Tolna Megyei Népújság, 1987. december (37. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-24 / 303. szám
4 KÉPÚJSÁG 1987. december 24. A fnlngón I ül a korong mel- ” icicocy I lett a magas pa. dón és lábával hajtja. Keze szaporán jár, formálja a korsókat, tekintete közben elkalandozik az ablakon túl elterülő, téli ködbe burkolózó városon. Kinn didergés, nyúlós idő van, idebenn a fazekasműhelyben az égetökemence kellemes meleget áraszt. A rádióban a nyolcórás híreket mondják. Sásdiné Gyurkovics Éva szekszárdi keramikus sorbaveszi napi teendőit.- Hatkor keltem, a három lányomnak - 17-14-9 évesek - tízórait csomagoltam, aztán együtt megreggeliztünk. A férjem, a gyerekek elmentek az iskolába, dolgozni. A kicsinek, a Babusnak külön kell mindig integetni az ablakból, ez ma sem maradhatott el. Fél nyolc óta dolgozom, korsókat csinálok. Tizenegykor nekiállok ebédet főzni, egy órára a gyerekek hazaérnek az iskolából, akkor eszünk. Utána rögtön visszaülök dolgozni, mosogatni később az fog, aki ráér. A két kisebb velem tanul itt lenn a műhelyben, őket még ellenőrizni kell, a legnagyobb fenn a szobájában. Közben fél szemmel nézem az órarendjüket, melyik, hova, mikor, milyen szakkörbe, edzésre, különórára megy. A legnagyobb lányom negyedikes a Garay Gimnáziumban, egyetemre készül, előkészítőre, olvasókörbe, polifon nyelvstúdióba jár. Szilviának, a középsőnek mindennap kosárlabdaedzése van, Babus a legkisebb zenére jár. Németet hetente egyszer, itthon, közösen, mind az öten tanulunk, idejön a nyelvtanár. Minek az nekem, azt kérdezi? Szükségét érzem annak, hogy az anyanyelvemen kivül legalább egy idegen nyelven megértessem magam. A férjem vagy a lányok vásárolnak be, én csak akkor megyek le, ha több mindent kell venni. Közösen megvacsorázunk, utána már nem dolgozom, kötök, beszélgetünk, tévét nézünk. A lányokat önállóságra neveltük, az iskolai szünetben övék a háztartási munka, ilyenkor évközben a saját szobájukat kell csak rendben tartaniuk. Nyáron dolgoznak, a keresetüket magukra költhetik. Anyukám sokat segít, főleg nyáron, amikor kijárok Gemencbe, a kirándulóközpontba a termékeimet árulni. Az ő segítsége nélkül nehezen boldogulnánk. A szüleim elváltak, apukám lábát amputálták, én ápolom, főzök is rá. Közben elkészül az égetés, kinyitja a kemence ajtaját, csak úgy dől a hőség, kiszedi az árut, majd folytatja.- Húsz éve, hogy összeházasodtunk, először a Bartina utcában laktunk, ott, ahol ma a „Fáradt Kapa” kocsma van. Négyméteres belmagasságú szobák voltak. Télen olyan hideg volt, hogy még a nászéjszakánkon is pacskerban aludtunk. Két évig voltunk ott, aztán hol az egyik szülőhöz, hol a másihoz költöztünk. Próbálkoztunk OTP-lakással, de nem kaptunk, akkor vettük 22 ezer forintért ezt a telket, itt a hegyoldalban. Hét évig építettük a házunkat. Évekig egy fizetésből éltünk a másik az építkezésre ment. Csak az anyagot kellett megvennünk, a többit magunk, baráti segítséggel csináltuk. Hathónapos terhesen még pakoltam a téglákat. Amikor már nem bírtam, anyag után jártam. A nagy pocakomnak megvolt az az előnye, hogyha másnak nem is volt, nekem akkor is adtak cementet, me- szet, amit éppen kellett. A férjem csinált a műhelyben mindent, a kemencétől elkezdve, a korongozóig. Amíg nem lett kész, addig csak tányérokat festettem.- Hallottam, hogy eredetileg pedagógusnak készült. Tanított is jó ideig a Kecskés Ferenc utcai iskolában.