Tolna Megyei Népújság, 1987. december (37. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-24 / 303. szám
1987. december 24. "népújság 3 Békés, boldog karácsonyt! „Nincsenek megszámlálva a napjaink!” Paksi gimnazisták vallomásai a csúcstalálkozóról - és annak kapcsán... Rohan a világ, rohanunk vele, rohanunk benne, néha úgy tűnik, hogy egymásra is alig nézünk, nehogy kiessünk a ritmusból. S most, december második hetében megálltunk, néhány pillanatra „megállt” a világ, mert megállították. Egymásra néztek, egymásra néztünk. S bizonyos, hogy e napokra sokáig emlékezünk... Talán, sőt biztos, hogy e hasábokon le sem kell írni történelmünknek azt a pillanatát, melyre évtizedeken át emlékezni fogunk. Azért a rend kedvéért foglaljuk össze címszerűen: megszületett a történelem első leszerelési megállapodása, azaz Gorbacsov és Reagan aláírta a kettős rakétaegyezményt. Mihail Gorbacsov: „...igazolnunk kell az amerikai és a szovjet emberek, az egész világ népeinek reményét, s becsületesen, közös munkával ki kell törnünk a fegyverkezési hajsza kereteiből.” Ronald Reagan: ...Ám a mai látogatás t alán nagyobb jelentőségű, mint sok megelőző, hiszen nem szövetségesek, hanem szemben álló felek találkozóját jelenti.” Reálisan és kritikusan A paksi Vak Bottyán Gimnázium negyedikesei a csúcstalálkozót követően az osztályfőnöki órán Gorbacsov politikájáról beszélgettek. Dr. Kárpáti Istvánné osztályfőnök ezután arra kérte a diákokat, írják le az ezzel kapcsolatos gondolataikat. íme, összefoglaljuk a füzetlapok tartalmát:- Szerintem jó az, amit Gorbacsov próbál csinálni, csak tudja véghezvinni az egészet... Ha a Szovjetunióban megkezdődött változások tovább folynak, akkor szerintem egy nagyon klassz hely lesz a SZU.- Mindenképpen szükség volt a közép-hatótávolságú rakéták csökkentésére, de ez csak részben oldotta meg az emberiséget fenyegető problémákat.- Szóval szép, szép, csak igaz legyen. De vannak kételyeim is...- Valójában a Reagan-Gorbacsov találkozó csak egy kis problémát oldott meg. És még most is veszélyben van az emberiség.- Gorbacsov sok mindent egyszerre akar megváltoztatni. Csak nem biztos, hogy sikerül neki.- Sztálinról szinte csak negatív dolgokat mondott, a körülötte kialakult személyi kultuszt bírálta. Holott Sztálin megnyerte a II. világháborút, és ez nem akármilyen érdem.- Be kell látni, hogy fejlett gazdaság nélkül nem létezhet egyetlen ország sem.- ...rengeteg pénz szabadulna fel, amit a gazdaság és egyéb dolgok fejlesztésére lehetne majd fordítani.- Mindenesetre a szerződés egyelőre biztonságérzetet kelt az egész világon, s jó lenne, ha így is maradna. Az osztályfőnök így összegez: - A tanulók tájékozottak és elmélyültek, reálisak és kritikusak. A remény mélységesen áthatja őket... Félelem nélkül A gimnázium KISZ-szobájába ülünk be három „A” és három „B” osztályos negyedikessel. A mininévsor: Toronyi Zsuzsanna, Schreiner Györgyi, Lovass Erzsébet, Faragó László, Bercsényi László, Herczeg József. Csöppet sem lepődöm meg a fiatalok határozottságán, felkészültségén, szimpatikus vitaszellemén, s egyáltalán okosságukon, nyíltságukon. Pedig hajlamosak vagyunk a néha hangos, néha szertelen