Tolna Megyei Népújság, 1987. december (37. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-22 / 301. szám

Találkozás az örök vadászmezőkön: Széljáró és ifjú felesége 1987. december 22. Tévénapló Steindl Imre emléke A múlt század második felének historizmusa mindenképp kétarcú, a már negye­dik alkalommal jelentkező Janus című műsor, amit Ézsiás Anikó szerkeszt, ennek érzékeltetésére alig találhatott volna jellemzőbb mestert Steindl Imrénél. A gyökerek mélyre nyúlnak. Goethe ámulva állt a strassburgi dóm előtt, VZac- kenroder kis könyve nemzedékeket lelkesített s megkezdődött a középkor áh itatós kultusza. Ezzel együttjárt a szen/ezett műemlékvédelem, amelyről nálunk már 1881 -ben törvényt is alkottak. Néhány évtized alatt 30 jelentős helyreállítást végez­tek el, köztük a jáki templomét is, aminek restaurálására 300 ezer koronát - akkor igen nagy összeg - fordítottak. De közben félreértés is kísérte a lelkes munkát, mert az akkori építészeknek az volt az általános véleménye, hogy jobban tudják a gótikát, mint a középkor mesterei. így a helyreállításokat nemegyszer stílustalan toldalékok gazdagították, a legszembetűnőbben a kassai dómnál, melynek tetejére még egy huszártornyot is szerkesztettek. Nemegyszer kontárok is fontos szerephez jutottak, minta soproni kéményseprő, Stornó, aki számos középkori alkotást kidobott a templomokból, hogy saját ügyet­len munkájával helyettesítse, mint Sopronban és Pannonhalmán ma is látható. Ugyanakkor a vezető építészek felkészültsége a mai technikai viszonyok között is bámulatra méltó, amire legszebb példa Steindl Imre főműve, a Parlament. Steindl egész működésére a historizmus jellemző, a gótika és a reneszánsz ihlet­te, egyetemi tanárként is a középkori építészet szerkezettani és műtörténeti tanszék élén állt a Műegyetemen. A Parlament eklektikus módszerei ellenére is kiváló alkotás, Steindl mesterien ol­dotta meg a 265 méter hosszú épület tagolását, térelosztását, s a szakirodalom kü­lön kiemeli a műszaki kivitelezés magas színvonalát, amit az is jelez, hogy itt valósí­tották meg az országban először a távfűtést. A Janus negyedik adása a tévé legjobb ismeretterjesztő hagyományaihoz mél­tóan mutatta be Steindl Imre pályáját, legfontosabb alkotásait, két kiváló művészet- történész segítségével. Zádor Anna a historizmus lényegét világította meg, Entz Géza elsősorban a korabeli műemlékvédelem múltjáról beszélt, azzal az indokolt érveléssel mentve félreértéseit, hogy azok magában a korban gyökereztek. A Janus egyre határozottabb arcéit kap, fontos és hasznos műsor, s a jó ismeret- terjesztéssel igazi hivatást teljesít. Gondolkodó A Janus negyedévenként jelenik meg, a Gondolkodó a tévé tudományos hetilap­ja s ezúttal az informatikáról beszéltek hozzáértők. A XX. század megélt több tudo­mányos forradalmat, a kvantumelmélet, a relativitás felfedezése vagy az elemi ré­szek világának feltérképezése azonban azzal a veszedelemmel is együtt járt, amit a nukleáris fenyegetettség jelent. Az elmúlt harminc év az informatika forradalma volt, s amint hallottuk, a számítógépek évenként 40 százalékkal lesznek tökélete­sebbek. A memória másodpercenkénti teljesítménye az ember húsznapi munkájá­nak felel meg, műveleti sebessége pedig 30 ezer esztendőnek, ami messze túl van azon, aminek emberi szempontból jelentőséget tulajdoníthatunk. Vegyük még eh­hez a bemutatott CD lemezt, ami 12 centi átmérőjű korong, s 2500 kéziratoldalnyi információt tartalmaz. Félelmetes adatok, s ebben az összefüggésben a Gondolkodó szakértőinek ag­godalma, ha jogos is, a laikus számára keveset mond, ugyanis ettől a szupertechni­kától körülbelül 20-25 évvel maradtunk el. Amivel rendelkezünk, az sem kevés, s a sokat emlegetett elmaradottság helyett inkább arra kellene