, váratlan kapcsolatból bekövetkezett másállapota életének új szenvedést, gyönyörűséget hoz. Közben ott járhatunk vele az aratásban, amikor kötelet vet a marokszedőknek, aztán a mezőröl elkísérhetjük a gyári szalagmunka mellé, a homályló ablaksorra pislogva és nem feledhetjük, hogy itt a „közös kerül egésszé, sokasult dologtevéssé”, amit szokni kell! Balbina sorsában is - akárcsak a madáchi ember tragédiájában - az a kétségekkel teli reménység adja, kínálja az írói megoldást, amit egy szerelemben fogant magzatvárás hordozhat. Ez Balbinának még nehezebb órákat jelent, amelyekben a könnyebbeket csak várni lehet. S ha ez sem elég, akkor a másnapot remélő alvás hozza mindig közelebb a célt. Tamás Menyhért ezért az új embert váró másnapos álomért küldi fohászát Balbina képében, sokunk örömére. Decsi Kiss János * * * Tri (Részlet Tamás Menyhért TEL Balbina című regényéből) Szeretett feleségem, Balbina! Míg te otthon azon töröd a fejedet, hogy ml eshetett velem, tán megszokásból vársz is, engem egy láger fenekin esz a szomorúság. Sokat rágódtam, hogy merjek-e írni. Ártani se akarok neked, de ászt se tehetem meg, hogy hol s mibenlétem felől tudatlanságba haggyalak. Tudom, nincs magyarázat tettemre, s nem is magyarázkodásképpen írom, ezerszer is végiggondoltam, hogy mitévő tegyek, mennyek-e, maraggyak. A szívem erősen marasztalt, alig futtám helyben maradni az autón, mikor átolértünk Ausztriába. Ahogy néztem, mások is így vótak vele, lopva néztük a másikat, láccik-e a szakadás. Valamiképpen mindenki úgy mutatta, bódogság neki az út, csakis az lehet, ha eccer arra felé viszen. Csak az a benső nyomás ne lett vó- na. Pamhagenben, akkorácska községlehet, mint Dobrány, kicsitleve- vődött rólam, de csak arra az üdőre, míg a népkonyhán ültem. Dógozni még nem dógozok, nem restségből, hanem nehezen adnak munkát. Az osztrák szakszervezet tiltakozásba fogott, hogyne vegyenek fel münköt a gyárakba. Miképp hezzánk visszakerült: az olcsóbb bérrel nekik ártanánk. Nem akarok én senkinek ártani, döntöttem el s vele ászt, hogy továbbállok. Kaptam egy csomagocska elemózsiát s száz silinget s avval megint útra keltem. A teherautó annyit téringőzött hegyet fel hegyet le, azt hittem még a lelkemet kiokádom. A tábor közel van Franciaországhoz. A nevit kiejteni sem tudom, nemhogy leírni. Sietve firkálom ezt a levelet s küldöm Tóth Péterrel, aki most van visszainduló félben, ászt mondja bányába nem akar szerződni, se Dániába, se Belgiumba, az idegenlégióba eszem ágába se legyen jelentkezni bármennyire csalogatnak a franciák. Bízzad reám köszöntem meg az eligazítását ennek a barátságos szemű zalai parasztgyereknek, aki kazánkovács volt Pesten. Csalt, engem feszt csalt haza. Nincs mitől félni, nem esik bántódásom, győzkötte gondolkodásomat. Ha csak kíváncsiságból indultam útra a határnak, egészen biztos, hogy hallgatok reá. De hát a kezemben fegyver vót. Igaz, hogy vér nem tapad hezza. Eccer ugyan, amikor a tankok elől húzóttunk fel a Mecsekbe, lövöldözésbe keveredem, inkább a félelem eresztette el velem azt a két kurta sorozatot. Tankok ellen fingot se ér a gitár, kerestem a menedéket, pedig szívesen bevártam vóna a benne ülőket. Varga Feri szerint ávósok vótak. Ki gondóta vóna, hogy ha előbújnak tankostól együtt bújnak elő. így megint el kellett halasszam, hogy visszafizetek nekik. Ki tuggya lesz-e valamikor is módom. Különösen, ha messzebb kerülök, úgy határoztam, hogy Belgiumba megyek bányásznak, minu- tára a légió is bészökött a fejembe, hamarosan el is hessentettem onnét. Eszembe jutott szegény Miklós Lázi. Ötvenbe Indokínáig meg se állt a franciákkal. Két levelet élt meg, a harmadikat már más kütte, hogyhát halálos sebet kapott az őserdei harcban. Kicsit messze kerültem levelem szándékától ott folytatom, ahol kezdeni kellett vóna. Bocsáss meg, hogy búcsú nélkül mentem s hogy betegen hattalak ott. Egyikre sincs bocsánat. Időm se jutott, hogy hazamennyek, meg aztán tégedet úgyse tuttalak vóna reavenni, hogy velem gyere. Higgyed el, fájással indultam erre a kényszerű kibotázás- ra. Ugyanilyen fájással gondolok reád. Majd ha Belgiumba szerencsével járok, megállapodok s írni is szabadon írhatok további életemről is tudatlak. Szerető Ágostonod. Édes Jézusom! Add vissza az erőmet! Add vissza szívem keménységét! Eddig lágyulhatott... s ne tovább! Tudom, hogy mint van, miken ment keresztül, merre keresi boldogulását. Ami megesett, magának kereste... Mennyit, de mennyit könyörögtem neki, hogy ne menjen vissza Komlóra. Meg is ígérte, Két napig be