fiatalokra rásütni a felületesség bélyegét. Szóval nem indul nehezen a beszélgetés, inkább a visszakanyarodás újbóli és újbóli forszírozása a bonyolult. Egyik szó szüli a másikat, az pedig a harmadikat. Jönnek és mennek a témák, melyeknek csak töredékét csokroztuk most össze. A washingtoni sajtó a 14. szovjet-amerikai csúcstalálkozót elkeresztelte - s milyen találóan - a „csúcsok csúcsának”. Vajon hogyan emlegetik a diákok? Ugyanígy, amikor a lapokat idézik, amelyek „hivataloskodnak”. Persze, jelentőségét egyébként is érzik, noha vitájuk tónusa merőben más. Úgy más, ahogyan Faragó Laci fogalmazta meg:- A téma egyáltalán nem hétköznapi... Persze, hogy beszélünk róla, hogy az események hatása alá kerültünk mi is. S kétségtelen, hogy az év - vagy az évtized... - legnagyobb, legjelentősebb eseménye ez volt... Tudunk a fegyverkezési hajszáról, olvasunk, hallunk a helyi háborúkról, de nem tudjuk valójában, mi az a háború. S hogy mit tehetnénk mi a kirobbanása ellen?- Jó tanulással védjük a békét? - kérdi mosolyogva Toronyi Zsuzsa. - Ezek olyan közhelyek, még akkor is, ha bennük van a magyarázat - s az ötvenes évek „Gyújtsd a vasat és a fémet, ezzel is a békét véded” jelmondatait legyintjü k le, s azt fejtik ki a negyedikesek, hogy mennyire pejoratívvá lehet tenni még a legszentebb célokat is butácska jelszavakkal.- Vagy mi értelme van a „béke-leveleknek”, az aláírások gyűjtésének? - kérdi ismét Faragó Laci. - Talán figyelembe veszik azokat? Ebben nem hiszek.- Gyakran beszélgetünk arról, mi lenne, ha kitörne a harmadik világháború. Nem tudjuk fölfogni a veszélyt - tűnődik Lovass Erzsi, majd a többiek egyetértésével elmondja, hogy talán ezért is nincs bennünk félelem. És föl sem merül bennük a nyugati fiatalok kérdése, mármint az: „Megérjük-e a harmincadik évünket?”- Ez hülyeség - szögezi le határozottan Herczeg József. - Látványos dolog ilyesmit kijelenteni, s megállapodnak abban, hogy a ma fiataljainak nincsenek megszámlálva a napjaik, majd elmondják, hogy képzelik el azt a fiatalt, akiben ilyen kételyek merülnek föl.- Már jó néhány hónapja munkanélküli, s abból áll a napja, hogy nézi a tévét, nem tesz semmi okosat... Kábítózik, jönnek a lila ködök, meg az ilyen szövegek. S vannak, akik ezt „beveszik”, sőt, „ráharapnak”, mert zengzetes, mert jól használható a propagandában... Egyébként arra is félelmetes gondolni, hogy kimegyek az utcára, s elüt egy autó... Visszakanyarodunk a magyar fiatalokhoz, a tanulás és a béke esetleges ösz- szefüggéséhez, s hozzátesszük, hogy beszélgetőpartnereink mindegyike tovább szeretne tanulni egyetemen, vagy főiskolán, sőt osztálytársaik többsége úgyszintén. Tehát tanulás és béke...- Ha jól tanulok, akkor majd jobban dolgozok, s jobb árut termelek...- Vagy jobb fegyvert gyártok...- A fegyver is állhat a béke szolgálatában. Az egyik oldal fegyverzete félelemben tarthatja a másik felet.