válaszolnunk, mi az, amit itthoni körülményeink között fel tudunk használni. Mondják, hogy a fejlett or­szágokban minden jobb családnak van számítógépe, de valóban szükségünk len­ne erre? Az a versenyszellem, ami az informatikában az utóbbi időben kialakult, nem is olyan biztos, hogy mindenben követendő, bár ennek eldöntése a szakembe­rekre tartozik. A magyar háziasszony számítógéppel sem tudná okosabban beosz­tani a család havi keresetét, s a gép memóriateljesítményét sem lehet mindenütt ki­használni. Viszont a számítógép mindent tud. Sakkozik, sőt verset is ír, magam is olvastam ilyen költeményt. Jobb volt, mint egy dilettáns zöngeménye, de egy jó verssel nem versenyezhet. Azt kezdettől tudjuk, hogy a gép az ember kiszolgáltatottja, nem pedig gazdája, következésképp rajtunk múlik, hogy derék emberek vagyunk- e, vagy hitvány alakok, amit egyébként már Arisztotelész megállapított. A szakmán túl számunkra nem is marad egyéb, legföljebb az álmélkodás, amint a Gondolkodó izgalmas beszélgetéseit hallgattuk. CS. Rádió Babaház-szindróma 4 Képújság Moziban Széljáró „Az indiánok nagyon furcsa teremtmé­nyek, s egyáltalán nem lehet megítélni őket a fehér ember fogalmai szerint... Legtöbbjük... olyan primitív, hogy nem is tudja, mikor cselekszik helyesen, és mi­kor becstelenül. Elpazolják azételt, ami­kor gondosan be kellene osztani, átadják magukat ábrándjaiknak, amikor életük függ attól, hogy szemüket nyitva tartsák; hanyagok, amikor vigyázniuk kellene magukra, és hihetetlenül óvatosak, ami­kor nem fenyegeti őket semmi veszede­lem; minden ok nélkül hazaszöknek, amikor a legnagyobb szükség van rájuk, azután jelentkeznek, amikor jelenlétük teljesen felesleges; jelentéktelen hibákat halállal büntetnek, de főbenjáró bűnöket semmiségnek tekintenek.” Az idézet Keneth Roberts híres regé­nyéből, az Észak nyugati átjáróból való. Ennek története a XVIII. század közepén játszódik, akárcsak a most bemutatott Széljáró című amerikai film története. A két művet összevetve azonban mégis homlokegyenest ellenkező következte­téseket vonhatunk le az észak-amerikai indiánok fehér ember által nem zavart világáról. Míg az előző egyértelműen el­ítélően szól, addig az utóbbi túlzott meg­értést mutat. A romantikus indiántörténeteken fel­nőtt nemzedékek előtt jól ismert a bátor és nemes lelkű rézbőrű alakja: a könyvek lapjain szinte eszményképpé magaszto­sult nemcsak a tökéletes tulajdonsággal rendelkező főhős, hanem maga az indián faj is. Ezek az emberek - tartja a közhie­delem - büszkén és szabadon élték bé­kés életüket, míg egyszer csak meg nem jelent a gonosz sápadtarcú... Ami azonnal szembeötlő: Kovács Fe­renc a táj érzelmi lenyomatának festőileg pontos, expresszív megragadására tö­rekszik. Az akvarell éppen csábító „lebegése" okán a legnehezebb kifejezési eszközök egyike. A könnyed, gyors letétek biz­tonságához nem elég az akvarell „ter­mészetének” bármilyen fölényes ismere­te, szükséges, hogy a kifejezendő gon­dolatnak alárendelődve, de egyúttal az eszközhasználat is attól telítődve érle­lődjön. Végezetül: ha az önkifejezés tárgya emberszabású, de többnyire csak ma­dárlátta táj, akkor az ábrázolás nem lehet hiteles és őszinte a természet makacs és szeretetteljes megfigyelése nélkül. Ko­vács Ferenc világa - tegyük hozzá: pon­tossága - ebben az értelemben hiteles, még akkor is, ha völgységi, mecseki táj­élményei, a színüket cserélő év- és nap­szakok atmoszférája, egy.