Tolna Megyei Népújság, 1987. december (37. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-24 / 303. szám
1987. december 24. Képújság 5 Decemberi nap - szárazdi hangulat----S zenczi Benő, mikor 1947 Péter-Pál napján megérkezett Szárazdra, egy keskeny ösvényen fölkaptatott a dombtetőre, és szétnézett. Ekkora hegyeket még nem látott, s élénk fantáziájú ember lévén, arra gondolt: ha jókora gerendákat vetnének át egyik hegyről a másikra, tetőt lehetne építeni a falu fölé. Szárazdnak, ennek a halk szavú, csendes falunak a csillagos ég a fedele azóta is, s a nyugalomban, békességben együtt élő svábok, magyarok és felvidékiek nem az égiektől várják a boldogságot, hanem csak és egyedül önmaguktól. Vélhetnénk: ilyenkor télen, amikor hó borítja a háztetőket, s a szilvafák ágairól puha pamacsokban hullanak a nyakunkba a hópelyhek, néma a falu, és senki sem mozdul. De nem így van. Egyedül a kilencvenhárom éves Láhm néni ül nád- fonatú székén naphosszat a meleg spar- helt mellett, s néz kifelé a konyhaajtó ablakán. Vajon mire gondolhat? Meg nem tudhatjuk már. Kucsma, sure, papucs, pacsker, ez a férfiak öltözéke, az asszonyok meleg kendőt kötnek a fejükre, s posztópapucsba bújtatják fájós lábukat. Fehér szőttesben kóstolót visznek disznóölés után a rokonoknak, ismerősöknek, aztán hazamennek, kihúzzák a talicskát a hátsó udvarból, s kezükben a cekkerrel indulnak a boltba. A bolt. A közélet színtere, ahol nem a kályha, hanem az emberek testi és lelki közelsége adja a meleget, ahol híreket lehet hallani arról, hogy ki betegedett meg az éjjel, hogy megérkezett a Kossuth utcába a vándorárus, a csöndes falu legcsöndesebb részébe, a Fitribe vezető keskeny úton eltakarították a havat, s hamarosan megérkezik a levelekkel Veron- ka, a postás is. Az igazán nagy bevásárlásnak már vége, akad, aki már a jövő áprilisi esküvőre is elvitte a lisztet, a cukrot. A kora délelőtti órákban mégis sokan vagyunk, idős bácsi érkezik, s a hangos „jó napot” után a nénihez fordul: „Fázik? Flát persze hogy fázik, nincs aki megmelegítse.” Jót nevetünk ezen mindannyian. Bathó Miklósné, a boltvezető mindent tud, amit Szárazdról tudni lehet, és tudni illik.- Mi volt az utóbbi időben a legnagyobb esemény a faluban? - kérdem tőle.- A búcsú utáni héten nótaénekesek tartottak estet a kultúrban. Ott voltam én is, igen szépen daloltak. Csak azt ne kérdezze, hogy hívták őket! Nem tudom, elfelejtettem, nem ismerős a nevük. De énekelt már nekünk Madarász Kati, Gál Gabi és a Florváth Pista is.- Kit ért szerencse mostanában? Ki a szerencsés ember, az, akinek pénze van, kiegyensúlyozott, boldog élete, jó munkahelye vagy szorgalma?- Szél Károlyné ötezer forintos vásárlási utalványt nyert az október havi lottójutalomsorsoláson. Flát persze, szerencsés az is, akinél odahaza minden rendben van, megértésben él a családjával, a munkahelyével elégedett, s esténként jó lelkiismerettel hajtja álomra a fejét. Meglátszik az bárkin, csak rá kell nézni. Különben az itt élő emberek szorgalmasak, beosztóak, a pénzt nem herdálják.- Flány ember él itt a faluban?- Száz házat számolunk, háromszázan vagyunk, közülük százan nyugdíjasok. Elöregedett ez a falu. Az iskolát elvitték, a harminc gyerek Gyönkre jár, reggel mennek, este jönnek. Az orvos hétfőn és csütörtökön rendel, jön ha süt, ha fúj, ünnep és hétköznap, a járhatatlan út előtte nem akadály.- Ki a leggazdagabb?- A kocsmárosné. Két nyaralója van, és emeletes háza. A kocsmárosné, Szalontai Józsefné éppen itt van, bevásárol ő is. Tiltakozik.- Amim van, azt nem a kocsmából szereztem, úgy hordták össze a méhecskék. Négy évig szerződéses voltam, de nem hosszabbítottam meg még egy évvel, mert két tél is beleesett volna. Télen viszont nem isszák a sört, ezért aztán visszamentem dolgozni az áfészhez.- Kikkel találkozni legggyakrabban a kocsmában?- A faluban sokan művelnek szőlőt, kadarkát, rizlinget, zalagyöngyét, nem eladásra, hanem maguknak. Azok, akik eljárnak dolgozni, hazafelé jövet betérnek egy-egy sörre. Aztán van itt a faluban néhány ember, aki dolgozni nem szeret, de az italt nem veti meg. Az édesanyjuk, a feleségük tartja el őket. Nem mondhatnám, hogy alkoholisták, csak hát elkerülik a munkát amilyen messzire csak lehet. A kucsmás férfiak, a fejkendős asszonyok megértőén bólogatnak. Igen, igen, a munka, amit nem lehet elég korán elkezdeni, s otthon gyerekfejjel kell megtanulni. Nyers Jánosné Regölyböl került Szárazdra.