- Ugyanúgy a sajátja is magamagát. Mert tegyük fel, hogy ledobnak egy atombombát a föld egyik felére. Talán az atomfelhők is ott maradnak? - s ezután szóba kerül a neutronbomba, ami „csak” az élőlényeket pusztítja el... s mintha kissé elakadna a beszélgetés. Terveznek, mert hisznek A fiatalok hisznek az áhított békében, s mint mondják, ezért nem is merül fel bennük, hogy kirobbanhat a mindent elpusztító háború, mert „ilyent” épeszű emberek nem tehetnek. Néha ugyan „lelkűk legmélyében” néhány pillanatra megrémülnek, de ez nem tart soká. „Győz a jobbik ész.” Inkább a mával, a holnappal, a lehetőségekkel, az úgynevezett hétköznapokkal törődnek, s figyelemre méltó a tájékozottságuk a kormányprogramot és az állam költségvetését illetően. Faragó Laci közgazdász szeretne lenni, s reméli, elvégzi az egyetemet. De elhatározta azt is, hogy kitanulja a tapétázó szakmát, hogy kezdő közgazdászi jövedelmét a tapétázásból pótolja.- Mert hiába az elhivatottság, ha felkopik az ember álla. S pillanatnyilag úgy tűnik, szükségünk lesz kiegészítő jövedelemre, ha családot akarunk alapítani. Egyetértő pillantások, majd további magyarázat:- Örökké nem támaszkodhatunk a szüléinkre. S úgy az igazi, ha az ember képes megállni a saját lábán. Bercsényi László azt fejtegeti, hogy olyan pályát kell választanipk a fiataloknak, aminek jövője van. (Ő egyébként műszaki egyetemre készül.) Hozzáfűzi azt is, hogy a pályaválasztást a várható kereseti lehetőségek mindenképpen befolyásolják. Külön fejezeteket érdemelne, hogy mi mindenről alkotnak határozott véleményt a fiatalok, s bár úgy mondják, „nem értünk a politikához", minden szavukkal politizálnak. Egyikük hosszasan arról polemizál, hogy ne csak a mának éljünk, sőt, a pici kis holnapi boldogság reménye is kevés... Ehhez vág a másik leány fejtegetése, miszerint keveset foglalkozunk saját magunkkal, mi több, barátainkkal, ismerőseinkkel is. „Hát ennyire rohanunk?” - kérdi, s máris más veszi át a szót, s mintha Nemeskürty István idézné, sekélyes nemzettudatunkat kéri számon. Magától, tőlünk, mindannyiunktól. Később filmekről is szó esik, olyan szovjet filmekről például, melyek esztendőkön át voltak kénytelenek dobozukba zárva hallgatni. „De végre doboz-életüknek befellegzett”. És ismét ma, és ismét Magyarország - a várható kilátásokkal, gondokkal együtt. Hogy Schreiner Györgyi gyógytornásznak készül, hiszen beteg emberek, sajnos, mindig lesznek, hogy több kórház, szociális otthon és iskola kellene.- S nemcsak nálunk, másutt is - szögezi le Lovass Erzsi - mégpedig a fegyvergyártás helyett...- Szedelőzködünk, kívánunk egymásnak békés, boldog karácsonyt... Szemem egy kockás füzetlapon állapodik meg. Olvasom: „Szerintem Gorbacsov új politikája mindenképpen előnyös mind a Szovjetunió, mind más országok számára. Politikájának eredményeképpen érezhető változások mennek végbe, de sokkal nagyobb eredményt lehetett volna elérni, ha ez az új politika előbb valósul meg!” V. HORVÁTH MÁRIA Fotó: CZAKÓ SÁNDOR Toronyi Zsuzsanna: „A pici kis holnapi boldogság reménye kevés... - Schreiner Györgyi: „Tudom, hogy beteg ember mindig lesz.” - Lovass Erzsébet: „Az ókorban magukkal is foglalkoztak az emberek.” - Faragó László: „Az amerikai polgár világképe nagyon Amerika-centrikus.” - Bercsényi László: „A veszteséges gyárakat, üzemeket fel kell számolni.” - Herczeg József: „Baj van a nemzettudatunkkal!” A „ballada" nem az a szó, ami vidámságra gerjeszt, mégse véletlenül került