-egy megcsilla­nó víztükör az akvarellnek csak a hagyo­mányos, impresszív lehetőségeit, már jól ismert erényeit modellálják. Elbűvöli fény és levegő, s rá is bólint­hatnánk; szerencsés, ha eszköz és alkat így találkozik. Csakhogy ez az „egymásra lelés” eredményezhet csalóka harmóniát is, ha a képekből a feszültséget kioldja a rutin vagy az érzelmek az ábrázolt tájban A valóság természetesen sokkal ár­nyaltabb és hétköznapibb a szívósan meggyökerezett mítosznál. Az amerikai őslakosság az európai telepesek megér­kezésekor rendkívül sokszínű képet mu­tatott, akár a nyelv, életmód vagy á kultú­ra terén. Tény, hogy a törzsek számtalanszor háborúztak egymás ellen, gyakoriak vol­tak közöttük a véres és hosszan tartó konfliktusok. Az öreg cheyenne indián, Széljáró (az ismert angol színész, Trevor Howard ala­kítja) szintén egy régi, elintézetlen ügy miatt nem tud örök nyugalomra térni. Megszállottan keresi fiát, akit kisgyer­mekként rabolt el évtizedekkel ezelőtt az ellenséges varjú törzs. Közben segíte­nie kell a harcban súlyosan megsebesült másik fiának és unokáinak is. A szeren­cse segítségére siet Széljárónak: a fog­lyul ejtett varjú harcos felismeri rég nem látott apját az idős emberben. Széljáró tükröződő realizmusa nem több a jól megoldott szokványnál. A sematizmus efféle veszélyei mellett van példa járatla­nabb utak, eredetibb megoldások igéze­tére is. A szecskái horgásztó elfakult színeivel is színesebb a lapok többségénél, ahol a tónusok finom áttűnése ad lélegzetet a tájnak, és itt említhetem, az „őszi Me- cseknádasd" című képét is, ahol moll okkerek, puha zöldek és a szépiák szelíd tüzű foltjai szerveződnek csaknem absztrakt kompozícióvá valami szelíd, biblikus bájt is megcsillantva a román ko­ri templommal koronás táblaképen. A nagybaracskai születésű festőmű­vész élete delén már igen, művészetének delén még korántsem túljutott alkotó. Több, mint két évtizede szerepelnek gra­fikái, festményei és tűzzománcai a hazai és nemzetközi tárlatokon. Művészetpedagógiai munkássága is jelentős, azt a bonyhádi Vörösmarty Mi­hály Általános Iskolában dolgozó tanár és megyei szakfelügyelő tanítványainak sikerei is jelzik. A Szekszárdon, a Babits Mihály me­gyei művelődési központ kiállítótermé­ben megtekinthető tárlat egy művész ta­nár alkotóműhelyébe enged korántsem teljes körű betekintést. B. R. Fotó: G. K. most már megpihenhet, nem kell magá­nyosan bolyongania a földön. A messze­ségből hívogatóan integet felesége, s kéz a kézben vonulnak az örök vadászme­zőkre. A film érdekessége, hogy végig indián környezetben, a fehér emberre történő legkisebb utalás nélkül játszódik, s ere­deti indián nyelven beszélnek a szerep­lők. Az alkotás erényei közé tartozik a lí­rai, néhol balladai erejű hangvétel. Az in­diánok életének bemutatása azonban több esetben illúzióromboló: a rendező túlságosan is idillikus színekkel ecseteli a cheyennek irigylésre méltó, boldog egyszerűséget tükröző hétköznapjait. Mindezekért valamelyest kárpótolja a nézőt az indiánok és a természet harmo­nikus kapcsolatának a bemutatása, me­lyet még nem kezdett ki az európai civili­záció. SZERI ÁRPÁD Faddon a Big Band A felújított faddi művelődési ház el­ső nagy rendezvényeként a szek­szárdi Big Band adott igen nagy si­kerű koncertet a múlt héten, első­sorban a házat társadalmi munká­ban felújító kollektívák tiszteletére. Márkus István pozaunszólót játszik. Lányi Péter zongoraestje Minden művész életében nagy esemény egy önálló szólóest, ahol mindig újra és újra vizsgázik arról, hogy merre vezet fejlődésének görbéje. Lányi Péter hívei és tisztelői várják és igénylik kedvencük ilyen szereplését. Az elő­adó vállára pedig különös felelősség neheze­dik, mert neki magasra kell tenni a mércét, kö­telezi öt az a rang, amit a megyeszékhely zenei életében eddig kivívott. Műsorának első száma igazi remeklés volt. Beethoven: „Waldstein” szonátájának előadá­sa valóban művészi eseménnyé vált, és Lányi Péter zenei fejlődésének egyik szép csúcsát érte el. Pazar affinitással talált rá a mű lénye­gére, amely Szabolcsi megfogalmazásában nem dallamban