Tolna Megyei Népújság, 1987. december (37. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-24 / 303. szám
KTOLnTN _ 8 KÉPÚJSÁG r r 1987. december 24. A Sánta katona Nagybajomban még dörögtek az ágyúk. A zárdát berendezték kórházban. A Vörös Hadsereg a Tolnai Jánosék házában rendezte be a telefonközpontot. Ott volt őr a Sánta katona. A jobb lábára sántított. Szilánk érte térde fölött a combját. Összeforrta fiatalember csontja, húsa, bőre. Egyedül járt a faluban. Szabad idejében nyakában akasztotta a dióverőt, azaz az 1914-ben készített hosszú szuronyú puskát, és terepszemlére ment. Ez a szemle abból állt, hogy betért egy-egy házhoz. Köszönt, s leült az első hokedlira, vagy padra. S beleszimatolt a levegőbe. Még nem volt béke. De a sparherteken ott gőzölgőit az ebéd, bab, krumpli, burizs. Mindenki kínálta. Egyél, igyál Sánta katona. Ilyenkor a fal mellé állította a puskát, a dió- verőt, amely legalább tíz centivel volt magasabb, mint a katona. A szobába jött. Kopogott, köszönt, s leült a helyére. A puskát most nem a falhoz támasztotta, hanem térdei közt fogta. Lazán, a szíj valóságos gurtni volt, gondolom a frontkatonáknak dukált a bőrszíj a puskára. A Sánta katona a gyékényfonatú széken ült, s nagy figyelemmel volt az egész népes családra, négy gyerekre, három felnőttre. S anyám az asztalra tette a fenyőfát. Azaz a borókabokrot. A KurkuIából hozta, ott volt árendás földünk, s a szomszédságában borókabokrok nőttek. Nem voltak nagyok. A kislakásban különben sem fért volna el. Ötven-hatvan centi volt talán a bokor. Virágcserép adta a támaszkodót, krepp-papírral fonta anyám körbe. S amíg a díszeket készítette, bennünket is beavatott: „sztaniol” még a nyárról maradt, amikor a Liberátorok szórták az égből. A krepp-papírba nem szaloncukor, hanem kenyérfalatka került. Valamiféle száraz sütemény is akadt, s a sok-sok sztaniollemeztől valóságos óriássá nőtt a mi fánk. A Sánta katona csak nézte a családi tevékenységet. Nem tudom, mire gondolt. A szokásos beszélgetés kezdődött, leginkább irkalapon. Rajzolta, hogy a Kárpátoknál kapott sebet. Az iskolai térképen meg is mutatta hol, valahol Rahó környékén. Aztán rajzolt egy szentet, én annak gondoltam, mert a mi vidékünkön nemigen volt szakállas ember, hacsak nem a Pájter Józsi bácsi, de az évente egyszer jött mifelénk. Az alaknak szép nagy szakállat készített. Mellé rajzolta az ő családját, egy férfit, egy fejkendős asszonyt, három gyereket. S a negyedik ő volt, magára mutatott. Aztán esteledett, meggyújtottuk a lámpát. A katona a cilinderről gyújtotta meg újságpapírba csomagolt-tekert cigarettáját. Mélyet szívott. Öreganyám kukoricaprószával kínálta. A katona kézbe vette, megszagolta, s beleharapott a szeletbe. Azt mondta az első falat után, hogy harasó. Tehát ettük a kukoricából készített süteményt. Szép komótosan. Apám behozott a spájzból egy fél szál kalbászt. Lábasba tette, vizet öntött alá, s felrakta a kályhára. Percek múltán jó kolbászillat vett bennünket körül. S ettünk a kolbászból. Éppen akkor köszönt be ángyom, hívta öreganyámat a misére. A berlinerkendőt magára terítette és kezébe vette az olvasót, meg az imakönyvet. S elindultak a havas járdán. Követte őket több férfi, idősebb asszonyok... S akkor, amikor a léptek ropogása elhalt, akkor mondta a katona, ismét azt, hogy harasó. S mutatott a távolodók után. Közben