a fenti címbe. Inkább azért, hogy az illúziók változására, ha ugyan nem múlására emlékeztessen. Valamikor, ifjonti fejjel, az ember tele volt barátokkal. Barátja volt a fél osztály és ennek megfelelően természetesen „ellensége” ugyanannak az osztálynak a másik fele. Aztán kibékültek, örök haragba kerültek és később mindez ismétlődött, sokszorosan ösz- szefonódva, meglepő változatossággal és főleg halálosan komolyan. Azt hiszem, már régóta a városi kapitányság valamelyik fogdájában ülnék, ha csak az utóbbi év alatt annyit verekedtem volna, mint amennyit - mondjuk - 1938-ban egy hét leforgása alatt sikerült. Természetesen nyilvános helyen, vagyis az utcán, udvaron, folyosón, netán az osztályterem padjai tetején. Utóbbi színtéren úgy emlékszem, hogy elsősorban a fejesvonalzókat használtuk csatabárdként. Azóta se sok ilyen fejbeverésre kiváltképpen alkalmatos eszköz volta kezemben. Nem szeretném alábecsülni akkori önmagunkat. Felszínes dolgokért - mint például, hogy nekem már akkor is nagy volt a fejem, Boér Feri osztálytársam pedig kövér - viszonylag ritkán léptünk pástra. Szörnyű harcokat vívtunk viszont Ady és Arany összehasonlítása tárgyában, a Nippon-kör tagjaiként a hivatalos Önképzőkör ásatag történelemszemlélete miatt, továbbá mert én egyszer sokoldalas tanulmányt írtam „A női nem vé- delmében” címmel, amit egy Wen ingerrajongó osztálytársam - későbbi neves elmervos - tömören baromságnak minősített. Tartok tőle, hogy az is volt... Ezek az élet halálra barátságok szinte nyom nélkül enyésztek el a későbbi sok életet követelő, tehát halállal is bőven járó évek során. A minap egydr. Götze nevű neves fülész főorvos küldött barátságos levelet, hogy ugyan dedikáljak már könyvet egyetemista lányának. Nemrégiben pedig Körmendy Lacit láttam a pesti buszon, aki kandidátus, fővegyész és kopasz... (Én meg kövér vagyok és ősz szakállú.) Ahogy mondani szokták, mindkettejükkel egy padban ültünk. Ami igaz, de már csak azért is furcsa, mert ők kitűnő tanulók voltak, én pedig csak olyan tárgyak esetében, amelyek érdekeltek és ilyen kevés volt. * Mindezek ellenére azt hiszem, hogy a gazdag emberek táborába sorolhatom magamat. Kereken hatvan év alatt öt valóban maradandó barátra sikerült szert tennem és ez nagyon szép szám, még akkor is, ha közülük ketten már halottak. Amiből talán arra is következetet- ni lehet, hogy a „barátság” szó aprópénzre válthatatlan módon értékes. Sok rokoni kapcsolatnál többet ér. A „haver”, a „cimbora”, „kollega", „munkatárs”, „szaktárs’’ és még annyi más, közelébe se kerül a lényegének. Tulajonképpen a másik maradéktalan elfogadása rejtezhet mögötte, ide értve annak a másiknak valamennyi hibáját is, hiszen mindannyian a hibáinkkal együtt vagyunk emberek. Lénád Miska például - aki szörnyű szenvedések közepette, évekkel a háború után, a fronton szerzett vesebajában halt meg - cinikus volt és keserű. Ő értette meg velem, hogy majdnem minden cinikus mögött ott rejlik a bukott idealista. Pompásan tudta beosztani nem létező egyetemi ösztöndíját. „Ma nem mentem el fodrászhoz: bevétel X. forint.” Természetesen hasonlóképpen bevétel volt, amikor potyázott a villamoson, kihagyott