- Igen, érettségi után a tanárképző főiskolára jelentkeztem. Évekig nem vettek fel, így két jelentkezés közben kitanultam a fazekasságot a csatári vázkerá- miagyárban. De aztán tanítani mentem, visszahúzott a szívem a gyerekek közé. Egy idő után mégis váltottam, 14 év után megint agyagot vettem a kezembe. Önálló lettem, mert így jobb az egész családnak, többet tudok a saját gyerekeimmel foglalkozni. Először, amikor itthon maradtam, rossz volt, hogy egész nap nincs kihez szólni. Már nevettek rajtam az ismerősök, mert mindig úgy kezdtem a mondókámat, hogy a rádióban hallottam... Talán ezért vállaltam el társadalmi megbízatásként a KIOSZ megyei vezetőségi tagságát is. Itt mindig van valami intéznivaló, jönni-menni kell, emberek Ezeregy mester apuka Ot vallomás - egy család között vagyok, akárcsak a szülői munka- közösségben, ahová szintén beválasztottak. Néha-néha, ha tudok rá időt szakítani, edzésre is járok. Valaha atletizáltam, ma is tagja vagyok a Veterán Atléták Szövetségének. Jó a régi társakkal találkozni, Mozolai tanár úr bennünket is megfuttat még olykor-olykor. Megszerettem a fazekasságot is. Nem bántam meg, hogy így döntöttem annak idején. Szeptember óta a decsi népművészeti szövetkezet bedolgozója vagyok. Most éppen Ausztriában, a grazi karácsonyi vásáron mutatja be a Kisipari Termeltető Vállalat a sárközi díszítésű edényeimet. Ha van egy gondolatom, gyorsan leülök, agyagba formálom, aztán kikérem a család véleményét.- Igen - szól a közben betoppanó férj - mi megnézzük az alkotást, aztán elvtelenül dicsérjük. Amúgy ezt irigylem a Sás- dinétól, a közvetlen sikerélményét.- Azért vannak neked is sikerélményeid! - neveti el magát a feleség. - Tudja, besegít nekem az egész család, ha sok a munka. A férjem sok olyat megcsinál, amit más nem tud. Nézze például ezt a csalikorsót! Régen két munkafázisban csinálták a fülét, a férjem kitalált egy módszert, így sokkal egyszerűbben, gyorsabban, éppen olyan jól meg lehet csinálni egy munkaművelettel. Mondta is a Mercikém, amikor első osztályos kisiskolás volt és a szülők foglalkozásáról kérdezte őket a tanitó néni, azt mondta, hogy „az én apukám ezeregy mester". A fAfi | - Június végén találkoz^ J jj tunk az Évával - kezdi mesélni a felsöszinten, a nappaliban a szemüveges halk szavú férfi -, tíz napra rá megkértem a kezét. Az illendőség kedvéért december közepéig vártunk az esküvővel. Ennek most lesz éppen húsz éve. Sose tudtam, hogyan kell nőkkel társalogni, de akkor, ott, az első találkozásunkkor egy óra hosszát egyfolytában beszéltem. Tőzsgyőkeres szekszárdiak vagyunk mind a ketten, a feleségem fölsőutcai, én újvárosi vagyok. A Garayban érettségiztem, utána gépjármű-villamossági műszerész szakmát tanultam. A katonaság alatt kezdtem el a pécsi gépipari technikumba járni. Amióta elvégeztem, azóta a szakmában dolgozom, a tejipari vállalatnál vagyok műszaki ellenőr. Amikor ebbe a társasház-épitkezésbe belefogtunk, sokan mondták: nagyobb tőke nélkül hogy mertük ilyen nagy fába vágni a fejszénket, fogjuk-e győzni... Mi bíztunk magunkban, egymásban, és ez mindig átlendített a holtpontokon. Amikor összeházasodtunk, én 1200 forintot kerestem, a nejem 200 forint ösztöndíjat kapott. Gondoltam, ennél rosszabb csak nem lesz. Mi megtanultunk abból gazdálkodni, ami van. így van ez a mai napig is. Nálunk nem követelőznek a gyerekek, tudják, hogy mire tellik és mire nem. Szeretek bütykölni. A ház körül minden munkát megcsinálok magam. Érzi milyen jó meleg a kő? - mutat le a nappali mázas lappal burkolt padlózatára. - A padlófűtést is én csináltam, autodidakta módon.