történik, hanem ritmusban és harmóniában. Ez a tolmácsolás csupa moz­galmasság és megalkuvást nem ismerő kérlel­hetetlen lüktetés az első tételben és boldog, derűs megdicsőülés a Rondo zárótételében. A mű ereje felépítésében rejlik és Lányi remek formaérzéke arról győzött meg, hogy ő mű­vész és nem artista és tudja mi a különbség a templom és a cirkusz között. (Ahogy Molnár Antal tanította a művészi forma átélését.) A műsor második felében Chopin-műveket adott elő. Némileg új színfoltot hozott az a hoz­záállása, hogy ezúttal nem a kitárulkozó lírai oldalát hangsúlyozta e műveknek. Valami zár­kózott fegyelemmel, igen korszerű felfogás­ban igyekezett minden érzelgősséget, sallan­got lefejteni és lefújni a múlt századi romantika avitt porát. Kár, hogy a Mazurkákat kissé el­siette, de felejthetetlenül szép ragyogással csillogott a Fisz-dúr Impromptu tündérvilága. A műsort záró nagy fisz-moll polonéz feszes ritmusai és heroikus kicsengése méltó befeje­zést adott a kitűnő formában szereplő művész estjének. A lelkes tapsokat egy Gershwin számmal köszönte meg. HUSEK REZSŐ Ha éhes, enni kér. Ha szomjas, inni kér. Kisgyerek. Zsuzsi-Odett-Ad- rien még csak három és fél éves. Zsuzsi-Odett-Adriennek nincs test­vére, de vannak szülei és nagyszülei és van hetedik érzéke, hogy majd mindent megjegyezzen, korának megfelelően majd mindent megta­nuljon. Sőt, megfogalmazzon. Csak azt nem tudja megfogalmazni, mi az, ami az életéből hiányzik. Ráadásul átlagon felül intelligens, akivel szemben a szülei átlagon felüli elfogultságot érezhetnek. Zsuzsi- Odett-Adriennek nincs gazdasági helyzete, a szülői szívnek sincs gaz­dasági helyzete, következésképpen mindent megkap aputól-anyutól - ki- festökönyvet és babaházat, Barba- démont és kivasutat; a szülői önzet­lenségnek nem parancsolhat álljt csak egyetlen kétely: Vajon jó-e, ha mindent megkap a gyerek? És Zsu- zsi-Odett-Adrien, akinek nincs gaz­dasági helyzete, és a szülői szeretet­nek sincs, legjobb tudomásunk sze­rint meg is kap mindent. Mindent? A kedves olvasó kapás­ból fújja a leckét: hát persze, a szere­teted a törődést nem kapta meg az a kicsi lány. Magányos volt, mondja Ranschburg professzor is. A szemé­lyes kapcsolatot, a társasviszony bensőségét nem lehet a jelképeivel - a megvásárolt holt tárgyakkal helyet­tesíteni. Nem ült volna eleget a mami ölé­ben, nem sétált volna eleget a tatá­val? Ült. Sétált. És mégis. Ha nem lenne társtalan - mondja a pszicho­lógus - nem lenne képzeletének késztetése szerint Odett is, egy esz­ményi lény mása, akivel azonosul­hat, és nem lenne Adrien is - egy harmadik - akinek üzenhet, levelet írhat. Miért keres álomi fogódzót an­nak a gyermeknek a képzelete, aki olyan megfontoltan, felnőtt módon engedelmes a „kinti” életben? A szociológus szerint a kislány, a Neveletlenek vasárnap délelőtti mű­sorának főszereplője babaházban él, akinek nemcsak társként való el­fogadását nehezítette a szülők élet­formája, de a való élet valós konflik­tusait is szűkén, nem az életkorának megfelelően porciózták számára. Akár egy barkochba-játék végén - rákérdezhetünk: hogyan tudjuk fel­oldani a gyerek magányát, ha erre mi magunk is - emberi kapcsolataink­ban - gyakran segítséggel is csak nehezen vagyunk képesek? Ha este hét után valóban nem pusztán jó­szándék kérdése, hogy milyen türe­lemmel tudunk fordulni gyermekünk felé? És sorolhatjuk továbbgondolható társadalmi tanulságait a Horváth Ida szerkesztette, Sárospataki Magda rendezte vasárnapi műsornak, ahol a téma méltó konzultánsai voltak a ri­porterek; Gáspár Sarolta és Pásztor Sarolta is.-br­A Babits Mihály művelődési központ kiállítótermében A táj vonzásában A szép képek sok látogatót vonzottak a kiállítóterembe

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents