Tolna Megyei Népújság, 1987. december (37. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-24 / 303. szám
r 'r 1987. december 24. í TOÍ.NA ' IRíÉPÜJSÁG 9 Szemüveggel könnyebb boldogulni siet. Egy mosoly, egy jö szó mindenkinek jut. Kérdik tőle, szabad-e most szőlőt telepíteni, milyen az új gép, jó lett-e a kukorica. Későn érkezettek is vannak, hiába, már nehezebben fogad szót a férfimarokban a beretva, meg hogy is nézne ki ha valaki vágott képpel ülne az ünnepi asztalhoz? Együtt lehetünk A fehér abroszon pihenő kezek most hálásan összeütődnek. Ütemes taps köszöni az iskolások műsorát.- Gyöngyöm, várjál már - szól a nagypapa a táncos unoka után, - miért nem szóltál, hogy szerepelsz?- Az már nem lett volna meglepetés - nevet a gyereknek még a szeme is. Összeáll a csapat, kórusban kívánva boldog karácsonyt. Dörgő tapsba fojtják elérzékenyültségüket a nyugdíjasok. Majd háromszázan vannak, ide is csak az nem jött el, aki nagybeteg. Az elnök nem szónokol, papír sem kell neki. Szinte csak beszélget. Egyszerre mindenkivel. - Boldogok legyünk, hogy együtt lehetünk - mondja. Aztán csúsznak a székek, nyikorognak és zörögnek. Majd döbbent csend lesz. Asztalszélre, botra támaszkodva, egymásra nézve, állnak a nyugdíjasok. Azokért állnak, akik talán tavaly még itt lehettek köztük. A némaság tiszteletet parancsol a szivekbe. Szép eredmények oldják a feszültséget, az 160Ó hektár jó kukoricatermése hallatán a férfiak egy része felkapja a fejét, láthatóan felvillanyozta őket a siker. Könyökükre támaszkodva, a fehér abroszon mozgó ujjaikkal szinte számolnak, hasonlítanak. És bólintanak. Azt mondja az elnök: - Ahogyan maguk nyugdíjasok indítottak bennünket, úgy igyekeztünk az úton tovább járni. A mai kor gyors haladást követel, hát mi igyekszünk.- Nem is csoda, hogy az ország 11. legjobb eredményt felmutató szövetkezete ez. - Valami készül ebben az országban - mondatja Solymosi Józseffel most már tán a képviselő -, jó fordulatot kell vennünk, ez mindannyiunkra nézve kötelező. A konyháról már ínycsiklandó illatok érkeznek és árulkodnak a vacsoraközel- ről. Vichmann Henrik bácsi körül félkaréjban állnak a férfiak. Beszélgetnek. Még mutogatnak is hozzá. Hévvel, hittel és meggyőződéssel. Van köztük egy bonyhádi sváb, egy kakasdi székely, egy majosi felvidéki és egy régi őslakos magyar gazda? Nem tudom, de nem is lényeg. Vichmann Henrikről így irt a téesz újságban Végh Imre: „Öt éve, hogy az építkezéseken nem pattog le kalapácsütései nyomán a tégla sarka, nem terül malter a serpenyőjéből a felszökő falakon és a műszak végén nem mondja: - Na, fiúk, fájront. De mégis velünk van, itt él közöttünk, velünk. Szinte nem is hisz- szük, hogy nyugdíjas, olyan fiatalos...” Régi történetek, közös küzdés elevenedett meg az asztaloknál. Beszédes kezek fogták az evőeszközt ezen a közös, karácsonyt idéző, téeszünnepen... SZABÓ SÁNDOR Fotó: SZANYI ISTVÁN- Miért nem Dombóváron?