két cigánygyerek dobozba épített betlehemmel jött, toporogtak a kiskapuban. A konyha ajtaján kopogtak, s kántálni kezdték azt, hogy az angyal hova ment, meg a csordapásztorok mit tettek a jászollal. Lyukas húszfilléres volt a jussuk. Elköszöntek, s elmentek. Nagy zajjal csörtettek Csonkáékhoz, velünk átellenben, az utca másik sorára igyekeztek. Erősen fogta a gyerekeket a kutya. De azok mentek mentek a konyhába, mert ott volt világos. A Sánta katona kinézett a szürkeségbe, láthatta, amint a szemben lévő házban a konyhaajtó nyílik, s a gyerekeket elnyeli a sötétség. Ekkor ismét azt mondta, hogy „harasó”. A katona talán tizenkilenc éves volt... 1945 karácsonyának virrasztásakor. PÁLKOVÁCS JENŐ Beszédes kezek a fehér abroszon A hóverte határt nézték a téeszbusz ablakából. Törölték munkához szokott markukkal a párát. Nyugdíjas téeszta- gok kiknek a vállát az évek súlya, a keményen megdolgozott napok maradéka sem tudja egy ilyen ünnepen megrogy- gyantani. Délcegen, kimosakodva, frissen ropogó inggallérban, huncut mo- solylyal a deres bajszok alatt, beszélgetnek. A fejkendőkbe bújtatott, rendbe sorakoztatott ősz asszonytincsek is ügyes kezekről árulkodnak. Illik megadni a módját egy ilyen közös ünnepnek. Atjusz oldalán az embléma zöldjében búzakalász, mellette felirat, Bonyhádi Pannónia Tsz, alatta a jó hírű bonyhádi tájfajta jelképeként a szarvasmarha... A kakasdi járatról már sorjáznak a lépcsőn a kisöre- gek, a helybéliek is aprókat topogva araszolnak. A sokat szolgált lábak már nem a régi módon ruganyosak, az idő itt-ott már rágott egyet az egészségen, így nem csoda, nincs kedv a síkos havon vigéc- kedésre. A majosiakat is meghozták.- Szervusz, öreg, rég láttalak, hogy vagy...?- Öreg a penész, nekem csak a korom sok - veregetik egymást hátba azok, akik nemrég még egy munkahelyen, azonos célért dolgoztak. Most közös asztalhoz ülnek. Már második alkalommal, így karácsony előtt. A földjáradékot osztják, meg mellé a szövetkezet ajándékát, a karácsonyi ezrest. Már nehéz a sort tartani szemüveg nélkül az aláírásnál, de a szálkás, dőlt betűk szántják a papírt. Kezek, markok, sorsok, melyekkel néhány évtizede még a zsírosodó szántást, a fényesedé ekét igazgatták. A bonyhádi Ifjúsági étteremben szépen gyűlik a nép. „Jó ez az étterem, tavaly is milyen szépen elrendeztek mindent, a Varga Karcsi gyerek a vezetője”... - hallom ki a beszédből, amíg a nehezebben szótfogadó kezek lekérik a fájós vállról a kabátot. Nagypapa ajándéka Műsor készül. A gyolcsgatyába öltözött fiúk, a patyolatfehér pöndős kislányok és a készülődés izgalma, mosolyt csal az üldögélők arcára. Kajtár Imre bácsi marokszám gyűjti a borítékokat, már vagy tíz van a kezében, mikor látja a csodálkozásomat, magától kezdi:- Sok a beteg, fiam! - Azoknak viszem a földjáradékot meg az ajándékot. Kinek Kajtár Imre bácsi karácsonyra ötszázast tud adni többet, kinek kevesebbet - tárja szét kezeit Papa. Mert ő a Papa, majd minden fiatal csak így szólítja az egykor szálfa termetű majosi székely embert. Délceg tartása lehetett, de ezt hallva mára csak legyint. A karácsonyt idézi a ma 74 éves, de még jó erőben lévő Papa.