- Persze - kuncog az egyik lány - az apu úgy olvassa a műszaki lapokat, rádiótechnikát, mint a divatlapot, mindig kivesz belőle valami „szabásmintát”. A lánx/nlr I Három lány, há- H lanyOK rom különböző típus - üli körül a nagy asztalt. Mercedes 17 éves filigrán, csinos, barna.- Megszoktam, hogy hárman vagyunk, nem szeretnék egyke lenni - mondja. - Akkor sem kapnék sokkal többet, mint így - teszi hozzá. - Az anyu minden hónapban félrerakja a családi pótlékot, és azt csak ránk költi.- így van - kontráz a fekete hajú, barna bőrű hetedikes Szilvia, aki magasságát tekintve már rég lehagyta a nővérét -, az anyu, ha egyikünknek vesz valamit, olyankor a többit sem hagyja ki. Tetszik tudni, sokáig azt sem engedte meg nekem, hogy a Merci ruháját hordjam, mert ő gyerekkorában mindig a nővéréét kapta meg, a mamának nem volt pénze újra. Jó, hogy két testvérem van , a nővéremmel mindent megbeszélhetek, amit az anyuval nem, a Bubán meg lehet uralkodni.- Persze, mert én vagyok a kicsi! - csattan fel Évike, a családban csak Babus vagy Buba. - Azért nem hagyom ám magam - súgja oda - meg különben is jó, hogy többen vagyunk, így nem félek, ha nincs itt a mama. Együtt |- Mi ketten sokat elértünk az együtt töltött húsz év alatt - összegzi kezét a párjáéra téve a ház asszonya. - Most várjuk a karácsonyt, a téli szünetet, akkor nem dolgozunk, megint együtt leszünk egész nap mindnyájan.- Na, igen Sásdiné összecsődíti a rokonságot, a barátokat, a hármas évfordulójára - dörmögi a férj. - Lesz a házassági évfordulónk, névnap, születésnap, lesz itt vendégjárás...- Legyen is - mondják a lányok úgyis az anyu egész évben csak a műhelyben kuksol, ott fogad mindenkit, munka közben beszélget a vendégekkel.- Látja - néz rám a három leányzó apja -, legalább ezért lehetett volna egy fiúnk, hogy engem is pártoljon valaki! Na, nem baj - legyint beletörődve -, csak lesz a három lánytól egy fiú unokám! F. KOVÁTS ÉVA Fotó: GOTTVALD KÁROLY Együtt a család A lövés döreje nem tudott kiszabadulni az őserdei tisztás katlanából. A faóriások törzse mentén fölszökött az égig, de ott az örökös szivárvány pántja nem engedte szétfröccsenni tüzes szappanbuborékát. A színek dongái alatt megrekedt, állt a csend egy végtelen hosszú pillantásig, aztán dübörögve zúdult vissza a földre. A halott madarat a morajlás hullámverése fölröpítette a szivárvány boltívéig. Mac Karasy - a világhírű utazó és néprajztudós - a veszternfilmek- ből jól ismert mozdulattal a füstölgő puskacsőbe fújt. Aztán a fegyvert, hogy hangsúlyos legyen, magától kicsit eltartva, tusával a lábafejére tette. Tekintetének hideg üstököscsóváját elégedetten hordozta végig a rettenet fagyába dermedt bennszülötteken. Jól ismerte ezt a képet, hiszen már számtalanszor látta és ezerszer meg ezerszer elképzelte. Az ember jól el tudja képzelni azt, ami az eszébe jut, de - fájdalom - csak az jut eszébe, amit el is tud képzelni. A fegyvert elsütni - hatásos fegyver. Mindig megteszi a magáét. Ezek között már a dörgés csupán, de jobb, ha van hulla. Bárha egy madárnyi. Mint itt is, kilencedik sikeres expedíciójának föl fedezettjei között, a dzsungel legmélyén, az idők kőkorszaki távolában- A pusztító égzengés és valóságos ura íme itt van közietek.