- Amikor Teri rosszul lett, szaladtam az orvoshoz, telefonált is, de azt mondta, szóljak a Bözsi néninek, a bábaasszonynak... Jött is, és mire a mentők ideértek, szakszerűen levezette a szülést. A mentő azért elvitte a nejemet és a gyereket, de a kórházban is azt mondták, régen láttak ilyen prímán ellátott édesanyát és gyereket. * Az ám, a falusi bábaasszonyok! Körzeti ápolónőkké lettek. Bözsi néni - Vörös Sándorné Teierling Erzsébet -, szegény, nagy beteg. Régen nem vezet le már szülést, de ha egészséges volna, munkája alig lenne. Több, mint hat éve hívták utoljára. Pedig falunyi embert segített világra. A nem használt szavak lassan kikopnak a nyelvből. A mai gyerekek közül kevés tudja, ki az a bábaasszony és félek, a születési hely, a szülőház fogalma is kiveszőben. A szülőház, ahol bölcsőnk ringott, ahol felneveltek, már nem ugyanaz, mint a kórházból valamely hetedik emeleti panelba hazatérő gyerek számára a neveltetési helye. Az a lakás, amit szülei a második gyerek után megpróbálnak nagyobbra cserélni és elfelejteni.- Mit várnál, hogy újra otthon szüljenek az asszonyok? - zökkentem ki magamat ábrándozásomból. Nem erről van szó! Én is örülök a kórházakban fehéren ragyogó, steril szülőszobáknak, természetesnek is tartom. Csak a szülőház hiányát fájlalom... * Valaha én is olyan könyvet bújó kisfiú voltam, mint Szőke Laci. A történelem-, a földrajzkönyvek fölött ábrándozva távoli városokba, soha nem látott tájakra utaztam. Aztán később, már felnőtt fejjel a repülőgép, a vonat elvitt ezekbe a városokba. De akárhány tornyot láttam, a hő- gyészi templomhoz hasonlítottam és néhány nap után mindenütt eszembe jutott az a kis ház ott a hőgyészi malom mögött. Lacika autószerelő akar lenni, Beáta - sejtem - ma még óvónő, doktor néni és boltos egyszerre. Nem tudom, Szőke László milyen autókat fog szerelni. Gyanítom, olyat, amit ma még el sem tudok képzelni. Beáta előtt is nyitva a tudomány, mindketten eljutnak majd olyan helyekre is, ahova én csak ábrándjaimban juthatok. Hiszem, hogy felnőtt korukra szélesebbre nyílnak az országhatárok, tovább csökkennek a távolságok és minden, minden kapu nyitva áll majd a tudásra, több ismeretve vágyó ember előtt. Kis barátaim - Beáta, Lacika, Béla -, akikkel egy a születési helyünk, biztos, hogy szélesebb látókörű, nagyobb tudású emberek lesznek, de abban is biztos vagyok, hogy a legtávolabbi torony árnyékából is visszanéznek és maguk előtt látják szülőfalunkat. Sosem felejtik, hogy van egy pont a Földön, itt Európában, Magyarországon, a tolnai dombok ölelésében, amiről csak mi mondhatjuk el; itt születtem, ez az én születési helyem. TAMÁSI JÁNOS Fotó: K. A. ...a mi utcánk, az Ifjúság utca Munkásdinasztiák A Szepesi család A vízre hirtelen pehelypára ereszkedik. Az egykori hajóállomás tövében kotyogó bárkáról csak sejtem, milyen irányban is lehet a Bence-zátony, a Senkisziget, a Paksi kövezés, a Biskói és a Sziget köze... Távolból hajókürt hangja riaszt a jelenbe: mára befejezték a paksi halászok. A bár- kás, ifjú Szepesi Imre zacskóba csúsztatja a lébevalót, a parti lámpa fényköréből a délutáni sötétségbe lép az utolsó vevő. Bárkásnak lenni bizalmi állás. Mondják, ifjú Szepesi Imre előtt szinte félévenként váltották egymást az elődök, ő vagy két évtizede átvevő, kiadó, eladó és hajós egy személyben. Szavai szerint a harmadik bárkát szaggatja, s szeretné, ha a Mohács-szigeten készülő negyedik