- A kismányoki falusi bíró, jó komám, hívott bennünket, majosiakat, betlehe- mezni. Jó tél volt, 1946-ot irtunk. A kultúr dugig telt, volt ott mindenféle náció, magyar, sváb, székely meg felvidéki... Csodaszép volt. Összekeveredtünk, jól megvoltunk. Ez a karácsony már gazdag. Itt a tenyeremben a 3800 forint járadék, meg az ezer ajándék. Ki jobb földet adott a közösnek, ki többet, az most nagyobb markot tarthat. Hozzá még elkel egy hízó ára, és akkor a gyerekek kapják a karácsonyi ötszázast. Kemény kezének bütykös ujjain számolja a gyerekeit, a menyeit, az unokáit, unokamenyeit... Nevet. Van még két sonka is - mondja, azt majd az unoka kapja. Jól jön a tavasszal az építésnél. Ettig László, az egykori elnök viszi odébb az emlékek földjéről egy ismerősét, Tóth Ferenc elnökhelyettes pedig sorra járja az asztalokat, kezében nagy halom Pannónia Híradó. A téesz újságját osztja, ami éppen erre az ünnepre készült el. Kézfogások, egy kedves szó, egy apró simítás a kendőn... valahogy előtör ennek láttán a szeretet az emberből, szinte magától is. A háztáji szalmaigényt, a krumpliföldet meg amit ilyenkor szokás, gyorsan, ügyesen elrendezi a téesz. Érkezik az elnök, pedig másnap Országgyűlésen lesz a helye. A téli ülésszakon. És elindul, dr. Solymosi József. Az ebédlő hossza nem több negyven jó nyújtott lépésnél, de negyedóra múltán még az elején jár. Megölelik, kezét rázzák, leültetik, és ő nem Tóth Ferenc elnökhelyettes a Pannónia Híradót osztja Balról a második Wichmann Henrik A harmincéves emlék még mindig éles. Az óvodából csapatostul mende- géltünk hazafelé a langyos, októberi porban. Bözsi néni, a falu bábaasszonya jött velünk szembe. Akkor még őt látva a tőle elszenvedett injekciók jutottak eszembe, ezért igyekeztem átoldalogni a túlsó oldalra. Ő azonban észrevett, kedvesen szólt át az úton:- Siess haza, kisfiam, mert meglepetés vár! Amíg te óvodában voltál, kishúgod született... * így kezdődött a „találkozásom” az új élet születésével. Aztán ez a hétköznapi csoda sokszor megismétlődött, hisz születtek gyerekek a szomszédban, a barátoknál, a rokonságban, és sokkal később feleségem is megajándékozott a számomra legszebb kisfiúval. Gyermekkoromban Hőgyészen évente hatvan-nyolcvan újszülött gyarapította a község lakosságát.- Az idén hány gyerek született? - kérdezem Pál Imrét, a nagyközségi közös tanács elnökét.- Hőgyészen? - kérdez vissza.- Igen.- Egy se! A hőgyészi gyerekek Dombóváron születnek. Évente 30-40 új bejegyzés van a népesség-nyilvántartásban, de akkorra már a gyerekek két-há- rom hónaposak.- Ezt nem értem.- Születési helyükön, Dombóváron anyakönyvezik őket, aztán mire a kórház átjelenti, és népesség-nyilvántartásba vesszük a kicsiket, eltelik néhány hónap.- És addig hova tartoznak?- Sehova. A bejegyzéstől olyan hőgyészi lakosok, akik Dombóváron születtek. Egyre jobban érdekel a téma. Manapság tehát nincs olyan gyerek, akinek velem megegyező a szülőhelye. Nincs * Ahol bölcsőnk ringott * olyan, aki meg tudja mutatni a szülőházát. (Csak a kórházat.) Hőgyésziek, akik nem Hőgyészen születtek.- Mikori az utolsó bejegyzés az anyakönyvi nyilvántartásban? - kérdezem. Pál Imre lapozza a vaskos kötetet és előkerülnek a nevek. Nagy Beáta az utolsó Hőgyészen született lakos, 1983. augusztus 20-i bejegyzéssel, majd Szőke László 1980. június 18-án és Horváth Béla ’79 december elsején... * A bonyhádi mentőautó vörös zászlóval, csikorgó kerekekkel fordul be azon az augusztusi napon a hőgyészi malom udvarára. Sietni kellett, a telefonhívás szerint „a kismamának nem sok van hátra a szülésig”. A fiatal mentőorvos szinte beesett a malomhoz tartozó szolgálati lakás ajtaján, aztán nagyot fújva megállapította, hogy elkésett. Látta a köldökzsinórral még édesanyjához láncolt csöppséget, aki körül tanácstalanul ténfergett az apa. Szakszerűen ellátta az édesanyát, majd segítőivel hordágyra tette. Alig negyed óra múlva már Bonyhád felé száguldottak a mentők az újszülött Nagy Beátával és édesanyjával.