egy ebédet és más felesleges földi apróságot. Nekem pedig bevétel, hogy komoly dolgokban mindig, éjszakákba nyúlóan is meg tudta hallgatni a másikat. Komoly dolgaink persze akadtak. Aztán meghalt, de az apja még felolvashatta neki utolsó, aggodalmaimat mindenféle hülyéskedéssel álcázó levelezőlapomat. Volt olyan méltóság- teljes, hogy nevetett a vicceimen. Valószínűleg abban a reményben, hogy netán álcázhatja a szülei előtt azt, amit pontosan tudott: - a halálán van. „Az aranyszívű hadnagy halálára” címmel írtam róla, aztán összetéptem valószínűleg életem legszentimentálísabb írását. Bölcsen, mert az író enélkül is épp elégszer adja ki magát, nem kell minden esetben megtennie... Másik barátom, Dyn, ereje teljében van és csak a minap kapott Munkaér- demrend-aranyat, mert nyugdíjba készül. Bő húsz éve nem láttam, de ennek az égvilágon semmi jelentősége nincs. Időnként felhívjuk egymást telefonon és akkor hajszálpontosan ott tudjuk folytatni, ahol valamikor abbahagytuk. Valószínűleg azért, mert egy húron pendülünk... Nem a hit dolgaiban persze, mert ő buzgó katolikus, én pedig görög-keletinek sem maradtam meg, hanem más lelkiekben. Olykor-másszor megsértjük egymást, de ez csak annak próbaköve, hogy mennyire nem tudunk tartósan haragudni. Mely utóbbi főleg nálam meglepő. Úgy hozta a sors, meg az előbb már említett bonyolult évek sora, hogy egy-egy alkalommal mindkettőnknek sikerült nagyon nehéz időkben nagyon komolyan segíteni a másikon, ami természetesen szintén hozzá tartozik a barátsághoz. A kartársi, kollegális és egyéb kapcsolatokhoz már csak olykor. Ez az „ott folytatjuk, ahol abbahagytuk" alighanem a barátságok lényegéhez tartozik. Lajos például 30 éve választott új hazát magának. Aztán tavaly felvette a telefont, bejelentette, hogy jön Szekszárdra. El is jött, bizonyos részben csak azért, mert valahol el kellett ismernie, csak anyagiakban nyert a honcserén, egyébként györti a honvágy. Szerintem még 1-2 világkrízismentes év és végképp itthon lesz, akkor pedig egy időre nem szenvedünk téma hiányban, mert Lajos - ellentétben sopronlövői paraszt őseivel - bőbeszédűbb akár valamennyi tv-bemondó együtt. Béla már esedékes, mert esztendeje voltam nála, hogy ismét hallhassam csodálatos viharsarki „ö”-it, melyeket több évtizedes fővárosi újságírás se tudott kiirtani a nyelvéből. Bélával majdnem soha nem értünk egyet semmiben. Kivéve egymás írásainak elismerését, ami a szakmában olyan ritka, hogy egymaga kincset ér. Továbbá nem szerettem az ő első feleségét, ő rajong az én másodikomért, tehát megfelelő fokon foglalkozunk egymás magánügyeivel is. A megfelelő fok természetesen mellék- mondatokat jelent, hiszen vannak az életnek olyan területei, melyek csak finoman, sebész ujjakkal, vagy még úgysem érinthetők. Vagy ha igen, úgy hiába. Pali csak nemrég döntött úgy, hogy soha többé nem kér segítséget senkitől. A szeretet természetesen akkor se enyészik el, ha valaki kedvelt zöngővár- konyi szelíd gesztenyéi alá költözik, hisz ez a barátságoknak alighanem a lényege. Csak éppen megkeseredik egy kissé, mint minden esetben, ha az ember segítségre képtelennek bizonyult. ORDAS IVÁN Barátságok balladája...