kiszolgálná, saját kötésű szákjaival együtt a nyugdíjig. Lemondóan említi: egykoron több mint negyven halász járta a Duna- földvártó! Gerjen magasságáig húzódó, negyvenkét kilométeres Duna-szakaszt; ma jó, ha húsz embert össze tud számolni. Aztán az is a baj, hogy a hal kiszorult az állóvizekből az eliszapolódás miatt. Egyre kevesebb az ívó- és tele- lési hely. Persze, a bárka így is megtelik nap mint nap. Most is legalább nyolcvan mázsa, főként ponty, busa, no meg keszeg, süllő s némi csuka csapkod a lyuggalt bárka hasában. Apám cifrát mondott, mikor elsőként gyerek helyett leánya született. Mindenképpen fiút akart, mert a halászéletre férfi ember kell. Főként azért is, mert a halászatból meggazdagodni nem lehetett. Emlékszem, hétfőtől szombatig kinn volt a vízen, hatéves koromtól magam is rendszeresen ladikba ültem vele. Aztán hetedikben kivett az iskolából, mert a családot el kellett tartanunk. Nyolcán voltunk testvérek, négy fiú, négy lány. így jöttünk sorba: Mária, Erzsébet, jómagam, Feri, Terka, Jóska, Lali, Magdi. Szóval, ahogy említettem, szinte csak a vasárnapot töltöttem otthon, s nem voltam tizenhat esztendős, mikor apám után én is beléptem a szövetkezetbe. Időközben a haverjaim elkerültek Pestre. Máshová. Tanoncnak. Fájt a szívem miatta, mert ők abban az időben egyenruhát is kaptak. A motorokat mindig szerettem; jó esztergályos, vagy szerelő válhatott volna belőlem. De a kötelesség itthon tartott. Az öreg halászokkal jártam a Dunát, kötöttem a hálót, néhányszor átrekeszelhetném velük a folyót... Ifjú Szepesi Imre szinte gyerekkora óta gumicsizmában jár. Ma is az év 365 napjából 360-at bizton abban tölt el. 1953- ban, alig tizenhat évesen lett a Paksi Halászati Szövetkezet tagja, és ezért okozott gondot annak idején a kunszentmártoni halász szakmunkástanfolyamra való felvétele. De mellette szólt a már mögötte lévő tízesztendős gyakorlat, így a tanárok érthető mód nem tessékelték el. S mint ahogy ő, úgy a családja is belenőtt a halászatba. Igaz ugyan, hogy a három gyerek közül egyedül Zoltán követte apját, de Imre is szövetkezeti tag, villanyszerelőként, felesége pedig ugyancsak itt hivatalsegéd. Felidéződnek bennem a családi fotók, amikor a bárkára lépek. Önkéntelenül bemutatkozom a szőke bajuszos fiatalembernek, Szepesi Zoltánnak. Az imént érkezett társaival Biritó- ról.- Jó három éve dolgozom itt. Igaz, én már leginkább nem folyami halász vagyok mint apám, a bárkás! Nem egészen egy év után úgy döntöttem, hogy otthagyom az Aranykalász gépműhelyét. Különben Palánkon végeztem, mezőgazda- sági gépszerelő a szakmám, itt traktorosnak vettek föl. A munkám viszont annál sokrétűbb: a tó éjjeli és nappali őrzése, az etetés, a halászás, a szállítás mind-mind a feladataim közé tartozik. Mostanság nehezen győzzük, mert kevesen vagyunk, sokan mentek szabadságra, nem ritka, hogy harminchatórá- zok. Mindezt különösebb indulat nélkül közli, mint ahogy abban is kiigazít, hogy Pakson szilveszterkor és nem karácsony előtt van a nagy halpiac. Mert mint ahogy másutt a lencsétől, ezen a tájékon a halpikkelytől várják a forintáldást! Márpedig abból a Szepesi-leszármazottaknak ugyancsak elkelne, tizenhat unoka és négy dédunoka van a családban. Nagy ünnepekkor mint legutóbb, idős Szepesi Imre és felesége aranylakodalmán bizony szűknek bizonyult az Anna utcai tornácos ház, melynek előkertjében a napokban jött havazás előtt még szirmot bontott a viola... Imre bátyám hátra tessékel a kamrába, apró varsát emel le a szögről, s megemlíti: a Csaba unokának kötötte az ünnepre. Kérdem tőle, ki jár-e még a vízre.