is tartotta... Járkált itthon, mint a fába szorult féreg, esténként felsétált a községházára. Betért a korcsmába, s felhergelten hazaszé- delgett. „Nem bírom tovább!" „Mit nem bírsz, Ágoston?” „Ezt a tétlenséget. Ezt a tehetetlenséget" „Mit akarsz tenni?" „Harcolni” „Aludd ki magadat” „Azt hiszed, a bor beszél belőlem?” „Nem hiszem, csak feküdj le" „Miért akarsz örökké lefektetni?" „ Viselt vagy" „És gyáva. A bajtársaim fegyverrel a kezükben küzdenek, s én... ” „Jártatod a szádat" „Nem sokáig, ne félj” „Csak nehogy úgy járj, mint Balogh Anti s Erős Ágoston” „Hogy jártak?” „Villával felfegyverkezve várták a tankokat. TeveI irányából megjelent egy terepjáró, előszegezett villával hazáig curukkoltak” „Szarok ezek, nem nemzetőrök” Ha szavaddal mérlek, te se voltál különb, te is megfutamodtál, pedig nem villát tartottál a kezedben. S az ő futásuk csak hazáig tartott, a tiéd... a jó Isten tudja. Mintha nem hányódtál volna eleget... Nyugtalan vérű vagy, mint apád testvére. „Nem is tudtam, hogy rokonaid vannak Kanadában” „Kérdetted?" „Hogy kérdettem volna, de mond butaságot” „Nem dicsekedni való... Pál András gondolt egyet, s a tengeren túlig meg se állt” „Mikor ment ki?" „Az első háború után" „Szerencsét keresni indult?” „A szükség vitte ki" „Boldogul-e?” „Negyvenhatban meghalt" „És addig?” „Mire talpra állt volna, el földelték" „Gyerekei vannak-e?” „Három is" „Nem tartjátok a kapcsolatot?” „Mi tartanánk, őbennük dugult el az írás" „Hol élnek?” „Arburyban” Akkor mért nem oda megy? Rokonnál mégis könnyebb kezdeni... De hát mit eszem itt magamat? Kettősen is lehagyott. Először a szénfekete hájta térítette el az eszit, s most a megkezdett futás, a kényszerű kibotázás, miképp a levelében áll. Itt hagyott télvízre, teljes gyógyulásra várón... Időm se jutott, hogy hazamennyek, meg aztán tégedet úgyse tuttalak vóna rávenni, hogy velem gyere, szálkásítod a szemembe riz- gős betűidet. Most értem, mire célozgattál az utolsó reggel. „Tudnál-e másutt élni?” „Hol másutt?” „Amerikában vagy Kanadában?” „Mért, ne tudnál?” „Nem hiszem...” „Akkor miért kérded?” „Hátha úgy alakulna...” „Nincs az az alakulás, ami miánt elmennék innét" „Mintha apámat hallnám” „Kisdobrány nem Hadikfalva" „De hont éltünk benne” „Csak hittük, Ágoston" „Itt még hinni se hihetjük” De nem ám, ingatta a fejit, még az ajtóban. Ingatta, mintha valahol másutt hihetné... Majd megtudod. Vagy már tudod is. De már akkor tudnod kellett volna, amikor teherautóra szálltál... Bármenynyire is hihetetlen, tanú is van, aki látta a távozni készülő bányászjáratokat. Juhos Béla, TeveI mellől: „Ágoston nem gondolta meg magát?" „Kellett volna?” „Hazajött vagy nem?” „Nem jött” „Akkor már ne is várd” „Máskor is megtette, hogy elmaradt” „Azt hiszem, ez most tovább tart” „Beszélj világosan!” „Disszidált” „Mikor?" „Vasárnap este” „Halltad valakitől, vagy láttad?” „Láttam" „Biztos, hogy őt láttad?” „Biztos. Komló és Pécs között meg is álltak, s a fegyveres diákságot is csalogatták magukkal” „Téged nem?” „Észre sem vett a nagy lármában” Ismerősre nem volt ügyelésed, a tébláboló legénykékre igen. Ha már te nem tudod, mit csinálsz, más se tudja. Menjenek ők is utánad a bányába? Belgiumba, Hollandiába, Franciaországba? Ezért szánták őket okosodásra? Édes Jézusom! Keményedésre ült ez a levél... Úgy jár az eszem, mintha vele beszélgetnék. Bárcsak elveszett volna... Nem, nem ez mégse lehet! Ő OTT VAN. ÉN ITT. És mostantól látnom kell a megnőtt kilométereket! Phű! Nyissak ablakot. Nyissak, bármekkora hideg... Duruzsol a kályha... majd visszamelegíti a szobát. Még van karom s erőm, tudok fátvágni... Tudok dolgozni, valahogy kitelelek, tavasszal elmegyek dolgozni, Bonyhádra, bárhová, minél kevesebb időt töltsék négy fal közt, ebben a házban... Kiürült, egyedül kevés vagyok, hogy megtöltsem. A rádiót reggeltől estig nyitva tartom, ne maradjak süketségre... Süket a ház, süket a falu... Egész Dobrány hallgat. Ki-ki végzi a dolgát, csendben járnak az emberek a korcsmáig s visz- sza, az asszonyok a templomba. A községházát kerülik, az ott tanyázók közül most egyik se meri betenni a lábát. Még a végrehajtó se lépi át a küszöbét... Fél kimozdulni, de nem is igen tud, hatodik hete nyomja az ágyat... Három napot töltött ájégveremben, ezért keresték hiába. Most keresőinek veszett nyoma. László Anti, Nagy Lázi, külön-külön vágott a határnak, mindketten biciklivel... Összesen hatan mentek el: Lázi, Ágoston, Anta, Sas Feri... Nagy Nándi egyenesen Esztergomból, Som Laci a gimnáziumból. Sebestyén Marci maradt.