- Pásztorlány voltam, lenéztek, még a templomban is külön kellett állni. Rengeteget dolgoztunk mi heten testvérek, és mégis majdnem ránkszakadt a pásztorház. Emiatt jöttünk negyvenhatban ide Szárazdra, földet kaptunk, meg házat. Aztán 12 évig Regölyben éltem, oda mentem férjhez. Visszakívánkoztam, vettünk egy szoba-konyhás házat. A fiam elköltözött, kőműves Pomázon, kapott lakást a 43-as építőktől. Tőle várok most levelet, remélem, hozza a postás. Fia ma nem, talán holnap... „Veronka” - Gallai Béláné - a postás tömött táskával érkezik. Ezen a tiszta, hideg decemberi napon újságokat, leveleket, s vagy háromszáz karácsonyi üdvözlőlapot hozott. Körülállják, kíváncsi arccal és testtartással várják, hogy szólítsák őket. Fia nem ma, hát holnap... Flíres ember nincs a faluban, van viszont, aki állandóan jó kedvet, derűt áraszt maga körül. Szenczi Benő. A talicskába húsz kiló cukrot tett, tolja maga előtt fölfelé a domboldalon, időnként leteszi, szusszan egyet. Negyvenhétben, mikor fönn, a hostel sarkában „födőt” gondolt a falu fölé, már tudta, hogy örökre itt marad, ez a vidék lesz az otthona.- Érsekújvár mellől, Perbetérői érkeztünk hét vagonnal a keszőhidegkúti állomásra. Ezt a szép, nagy házat kaptuk, s 15 hold földet, amin 1952-ig magam gazdálkodtam. Ekkor léptem be a Világszabadság Tsz-be, végül a sok egyesülés után a gyönki Petőfi Tsz-ből mentem nyugdíjba. Én kérem mindig alkalmazkodtam, nem civakodtam, nyugodtan dolgoztam. Mintagazda voltam, az oklevelet, amit egy ünnepségen kaptam, maga Dobi István írta alá. A tsz-ben fogaton ültem egészen addig, míg az egyik jó lovamnak, a Manóinak el nem törött a lába. Ezután gyalogmunkás lettem, annyi zsákot cipeltem a vállamon, hogy kétszer kellett műteni. De nem baj, kibírtam. A családom fölneveltem, a fiam agrármérnök, a körzeti földeket ellenőrzi, övé egész Komló. A Zsuzsi Székesfehérváron bölcsődevezető, a Gizi Gyönkön óvónő, most megy nyugdíjba. Öreg vagyok én már, nem is öreg, vén, a 81-iket taposom.- Öreg ember nem vén ember, pláne, ha ilyen jó kedéllyel áldotta meg a természet.- Meleg volt akkor júliusban, mikor születtem, sokat sütött a fejemre a nap. Meg aztán jobb jókedvűen élni, mint búsan meghalni. Ballagunk fölfelé a keskeny úton, a Fitribe. Jobbra kecskerágó piroslik, balra zöld bodzahajtásokat lenget a szél. Arról, hogy valaha házak álltak erre, már csak az üres, besüppedt, gyümölcsfákkal övezett telkek árulkodnak. Pestiek vertek erre tanyát, nyugdíjasok, nyaralók. A falu valamikori legszegényebb részét így aztán Rózsadombnak, Kispestnek, Újpestnek nevezték el. Láncos Istvánné itt született, itt él az édesanyjával, s míg a pestiek idejöttek, ő innen jár dolgozni Pestre. A Déli pályaudvar információs irodájában ül, tudja a vonatok indulását, érkezését. A vonat, ami Szárazdról Pestre viszi, reggel fél ötkor indul, és háromnegyed hétkor áll meg a pályaudvaron. Innen Szárazdról valamikor sokan jártak Pestre dolgozni, az asszonyok a kocsikat takarították, a férfiak pedig vizet töltöttek a mozdonyokba, vagonokba. Láncos Istvánné mostanában egyedül száll fel a személyvonatra.- A csöndes falu után nem zavarja a pályaudvar nyüzsgése, a zaj, a sokada- lom?- Nem, egyáltalán nem zavar, megszoktam a tíz év alatt. Mindent meg lehet szokni, és mindent ki lehet bírni. Gyönkön a Tűszelepben nyolc évig dolgoztam, a végefelé már két műszakban. Gyakran előfordult, hogy gyalog kellett hazajönni. Meguntam, otthagytam. Akkor inkább az utazás, s különben is, míg döcög a vonat Pest felé, alhat az ember, kipihenheti magát.- Gondolt arra, hogy elköltözzön?- Az albérletet pénzzel nem bírnám, az édesanyámat pedig nem hagyom. Talán ha lenne a házra egy jó vevő, talán ha valahol Pest környékén egy kis faluban tudnánk venni egy kis házat...- Talán, talán... Milyen forgandó is az élet. Jönnek és mennek az emberek, keresik a boldogulást, a boldogságot, a nyugalmat. Pest, Kispest, Újpest, Szárazd, Fitri. Kinek így, kinek úgy. Beáta, Viktória, Józsika, Hajnalka és Ferike - ők öten óvodások, és éppen lefekvéshez készülődnek. Ezen a szép, havas decemberi délutánon vajon miről álmodnak? D. Varga Márta Fotó: Bakó Jenő A falu csak látszólag nyugodt A jó kedélyű Szenczi Benő és felesége