- Nem én! Nem lehet, mert ha a hideg vízbe belenyúlok, elővesz a reuma. Meg különben, nincs már nekem ott keresnivalóm. Az egyik is, a másik is elszalad mellettem. Egy-egy embert ismerek csak. Néha-néha a bárkásokkal, az elnökkel szót váltok, vagy elmegyek a Sárközi Ferenchez, a Németh Karcsihoz. Ök még a régiek közül valók. De ha rossz idő van, még az orromat sem szeretem kidugni. Reggelente behordom a tűzreva- lót, kitisztítom a kályhát, begyújtok a mamának, aztán leülök a sezlonra. Nem kell nekem már a csavargás! Talán, ha kétszer mentem el halászni a tizennégy év alatt, hogy nyugdíjba kerültem. A csizmába beledagad a lábam, megnyomta egy rönk. így aztán ringy-rongy papucsot hordok. Pedig egykoron, vagy hat évtizeddel ezelőtt dehogyis álmodott ő a halászatról! Szobafestőnek tanult a paksi Vízi Bélánál. A segédlevelet a helyi iparoskör elnöke és egy idős mester látta el kézjegyével, ahogy befejezte a vizsgamunkát, a tanító Vörösmarty utcai lakásán. Két évig létrázott a Sík sorról való segéd a környező falvakban. Ám húsvét után mind kevesebb munkát kapott Pakson, Sükösdön, Érsekcsanádon, Dunavecsén... így aztán 1931-ben ladikba szállt.- Akkor történt. A legidősebb testvérem gyűlölködött az apámra, aki ezt nem viselte el. Mindszentekkor anyám sírjánál agyonlőtte magát. Hatan voltunk testvérek, de egyedül maradtam, mint szamár a domboldalon. Nem tehettem mást, jött a svarcolás. Jó időben hajóztam, amikor lejárt a szezon, és elküldték bennünket, halásztam. Idős Szepesi Imre sora átlagos sors, apáink sorsa. Megjárta a Felvidéket, 1940-ben kétszer hívták be katonának. Irány a Kárpátok. A következő esztendőben, a Dnyeperen túl kerekezik valahol az utászszázaddal. Több mint négyszáz kilométert kell hajtaniuk a biciklit, s mint mondta, olyan hőségben, ha a bogárhátú fekete földre sercintettek, sercegett a csernozjom. Szerencsésen hazaérhetett, ám a paksi Dunán elakadt és elsüllyedt hajók fogadták. Negyvenhárom nyarán kaszát fogott a kezébe, de az aratásból egyszer és mindenkorra elege lett. Ismét elővette halászszerszámait, nyugdíjig meg sem vált tőlük. A felesége a pesti csarnokba kosarazott a zsákmánnyal hosszú éveken át a dunakömlődi vonattal. Szepesi Imre a rablóhalakat szerette a legjobban. Annyi jutott a szákba, hogy a nyolc gyereket becsületben fölneveljék. Csak 1955-ben jutottak el odáig, hogy megvegyék az Anna utcai portát, ám évekbe telt, még a három lakótól megszabadultak. A dunaföldvári Felső-szigetóra, a Csendes hókon, a bölcskei kis-Duna, a Csobogós kő a Bébényi és a Biskói zátony még él emlékezetében, de az egykori gazdag ivóhelyek lassan tovatűnnek... SALAMON GYULA Fotó: KAPFINGER ANDRÁS Idős Szepesi Imre és felesége Szepesi Imre, a bárkás Az unokának szánt varsával