- A bennszülöttek a rémület béklyóiba nyűgözve állnak. Villogó szemük a fegyveren. Dobhártyáikat, agyukat tépdesik a dörrenés szilánkjai, majd félelemtől a földre rogynak. Bele dzsungelfészkük undok, iszapos humuszába, ahova rovarevő virágok böfögik szédítő bűzeik ragacsát, elevenszülő növények csorgatják jajjtalan könnyeik nehéz- vérfolyásos patakjait, bele ebbe a folyton vartyogó, emésztő nyüzsge- delembe, hogy ocsúdva, eszeveszetten kapkodjanak - mint fuldokló majmok - a nagy idegen kegyeinek lecsüngő liánindái után. Szétziláltad méltóságukat a lövéssel. De nem tudsz mást csinálni, mert nem tudsz mást csinálni. Végül is tarka trópusi madár volt csak. És mi egy madár? A szent lulualu madár? Na és! Nincs idő holmi fogalmazásbeli finomságokon gondolkodni. Az idő sürget. Annál is inkább, mert megalázottságuk csiganyálán csúszva-mászva nemsokára jönnek a bennszülöttek, hogy mosolyod verőfényéért legféltettebb kincseiket, törzsi ereklyéiket a lábaid elé rakják - az életükkel együtt. Madármese Élet és halál ura vagy! Ilyes dolgok jártak Mac Karasy eszében, mert ezeket a dolgokat jól el tudta képzelni. Persze,olyan megint nem jutott eszébe, hogy a halálnak legfeljebb csak szolgája, szolgálója lehet, és az életnek...? A bennszülöttek mereven álltak. Testük feszülő íj. Szemük a magasba szegeződik. A szivárvány a ha lőtt madár terhét nem bírta el. Boltívei beszakadtak, hullva-hulltak. Hullt alá bíbor, tengeri kékség, hullt alá a tűz izzó vére, hulltak alá a kelő nap hevülő sárgái, gyulladó rubinjai, hullt alá orchideák barnája, lilája, zöldje, pirosa és hullt alá a csend halálos hó fehérje. De nem hullt senki rémülettől sújtottan a földre. A kép nem volt olyan, mint amilyet Mac Karasy elképzelt. Teljesen összezavarodott,amikor a szivárvány színeinek káprázatos hóesése beborította a tisztást. Bárhogy meresztette is a szemét,nem tudta átlátni, hogy amikor hozták a törzs szent ereklyéit ,azt nem az ő lábaihoz, hanem a szent madaruk, a lulualu madár teteme mellé rakták. Hiába sütötte el újra meg újra a puskát, az hangtalan volt, mint a kiáltozó száj, melyet vastag üvegfalon át látunk. A bennszülöttek, mintha lassított film volna, halk suhogással kísérten tették a dolgukat, együtt ősi szabályaik szerint, primitívnek tűnő jelekkel, tárgyakkal, szertartással sokszorozva erejüket. Mac Karasy attól kezdve, hogy a törzs fejedelme fölkapta az első tollat, a bíbort,és azt a testére ragasztotta, a megtörtént dolgok fordulatait nem tudta elképzelni. így hiába látta, hogy a fejedelem újra felvesz egy tollat, azt, ami olyan sárga, mint a kelő nap aranya és testére ragasztotta, minden törzs szedte a tollakat, azokat, amelyek olyanok voltak, mint a tűz izzó vére és a testükre ragasztották, szedték az orchideák barnáját, liláját, zöldjét,pirosát, azt is, ami olyan mint a tenger cseppentett kékje, és a testükre ragasztották, a törzs fejedelme megvérezte az ujját a madár vérző sebében és a szívére tette, minden törzsbeli az ujját megvérezte és a szívére tette. Szárnyak suhogtak. Madáremberek. Madáremberek? Tévedsz, ha így gondolod. Valóságos lulualu madarak voltak. Mind átváltoztak. Akkora törzs fejedelme a halott madarat a szájához emelte és madárlelkét neki odaadta, mind a törzsbeli madárlelkét a madárnak odaadta. Ő megéledt, szárnya verdesett, szárnya fölemelte, örvénylett a röpte, a szivárvány porhavát fölkavarta, elragadta az emberek testéről a tollakat, szállt a bíbor, a tengeri kék, a tűz izzó vére, az orchideák barnája, lilája, sárgája, zöldje, pirosa, mint szivárvány szállt és szállt a méltóság csendjének hó fehérje. Lebbenő szárnyai alatt ismét emberré váltak az emberek. CZAKÓ SÁNDOR Babus, a legkisebb mindig a műhelyben tanul Az alkotás öröme