- Igen, itt ezen az ágyon szültem meg a kislányomat - mutatja Nagy Albertné. - Most óvodában van. Kár, hogy nem láthatják, nagyon szép kislány.- Beáta koraszülött volt?- Nem, dehogy. Tizennyolcadikára voltam kiírva, csak hát vártunk. Itt van a telefon, gondoltam, ha rosszul érzem magam, ráérünk szólni. Aztán olyan hirtelen jött minden. Egyébként könnyű szülésem volt. Amikor jöttek a fájások, először az ünnepi ebédre gyanakodtam. Rántott csirkét sütöttem, és nagyon jóllaktunk.- Hőgyésziek?- Nem, én alföldi vagyok. Dunaegyhá- zán születtem, s a férjem sem idevaló. Molnár, és itt kaptunk munkát, lakást. Ennek már tizenegy éve. Azóta itt élünk a malomban. Én is itt dolgozom, takarítok. Gyesen se voltam. Arra a pár hétre a Sza- bóné állt be helyettem, aztán visszamentem. Kell a pénz, három gyerekünk van, sok a kiadás.- A többi gyerek nagyobb.- Andrea nyolcadikos, Veronika pedig már gimnáziumba jár, másodikos. Jó gyerekek, sokat segítenek, így egyre könnyebb. * Horváth Bélával nincs szerencsém. A Kolozsvári utcából már elköltöztek. Nem sikerült kideríteni, hova. De akárhova is került, ő még elmondhatja, hogy Hőgyészen született, és szülőházát is meg tudja mutatni ott, a Kolozsvári utcában. * Szőke Laci kedves, szőke(!) kisfiú. Kissé megilletődve ül az iskolaigazgató szobájában, amit cseppet se csodálok. Azt hiszem, annak idején megszólalni se tudtam volna ilyen környezetben. Aztán csak feloldódik. Egyre lelkesebben mesél arról, hogy mit tanulnak az iskolában, anyuról, aki bedolgozó a Sprintnél, sapkákat, pulóvereket köt, és apuról, aki műszerész meg zenész.- Lacika, most nehezet kérdezek, mit jelent az, hogy haza?- Előbb elgondolkodik, tekintetében felismerés, értelem csillog, amikor válaszol.- Nekem Magyarország. Pest is, ahol már voltunk és Hőgyész, mert itt lakom.- Jó itt lakni?- Én nagyon szeretek. Régebben a pa- páméknál laktunk, a Rákóczi utcában. Ott is nagyon jó volt. Télen szánkózni még most is jobb ott, de a mi utcánk, az Ifjúság utca a legszebb.- Mi szeretnél lenni?- Autószerelő - vágja rá gondolkodás nélkül. A fénykép kedvéért visszakísérjük Lacit az osztályba. Magyaróra van. A gyerekek a felszólító mondatról tanulnak. Szőke Laci is jelentkezik, amikor példát kell mondani.- Csináld meg a matematika házi feladatot! - mondja.- Könnyű neked, Lacikám - simogatja meg a fejét a tanító néni. - A te leckéd mindig kész van. * Édesapja, Szőke János gyermekkori barátom. A Sprint Szövetkezet tmk-mű- helyében a satupadnak támaszkodva mondja.- Nincs ebben semmi különös. Tudod, a feleségem mindig könnyen szült. Lacika születéséről kár, hogy nem a lányomat kérdezted. Azt mondta volna, az az asztal alatt született.- Hogyhogy?- Amikor a feleségem rosszul lett, egy lepedőt terítettünk a földre, mert úgy volt neki a legkényelmesebb. Lányom a kiságyáról, az asztal alatt átnézve látta, hogy ott fekszik, és meggyőződése volt, hogy a testvére az asztal alatt született. Itt élünk, dolgozunk
